Korunk 1927 Május

A forrongó kina


Lakatos Imre

 


II. Kanton győzelme


 


Kina belső háboruskodásának több mint tizenöt év óta huzódó történetében az utolsó év alighanem döntő fordulatot jelent. Amig az elmult évek kinai zavarai meglehetősen hidegen hagyták a szélső-keleten érdekelt nagyhatalmakat, az utolsó hónapokban a döntő világesemények súlypontja olyan mértékben tolódott erre a szélső-keleti területre, mint eddig talán még soha. A mai Kina belső háboruskodásának különös jelentősége az eddigi polgárháborukkal ellentétben főleg abban áll, hogy a részeire hullott óriásbirodalom egységesítésére tör. Többé nem egyik vagy másik alkirály hatalmi ambícióinak megvalósításáról van szó, hanem az egész nemzet egységesítéséről egységes vezetés alatt. Ez a cél természetesen még igen távol áll a megvalósítástól s az utóbbi napok eseményei, a szakadás a déliek táborában és más kedvezőtlen jelek, kétségessé teszik, hogy egyhamar sikerül-e. De a mozgalom egységesítő alaphangja meg van adva és annyira megfelel a kinai százmilliók legbensőbb kívánságának, hogy tartós megállást ezen az úton már alig lehet elképzelni. Minden jel arra mutat, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb erjedési folyamata vette kezdetét a szélső-keleten. S ennek az erjedési folyamatnak rendkívüli jelentőségét még különösen emeli az, hogy szoros összeköttetésben áll az Oroszországban már gyökeres felfordulások okául szolgáló, hasonló erjedési folyamattal, ami könnyen egy öt-hatszáz milliónyi tömeg előreláthatatlan exploziós kockázatainak teheti ki a polgári civilizáció alapjára fölépült államok társadalmi, politikai és gazdasági jövőjét.


Meglehet, hogy az események további menete ezt a szélső lehetőséget még sok tekintetben keresztezni fogja. Kina nem megvetendő konzerváló erői szintén munkában vannak és magában Kantonban is sikerrel támadják az orosz befolyást. De bárhogy is alakuljon a helyzet, többé kétséget nem szenvedhet, hogy a kinai nép öntudatra ébredésével a szélső-keleten a világpolitika egy új fejezete vette kezdetét. Kina százmilliói ma már kezdik fölfedezni óriási helyzeti energiájuk jelentőségét. Katonai szempontból a kinai nép még távol van attól, hogy nemzetközileg is számbavehető szerepet játszék, de gazdasági sulyával már tisztában van és, különösen orosz fölvilágosításra, már megkezdte azt öntudatosan érvényesíteni is. A kantoni vezetők már jól tudják, hogy a külföldi hatalmak számára a Kinával való gazdasági kapcsolat, a be- és kivitel egyaránt, szinte nélkülözhetetlen szükségességgé vált, és tudják azt is, hogy Kina viszont egyáltalán nincs rászorulva a külföldi gazdasági kapcsolatokra.


Az első fontos nemzetközi következménye a nagy változásnak ma már elég világosan látható. A szélső-keletnek az imperialista nagyhatalmak által évtizedek óta fenálló hatalmi egyensúlya az utóbbi hónapok eseményei folytán helyrehozhatatlanul felfordult s a mesterkélt hatalmi vonatkozások helyett ma már itt is elkerülhetetlenül számba kell venni a demografikus valóságot ugy, ahogy az a világ számára adódik. Ez a valóság pedig nem más. minthogy Kinában 440 millió kiválóan munkaképes és szorgalmas ember él: egy újabb nemzetté alakulásra kész néptenger, mely most folytatja a modern állami lét megszervezésére irányuló, többé-kevésbbé anarchikus belső harcait; azokat a harcokat, amelyeken még minden nagy nemzet átment egységének kialakulása előtt. Bár sikerült Moszkvának is belekapcsolódnia ezekbe a belső kinai eseményekbe, még sem bolsevista mozgalomról, hanem a világ legnépesebb nemzetének egységgé alakulási küzdelmeiről van Kinában szó, melynek állásfoglalása gazdasági kérdésekkel szemben még a jövő titka, amelynek megjelenése azonban a világküzdelmek arénájában igen könynyen a huszadik század legnagyobb jelentőségű eseményévé válhatik.


