F艖oldal

Korunk 1927 Április

A dúsgazdag Amerika pusztuló farmerei


Soml贸 Lip贸t

 


A világháború el vitathatatlan győz tese, az Egyesült Államok közgazdasága, ipari nagytőkései s bankárai ma már egy erős lökésü fenyegető farmer-kérdéssel viaskodnak. Szószerint viaskodnak. Anketekben, konferenciákon, tanulmányokban, statisztikákban, földmüvelésügyi miniszteri jelentésekben, az iparbárók organizációjában, a pénzfejedelmek részvényes-kötvényes manővereiben, a börzék pánikos zsivajában, a törvényhozó házakban és pártpolitikai kampányokban egyaránt el nem odázható nagy amerikai társadalmi kérdéssé lett a százezer számra pusztúló farmok és a városokba özönlő farmer milliók ügye.


Az elégedetlenkedő farmerek már 1924-ben is komoly erővel üzenték meg sorsukat a világnak, amikor az insurgens La Follette mögé, a „harmadik párt” zászlója köré sorakoztak. A választásokra egyesült farmermunkás és szocialistapárti szavazatok száma ugyan nem haladta túl az 5 milliót, de mindenki tudta Amerikában, hogy ugyanennyi elégedetlen szavazót szereltek le az ellenpártok rágalmai, ügyes politikai-börze manőverei. Sok-sok millió nyomtatvány hirdette: „La Follette, a bolsevikiek amerikai ügynöke”... stb. Az óriási pénzösszegeket igénylő, megtévesztő sajtókampánnyal és főleg: a termény-áraknak a választás előtti nagyarányu mesterséges felhajtásával eltántorították La Follette mögül a jobb sorsukat kereső, de osztálytudatig nem fejlődött, farmer milliókat. A „harmadik párt” gazdag és célirányos programja nem pótolhatta a hiányzó erős sajtó támogatás erejét és a szükségelt erős pártkasszát. Kitünt, hogy a konzervatív Coolidge-párt („Republican Party”) riadalma őszinte volt ugyan, de kitünt az is, hogy a farmerekkel szemben hamis kártyával játszottak. Hamarosan, nyomban Coolidge győzelme után, a fokozatosan leszálló farmertermények árai hirdették: sem a nagytőke pártja, sem a második: a „Demokrata Párt” nem fogja begyógyítani a farmerkérdés sebeit.


Az azóta lepergett két esztendő sűrű farmer kongresszusai, az egyre szaporodó farmer-szövetségek, tizezer számra pusztúló farmok az időközben lezajlott pótválasztások hangos hirdetői a pusztúló és rászedett farmer-milliók mind öntudatosabbá váló megszerveződésének és osztályküzdelmének. Már túl vannak a folyton megalázkodó memorandumozás meddő határán. Már szövetségekbe tömörülve követelik a kormánytól az „egyenlő bánásmódot”...!


A Des-Moinesben megtartott, legutóbbi kongresszusuk, amelyen 38 „Farmer-Szövetség” képviseltette magát, erélyes és öntudatos hangon követeli meg a kormánytól, a törvényhozó testületektől és a pártoktól, hogy védjék meg a farmerek érdekeit, mert nem türhető tovább más iparágaknak, a nagykereskedelemnek és a közlekedési eszközök urainak velük szembeni folytonos favorizálása.”


De messze laknak tőlünk az „Egyesült Államok” farmerei. Vajjon nem holmi farmer és szocialista demagógiával kell-e számolnunk, amikor az előbbi sorokat olvassuk? Bizzuk e föltevés cáfolatát inkább az amerikai szocializmus komoly és hitelesszavu ellenfeleire. Ezért idézek itt Wallace földmivelésügyi és Hoover kereskedelmi miniszter, továbbá az „I n d u s t r ia 1 Conference Board (Ipari Tanács) idevágó, közzétett jelentéseiből.


