FĹ‘oldal

Korunk 1927 Szeptember

A mai román irodalom


Keresztury Sándor

 


Lovinescu Emil buka resti egyetemi tanár a jelenkori román kritika és irodalomtörténetírás egyik legkiválóbb képviselője. Világos látású és az előítéletek béklyóiból felszabadult tudós, rajongó irányítója a legujabb, modern román irodalmi mozgalomnak, akinek sok támadást és meggyanúsítást kellett elszenvednie, amig végre odáig jutott, hogy most értekezései és könyvei a román művelt világ legkeresettebb olvasmányai közé tartoznak és a mai román közművelődési mozgalmak művei nélkül meg sem érthetők. Ez év elején Istoria literaturii române contemporane (A jelenkori román irodalom története) címen újabb kötete jelent meg, amely a román napi sajtóban és folyóiratokban nagy érdeklődést s ugyanannyi vitát váltott ki.


Lovinescu a mai román közművelődést a nyugati áramlatok lendítő kerekébe akarja belekapcsolni. Fájlalja, hogy a románság az ortodoxizmus kínai falával zárta magát körül és évszázadok folyamán annyira elzárkózott a nyugati művelt világtól, hogy a renaissancehoz hasonló közművelődési mozgalmak semmi hatással nem voltak reá. Ennek ellenére mindent, ami mai közművelődésében érték, a nyugati népektől vette át. Nyugatnak köszönheti, hogy a régi szlavon nyelv helyében a román nemzeti nyelv meghonosult közművelődésében, ami az erdélyi magyar protestántizmus egyenes hatásának köszönhető, ugyancsak katolikus, tehát minden vitán felül álló nyugati behatás az ugynevezett dákóromán történelmi elmélet is, amelylyel az 1700-as erdélyi unió alkalmával keletkezett fiatal görögkatolikus papok irodalmi szövetsége, az úgynevezett „erdélyi iskola” új irányt szabott az addig kiforratlan román gondolkozásnak. Lovinescu, miután bő adattárral, bizonyítékokkal, több mint egy évtizede már ezt meggyőzően bebizonyította hírlapi és folyóiratbeli tanúlmányaiban és cikkeiben, hasonló bátorsággal mondja meg most is véleményét, mely hirdeti, hogy a románságnak a jövőben még inkább, mint eddig, a nyugati közművelődéshez kell igazodnia. A modern értelemben vett román irodalmi törekvések születése egybeesik azokkal a politikai törekvésekkel, melyek e század elején a parasztság felszabadítását tüzték ki célul maguk elé s melyeket – egy lefordíthatatlan szóval – ţărănismul gyüjtő név alatt ismerünk. A parasztságra támaszkodó politikai mozgalmaknak megfelelő irodalmi irányzatot a század elején a Vlahuţa Sándor és az erdélyi származású Coşbuc György szerkesztésében, Iaşiban 1901 december 1-én meginduló Sămănăsorul folyóirat képviseli, melynek erdélyi munkatársai: Gorun Ion, Chendi Ilarie, Cunţan Mária, Puscariu Sextil jelenlegi kolozsvári egyetemi tanár, Bodos Costanţa, St. O. Iosif, Agărbiceanu Ion, Bârsan Zaharia a kolozsvári román Nemzeti Színház volt igazgatója és végül Goga Oktavián a volt belügyminiszter. Az irányzat kimondottan nemzeti alapon áll és abból az igazságból indul ki, hogy a románság államéletének tényleges alapja a parasztság és következésképpen illőnek tartja, hogy az irodalom is ennek az „alapréteg”-nek glórifikációja legyen. E megfogalmazásában tehát programmja –habár nemzeti – de erősen szociális jellegű volt. Irodalmi tárgyait nagyobbára a multból és a paraszt életből merítette s e tekintetben az Arany és Petőfi-féle magyar népies nemzeti irányzathoz hasonlítható. A parasztság javára tapasztalható részrehajlásának beszélő bizonyítéka Coşbuc hires verse a Noi vrem pământ és (Földet akarunk) Goga Cosaşul-ja, (A kaszás), mely a kaszát kalapáló paraszt láttára felsóhajt: „Mikor fogsz te már emberrendet kaszálni?”