És a magában is rendkívüli jelentőségü kinai forrongás mögött lehetetlen nem érezni, hogy egy másik játszma folyik óriási tétekkel az oroszok, angolok, japánok és amerikaiak között. Az ősrégi és fokozott erővel felújult orosz-angol hatalmi riválitás főösszeütköző pontja legalább pillanatnyilag most itt a szélső-keleten van. Japán pedig, melynek segítségét mindkét részről igénybe szeretnék venni, kitünő helyzetbe került ahhoz, hogy a mérleget egyik vagy másik irányba döntse, vagy egyensúlyba tartsa köztük. A tokiói politikusok szívesen használnák föl az alkalmat, hogy Anglián revansot vegyenek az angol-japán szövetség pár év előtti megszakításáért. A Fülöp-szigetek és Singapoor hadikikötői az óriási angol és amerikai hajórajokkal azonban elővigyázatra intik a szélső-kelet ezt az imperialista nagyhatalmát is és Tokio, passzivitást színlelve, egyelőre óvakodik kártyáit fölfedni a kinai játszmában.


Amerikát elsősorban gazdasági imperializmusa és Japán elleni féltékenysége viszi a kinai küzdőtérre. Kina ugyanis nemcsak a világ egyik leggazdagabb szénterülete hozzávetőleges szakértői számítások szerint a kinai szénbányák körülbelül tizenöt milliárd tonna szenet foglalnak magukba —, hanem rendkívül gazdag vas-, réz-, cink-, ólom-, mangan-, bizmut-, higany- és arany bányákban is. Vizierői szintén óriási értéket képviselnek és mezőgazdaságilag alig tizenöt százaléka van területének racionalisan kihasználva. Az Egyesült-Államok gazdasági körei ezt igen jól tudják és a newyorki pénzhatalmak hivatalos orgánuma, a Magazine of Wall-street nemrég állapította meg, hogy „Kina ipari termelésének fölépítésében érvényesülhetnének Amerika gazdasági erői a legelőnyösebben és a legnagyszabásubb módon.” A kinai munkások szorgalmas, olcsó, kimeríthetetlen tömegével, a kinai nyersanyagokkal és az amerikai tőke termelő módszereivel szemben kétségtelenül semmiféle konkurrencia a világon nem tudna többé megállani.


Az Egyesült-Államok ilyen gazdasági monopoliumával szemben Kínában kétségtelenül minden nagyhatalom fölvenné a harcot és a legközvetlenebbül érdekelt Japán, mely elsősorban tart igényt arra, hogy Kina jövő sorsának kialakulásában döntő szerepet játszék, máris mindent megtesz annak megakadályozására. Japán nagy érdekeltségének Kinában ugyanis nemcsak gazdasági, hanem stratégiai okai is vannak. A japáni szigetek nagyon szegényesen vannak szénnel és vassal ellátva. Egy csendes-oceáni háború tehát, melyet sem Japánban, sem az Egyesült-Államokban nem zárnak ki a lehetőségek közül, a kinai nyersanyagok nélkül előre is Japán vereségét jelentené. A tokioi kormány tehát semmilyen áldozattól nem riad vissza, hogy befolyási szférája alatt tartsa a szénben és vasban különösen gazdag Északkinát, melynek ura, Csang-Cso-Lin mandzsuriai diktátor valósággal japáni protektorátus alatt áll. Ez a helyzet bizonyos tekintetben föllebbenti a fátylat a japáni kormányok politikájáról a kinai forradalommal szemben. Dél-Kinában, ahol Japánnak elsősorban kereskedelmi érdekei vannak, nem bánja, sőt bizonyos kárörömmel is nézi, ha az orosz propaganda a kinai tömegeket bojkottra ingerli az angol-szász ipari termékek ellen. Északon azonban a legszélsőbb eréllyel ver vissza minden orosz beavatkozási törekvést. Csang-Cso-Lin japáni támogatás nélkül semmiesetre sem merte volna megkockáztatni a pekingi orosz követséggel szemben nemrég végrehajtott brutális támadását. És Moszkva mindezzel szemben bizonyára szintén nem elégedett volna meg a halk elvi tiltakozással, ha Csang-Cso-Lin mögött nem látja tisztán a japáni védőhatalom árnyékát. Sőt valószinünek látszik, hogy a Feng-Ju-Hsziáng vezetése alatt Mongoliában álló és a szovjetek által kitünően fölszerelt kinai vörös-csapatok titokzatos mozdulatlansága is főleg abban leli magyarázatát, hogy Moszkva a déliek forradalmi mozgalmát, melyet sikerült eddig szinte kizárólag Anglia ellen irányítani, nem akarja ebből az irányból kitéríteni azzal, hogy egy északi támadással Japán közbelépését provokálja Anglia oldalán.


