Főoldal

Korunk 1927 Június

Jászai Mari emlékiratai


Kovács Kálmán

 


A szinpad imperatriceának állomásait, illetve életének és művészetének állomásait naplójegyzetek kísérik. Nem külső eseményekről emlékeznek meg ezek a jegyzetek, nem a mindennapi életet regisztrálja ez a napló, nem is napló ez, több, sulyosabb, erősebb, igazabb, egy élet könyve, illetve az élet könyve.


Nem a bölcs és megigazult ember okossággal védett nyugalmának idilljeit és finom sentimentumait irja, hanem egy felkorbácsolt idegzetű művészaszszony nemes haragjának és égő szenvedélyének sikolyait.


Következetlen, mert nagyon is emberi. A legbecsületesebb, a legőszintébb és legnaivabb hittel kűzd magáért, illetve az emberért. Fáradhatatlan a maga keresésében. Betegesen elfogult önmagával szemben, ez a szigorúság példátlan a memoirirodalomban. Ez több, mint Strindberg démoni leplezetlensége, mint Goerge Sand tudatossága. (George Sand regényeinek gyüjteménye tulajdonképpen egy nagyszabású napló egyes fejezeteinek tekinthetők). A lelke magaslata, ez a fényességes elérhetetlen idol Jászai egész életén át. A legmagasztosabb tisztaság fényében akarja füröszteni életét és az ösztön és a hajlam gáncsain vérzik el. Egyetlenegy nagy feljajdulás a könyvön végig: „Nem tudok a lelkem magaslatáig emelkedni”. A legemberibb tragédia az övé, de ezt a tragédiát és itt van a nagy ellentmondás, csak a legtisztább emberek érezhetik, ennek a tragikumnak a felérzéséhez nemcsak tehetség és rajongás kell, hanem etikai nivó. Teljes felelősséggel élt ez az asszony és teljes felelőssége tudatában ostromolta az eget. Nem sírt, nem panaszkodott, csak vádolt, vádolta önmagát, az embert. Fogcsikorgató dühvel tépi szét lelke elzárt titkait és pozdorjává tört magában minden érzést, mert az érzéseinek legapróbb atomjaira is kiváncsi volt. Más akart lenni mindig, mint amilyen. Nem látta, nem érezte, nem érezhette eléggé a maga egyéni erejét, mint többé-kevésbé minden igaz egyéniség. A szineknek és az érzelmeknek oly rnérhetlen gazdagsága ömlik át az ilyen kimagasló egyéneken, hogy ez időnként őket is elkábítja, megtéveszti. Azt, ami a változatosság erejét jelenti bennük, azt harcos igazságkeresésükben állhatatlanságnak minősítik. Kedélybeli gazdagságukat léhaságnak nevezik. A szenvedély kirobbanásait tudatlanságnak, bizonytalanságnak, összeférhetetlenségnek tudják be. És mindezen túl valami megmagyarázhatatlan vonzerő árad belőlük. Jászai is elcsodálkozik egy helyen: „Irsayné az én külső lelkiismeretem, ma így szólt hozzám: Látja Miria, maga annyit bántott minket, hogy feltettem magamban, hogy csak hideg ismeretséget tartok fenn magával. És maga olyan, hogy egyszerüen fogja és zsebre dugja az embert, hatalmába keríti és az embernek szeretnie kell magát.


Akit szeretek, ha agyonbántom is, szeretnie kell engem.”


Ez az egyéniség ereje. Az egyéniségé a zseni fokán. És Jászai mindenekelőtt ez volt, nagy ember. Minden sora ezt a más, egészen más, rendkívüli embert tükrözi. Ezért hajszolja magát egész életén át, ezért hajszolja egész életén át eredménytelenül a maga emberét, a párját és nem találhatja meg azt a nyugalmat, aminek árnyékában a többiek megpihennek. Egy megszállott lélek üzetése, ez az ö élete és talán jobb, hogy épen ez nem válhatott benne teljesen tudatossá, mert így legalább időnként kicsikarhatott az életből a szenvedély legmagasabb pillanatain kivül egynéhány nyugodalmas percet. Igaz, ez csak nagyon ritkán történhetett, mert bármit tesz, emésztő láz hevíti. Két végletet ismer, a hajlamok, az ösztönök mélységét és a mennyei fényesség (himmlische Verklärung) szent magasságát. Egy aszszonyi Don Kihote, csak épen tudatosságával megrendítőbb és igazabb és igazoltabb. Ő tudja, milyen hiábavaló ez a küzdelem az igazságért. Szidja, ócsárolja magát a tapintatlan igazságkeresésért és aztán eljön a pillanat, amikor gyermeki hálával mond köszönetet ezért az ösztönért, ezért az érzésért, ami őt minden más ember fölé emeli.