A mozgalom nem sokáig tudta megőrizni egységet. Dragomirescu Mihály, a bukaresti egyetem irodalmi tanszékének tanára kifogásolja, hogy a „sămănătorizmus” a népköltészet primitív esztétikáját teszi magáévá és megteremti a nemzeti miszticizmust. Iorga Miklós, a történelmi motívumok kihangsulyozását követelte; Cuza A. C, a jelenlegi zsidóellenes mozgalmak vezére pedig, annak ellenére, hogy – Lovinescu megállapítása szerint – a népköltészetre utaló esztétika megalapítója: Alexandri Vasile, továbbá Haşdău és Xenopol Al. D., a román történetírás megalapítói közül a két első anyjáról, a harmadik pedig tiszta zsidó, Caragiale Ion, Luca és Anghel Demeter görög, Cerna Pál pedig bolgár származásu – az integrális nemzeti, illetve fajvédő irodalom mellett rántott kardot. A mellékhajtások útját megannyi új folyóirat és írói csoportosulás jelezte. Mindannyiójuk felett Maiorescu Titu a tradicionálizmus alapján állott, de ugyanakkor hirdette, hogy a román irodalomnak – ha fejlődni akar – „feltétlenül egyesíteni kell magában a nyugati civilizáció eszméit és a nemzeti elemet.” Csakhamar kiderítette azt is, hogy az a pár népköltészeti termék, mely a sok idézés következtében valósággal szállóigévé vált a századeleji román esztétikai vitákban, önkényes műalkotás, tehát nem lehet őket az újivású költők elé például állítani. A „sămănătorizmus” természetes reakciója volt az 1905 november 15-én Sanielevici H. szerkesztésében, Galaţiban megjelent Curentul nou (Új áramlat), mely a Sămănătorul-t „a liberális nagy és falusi kispolgárság szövetségének” tekinti és új orientációt hirdet. A helyzet ekkor már az, hogy a „sămănătorizmus”-ból kivirágzott nemzeti irodalom valóban eltávolodott eredeti céljától és a régi vajdákat, hajdukat, bojári rabtartókat énekelte meg. Mikor tehát a román szociálista párt kettészakadása után, tagjainak egy része – az indusztrializálódás vágyától és a földbirtokosok ellen érzett gyülöletből – belép a Liberális Párt-ba, a Stere Constantin körül csoportosuló írók 1906 márciusában megindítják a Viaţa Româneasca (Román élet) folyóiratot, mely társadalmi harcot hirdet a parasztság érdekében, tehát a népies irányzat egyik magasabbrendű fejlődési fokának tekinthető. A folyóirat, habár azóta változtatott programján, ma is osztatlan tekintélynek örvend. Zamfirescu Duiliu, neves román regényíró, a multkori Averescu-kormány tagja, aki 1922-ben halt meg, 1909 május 29-én a bukaresti Tudományos Akadémiánál tartott székfoglalójában viszont nyíltan szembeszállt a népköltészetre támaszkodó esztétikai felfogással, elvetette a népiesség eszméjét és az irodalmat az értelem termékének nyilvánítva, annak elvonatkoztatását követelte. Egészen új csapást nyit a legujabbkori román irodalom fejlődésében az 1905 február 1-én Densuşianu Ovidiusz szerkesztésében megjelenő Viaţa nouă (Uj élet), mely hadat üzen a sămănătorista ţaranizmusnak és egy román városi élet kialakulását kívánja.


Szerinte az irodalmi műalkotás csak akkor létjogosult, ha valami ujat foglal magában. A körülötte csoportosuló írók azok, akik behozzák Romániába a francia szimbólizmust. Ekkor még inkább előtérbe jutnak a társadalmi szempontok és az irodalmi és művészi alkotás főkellékévé az egyéniséget teszik meg.


Minulescu Ion, a vallásügyi minisztérium egyik mai vezérigazgatója, Anghezi Tudor, Davidescu Miklós, Macedonski Sándor, Bacovia György, Isac Emil, Speranţia Jenő, Maniu Adrian, Jacobescu D., stb. képviselik ezt az irányzatot, mely Blaga Lucian költészetében egészen az expresszionizmusig eljut. Az irányzat legjellegzetesebb s egyben legtekintélyesebb élő folyoirata, a Kolozsvárról pár évvel ezelőtt Bukarestbe költözött Gândirea (Gondolat).


A szimbolista iskola kezdetben nagy ellenzésre talál a román közvéleményben s arról 1914-ben még Iorga professzor is a legkíméletlenebbül elítélő hangon nyilatkozik. Azóta azonban az • új irányzat sikeresen megtörte a konzervativizmus jegét és amilyen mértékben fejlődik a romániai városok élete, olyan mértékben hódítja el a teret a nacionálista színezetű irányzatok elől. Ha jellemezni akarnám ezeket a harcokat, majdnem szórói-szóra idézhetném a modern magyar irodalomtörténetből ismeretes Ady-Rákosi per részleteit, bizonyítékául annak, hogy az egy azon fokon álló társadalmi fejlődés hasonló irodalmi áramlatokat szili a különböző népeknél.


Lovinescu könyve végén részletes vizsgálat alá veszi azokat a kilátásokat, melyek a román szimbolizmus jövőjét megszabják. Arra a meggyőződésre jut, hogy annak szereplése csak átmeneti jellegű, mert „egy ilyen irányzatnak nincs mit keresnie egy most fejlődő nép körében”. A román irodalom tehát ujabb válaszút előtt áll. Crainic Nichifor, a Dragomirescu-féle „nemzeti miszticizmus” iskolájából kikerült, jónevü költő azt ajánlja, hogy „maradjon meg az ortodoxizmus légkörében és készítse elő a román ortodoxizmusnak azt az előretörését, mely arra hivatott, hogy imperiálista hatalmat gyakoroljon a különböző ortodox balkáni népek felett”. Vagyis a nemzeti hagyományok alapjára kell helyezkednie. Lovinescu szerint ehhez „hiányzik a nemzeti élet és a nép kellő fejlettsége”. Azt ajánlja tehát, hogy –tekintettel a romániai városok kevert lakosságára és fejletlenségére –az új román esztétika tanulja meg a jövőben megkülönböztetni egymástól az etnikumot (a nyelvi adott ságokat érti alatta) és etikumot és ne feledje el, hogy a román irodalom csak ezeknek szerencsés kiegyenlítődése mellett fejlődhetik tovább és adhat olyan értékeket, melyek valóban új színeket fognak jelenteni az európai közművelődés palettáján. (Nagyvárad)


 


Vissza az oldal tetejére