Korunk 1927 Október

Az új és a régi


Földessy Gyula

 


Ha azt kutatjuk, mik az emberiség életének legfőbb formáló elvei, elsősorban a ma életét kell vizsgálnunk, a fejlődés törvényszerüségének értelmezésében természetszerűleg a jelennek van a legfelvilágosítóbb szava. A mult, minél messzebbre esik tőlünk, annál inkább homályba borul, a jövőt, még a legközelebbit is, fellebbenthetetlen fátyol takarja (hiszen a természeti katasztrófák „véletlenei” is keresztűlhúzhatnak minden emberi számítást), amit a tévedés legkisebb kockázatával érzékelhetünk, az mindig a mindenkori jelen. S az emberiség életének évezredeken át követhető s meg nem szakadt egyfolyamúsága biztosítéka annak, hogy a mai kultúra irányító formai motívumai nem határolódhatnak el a mult és jövő között; az élet tovahullámzásában minden pillanat multtá avítja és jövőbe rántja a jelent, az Örökkévalóságnak ezt az állandó lüktetését, amely az emberi szemléletre ráerőszakolt Időben nagyszerű meghazudtolása az Időnek. Ha azután már a jelen utbaigazított, a multban is felfedezhetem a jelen analógiáit és megtalálhatom azokat az állandó elveket, amelyeknek érvényessége az egész emberiség életére kiterjeszthető.


A fejlődés formai motívumainak száma igen csekély. Analogikus kétségtelenséggel igazolja ezt a Mindenség egész rendjének egyszerűsége s a természettudományok és a filozófia története. Nagy tanulság, hogy a világ egyik legklasszikusabban filozófus népe, a görög, a világmindenséget „kozmos”-nak, magyarul: „rend”-nek szemlélte és nevezte, anynyira megérezte már ez az ókori, nagy kultúrájú nép a Természet igazi mivoltát. A „rend” a tiszta áttekintés és belátás állapota s valóban a Mindenségről való minden tapasztalatunk és tudásunk a rend világosságát fényleti szemünkbe. Az égi testek pályája, körforgása, egymástvonzásuk, a földi-természeti élet szabályos napi, évszaki és évszerű változásai, a különféle energiák: a mozgás, a hő, a hang, a fény, a villamosság törvényei a jelenségek végeérhetetlen mennyisége mellett olyan minimális számú tételekben foglalhatók össze, hogy a gondolkodó embert ámulatba kell hogy ejtse ez az egyszerűsége a Természet kodexének. Tudvalevő, hogy az egyes természettudományi ágak: a mechanika, a hőtan, fénytan, elektromosság vagy a biológia, anthropológia stb. előbbrejutásának az vált a kritériumává, hogy a köreibe tartozó jelenségek magyarázata minél kevesebb princípiumban legyen kifejezhető. S a hinduktól kezdve máig minden nagy filozófus vagy filozófiai rendszer egy-egy vagy egy-két egymásrautalt elvben találja az élet ősokát és kialakulásának főmotivumát. A mikrokozmosról: az emberről szóló tudományok szintén mind megegyeznek abban, hogy úgy a nagy ténykomplexumok, mint a részletjelenségek vizsgálatában egy vagy egynéhány sarkalatos elvre kell visszavezetni minden fejlődési jelenséget.


Azonban talán sohasem fog sikerülni egy gondolkozónak sem, hogy ezeket a kisszámú motivumokat egytől- egyig és megnyugtatólag összefoglalja és logikus rendben rendszerezze. Ennek a tehetetlenségnek magyarázata nem az emberi gyarlóságban, hanem a filozófikumok természetében van: szóra, emberi beszédre lehetetlen lefordítani azokat az eszme-energiákat, amelyek a sok évezredes multú emberiség fejlődésének össztényezői voltak, mert az életérzések és hangulatok korok és kulturák szerint annyira külön színűek, hogy a nyilvánvalóan egyforrású motívumok is nehezen birják az egységes filozófiai terminust. De egy koron belül is bajosan lehetne a gondolkozóknak megegyezniök, bogy egy fogalommal és szóval jelöljék meg az élet, a fejlődés ezt vagy azt az indítóokát. Ezek a ható-erők annyira dústartalmúak s egymásba olyan szövevényesen átjátszók, hogy egy fogalom, egy szó vázába be nem szoríthatók. A német filozófia legragyogóbb korában, a Pichte, Hegel, Schleiermacher, Schelling, Herbart, Schopenhauer idejében, ahány nagy egyéniség nyúl hozzá a lét problémáihoz, annyi a megoldás s ugyanúgy vagyunk az egy korban elmélkedő és író szociológusokkal is. Hiszen minden nagy gondolkozónak autonom a gondolkozása, mindegyik a maga egyéni nyelvén formálja meg a mondanivalóit és ez a sokféle változata és összege a filozófiai meggyőződéseknek a látszólagos ellentétek és ellenmondások dacára is sokkal igazabb, hivebb és bőségesebb kifejezése az egy-való igazságnak, mint egy gondolkozó mindig csak egyéni és ezért szükségképpen zárt és ledönthetetlen korlátok közé szorult világnézete. Mintha hozzá is tartoznék a tőlünk megoldhatatlan ellentmondásokba burkolózott Lét igazságainak fölvillantgatásához, hogy egymásnak ellentmondó filozófusok lebbentgették a fátylait.