Mert a délkinai mozgalom vezetésébe befészkelődött orosz irányításnak legfőbb célját mindig a szélső-keleti brit hatalom megrenditésében lehet keresni, ami ha sikerül, a bolsevizmus gondoskodnék róla, hogy egy tízezer kilóméteres vonalon terjedjen tovább a tűz a délázsiai brit határok mentén. Szovjet-ügynökök műve a tisztán az angolok ellen alkalmazott délkinai bojkott mozgalom is, mely ha a Kinában érdekelt többi hatalmak ellen is alkalmazzák, bizonyára nem sikerül és e hatalmak egységes föllépését provokálja maga ellen. Igy azonban teljes sikerén kivül még demonstrálta a kínaiak előtt a nagyhatalmak egyetértésének letagadhatatlan hiányát is, mert az angolok által elvesztett pozíciók megszerzésére szinte mindannyian a legnagyobb mohósággal használták föl az alkalmat. Német lapokban nemrég egy különösen brutális példát lehetett olvasni erre. Kinában eddig egy nagy- angol cég monopolizálta a dohány üzletet. Az előnyomuló kantoniak természetesen ez ellen is mindenhol alkalmazzák a bojkott-rendszabályokat. E rendszabályok árnyékában azonban a nagy amerikai dohánycégek egész horda ágense halad a kantoni csapatok nyomában, hogy a kiüzött angol árú helyett azonnal a sajátjukat helyezzék el.


Anglia tehát nemcsak az oroszokkal áll itten szemben, hanem a többi hatalmaktól is izolálva védi nagy érdekeit a szélső-keleten, melyek ezeken az exotikus területeken igen sokszor azonosak az európai civilizáció érdekeivel. A brit világbirodalom azonban már más szeleket is látott és eddig még mindig megállotta velük szemben a helyét. Mindenesetre még tulságosan megelőznénk a váratlan fordulatokban mindig gazdag kinai eseményeket, ha az angol diplomácia kétségtelenül nagyon nehéz játszmáját itt már elveszettnek tekintenők. Ilyen könnyen Nagy-Británia nem ad föl játszmát. A szélső-keleten még kevésbbé mint bárhol másutt. A hét két napján Anglia ázsiai export-kereskedelme s az ezzel kapcsolatos banküzletei jövedelméből táplálkozik, másik három nap szükségletét a világ többi részével folytatott kereskedelmének jövedelmével tölti be és csak két napig tud élni egy héten a saját talaja termékeiből. Távolról sem lehet tehát tiszta hatalmi vágynak és imperializmusnak nevezni azt a szívós konzervatív törekvést, mely London szélsőkeleti politikáját jellemzi és egy kis elfogulatlansággal meg lehet érteni azt is, hogy az angol alsóházban még a szociálista Macdonald és társai sem helyezkednek a szélső-keleti eseményekkel szemben a Kinából való teljes visszavonulás álláspontjára.