Igen, néha egészen gyermek, következetlenül és megokolatlanul az. Egy izben keserü szavakkal ír a színház egyik intendánsáról, egyik nyomós okot sorakoztatja fel ellene a másik után és mikor erkölcsileg az ő kérlelhetetlen igazságérzetével már kivégezte ezt az embert, ezt írja:


„Azonban legfőbb okom a szakításra mégis türhetetlen, kíméletlen dohányzása volt. Ha könyörögtem, hogy hagyja abba: durván kiröhögött. Ez volt a fő-oka, hogy mennem kellett a Nemzeti Színházból.”


Ez a kereső ember naiv hite és bizalma, ez az igazi ember szűzi lírája, ez az emberséges ember mosolygós pápaszeme. Ó mennyi az ilyen és ehhez hasonló mozzanat ebben a pompás gazdagsággal hullámzó életben, örökös ellentmondások, amikből kimosolyog ez a naiv hit és mellette az életet végigharcoló ember véres tévedései.


A legnagyobb és legszigorubb mértéket alkalmazta magánál. Vasakarattal törte meg az ösztönei erejét, nem gondolva a hajlamok örök rugalmasságára, amik a kellő pillanatban újra előtörnek és magukkal rántják a mélybe őt, a nagy és nemes magasság keresőjét. Élete alkonyán, utolsó, nagy szerelme idején, még egyszer számot vet ezzel a gigászi küzdelemmel és írja:


„A lelkem mindig egyedül volt. Nem ismertem a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkinzást, az önmagamnak tett szemrehányásokat és azt a véghetetlen szomoruságot, amely a keresés csömöréből maradt hátra a kényes, válogatós lélekben. Az emberem keresése iszonyú bünhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort, úgy dobáltam ki az embereket. A sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek a hiuságukon ejtett karcolásaimért. Természetes, hogy a látszat az volt, hogy egyiket a másikért zártam ki és, hogy csupa, csurgatott méz folyik itt, az ajtómon belül. Pedig idebenn fogcsikorgatás és önkínzás folyt, ami ellen csak forrón szeretett könyveim adtak gyógyulást és vigaszt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magam, ha tanulásommal egyedül voltam. Hogyne kerestem volna a magányt.”


„Csakhogy hosszabb-rövidebb időközökben — mint az amazonok — újra hadjáratra késztetett a vér, hogy himet hozzak haza magamnak. És megint előlről kezdődött az undor, a szemrehányás és a bűnhődés. Ha tudtam volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armaturámat harcba vinni. Ha tudtam volna, hogy ahhoz, amire szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van: akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg. Minthogy azonban a különbik részem is mindig mindenbe beleütötte az orrát: mindig erkölcsi katzenjammer lett a vége a kirepülésnek és soha, soha lelki egyesülés. A lelkemnek csak kínlódás jutott, mert mindig kimaradt a játékból”


Ez volt ennek a harcos léleknek igazi tükörképe. Soha még asszony igazabbra, szentebbre nem harcolta magát az élet zürzavarában. Megváltotta magát emberré.


Véres könnyekkel vájkált magában és mindig új és új utat vájt a benne élő örök igazságnak. Mi is ez az igazság? Az ő egyéniségének az ereje. Művészetének hátgerince, rendkívüli embervoltának etikája.


Jászai Mari harca, a világ egyik legnagyobb tragikájának harca számunkra több kell, hogy legyen, mint a memoir irodalom egyik nagy büszkesége. Számunkra ez a harc felmagasztosult az emberiesség hitének szimbólumává. Ez a könyv, mint minden igaz és szent könyv, a fiatalságé és Jászai Mari emléke is örökké fiatal és forradalmi marad. Mert benne a teljes emberség ezerfelé bevilágító fáklyája lobog. Ez a könyv, az örök lobogás könyve, ez a könyv, az örök lobogás. (Budapest)


* Sajtó alá rendezte Lehel István, Budapest, Egyetemi nyomda kiadása.


 


Vissza az oldal tetejére