Ha a fejlődés összes motívumait a maguk teljességében és kapcsolataikban nem is foglalhatjuk olyan kerek és szoros rendbe, hogy mindenkire föltétlenül meggyőző erővel hathassunk, rámutathatunk egy-egy olyan formai elvre, amelynek mindenkitől elfogadhatóan rendkívüli szerepe van az emberiségi, nemzeti, faji, vallási, társadalmi fejlődés folyamában. Ezek közül eggyel szeretnék most bővebben foglalkozni: az új és a régi egymással harcban álló egy-elvével.


*


Ősrégi megsejtése az embernek, hogy a létmegvalósulás legáltalánosabb formai határozmánya az ellentét ténye, ebben a megérzésben a hindú, a görög és a keresztény misztika egyértelműen közös. Negatívum nélkül nincs pozitívum: rossz nélkül nincs jó, rút nélkül szép, hideg nélkül meleg, sötét nélkül világos, nemigaz nélkül igaz, bánat nélkül öröm és így tovább. Minden élettény csak a maga ellentétének polaritásában lesz tapasztalhatóvá, csak úgy juthat a maga igazi értelméhez és jussához, ha az ellentét reliefje adja meg a maga gondolati vagy anyagi plaszticitását. S ha azt akarjuk megállapítani, hogy a régi és az új egymással ellentétes fogalmai között melyik a pozitív és a negativ elem, lehetetlen mást mondanunk, hogy az új a pozitívum és a régi a negativum. Első meggondolásra azt vélné az ember, hogy az új tagadás: tagadása a réginek. De ha a valóság tényeit vizsgáljuk, nem nehéz a régiben találnunk. meg a negatívumot. A régi fogalmában szervesen bennelappang a többi között az idejétmultság, az elhaszontalanodás, a működési körét, feladatát, célját már-benemtölthetőség jegye. Az élet banális tényeiből veszem a példákat, mert ezek a leginkább alkalmasak a szimbolumos jelentésre. A régi, az ócska ház már nem felelhet meg rendeltetésének: összedűl és életveszedelemmel fenyeget; a régi, az ócska ruhát nem viselhetjük bizonyos időn túl; idővel minden régi használati tárgy elveszti értékét, használhatóságát. Ezzel szemben: az „új seprő jól seper”, minden „új” szerszám és alkalmatosság kivánatos s jelentősége szerint kisebb-nagyobb jóleséssel, öröm-érzéssel boldogítja tulajdonosát. Ugyanez állapítható meg, legalább is a múltra nézve, a történelem „új”-ságairól, amelyek a régi állami, vallási, társadalmi elavultságokat felváltják: életbelépésük, felülkerekedésük a régin, az élet élésének szárnyalóbb lendületét: üde levegőt, életkedvet, munkára serkentő akaratot jelent: hatásuk alatt felfrissül, megújul minden, megváltozik a föld színe, megoldhatatlanoknak vélt problémák oldódnak meg, bizalom és hit magasítja naggyá a tömegek s az egyesek lelkét. Mintha az újnak és a réginek, külön, önmagukban véve is, két sarkuk volna; a régi: önmagának tagadásává satnyul, mielőtt még az új megtagadná s az új: a régi megtagadása után, tagadó, negativ szerepének végrehajtása után az élet igenlésévé pozitivumosodik. A szavak-fogalmak mindenkitől szükségképpen elfogadni kellett értelme szerint a régi: negatívum s az új: pozitívum.