Az oroszok szerepét a kinai eseményekben különböző szempontok szerint természetesen különbözőképen lehet megítélni. A bolsevizmussal szembeni elvi állásfoglalástól eltekintve azonban a kinai orosz kiküldöttek sem tettek egyebet, mint amit eddig a diplomáciai művészet quintessenciájának tekintettek s amit Anglia diplomatái kitünően bevált módszerükkel már századok óta gyakorolnak: hogy céljaik érdekében nem dobják mindjárt kezdetben brutálisan a mérlegre népük erejét, hanem a lehetőség határáig a többi népek ellentéteit használják föl arra, hogy népük érdekeit külföldön előbbrevigyék és mielőtt saját országukat nyiltan az előtérbe állítanák, a többiek ügyes tologatásával próbálnak sikert elérni a hatalmi játékok nemzetközi sakktábláján. Hogy ebben a játékban az oroszok nem épen olyan halk és keztyüs kézzel dolgoztak, mint ahogy az angolok szokták, azt az új jövevény orosz diplomaták még bizonyos fokig otromba munkamódszerének lehet tulajdonítani, A lényeget azonban már kétségtelenül eltanulták az angoloktól s ma már alighanem Moszkvára is illik az a megállapítás, amely eddig jogosan csak Londont illette meg, hogy külpolitikailag nem országokban, nem tartományokban, hanem világrészekben gondolkozik.


Bármilyen külpolitikai sikereket is értek azonban el Délkinában az oroszok, a bolsevista gazdasági rendszer terjesztésében még midig a legnagyobb akadályokba ütköznek. Még a kantoniaknak most a kankatii kormány kebelében uralkodó szélső irányzata sem szüntette meg eddig sehol a magántulajdont és még kevésbé próbálkozott a kereskedelem és ipar államosításával. A kuomingtang párt pedig, melyre az egész forradalmi mozgalom támaszkodik, a „Kina a kínaiaké jelszó” mellett, a magántulajdon szentségének proklamálásával kezdte müködését. Bizonyos történelmi előzményekhez ugyan hozzá lehetne füzni a kommunista gazdasági rendet Kinában is, mert a régi „dzsing”-rendszer feltünően hasonlít a „Mir” néven ismert orosz községi kommunizmushoz s ez az ősrégi praecedens a szélső kelet nemzeti bolsevistáinak ideológiájában bizonyos fokig nemzeti szinüre festheti a kommunista elveket is. Mindez azonban nem változtathat azon, hogy a mai Kina lakosságának 95 százaléka kisbirtokos, akiktől még jóval távolabb áll minden kommunista gondolat, mint bármelyik európai paraszttól és nem változtathat azon sem, hogy a déli vezetők nagyrésze elítéli az osztályharcot, mint a ma igen sokat emlegetett kinai nemzeti szellemmel ellentétes dolgot. Mindennek természetesen a még mindig tekintélyes számú kommunisták külön párttá alakulásához kellett volna vezetnie. Moszkva kiküldöttei azonban igen ügyes politikai taktikával teljes erővel útjába álltak és megakadályozták, hogy egy ilyen külön kommunista párt alakuljon ki. A bolsevizmus symbiozisa a Kuomingtang mozgalommal, mely a külföld és a kinai tömegek előtt egy és ugyanazon dolognak tüntette föl a kettőt, sokkal inkább megfelelt a moszkvai terveknek.