A földmüvelésügyi minisztérium legútóbbi jelentése megállapítja, hogy: „az Egyesült Államok farmjainak értéke 1920—1925. évek leforgása közt 17.050 millió dollárral csökkent.” 1925-ben a farmok értéke 37.779 millió dollár volt, mig 1920-ban 54.829 millió. Ez 31% veszteségnek felel meg. (Ugyanezen időben a gyáripari és a közlekedési iparbárók 50.000 millió dollár tőke és bond tartalékkal gyarapodtak! )


„Az Egyesült Államok földmüvelő népessége 1925-ben 479.000 fővel csökkent. Ez a szám a netto csökkenés száma; a születések és a farmra vándorolt városi munkások beszámittattak.” 1924-ben január 1-én 31 millió 134.000-re rugott a földmüves népesség száma, 1925. január 1-én már csak 30,655.000-re.”


Miért hagyják el a farmerek földjeiket? Wallace miniszter statisztikája szemléltetővé teszi:


„A mezőgazdasági termékek termelési költsége 1900—1920. közt 300%-al emelkedett, ugyanezen időpontban a nagybani eladási árak csak 120%-al.”


„A farmok száma 1925-ben 6 millió 371.617 volt. Öt év alatt 76.726-tal csökkent. 1925-ben 924.885.380 acre (kb. egy hold) terület volt megművelés alatt. Ez a szám 31.000.000 acre csökkenésnek felel meg öt év lefolyása alatt.” A farmok száma (amelyeket tulajdonosaik műveltek meg) 1925-ben 3,868.334 volt; öt év alatt 56.756-al csökkent a számuk. A tenant (bérlet) farmok száma 1925-ben 107.852-vel több, mint 1910-ben.” A tönkrement farmok rendkívül magas számcsoportjait összegezvén, „sajnálattal kénytelen megállapítani” Wallace, hogy: „Az utóbbi 14 esztendőben a tönkrement farmerek száma 1000%-al emelkedett”.


Amíg a tönkrement farmerek száma ezer percentes emelkedést mutat, a gyáripari és a közlekedési vállalatokéi változatlanul maradtak.


A földmüvelésből befolyt birtokadó — és kamat — a jelentés szerint — 1922-ben 1 milliárd kétszáznegyvenkilenc millió dolláros óriási összeget tett ki. Mig 1920-ban az egész birtokadó és kamat annyit tesz ki, mint a dohány és buzatermés, addig 1922-ben a buza, zab, dohány és burgonya termés felének értékösszegére volt szükség az adó és kamat fedezésére.


A földműves által fizetett birtokadó 1914-ben az akkori buzatermés értékének kétötöd részével volt egyenlő, mig 1922-ben a teljes buzatermés értékét falták fel ugyanazon adók. A következtmény — mondja Wallace — a farmról a városba való állandó özönlésben tükröződik vissza. A földmüvelésügyi minisztérium becslése szerint a „farmer defláció” következményeként az utóbbi öt esztendőben nem kevesebb, mint 5 millió farmer hagyta el földjét és foglalt helyet az ipari munkásság soraiban. 1922-ben 1 millió 200.00 volt a városokba vonult farmerek száma. Ebből a számból majdnem 100.000 a néger farm-munkás, akik meguntak a gyapot-földek nagyon sovány, keserű kenyerét, a jogtalanságukat és a kedvezőbb északi államok ipartelepein helyezkedtek el. Az üres farmházak száma 1920-tól 1922-ig 4.7%-ról 7.3%-ra emelkedett. Ez a helyzet — Wallace szerint — nagy veszéllyel fenyegeti a nemzet jövőbeni élelmiszer ellátását.


„A legrosszabbul kereső munkás a farmokon dolgozó munkás” — állapítja meg a „National Industrial Conference Board” a farmer kérdést tanulmányozó, ezidei beszámolójában. “Egy kis farmer család évi élelem és ruházkodási kiadása körülbelül 475 dollárra rug, tehát csak valamivel kevesebb, mint a farmer évi jövedelme.” Ugyanezen beszámoló mondja, teljesen megbízható adatokra támaszkodva, hogy minden dollár után, amit a munkás más foglalkozási ágban keres, — a farmer csak 40 centet kap. Az itt közölt táblázatból is kitünik ez. Külömböző munkások, alkalmazottak átlagos évi keresete dollárokban:


 





























Farmerek


730.


