Főoldal

Korunk 1927 Április

Szociális keresztyénség


Simándy Pál

 


Abban a nagy, szel lemi megmozdulásban, mely a háborút követő években felrázta Európa alvó emberiségét, jelentős szerepet játszott a szociális kereszténység mozgalma is. Ma az emberiség nagy pihenőt tart; heveri a háború és forradalmak fáradalmait és nyögi azok gazdasági, politikai, társadalmi és szellemi következményeit. Hisszük azonban, hogy ez a fáradtság, kimerültség és unalom csak átmeneti jelenségek, s a nagy pihenő után újult erővel lángolnak fel üszkeikből az emberiség új hitei. Épen azért nyitva kell tartani érdeklődésünket korunk minden megmutatkozó jelensége iránt, amik közé tartozik a szociális kereszténység mozgalma is.


1.


A szociális kereszténység mozgalma semmiképen sem tévesztendő össze a keresztyén szocializmus klerikális érdekeket szolgáló politikai szervezkedésével. A szociális keresztyénség mozgalma egyáltalán nem politikai, még kevésbbé pártpolitikai szervezet, hanem kizárólag szellemi mozgalom, melynek célja a kereszténység körében szociális közszellemet teremteni, a szocialista mozgalmak körében pedig az ethikai idealizmus szempontjait érvényesíteni. Épen azért a mozgalom hivei nem is szervezkednek sem külön vallási közösségben, sem külön politikai pártban, hanem mindenik annak a vallási közösségnek a körén belül végzi a maga közszellemet teremtő tevékenységét, melynek eredetileg és egyébként is tagja, illetve olyan meglévő politikai pártok kötelékében, amelyekhez legjobb politikai meggyőződése fűzi.


E mozgalom kiváló képviselői és szellemi vezérei: a pár évvel ezelőtt elhunyt amerikai W. Rauschenbusch; L. Ragaz, Kutter és Förster Svájcban; Meinecke Németországban; Counelle, Monod Franciaországban és Word Angliában. A svájci mozgalom elterjedt és nivós folyóirata: Neue Wege, mely Ragaz szerkesztésében Baselben jelenik meg.


2.


A „szociális keresztyénség” elnevezés — e mozgalom szelleme szerint tulajdonképpen pleonazmus, amit e szavakkal, illetve fogalmakkal való történelmi visszaélések tettek szükségessé. Pleonazmus, mert hiszen épen az a legfontosabb mondanivalója ennek a mozgalomnak, hogy egyrészt a keresztyénség evangéliumában implicite bennefoglaltatik a szocializmus, másrészt hogy nincs is igazi szocializmus vallásos ideálizmus nélkül.


Jézus evangéliumának ugyanis csak egyik mozzanata az a tény, hogy az egyes embert: a személyiséget nagyra értékeli és megváltását munkálja; a másik mozzanat, a szociális szempont épugy nyilvánvaló s abban csúcsosodik, hogy Jézus épen a közösség: Istenországa érdekében munkálja az egyén megváltását. Hasonlóképen kifejezésre jút Jézus evangéliumában az a szociális igazság is, hogy az ember teljes üdvösségéhez épugy hozzátartozik a testi, gazdasági és társadalmi megváltódása, mint a lelki szabadság. Mert egyrészt Isten atyaságának épugy bizonyságai és eszközei a gazdasági és társadalmi jólét áldásai, mint a lelki és szellemi javak; másrészt az emberek testvériségéből is épugy következik a gazdasági és társadalmi javak közössége, mint a lelki és szellemi értékeké.


Másfelől a szocializmus előnyomulása és igaz győzelme is hozzá van kötve a vallásos idealizmus sorsához. Mert bár a szocializmus programjához talán más úton is el lehet jutni, mint a vallásos idealizmus útján, de ezt a programmot megvalósítani — a szociális keresztyénség felfogása szerint — igazán csak vallásos lélek és hít segitségével lehet. Nem mintha az emberiség egyetemének vallásos megnyerését tartaná elengedhetetlen feltételnek ahhoz, hogy a földön a szociális társadalmi rend megvalósuljon. A szociális keresztyénség tudatában van annak, hogy Krisztus igaz követése minden időben csak kevesek: a kiválasztottak kiváltsága volt és lesz. De azoknak az apostoloknak a szolgálatát, önfeláldozását nem tudja elképzelni vallásos idealizmus nélkül, akik a szociális közszellemet megteremtik, mint az új rend megvalósításának elengedhetetlen feltételét, s akik ennek a megvalósult társadalmi rendnek mindenkori tartó oszlopai.


