F艖oldal

Korunk 1927 Április

A homokóra madarai egy 3. felszólaló megvilágításában


Sink贸 Ervin

 


Déry Tibornak tríalógusában túlságosan könnyű volt Dérynek diadalmaskodni: a maga ellen felléptetett 1. és 2. felszólalót igen mostohán kiosztott szellemi képességekkel vonultatta föl maga ellen, úgyhogy a másvélekedésűek semmiképp se láthatják magukat kellően képviselve. Kérem tehát a „Korunk” engedélyét és Déry Tibor szíves figyelmét, hogy mint 3. felszólaló önként felléphessek az u. n. új vers kérdésével kapcsolatban. Láttam a Dokumentum első számát, olvastam a Korunkban a Déryével egyidejűleg megjelent Kassák cikket is. Tehát: a régi költő — Déry szerint — a logikai valószínűségek keretei között mozgott, míg az új líra a logika bukását jelenti és mert az új lírikus tudatosan kivül helyezi magát a logikán — Déry logikája szerint — alkotása megtámadhatatlan. Az új vers főérdeme — írja Németh Andor a Dokumentumban megjelent igen érdekes cikkében — hogy önmagéhoz hasonlít, azaz époly titokzatos, önmagáért való szétszedhetetlen egység, reális és irreális alakulat, mint minden, amit valóságnak nevezünk. Az új vers — írja K a ss á k a Korunkban — nem élmények korrektora vagy kommentátora, hanem kinyilvánítója. Kezdjük a logikán.


„Reszket a bokor, mert


Madárka szállott rá,


Reszket a szivem, mert


Eszembe jutottál.” Vajjon Petőfi ebben a négy sorában a logika keretein belűl maradt-e vagy sem? Se belűl, se kivül, hanem egy új logikát, egy új logost nyilatkoztatott ki: a bokor, a madár, a szív és egy kedves arc emléke egyazon érzésnek mozduló testévé váltak és ez az érzés-pillanat ebben a versben minden időkre valósággá lett, világ valósággá. Ez a poézis, a teremtés, melyet az adott világkomplexumon a poéta, a teremtő végez. Végezheti ezt Petőfi módján, a naiv költészet útján, mely úton a külső világ csak a belsőnek a képpé vált valósága és a belső csak a külső világnak alak után sovárgó, testetlen vére. Végezheti a teremtést a szembenállás érzéséből, ebben az esetben verekszik, erőszakot tesz a világon, t. i. a külsőn, hogy megtörve ellenállását, idegenségét a belső, a szubjektív törjön át rajta.


„Szörnyű a szél Vitorla nincs Krisztus kell Ajtó és kilincs”


ebben a négy Ady-sorban egy eruptiv bensőség teremt és zúz, nem a belső és külső naiv egymáshoz simulása, hanem egy inkogruens bensőség teremt a külső valóság szuverénül széttépett és újjáteremtett elemeiből egy kongruens kifejező képet. De mind a naiv, mind a külső és belsőnek dissociáltságából fakadó költészetnél állt a törvény, hogy a belső, a szellemi, a lelki megnyilvánulásának útja a külsőn, a megfoghatón keresztűl vezet. Ha a szellem láthatóvá, tetté akar válni akár lázadva, akár testvériesülve, a matéria, az érzékelhetőség logikája köti. Az új l í r a már most a szellem és matéria ezen organikus összefüggésének tagadása, általában az orgánikusnak tagadása és a törvény nélkül élő, esetleges szubjektivitás önkényét, anarchiához való jogát deklarálja. Ha tehát Déry „Úszó szigetek” című versében azt írja: „ilyenkor indul el az atlanti lepke himbálódzva röpköd a víz alatt és [gyűjti a sót, amivel a halottak homlokát behintik” abban Dérynek kétségkívül igaza van, hogy ez logikailag megtámadhatatlan. Ezek az egymásmellé írt szavak is: A ló és hét az négy és fél és a számok alszanak — logikailag szintén megtámadhatatlanok, mert szavak önkényes egymáshozfűzése nem tesz ki mondatot, mégha főnév és ige szerepel is köztük. De ez a logikai megtámadhatatlanság nem érdem. A vasvillát nem kompromittálja, hogy a szél ellen nem lehet hadakozni. Ha papírszeletkékre találomra pár száz szót írnék fel, aztán egy zacskóba tenném őket, jól összeráznám és aztán az egyes szeletkéket a véletlen szeszélye szerint egymásmellé rakva elolvasnám, egy — Németh Andor szavával — titokzatosan ható, reális és irreális szóalakulat állna elő egész biztosan, mely egész biztosan csak önmagához hasonlítana. Csak abban nincs igaza, hogy szétszedhetetlen egységnek nevezi azt, ami Igy előáll, illetőleg azt, amit ezek az uj versek produkálnak. Itt van pld. Dérynek a Dokumentum első számában egy a maga szemében igen szép verse. Isten a címe. Közbe lehetne írni még egy pár sort, folytatni is lehetne, mondatok sorrendjét is fel lehetne cserélni benne és a vers jelentés vagy hangulat értéke nem szükségképpen változna meg. Kassák utóbbi időben írt legszebb verseire is ugyanez érvényes. Ez szükségképpen következik a matériát elhagyó, az associativ képességek helyébe a dissociativeket kultiváló, antiorganikus költészet természetéből. Csak az organikus, csak egy objektív törvénytől megfékezett valóság lehet egység.