A bolsevista gazdasági elvek, egy pár dilettáns vezetőtől eltekintve, minden jel szerint csak a proletariátusra, annak is csak egy részére támaszkodhatnak Kinában. Ez a proletariátus körülbelül ötmillió embert tesz ki, akik közül mintegy hárommillió nem is kapitalista termelésben dolgozik. A mai Kina ugyanis, mely legnagyobb részében még praekapitálisztikus termelést folytat, most van átmeneti stádiumban a kapitálizmus felé. A parti városok és egy pár belső nagyvárosban a kapitálista termelés minden átmenet nélkül már jó ideje végleg el is helyezkedett. Európában ez az elhelyezkedés századok fokozatos átalakulásának eredménye volt. Kinában azonban ilyesmiről szó sem lehet s a kapitálista termelőrend, itten még inkább, mint Oroszországban, egy egész sorozat közbülső stádium átugrásával csapott le az országra. Itt a faggyugyertya és az elektromos világítás, az ember által húzott kocsi és az automobil, a primitiv kézművesség és a nagy gyáripar között nincs közbülső láncszem. És nincs a gyorsan fejlődött proletáriátusnak sem semmiféle tapasztalata, semmiféle fékező tradiciója a gazdasági és politikai eseményekkel szemben. Ez a tömeg vagy teljesen passive viselke, dik, vagy előre kiszámíthatatlan exploziókban nyilvánítja erejét s ezért állandó bizonytalansági faktor a kinai birodalom gazdasági és politikai fejlődésében. Ehhez még hozzá kell vennünk azt az igen fontos körülményt, hogy Kina átalakulása a kapitalista termelési rend felé nem autonom kinai tevékenység, hanem főleg külföldi, imperiálista hatalmak érdekeinek és akciójának következménye, ami a kérdést nemzeti szempontból is kiélezi és egy vonalba hozza a proletáriátus és az idegengyülölő nácionálizmus követeléseit.


Egészében azonban Kina gazdasági szervezete, minden primitivitása mellett még ma is egészségesnek tekinthető. E szervezetet különös szívósságára mi sem jellemzőbb, mint hogy az utóbbi évek szüntelen politikai és katonai anarchiája ellenére úgy a behozatal, mint a kivitel évről-évre emelkedik. 1926-ban 78 millió arany täel volt a tengeri vám bevétele, 8 millióval több, mint az előző évben és kétszer annyi, mint 1918-ban. Sanghai kereskedelme szintén 25 százalékkal emelkedett 1925-ről 1926-ra. Az emelkedés itt olyan szakadatlan és olyan rohamlépésekben megy, hogyha csak az uj helyzet tartós visszaesést nem eredményez, ez a város belátható időn belül elérheti Newyork és London kereskedelmi forgalmát. Kanton kereskedelme szintén nagyban emelkedett és kevés kivétellel ugyanigy a többi városoké. Kina a leggyobb felfordulások között is évről-évre több szenet és több vasöntvényt produkál és évről-évre több selymet és több gyapotot szállit a külföldre. Mert bármennyire is kiterjedjen a haditerület és bármennyit zsákmányoljanak, pusztítsanak és kegyetlenkedjenek a kinai nép söpredékét képező katonák, abban az óriás birodalomban mintegy tizmillió négyzetkilométeren szorgalmasan végzi tovább munkáját, mintha mi sem történt volna, legalább 300 millió ember, beveti és megmunkálja rizsföldjeit és fáradhatatlanul dolgozik tovább thea-bokrai és eperfái között. A háboruskodó Kina mellett van egy Kina, amely szüntelenül dolgozik és szenved, amelyről nem is szoktak tudomást venni, amely azonban igazi oka annak, hogy ez a másztodont-birodalom a legsulyosabb anarchiák éveit is szervezete különös veszélyeztetése nélkül tudja mindig átélni.