Gyári munkások


1256.


Szállítási munkások


1572.


Tisztviselők


2141


Papok


1678,


Tanítók


1295.


Állami alkalmazottak


1650.


más csoportok


1415.


 


Ugylátszik, a „Conference Board” figyelmeztetésére nem igen reagál Mellon pénzügyminiszter, aki nemrég jelentette ki egy nagyobb farmerdeputációnak, hogy szó sem lehet egy magasabb agrár védővámról, sem kölcsönről, mert ezáltal nagy csapás érné az amerikai ipart a világpiacon. Jardin földmüvelésügyi miniszter hallgatólag vette tudomásul minisztertársa határozott válaszát. Hoover pedig helyeslőleg. A Coolidge kormányzat magatartása fölött kemény határozati javaslattal tört pálcát a legutóbbi farmer kongresszus. Különösen Mellon és Hoover miniszterek nyilatkozatait támadták erősen.


Az elégedetlen farmerek szemére hányták az adminisztrációnak, hogy „az elmult esztendőben több mint 4 billió dollár olcsó 3,5%—4,5% kölcsönt engedélyezett a „New-York-Stock Exchange”-nek, de a farmer szövetkezetek számára nincsen 2 billiója sem”! „Ha az élelmet termelő farmer kölcsönre akar szert tenni, ugy 6—12%-ot kell érte fizetnie. És ami még szomorubb, csak rövid lejáratu pénzhez tud jutni. Ezért gyakori eset, hogy még meg sem érett a farmer vetése, amikor a kölcsöne lejár...”


A kongreszuson sokan sürgették ugyan a „nagy harmadik párt” ujabb zászló bontását, de a konferencia többsége várakozó álláspontra helyezkedett. Ezuttal csak azt mondták ki, hogy a két régi pártnak csak azon jelöltjeit fogják támogatni, akik a farmer követeléseket magukévá teszik. Addig is azonban erőteljesen tovább szervezkednek a terményeiket értékesítő szövetkezetekben, amelyeknek taglétszáma állandóan növekedik. Erről a biztatón fejlődő farmeri szövetkezeti mozgalomról az „All American Cooperative Movement” kimutatása nyomán megállapítható, hogy körülbelül 2.700.770 farmer tömörült bennük, 8.256 egyesületben.


Ezek a szövetkezetek a kezdet öszszes nehézségeivel küzdenek még. Központos kooperálásuknak még útját állják a fennálló törvényes rendelkezések és a vasut társaságoknak nyujtott szállítási privilégiumok, a hasznukat lépten-nyomon lefölöző, szörnyü magas szállítási vasuti tarifák és a tőke-szegénységük. Ma még csak a kísérletezések ingatag útját járja az Egyesült Államok farmer-osztálya. Gazdasági érdekeik védőeszközeire már ráleltek, de a politika útjain még teljesen iskolázatlanok. Nem kétlem azonban, hogy egészséges életösztönük, még néhány politikai becsapódás szomoru tapasztalata és az embrionális állapotban lévő „Farmer Labor Party”, de főleg a„Szocialista Párt” (amelynek jelenleg 2 képviselője van a parlamentben) iránytmutató munkája a helyes és szükségszerü irányba tereli majd a tapogatódzó farmerek politikai mozgalmát. Viszont a városokba özönlő farmer milliók, amelyeket ipari proletárrá gyúr osztálysorsuk, akaratlan bér-lenyomó eszközévé lesznek az ipari tőkének. Ennek a processzusnak vége pedig nem lehet más, mint az ipari munkásság osztálytudatosítása, amely eddig késett a világ legfejlettebb ipari államában. Ha a dolgok eddig fejlődnek és a megindult osztályerők gazdaság-politikai iránya változatlan marad, egy évtizeden belűl hatalmas amerikai szocialista és farmer mozgalmi előrenyomulásnak leszünk szemtanui.


(Temesvár)


 


Vissza az oldal tetejére