3.


Ezek szerint a szociális keresztyénség a maga programjával tulajdonképen három front ellen veszi fel a harcot. Egyfelől a materialista-atheista szocializmussal; másfelől az egyházak álkeresztyénségével, végül pedig a pietista szellemü vallásos közösségekkel.


A szociális keresztyénség kérlelhetetlenül leálcázza történelmi keresztyénség: az egyházak jelenlegi romlottságát és belső ellentmondásait. Rámutat arra, hogy az egyházak nem a hivők önkéntes társulásának eredményei, hanem csak lelki kényszeren épült szervezetek, hogy egyáltalán nem is annyira hivők, mint adófizetők közösségei; hogy az egyházak sokkal inkább lelketlen és üres ceremóniákat lebonyolító vállalatok, semmint lelkigondozó közösségek s hogy nem Isten országának a földön való realizálásáért harcolnak, hanem a maguk politikai, gazdasági és kulturális befolyásának, illetve világhatalmának fenntartásán és fokozásán buzgólkodnak.


Rauschenbusch (A Theology for the social Gospel) épen azt tartja a keresztyénségre nézve a legvégzetesebb csapásnak, hogy idők folyamán az Istenországa helyett az egyház fogalma és szerepe nyomult előtérbe s az egyház tévesen azonosittatott az Isten országa eszméjével. Ezért homályosult el Rauschenbusch szerint Jézus evangéliumának szociális tartalma és igazsága; ezért lett a keresztyénség az imádkozók és nem az igaz és szerető emberek közössége; ezért vetemedett a történelem folyamán erkölcstelen eszközök igénybevételére, mert az egyház hatalma megkövetelte, hogy akár csalással, ármánnyal, gonosztevéssel és háborúkkal is — amik pedig mind idegen és méltatlan eszközök Isten országa gondolatához — megerősíttessék; ezért lett az osztályelnyomásnak is kész szolgája ugy a feudalizmus, mint a kapitalizmus zsoldjában, s végül ezért maradt a szocializmus tényleges mozgalma is vallásos alapvetés nélkül. Az egyházat ebből a romlásból és meghasonlásból Rauschenbusch szerint csak egy radikális reformáció mentheti meg, amelyhez az első lépés Isten országa eszméjének felújítása, központi gondolattá emelése.


A pietista vallásos közösségek őszinte és mély lelkiségét a szociális keresztyénség nemcsak hogy nem vonja kétségbe, de tisztelettel ismeri el. Súlyos vádként emeli ellenük azonban azt a kifogást, hogy közömbösen és értetlenül állnak korunk nagy szociális és gazdasági problémáival szemben. Ők a földi életet átmeneti állomásnak, siralomvölgynek tekintik, amelyen túl vár reájuk az igazi élet s ennek testi javait megvetik, problémái iránt nem érdeklődnek.


Minthogy a szociális keresztyénség a legfontosabb segítőtársait és szövetségeseit épen ezekben a pietista vallásos közösségekben keresi és reméli, jövőjére és sorsára döntő fontosságu kérdés, milyen indokolással, illetve sikerrel tudja megnyerni aktiv, politikai tevékenységre — s épen a szociális társadalmi rend érdekében — a pietista keresztyénséget.


És itt ezen a ponton mutatkozik meg a szociális keresztyénség mozgalmának jelenlegi gyengesége gyakorlati és elvi szempontból egyaránt.


4.