Katonai szempontból a déliek győztes előnyomulása szinte ellenállás nélkül haladt a Jangce-vonalig. Amig az 1911-es forradalom óta a kantoniaknak mindig nagy bőbeszédüséggel hirdetett büntetőhadjáratai az északiak ellen soha sikerrel nem jártak, addig a Csan-Kai-Csek vezetése alatti támadó sereg győzelemről-győzelemre haladt és félév lefolyása alatt elfoglalta Kina déli részének óriási kiterjedésű, gazdag területeit. Az európai olvasó talán meg is unta már figyelemmel kisérni ezeket a háborus csapatmozdulatokat és a rákövetkező tárgyalásokat, mert végül disztingválni sem tudott a sok egyforma nevü Li, Lu, Csing, Csang és Csung között, akinek vitái, árulásai, vereségei és győzelmei önmagukban igazán nem érdekesek. Már a tartományok neveit is, melyek néha akkorák s olyan népesek, mint egy-egy európai nagyhatalom, ezeket a neveket is alig lehet számontartani. Van egy Kiangszi, egy Kvangszi s egy Kiangszu. Van egy Hunan s van egy Honan és így tovább. És a tartományok élén szinte egyforma nevű emberek változtatják minden pillanatban pártállásaikat és háboruskodnak keresztül-kasul egymással. Az egész stratégiai helyzetből elég ha annyit megtartunk, hogy a kantoniak sikere folytán Kina egész az utóbbi időkig két nagy részre volt osztva, egy déli nagyobb és gazdagabb részre, ahol a kantoni nacionalisták az urak és egy északi részre Peking központtal, ahol a japán befolyás alatt álló Csang-Czo-Lin mandzsu diktátor kormányoz. Egy harmadik fronton Mongoliában, a Pekingtől északnyugatra fekvő Sen-Szi és Kan-Szi államokban pedig Feng-Ju Hsziáng, a keresztény-bolsevista tábornok áll az oroszok által fölfegyverzett hadserege élén, mozdulatlanul, lábhoz tett fegyverrel. Ez volt a helyzet még rövid idő előtt is, amikor a déliek táborán belül egy váratlan coup de théâtre megfordította az egész stratégiai és politikai képet. Az utóbbi évek háboruskodásai folyamán valahányszor Kinában olyan helyzet alakult ki, hogy közeli végleges döntést lehetett várni, még mindig közbejött egy ilyen meglepetés, egyik vagy másik tábornok pálfordulása, vagy, ha úgy tetszik árulása az utolsó pillanatban. Ezuttal is egy ilyen pálfordulás következett be, melynek motívumai felől a távolból nem lehet dönteni, mely azonban végleg szembeállította a kantoniak győztes generálisszimusát a teljesen bolsevista orosz befolyás alá került és Hankauban székelő déli kormánnyal.


A kantoniak mozgalma, melyet már kezdettől fogva nem lehetett egységesnek tekinteni, azzal a programmal indult meg, hogy a mérsékeltek és az orosz bolsevisták barátai közötti vitában a végleges döntést elhalasztják addig, amig a kantoni seregek zászlaját győzelmesen viszik be Észak-Kinába és elfoglalják Pekinget is. A szép terv azonban félúton összeomlott. Melyik félnek a hibájából, azt nem lehet tisztán látni. Hogy a győztes generálisszimusznak könnyű dolga nem lehetett a gyors sikerektől elkábult és forradalmi radikálizmusban egymás fölé licitáló politikusokkal, az kétségtelennek látszik. Másrészt viszont a véres kíméletlenség, amellyel Csan-Kai-Csek a keze alatt levő bolsevistáival szemben eljárt, föltétlenül arra mutat, hogy nem csak alkalmi összetüzésről, hanem egy teljesen kiérlelt terv végrehajtásáról volt szó a politikusok által többé nem zavart legfőbb hatalom kézrekerítése érdekében. Csan-Kai-Csek azonban, hogy az alkotmányos látszatot megmentse, ezen a ponton is elkerülte a kantoni puccs formáját és a Hankauban székelő radikális kormányt a Kuo-Ming-Tang pártnak Nankingba öszszehivott és az uj alkotmány szerint erre feljogosított ellenőrző bizottsága által ítéltette el, mint a „nyilvános rend és biztonság ellenfeleit”. Ugyanez a bizottság egy új kormányt alakított Nankingban és a hankaui kormány több tagja elleni elfogató-rendelet kiadása mellett, elrendelte Borodin orosz tanácsadó elfogatását és kiutasítását is. Csak természetes, hogy a hankaui kormány erre viszont Csan-Kai-Csek elfogatását rendelte el, megfosztva őt fővezérségétől és kinevezve helyébe fővezérnek Feng-Ju-Hsziángot, aki eddig a mongol határon álló bolsevista kinai hadseregeket vezette. A kérdés most már az, hogy megbizhatik-e inkább a déli kormány abban a Peng-Ju-Hsziángban, aki rövid karrierje alatt az árulásoknak valóságos rekordját érte el és többször volt szövetségese Csang-Czo-Linnak is, akit úgy az oroszok, mint a kantoniak legnagyobb ellenfelüknek tekintenek. És kérdés az is, hogy maradt-e még a hankaui kormány részére egy akcióképes, hadsereg, mert az eddigi jelek szerint a déli hadsereg egészében követi győztes hadvezérét, Csan-Kai-Cseket, ki a szakítás óta is ujabb győzelmet aratott az északiak ellen.


