Főoldal

Korunk 1927 Június

Freud vagy Adler


Dr. Kahána Ernõ

 


Dr. Elekes Miklósnak, a Korunk 1927. márciusi számában megjelent széljegyzetei, melyeket individualpszihológiai ismertetésemhez füzött, főleg azok előtt, aki csak ezeket olvasták, azt a látszatot kelthetik, mintha az individualpszihológia (Ip.) nem helyezne époly nagy súlyt a pszichoanalizistől (Psza.) való különállásának a hangsúlyozására, mint a Psza., sőt azt mintegy elhomályosítani igyekeznék. Rá kell ezzel szemben mutatnom, hogy a két tanítás közötti óriási ellentétek elismerése mindenesetre az egyetlen, amiben az Ip. és a Psza. tökéletesen egyetértenek. Más kérdés természetesen az, hogy az Ip.-ban, mint fiatalabb s a Psza.-nek szerinte elfogadható tanításait is felölelő tudományban a Psza. tökéletesbedése és továbbfejlődése látható-e, s azzal természetesen, hogy a Psza. ez ellen „állást foglal”, e kérdés még korántsem tekinthető eldöntöttnek.


Elekes a Psza. fölényének a kimutatása végett az Ip.-t mindenekelőtt a szuggesztív gyógyeljárásokkal keveri egy fazékba, bár kifejezetten sehol sem nevezi szuggesztív gyógymódnak — csak éppen hogy az Ip.-át bírálván, a szuggesztív gyógymódok hiányosságait fejti ki. Ez a vád, a szuggesztió vádja egyébként elhangzott és elhangzik ma is a Psza.-el szemben is (szerintünk több joggal) s el fog hangzani minden új gyógymóddal szemben, mert az sohasem a módszer sajátsága — kivéve a tudatos szuggesztív-terapiát — hanem a betegé. Ahol megjelenik, az Ip.-t munkájában csak gátolja.


Elekes nagyon helyesen oldotta meg a „rejtélyt”: a különböző pszichoterapiás irányzatok valóban „nem ugyanazt gyógyítják.” De mit gyógyítanak? A szuggesztív irányzatok a tüneteket, a Psza. a tudattalant, amilyennek ő látja azt, s az Ip. — az embert, aki a tüneteket produkálja és a tudattalanság leplét borítja e ténykedésére és annak okaira. „A tudattalanná válás — írja Elekes — nem egyszerű elfelejtés, szóval csak egy passzív folyamat, hanem aktiv művelet eredménye és az elfojtó gondoskodik is róla, hogy ezen (elfojtott) állapotában meg is maradjon.” Ezt az Ip. is teljes egészében elfogadja, azonban nem elégszik meg ezzel, hanem felteszi a kérdést, hogy miért gondoskodik az elfojtó arról, hogy az tudattalan maradjon. Ha az elfojtás aktiv művelet, az elfojtva tartás, vagyis a tudattalan az egyén cs e l e k e d e t e, akkor az nem érthető meg másként, mint a cselekedet céljának és a cselekvő egyéniségének ismerete által. Erre az útra a Psza. nem követi az Ip.-t, hanem ahelyett magában a tudattalanban reked meg, szétboncolva és mikroszkóp alá rakva az ott felfedezni vélt mechanizmusokat, komplekszumokat, indulatokat, stb., miközben kisiklik kezei közül az, ami mindezeket egységbe foglalja és megeleveníti: az egyén lelke, személyisége. — S ha a Psza. a személyiség egységét „elementáris tévedésnek” minősíti, „amit csak az magyarázhat meg, hogy Adler ignorálja a tudattalant”, úgy mi viszont azt mondhatjuk, hogy a tudattalanba dugott fejjel nem is lehet a személyiség egységét meglátni. Már pedig a személyiség egységének törvénye által gyakorolt kontrollon kívül a tudattalanban „felfedezettek” valódiságát semmisem garantálja. Az ott felfedezett bárminő jelenség csak akkor ismerhető el, ha a személyiség egységébe harmonikusan beleilleszthető.


A Psza. szerint azonban az, amit Adler felfed a betegnél, az nem a tudattalan, ahogy Freud ezt a réteget „pontosan körűlhatárolta”, hanem az u.n. Vorbewusst. A kettő közötti különbség az volna, hogy míg a V o r b e w u s s t tartalma tudatképes, vagyis adott alkalommal önmagától, vagy bármilyen laikus módszer által tudatba hozható, addig a Freud-féle igazi Unbewusst tartalma nem tudatképes, tudatba hozása abszolut lehetetlen, kivéve a pszichoanalitikusok speciális módszerének, a szabad asszociációnak segítségével. A Vorbewusst tartalmáról az egyén csak ideiglenesen, csak félig nem tud, az igazi tudattalanról abszolute nem tud, érte abszolute nem felelős. Ez az abszolut tudattalan.