Gyakorlatilag a helyzet az, hogy a jelenkor neokrisztianizmusa, vallásos ébredései, szekta mozgalmai csaknem kizárólag a kvietizmus jegyében állanak, s velük szemben csak elenyészően csekély azoknak a száma, akiket megújult keresztyénségük a szocializmus igazaihoz vezetett el. Vagyis korunk neokrisztiánusai a megtalált üdvösség: az Istennel való lelki közösség csendes élvezésére helyezik a fősulyt s missziójuk is csak arra törekszik, hogy ilyen lelki állapotba juttassanak másokat is. A neokrisztianizmusnak ez a kvietista jellege több körülményre vezethető vissza. A legszembeszökőbb az a tény, hogy főleg a háborús és forradalmi aktivitások búkása után vett nagyobb elterjedést s így mintegy azok reakciója gyanánt jelentkezett; vagyis egyfelől a háború és forradalmak csalódott aktivitása oldódik fel benne maga pihentető szemlélődéssé, másfelől a földi élet extenzivebb birtoklásától elütött lelkek keresnek ma a vallásban és metafizikában narkózist és magukvigasztalást: az önkifejtés elbukott és megcsalódott extenziv irányu törekvése éli itt ki magát az intenzivitás dimenziója irányában. Egy körülmény: a keresztyénség időnkénti megujulásai az őskeresztyénséghez térnek vissza, mint forráshoz és eszményhez s ez az őskeresztyénség pedig alapjában véve szintén kvietista jellegü volt. Végül magukra a Jézus tanításaira, mint legfontosabb és legdöntőbb hatóokokra kell utalnunk. És épen ez az a pont, ahol a szociális keresztyénség mozgalmának már a kellő elvi megalapozatlansága lepleződik le súlyos módon.


A kérdés ez: hát valóban olyan kétségtelenül bebizonyított tény az, hogy Jézus evangéliuma magában foglalja a szocializmus igazait — mintahogy ezt a szociális keresztyénség szellemi vezérei hirdetik? Meg kell mondanunk, hogy ezt a hitet inkább csak ösztönös meggyőződéssel vallják e mozgalom derék apostolai; de annak világos és tudományosan megalapozott elvi indokolását már kevésbbé tudják nyújtani.


Négy főpont köré lehet csoportosítani azokat az ellenvetéseket, amiket a szociális keresztyénség a pietizmus ellen felhozhat:


1. A túlvilági élet egyoldalu hangsúlyozása s a földi élet és javainak tagadása; 2. a lázadás, illetve forradalmi magatartás problémája; 3. a szenvedés és nyomor kérdése; 4. a lelki megújúlás és társadalmi átalakulás összefüggésének kérdése.


A pietizmus megveti a földet és annak javait. De hát Jézus nem azt tanította-e tényleg az ő követőinek, hogy igy kell cselekedniük? Nem hivja-e fel Jézus az ő tanítványait: a földi vagyonról való lemondásra, a családi kötelékekkel való szakításra, a test, eledel és öltözet gondjainak elvetésére, általában teljes önmegtagadásra 1 Nem hangsúlyozta-e Jézus elég világosan, hogy a Ő országa nem e világból való?


Ami a lázadás és forradalmi magatartás kérdését illeti: a pietizmus szintén joggal hivatkozik Jézusnak olyan kijelentéseire, amik a passziv rezisztenciát állítják oda követendő eszmény gyanánt a keresztyén ember számára. Pál apostol szerint minden keresztyénnek kötelessége engedelmeskedni a mindenkori felsőbb hatalmasságnak. Jézus szerint tilos a fegyver alkalmazása, egyáltalán bármiféle bosszúállás és megtorlás; nemcsak, hanem a gonosznak való ellenállás is: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is.


Már most: kétségtelen, hogy a szociális küzdelem elképzelhetetlen úgy a földi javak értékelése, mint a lázadásra és forradalmi magatartásra való képesség, illetve hajlandóság nélkül; de — ugy látszik — épugy bizonyos az is, hogy azok számára, akik Jézus tanításait egyszer már komolyan akarják venni és az egyházak álkeresztyénségével ellentétben nem hajlandók semmiféle erkölcsi megalkuvásra, semmiféle szofisztikára, mely az egyházak világias és pogány erkölcsiségét harmóniába akarja hozni Jézus evangéliumának követelményeivel: azok számára a szociálizmus politikai küzdelmében való részvétel erkölcsi lehetetlenség.


Sajnos, a szociális keresztyénség mozgalma ezt az elvi nehézséget nem látja, jelentőségét nem méltányolja, s nem veszi észre a maga tanításainak és Jézus kijelentéseinek paradoxiáját; épen azért annak feloldására nem is indít meg semmiféle szellemi erőfeszítést. Pedig legalább is a lázadás kérdésében kitünő felelet gyanánt idézhetné a felvetett kérdésre korunk nagy ethikai személyiségének: Gandhinak a ragyogó példáját, aki megoldotta a Jézusi ethika rejtélyét, hogyan lehet vétkezés: erőszak és bosszúállás nélkül lázadni és harcolni az elnyomó erőszak ellen. És bizonyára a földi javak kérdésében is épígy meg lehetne találni a megfelelő expedienst.