A helyzet így természetesen egy csapásra megváltozott egész Kinában. Az angol diplomácia mintegy varázsütésre kimenekült eddigi kellemetlen szituációjából és nincs kizárva, hogy nagyszabású engedményekkel ujra szilárd helyzetet teremt magának Csan-Kai-Csek eddig győzelmesnek látszó irányának oldalán. A háború viseléséhez pénz és pénz kell s a hadserege zsoldját pontosan fizető déli generálisszimusz számára ezt a pénzt Sanghai gazdag kinai kereskedőinek kereskedelmi kamarái előlegezik. Ezek a kereskedelmi kamarák pedig régi, biztos csatornák révén vannak összeköttetésben a kinai banküzletet teljesen kezei között tartó keleti angol bankcsoportokkal. És a pénz ma olyan ritka dolog, hogy az angol bankokat ebben a tevékenységükben sem az épen pénzügyi krizisen átmenő Japán, sem Szovjetoroszország nem helyettesítheti. Ezért szenved már a hankaui kormány a legnagyobb pénzzavarokban és ezért fog alighanem igen nagy nehézségekbe ütközni az a terve is, hogy a rebellisnek nyilvánított Csan-Kai-Csek ellen ujabb hadsereget hozzon össze.


Közben a hatalmak egy ultimátumszerű jegyzéket nyujtottak át a kantoni kormánynak, melynek elintézését a közbejött és legtöbbjükre nézve kellemes események miatt nem tulságosan szorgalmazzák. A kinai radikális nacionalizmus is kezd lassanként mind több vizet önteni a borába és nem formulázza már az eddigi ridegséggel kívánságait, melyek végeredményben a Kínában lakó külföldiek további ottmaradását tették volna lehetetlenné. Végül is nagyon nehéz dolog egy európai számára, hogy mást ne említsünk, az ugynevezett előjogokról való lemondás között azt a kinai biróságot elismerni, mely mindennapi vallató eszközei közé számítja még mindig a hét kés és a lassú fojtogatás torturáit. A külföldiek elüzése kívánságának teljesen abszurd volta különben akkor tünik fel csak igazán, ha tudjuk, hogy a Kínában élő fehér emberek száma alig haladja meg a 60–70 ezret, míg az őket védő nagyhatalmak területein körülbelül 12 millió kinai él.


A kinai forradalom, amint a moszkvai kormányzó-párt Sztalin indítványára pár nap előtt megállapította, „Csan-Kai-Csek államcsínye következtében új szakaszába lépett.” Hogy ez a szakasz mit hoz még, azt Moszkva bölcsei sem tudnák az előbbihez hasonlóan merev marxista formulába foglalni. Valószinünek látszik azonban, hogy „az új szakasz” is csak egyik kezdő állomása annak az útnak a kinai végtelenség előtt egy év vagy egy évszázad nem számit, melyen az új életre ébredt óriásbirodalom nem egy meglepetést tartogat még a világ számára.


 


Vissza az oldal tetejére | |