Fejtegetéseinkbe úgy vihetünk rendet, ha szabatos meghatározását adjuk a két fogalomnak. A megértetés könnyebb, beláthatóbb módja ez esetben is, ha először a negatívumot, a régit határozzuk meg. A régi: a szétgyökerezett, törzsökös, sudaras, szerteágazott, kilombosodott élet, a megszokott, jólismert, kipróbált, az időtől „szentesített”, a „hagyománynyá” vált, a vallási, társadalmi, népi, nemzeti, állami életben renddé, intézményekké alakult érzés- és gondolatvilág. Ezzel szemben az új még csak a „mag”, a jövendő, a szokatlan, a még meg nem ismerhetett, ki nem próbálhatott, az időtől jóvá még nem hagyott, hagyományainkba beleütköző, a szociális élet minden addigi rendjét, intézményét veszélyeztető, forradalmas, tehát még kavargó eszmekomplexum. De a régi és az új eszmei rokonságát, funkcionális közösségét elutasíttatlanul bizonyítja, hogy semmi sem lehet régi, ami nem volt valamikor új s hogy a hajdani új sorsa mindig a régivé hanyatlás. A fejlődés kétségtelen útja: a forradalmi tendenciák konzervatívvá higgadása, majd a konzervatív rend önmagában való felbomlása után a forradalmi jelenségek megújból és újból való előbukkanása.


Az új eredete szerint különben is csak jelentkezési és hatás-formájában nevezhető újnak, voltaképpen olyan szerves hozzákapcsolódása van a régihez, annyira logikus továbbképzés a régi szellemében, hogy lényegében semmi más, mint a régiben bennerejlő motívumoknak előtörése, vagy a réginek olyan korrekciója, amelynek szükségképpen be kell következnie, mert a régit megalkotó eszmevilág még nem juthatott hozzá minden önmagából folyó következményéhez. (Pl. a Kopernicus Kepler Galilei-féle világkép szükségszerű folyománya és kiigazítása volt a keresztény világnézetnek, bár ezzel szemben a kereszténység hivatalos reprezentánsai kétségbeesetten védelmezték az idegen világnézetből átvett ptolomaeusi világképet.) Akármilyen szélesebb vagy kisebbkörü, az egész emberiséget vagy csak egyes nemzeteket érintő új mozgalmat, forradalmi megnyilvánulást is rántunk elő az emberiség életéből, lehetetlen rajta észre nem venni, hogy az nem erőszakos felforgatása a réginek, hanem ellenkezőleg azt az erőszakot törekszik magáról lerázni, amelyet az öncéllá csökönyösödött megrögzöttségek igáznak rá az emberre, megakadályozva az őket létrehozó eszmék teljességének és logikájának megvalósulását. Csodálatos az emberiség örök történelmi motívumainak egymással való szenvedelmes harca. Amint egy nagy vallási, nemzeti, vagy társadalmi gondolat megkezdi termékenyítő, átalakító munkáját az emberi lelkekben, rögtön megindul a megszervezés, az intézményesítés ezeknek a gondolatoknak gyakorlati megvalósítása érdekében s ahelyett, hogy az intézmények az eszmék tisztaságát és kibontakozását biztosítanák, megszilárdulásuk valóságos gátemelése lesz az eszmék érvényesülésének. Mindazok a kisebb-nagyobb eretnekségek, amelyek a pápaság hierarchikus intézményének kiépülése óta ütötték fel a fejüket a keresztény kultúrában, lényegükben kivétel nélkül abból a keresztény vallási gondolatból forradtak ki, amelyet szerintük a katolicizmus megrontott. A Luther és Kálvin reformációja, hogy e vallási mozgalmak közül csak a legsikeresebbeket említsük, éppen azt a gondolatot hangoztatják a legerélyesebben a pápasággal szemben, amely a krisztusi hitvallás egyik legfőbb gondolata: az egyéniség közvetlen kapcsolatát az istennel. S mi lesz a sorsa ennek a szabad állásfoglalásnak? – egy újabb intézményesedés: a református vallási rendszer, amelyből szintén újabb „eretnekségek” bomlanak ki, újabb forradalmak a konzervatívvá ócskult forradalmi eredetű intézmények ellen. A szabad eszme, a szabad gondolat nem bír el semmi intézményes megkötöttséget.