Az Ip. ezzel szemben azt állítja, hogy bármily tetszetős skatulyázó elménk számára a léleknek íly három rétegre — Bewusst-, Vorbewusst- és Unbewusst-ra — való osztása, azt a lelki élet tényei nem igazolják, abszolut tudattalan nincs s az, amit Freudék igazi Unbewusstnak neveznek, részben vorbewusst, tehát igenis tudatképes és szabad asszociáció nélkül is feltárható, részben pedig az analizáló orvos elméjének szüleménye, „művi terméke.”


Mindezt az első cikkemben kifejtetteken kívül a következő meggondolások is igazolják: A freudi tudattalan tartalma állítólag „elfojtások” útján keletkezik. Az elfojtás alkalmával tehát ez a tartalom előbb megjárja a tudatot és onnan kerül a tudattalanba. Már pedig, ami egyszer már a tudatban volt, arról teljesen önkényes és semmivel sem indokolt azt állítani, hogy tudatképessége megszünt. Önkényes marad akkor is, ha annak indokolásául az elfojtás fogalmát vezetjük be, mondván, hogy az elfelejtett anyag a Vorbewusstba kerül és tudatképes marad, míg az elfojtott anyag az Unbewusstba kerül és elveszti tudatképességét. Mert éppen Freud óta tudjuk „tudományosan” is, hogy az elfelejtés sem passzív, hanem legtöbbnyire nagyon is „aktiv művelet.”


Ám tegyük fel, hogy van „elfojtás”, melynek művelete valóban egyszer s mindenkorra kizárja a tudatból az illető lelki tartalmat. De lehet-e abszolut tudattalan az olyan lelki tartalom, amelyről „az elfojtó gondoskodik”, hogy a tudattalanban maradjon, — vagy sokkal inkább fel kell vennünk, hogy az elfojtónak mégis csak kell némi tudattal rendelkeznie arról, aminek elfojtva tartását szükségesnek tartja. Különben miért és hogyan tartaná elfojtva? Épp ily logikátlan, ha a tudattalant abszolutnak vesszük, azt állítani, hogy a Freud-féle tudatos „Énösztönök” — amelyeket Elekes tévesen azonosít az Adler-féle hatalmi törekvésekkel — harcot folytatnak a tudattalanban lévő (szexuális) vágyakkal. Mert a tudat nem folytathat harcot olyasmivel, amiről abszolute nem tud. Ha azonban mégis van halvány tudata az egyénnek tudattalanjáról — és ez a tényállás — akkor semmi okunk sincs feltenni, hogy ez a halvány tudatosság csupán az egyedűl üdvözitő szabad associációs módszer útján válhatik teljes tudatossággá. Igazat kell tehát adnunk Bumkenek, amidőn a következőket írja: „Freud úgy véli, hogy senkinek sincs kedve saját tudattalanját megismerni. Ezzel tulajdonképen már el van ismerve az, hogy az ember megismerhetné azt, ha akarná, hogy tehát az, sajnos, mégsem teljesen tudattala n.”


Az ilyen logikai ellenvetések elől a Psza. azzal szokott kitérni, hogy „tényeket” nem lehet logikával cáfolni. Ha ezzel szemben mi azt állítjuk, hogy amit ő a tudattalanból felhoz, azok nem tények, hanem interpretálások és belemagyarázások, akkor a válasz az, hogy ezt megítélni, efelől „objektiv” kritikát gyakorolni csak az jogosult, aki maga is „ezt az útat végigcsinálta”. (T. i. egy 1—2 évig tartó szabad asszociációs pszichoanalízis útját.) Mi viszont azt hisszük, hogy éppen azoknak az objektivitásához fér legtöbb kétség, akik ezt az útat akár azzal a rejtett célzattal, hogy segítségével meggyógyuljanak, akár azzal, hogy segítségével majd másokat gyógykezeljenek, végigcsinálták. Mert illuziók áldozata az, aki a „szabad”, tehát minden külső befolyástól és belső rejtett célzattal ment asszociációban hisz.


Egyébként az abszolut tudattalan elejtésével fölöslegessé válik az állítólag annak felkutatásához, a valóságban annak összeszerkesztéséhez szükséges eszköz, az u.n. szabad asszociáció is. De feltéve, hogy a szabad asszociáció segítségével nagyobb mennyiségü élmény tudatosítása sikerül is, a gyógyulás létrejötte és az egyén egész lelki átalakulása szempontjából nem az öszszes elfojtott élmények tudatosítása és újraélése a döntő fontosságu, mint azt a Psza. hirdeti, mert nem az egyén az élmények elszenvedője és betege, hanem az élmények az egyén aktiv termékei.


A gyógyulás szempontjából a hangsúly éppen ezért nem a felfedett élményeken, azok tömegén van, hanem az azokban megnyilvánuló rejtett célzatokon, magatartási, beállítottsági formákon, amelyek kevesebb számu élményből is felismerhetők és egy téves életterv alkotó részeit képezik s amely életterv tudatos korrigálásából áll éppen a gyógyulás. Hogy rengeteg „elfojtott” élmény tudatosítása és újraélése sem jelenti még a gyógyulást, bizonyítja egy betegem, aki két évig tartó szakavatott szabad asszociációs kezelés után került hozzám, s aki szentül hitte, hogy ő az élmények betege, s aki a pszichoanalitikus kura eredménytelenségét úgy értelmezte, hogy nem sikerült nála az analizist annyira „elmélyíteni”, hogy a legfontosabb, legrégibb élményt tudatosítsa. V alóságos rögeszméjévé lett az ismeretlen mult.