Ez az egész felszólalás nem annyira polémia akar lenni, mint elvégezni azt, amit végre mégis csak ideje volna — az itt adott kereteknél sokkal szélesebben — demonstrálni. Mert Kassák és Déry főleg arról beszélnek, hogy miként kell őket érteni és ez hasznos és jogos felvilágosítás. Engem azonban, kinek az az érzésem, hogy nagyon is értem az új lírát, az értékelés és az eredet egymástól elválaszthatatlan kérdése foglalkoztat.


Kassák különbséget tesz közlés és kinyilvánítás közt; szerinte a régiek közölni, az újak kinyilvánítani akarnak. „Und wenn der Mensch in seiner Qual verstummt, Gab ihm ein Gott zu sagen was er leidet” mondja Goethe a költőről. Mi ez a goethei „sagen”? Közlés, korrektura, kommentár vagy kinyilvánítás? Mind a négy és minden. Az élményt közölni, az esetlegességéből a forma erejével mások számára is lényegessé korrigálni és a Kimondottat a kimondással le is győzni, legyőzni a puszta szenvedésnek renyhe, vak, illogikus voltát. Az új versek csak „kinyilvánítják” a szenvedést, a belsőt: a káoszt a káosznak kibeszélik. Az új lírában kétségtelenül van fascináló erő, mint ahogyan megfelelő hangulatban egy állat titokzatosan kimeredő szomorú szeme fascinálhatja az embert. De ez nem kinyilvánítás, ez a kinyilvánítandó, itt kellene elindulni, hogy a költő csakugyan adjon valamit, többet a mi mindennapi szegénységünknél. És az új költők itt elhagynak. Hogy lehet ezt megmagyarázni? Csak egyképpen, csak úgy. hogy az új költészet mélyenjáró mai valóságok szimptomája. A reálitás elől, az empirikus reálitás elől való romantikus megfutamodás. A régi romantikusok legnagyobb része a katholikus egyház oltáraiba kapaszkodott meg, egy mágikus közösség-álomban kerestek kárpótlást egy való, organikus közösség hiányáért; a mai romantikusok az inségükből erényt akarnak csinálni. ínségük a magányosság és az éltető közösség hiánya, a belső és külső világ teljes inkongruenciája, úgyhogy a világ számára az individuum, az individuum számára a világ egy megközelíthetetlen absztrakció. Fantasztikus szóábrák egymásmellé rakása és az ucca vagy egy ütközet Kínában: egyformán reális és irreális az elszigetelt, az összefüggések hitét elvesztett lélek számára. Barokk és bizarr az új költészet, a sokféleség, a szélsőségesen váratlan szó egymásbafűzések a teljes szabadságnak jele, de annak a felszabadultságnak, mely a kaoszé, mert a kozmoszban a szabadság épp a törvényen keresztűl demonstrálódik. Azért az új versek monotoniája, meglepetésekben való minden leleményességük ellenére egy ponton ragadnak meg: az összefüggésekből magát hajítottnak érző, a maga közlése, adaequat közölhetősége felett kétségbeesett individuum álláspontján. (Azokról itt nem érdemes szólni se, akiknél — szép számmal vannak — az új költészet csak arra jó, hogy elleplezzék a közönséges tényt, hogy t. i. egyszerűen nincs mit közölniük.) Az új líráról tehát a 3. felszólaló így összegezi véleményét:


1. Kortörténetileg érdekes szimptoma, mely alkotói intencióival ellentétes módon jeleníti meg a hítben és célokban koldussá lett individuális lelket,


2.    nem kozmikus és legkevésbé szociális, mert nem egy gyökerező, hanem épp egy közösségekből kihullott szubjektivitás produktuma.


„A modern költő olyan kultusznak a papja, melyben nem hisz” — írja Németh Andor. (Sarajevo)


 


Vissza az oldal tetejére