A másik két kérdésben meg épenséggel fölényesen verheti a szociális keresztyénség a pietizmus álláspontját.


 


A nyomor és szenvedés kérdésében a pietizmus álláspontja az, hogy ezek Isten nevelő eszközei s igy nélkülözhetetlenek az isteni tervben. S amenynyiben a Jézus példája nyomán mégis végez szeretet munkát a pietizmus a szegények és betegek gondozása terén: ezt csak mint a lélekhalászat eszközét, mint missiói célzatu tevékenységet veszi igénybe s primär és magában való jelentőségét nem ismeri el. Ezzel a felfogással szemben azonban nagyon kézenfekvő a szociális keresztyénség ellenvetése. Egyrészt a Max B r o d zseniális kategorizálására kell gondolnunk. Ő ugyanis, „Heidentum, Judentum und Christentum” c. vallásfilozófiai művében, szenvedés és szenvedés Között úgy disztingvál, hogy van nemes és nemtelen szenvedés. A nemes szenvedés az, amelynek oka közvetlen Istenben van, amely mintegy hozzá tartozik a teremtés világrendjéhez; a nemtelen szenvedés forrása pedig az emberi bűn és ostobaság, amik kiküszöbölendők az emberi közösségek életrendjéből. A másik ellenvetés így hangzik: igaz ugyan, hogy a szenvedés és nyomoruság Isten nevelő eszközei; de tudnunk kell, hogy Istennek a szenvedéssel kettős nevelői célja van: egyik, hogy vele a szenvedőt akarja nemesíteni, a másik, hogy szeretetre és részvétre indít másokat, akik tanui embertársaik nyomoruságának s akiknek módjukban van azokon segíteni. És ha a szenvedők számára Isten üzenete így hangzik: türd, úgy viszont a szemlélők számára Isten parancsa ez: n e t ü r d. Végül az utolsó kérdés, ami körül a vita forog: lehet-e a társadalmi élet külső rendjét lényegesen megváltoztatni anélkül, hogy a társadalmat alkotó egyéneket belsőleg mássá alkottuk volna ? másszóval: új és igazságos társadalmi rendet csak újjászületett és igaz emberek alkothatnak. Erre a kérdésre is könnyü a felelet. Először is: az az idő sohasem jön el, amikor minden egyes ember újjászületésen fog átmenni, mert a lelki átalakulás és megtérés mindenkor csak kevés kiválasztott egyén kiváltsága marad (épen Jézus tanítása és a tapasztalat szerint is); ellenben a szociális problémákat ettől függetlenül kellett minden kor emberiségének megoldania. Annyival is inkább, mert a tömegek erkölcsi emelkedésének épen a jobb és igazabb társadalmi berendezkedés a leghathatósabb eszköze. Másodszor, még abban az esetben is a bűnös ember lelki strukturájával kellene számolnia mindenfajta társadalmi rendnek, ha az emberi közösség csupa hivő és újjászületett emberből állana, hiszen a hít és megtérés nem szüntetik meg a bűn rontását és kísértéseit az ember életében. Az új társadalmi rendet tehát mindenesetre bünös emberek számára kell kontemplálni.


5.


A szociális keresztyénség sorsa mint már említettük is — lényegesen attól függ, milyen sikerrel fogja tudni meggyőzni a maga igazai felől korunk neokrisztiánusait. Az egyházak megnyerésére a mozgalom nem számíthat. A szocializmus politikai küzdelme pedig megy tovább a maga útján s számára a szociális keresztyénség mozgalma csak mint derék segítség jöhet számba, mint minden irányban jótékony közszellemet sugárzó hatalom. De a pietizmus megnyerése már nagyjelentőségü lehetőség. E megnyerés nélkül a neokrisztianizmus vallási erői áram veszteség gyanánt fognak belekallódni a semmibe a mai emberiség nagy kárára. Ellenkező esetben a pietizmus nyugalmi állapotában felhalmozódott vallási energiák hatalmas lendülettel vinnék előbbre korunk szociális válságát a megoldás útján. Minden azon fordul meg, hogy a szociális keresztyénség mozgalma milyen intuitív erővel fogja meglátni, megragadni és megoldani Jézus evangéliumának szociális paradoxonjait. (Losonc)


 


Vissza az oldal tetejére