Ez a beállítás részben megvilágítja az új és a régi homályos misztikumát. Az új és a régi szerepét ez alkalommal csak egy kultúrán belüli funkcióban vizsgálom, de érinteni akarom itt is, hogy az emberiség fejlődésének egész körére ugyanaz a törvény áll fenn, ami kisebb köreire, tehát pl. a görög, a római, a keresztény kultúra fundamentális „új” eszméi is már megvolt régi eszmékből gyökereznek ki. Az emberiség külön kultúráinak, külön gondolat- és élethangulatvilágainak egymásra hatása évezredek előtt is kétségtelen: földerített történelmi tényeken kívül sok, ma már földeríthetetlen csatornán át szivároghattak és szivárogtak be az ősi kultúráikba is idegen gondolat-elemek, amelyek az újság varázsával igézték meg az elméket, de valamennyire ezeknek az idegen újszerűségeknek is mindig hozzá kellett idomúlniok az őket átvevő kultúrák alkotó-eszméihez, valamiképpen bele kellett helyezkedniök a befogadó kultúra mindig zárt és egységes szellemű egészébe. A mi vehemensen ható új egy nagy közösség szellemi életében, aminek mozgató, átalakító ereje van, az igazában csak a régi szülöttje lehet. (Jellemző, hogy a késői görög kultúra hogyan keverte bele a keresztény eszmevilágot a platonizmusba.) Az emberiség szellemi organizmusának éppolyan kérlelhetetlen a logikája és szükségszerűsége, mint az emberiség anyagi organizmusáé. Az új eszme éppolyan leszármazottja a régi eszmének, akárcsak a fiú az apának és az anyának. A mi a szülőkben még csak lehetőség, elrejtettség és titkoltság, az a gyermekekben és unokákban világos valóvá virágzik; éppúgy törnek megvalósulásra az egymásra következő, új eszmék generációiban a régi eszmékben lappangó csirák és lehetőségek. Az eszme mindig újra és újra szüli az ő gyermekeit s mindig az újszülöttei a legtöbbet igérők és legkedvesebbek az időben. __ Hogy csak szűkebb körre szorítkozzunk: Rousseau-tól máig nincs az európai szociális életnek olyan nagyobb mozgalma, olyan mélyrehatóbb és egyetemesebb gondolata, amely ne állna szoros kapcsolatban az őskeresztény eszmevilággal. Az ősi bibliai-salamoni mondás: Nihil sub sole novum: Semmi sem új a nap alatt, a következő variánssal volna pótolható: Minden új régiből ered.


Tehát az újnak és a réginek egymással való harcában egy sajátságos paradoxon mutatkozik. Ami a régiben érték, ami a réginek szerves és logikus evolúciója, mindannak egyedűl az új az igazi megvédője és megvalósítója az intézményekben meghamisított és megcsökönyösödött, maga tagadásává romlott régivel szemben. Az élet, az élet semminemű alakulata sem állhat meg egy ponton, az „élet élni akar”, tovább folytani önmagát s ebben a processzusban mindig a régit továbbfolytató, a régiből kilépő új a régi organizmusok megmentője és fentartója, mert korrigálja, felfrissíti azokat a bennök rejlő és megvalósodásra törő motívumok kisarjaztatásával. Ami ma igaz, az a maga szószerintiségében holnap már nem állhat meg, mert így meghazudtolja az életet s így önmagát s az önmaga értelmét. Minden szervezet önmagából frissülhet fel csak, de föl kell frissülnie mint a fának, amely minden tavasszal új rügyeket ereszt s új levelek és új virágok pompájában éli életét. Az élet csak akkor lehetne megállás, ha egyszerre minden kibontakozhatnék belőle, ami lehetőség van benne, de mert ez elgondolhatatlan, mindig az örök elégedetleneknek van igazuk, akik a változás szükségességét, az új formák, új lehetőségek jogosultságát megértik.


A csökönyös-régi képviselőinek az a végzetes tévedése, hogy az intézményekben vélik kulturális közösségüknek vallási, faji, nemzeti értékeiknek biztosítását. Pedig az intézményekhez való ragaszkodás előbb-utóbb teljes tagadásává romlik azoknak az eszméknek, amelyek az intézményeket létrehozták. Az eszme: mozgás, frisseség, elevenség, élet s ezért mindig igazság; az eszmét megvalósítani törekvő intézmény: megállás, megrögzités, elposványosodás, halál, hazugság. És mindenkép veszedelmes negatívuma az életnek. Az intézményeken belül emberek helyeződnek el, akik minden egyéni érdekükkel kötve vannak az őket exisztenciájukban előrevivő, biztosító intézményekhez. Mikor ezek az intézményei: természetszerűleg elavulnak s az őket létrehívó eszméket ezeknek logikája és elevenereje további friss és új megnyilatkozásokra hajtja, az intézményekkel együtt elavult s az intézményekben csökönyösen megmaradni vágyó emberek ellenségeivé kell hogy váljanak az eszmenek. Az élet rendje az, hogy az ember nemcsak testben, hanem lélekben is veszti erejét, „megöregszik”, felépített házát nem akarja otthagyni, az eszme pedig, az ez örök-fiatal nyughatatlan vándor, mindig új hajlékot keres, új, el nem használt erőkre, követőkre van szüksége. Mindig voltak kivételesen jóhiszemű, becsületes öregek, akik megérzik az idő változását, az eszme új szárnycsapásait, a régivé avultság tragikumát, de a többség képtelen erre a nagylelküségre, a lélekben való megújhodásra s ha kell, rosszhiszeműséggel is küzd a maga áligazaiért. Amit a katolikus erkölcstan a legnagyobb bűnök közé, a hét főbűn közé sorol: az igazság ellen való tusakodást, ez a bűn legjellemzőbb gonoszsága a régit képviselő rendeknek és egyeseknek. Hiábavaló minden kiáltó tanúsága és tanúlsága a történelemnek, hogy a régi mindig át kell hogy adja helyét az újnak: a régi makacssága az újjal szemben megrendíthetetlenül és változatlanul állandó.