Az abszolut tudattalan és a szabad associáció ignorálásán kívül az Ip.-nak még egy egész sereg hiányossága van, a Psza. szerint. Igy például „nem törődik Adler a tünet tartalmával s nem is értheti meg... Őt csak a tünet, a betegség célja érdekli...”


Hát nem csak! Hanem érdekli például az is, hogy miért vannak az illető egyénnek ilyen sajátságos eszközei céljai elérésére, érdekli az is, hogy a betegség célja milyen magasabb és abstraktabb célokhoz szolgál eszközül, továbbá, hogy mi módon milyen gyermekien téves megitélések folytán jutott az az ember olyan élettervhez, amelyben a betegség ilyen szerepet játszik — mert e téves megítélések lesznek kútforrásai mostani magatartásának és betegségének is — s ennek megállapítása végett végig kíséri ő is, éppúgy, mint a Psza., — az illetőt lelki élete fejlődésében, születésétől, sőt szülőinek életétől kezdve, ha abban mást talál is fontosnak, mint Freud, s végül nagyon is preciz feleletet igyekszik adni, éppúgy, mint a Psza., minden esetben arra is, hogy miért éppen ezt a tünetet választotta a beteg és miért nem mást, ha e felelet egészen másképpen is hangzik, mint a pszichoanalízisé.


Továbbá: „A betegség célszerű volta csak eltulzása a (Freud-féle) másodlagos betegségi nyereségnek.” Freud e kifejezése szerint az, amit betegsége révén az ideges elér, melléktermék, véletlen nyereség. Midőn azonban Elekes folytatólag elismeri, hogy ez a „másodlagos” nyereség, „a betegség fenntartásában tényleg szerepet játszik”, úgy ez azt jelenti, hogy ott, ahol a betegségi nyereség célkitüzésének ez a szerepe kezdődik, ott megszünik másodlagos lenni és primér, előidéző oknak lép elő, amint azt az Ip. tanítja. Egyébként ma már Freud is „eltúlozza” ezt a másodlagos betegségi nyereséget. 1926-ban megjelent „Hemmung, Symptom und Angst” c. munkájában ezeket írja: „Az Angstproblemára vonatkozó fejtegetésekkel kapcsolatban újból felvettem egy fogalmat, amelyet tanulmányaim kezdetekor, 30 évvel ezelőtt kizárólagosan használtam, de később elejtettem. Az elhárító folyamat fogalmára gondolok. „Vagyis: az „Angst” (ideges félelem) igazi tartalmát és értelmét ma már Freud is abban találja, hogy egy veszély elhárítását célozza.


Miután ílymódon Elekes az Ip. tanításairól kimutatja, hogy azok vagy hibásak, vagy csak eltúlzott, vagy elrontott pszichoanalitikus tanítások, gyógyító eredményei pedig „nálánál primitívebb” gyógyeljárásokkal is elérhetők, meglepetésszerűen hat, hogy ezek dacára elismeri az Ip. létjogosúltságát s ezért méltán figyel fel az olvasó, hogy vajjon milyen címen ismeri ezt el ? Nos, egyszerűen azon a címen, hogy „mindenki azt csinálja, amit akar.” Az Ip. létjogosultságának ílymódon való leértékelése a Psza. féltékenységét árulja el az Ip. sikereivel szemben. E szavak az egyeduralmát sirató Psza.-nek önmagát vigasztaló szavai: sajnos, mindenki azt csinálja, amit akar.


Az Ip. értékének és létjogosultságának lebecsülésében Freud maga nem megy íly messzire. A „Das Ich und das Es” előszavában (1923.) az Ip.-ra való célzással ezeket írja: „Wenn die Psychoanalyse gewisse Dinge bisher nicht gewürdigt hat, so geschah es nie darum, weil sie deren Leistung übersehen hatte, oder deren Bedeutung verleugnen wollte, sondern, weil sie einen bestimmtem Weg verfolgt, der noch nicht so weit geführt hatte.” Freudtól igazán nem lehet kivánni, hogy ennél még nyíltabban elismerje, hogy az Ip. előtte jár tanításaival, mi azonban megállapíthatjuk, hogy a Psza. mindaddig mögötte fog maradni megállapításaival az Ip.-nak, amíg az új idők általános tudományos alapbeállítottságának megfelelően az összefüggéseiben egységes egésznek priorítását a részek felett saját szemléleti elvéül is el nem fogadja. Ám ha ezt megtenné, attól kezdve csak „individual pszichológ i á t hirdethetne, tehát nem teheti. (Brassó)


 


Vissza az oldal tetejére