 Az „eppur si muove”: és mégis mozog (a föld) örök igazsága mindig nagy harcok árán jut el a győzelemhez a mozdulni nem akaró tömegekkel és intézményekkel szemben. Ez a küzdelme a réginek és újnak kivétel nélkül képlete minden kultúra és minden nép életének. S ha az egyes népek történelmét vizsgáljuk, feltétlen szabályként lehet felállítani azt a tételt, hogy azok a népek lettek nagy és boldog nemzetekké, amelyek képesek voltak az idő és az eszme szellemében való megújhodásra s nem tapadtak idejüket múlt intézményekhez és megrögzöttségekhez, hanem szakítva azokkal, újakkal tudták pótolni őket, vagy annyira megfosztották régi intézményeiket egykori hatóerejüktől és szerepüktől, hogy ma már nem jelentenek többet kegyelettel őrzött, de eredeti működési körüket elvesztett hagyományoknál.


Minden történelmi vagy társadalmi tényvalóságokra vonatkoztatott filozófiai absztrakciónak velejárója, hogy csak elgondolásban egyszerűsödik világos képletté, a gyakorlatban: a nyüzsgő-mozgó eleven életküzdelemben sem az új, sem a régi nem nyilatkozódik olyan zavartalan tisztaságban, hogy az új a maga konkrét jelentkezése szerint egyenlő értelmű legyen az igazsággal, a jövővel s a konkrét-régi a hazugsággálettséget, lejártságot, a múltat jelentse. Tagadhatatlan, hogy a régi intézmények elavultságuk folyamatában is nem egyszer a jobb és nemesebb emberiségek megmentői és fentartói az eszmei értékekben mindig igazabb forradalmiságokkal szemben. Ki merné kétségbevonni, hogy a nagy történelmi fordúlók korában,pl. a nagy francia forradalom idején sokszor álltak szemben egymással a régi rend tiszteletreméltó képviselői s az új eszmevilág bestiálisan hitvány alakjai? S a régit reprezentáló ortodox katolicizmusnak is nem egy erkölcsi főlénye volt az őt eszmei magasságban és jövő- és fejlődésbeli igazságban felülmúló protestantizmussal szemben. És micsoda kavarodottságokba gabalyítja az emberiség életét a politika, amely igen gyakran a leglogikátlanabbúl alkalmi alapon csomóz egy táborba kultúrális fejlettségi állapotuknál fogva össze nem tartózható elemeket? Ha nem volna érdesen-nyersen mai probléma, nem volna lehetetlen kimutani, hogy valójában a világháborúban is a ledőlésre érett régi és a történelmi szükségességű új robbantották ki a harcot, de ez a világ szivét megváltoztató két motívum olyan sűrű fátylokkal leplezi magát mai kultúránk ezer meg ezer bogú szövevényében, hogy ez idő szerint csak nagyon hosszú s világnézeti megalapozottságú fejtegetések során oldhatnék meg ezt a feladatot. Az nyilvánvaló, hogy ebben az új és régi közötti, még mindeddig be nem fejezett összecsapásban a világháborúban részt vett népek és szövetségek egyike sem képviseli külön-külön az újat vagy a régit, ez a két-egy harcszító motívum az emberiség fejlődésének egyéb kisebb-nagyobb fontosságú motívumainak komplexumában keleten és nyugaton, északon és délen, Európában és másutt minden táborban egyaránt erjesztette a lelkeket. Még nagy időnek kell elmúlnia s az általános európai káosznak igazabb és áttekintőbb rendbe kell alakulnia, hogy a konkrét élet bonyolódottságaiból világosabban bontakozhassék ki az idők örök kovászainak: az újnak és réginek jelenünket s közeljövőnket formáló szerepe.


 


Vissza az oldal tetejére | |