Korunk 1927 Március

Arthur Holitscher


Szántó György

 


 


„Én vagyok a nap, mely születni fog.”


(Romain Rolland: Jean Christophe.)


 


 


Még ki sem hültek a németek szerencsétlen emlékezetü Siegfriedvonalának gránáttölcsérei, még el sem simultak a föld rettenetes embervértől gőzölgő lövészárok-barázdái, a Barbusse époszaiban sirva megénekelt gigászi vakondturások, amikor Cook autóin megindult a knickebokeres yankeek globetrotterserege. A pulloweres, nyestbundás Gladysek és Evelinek érdeklődve emelték szép szemeik elé a triéderbinoklikat, hogy végigtekintsenek Lille és Arras embertesttel trágyázott síkságain, viszont a germán nagyiparosok Trudei és Lischenjei végre abba a szerencsés helyzetbe jutottak, hogy a gizehi piramisok alatt rophatták a shimmit és Bombaybe indulhattak valódi fakirokat látni. A fakirok azonban ekkor már mind londoni varieték műsorainak Nirvánájába merültek, a singhalézek párisi restaurantok pincéri állásait töltötték be, az U. S. A. reservationjainak rézbőrüi nizzai hotelek portásaivá avanzsáltak, a senegálniggerekből jó soffőrök lettek civilben, egyszóval megindult a fajok, gyarmatok, országok, földrészek vérkeringése, olyan mértékben, amilyenről háboru előtt szó sem volt. Az emberiség ujra ismerkedni akart, a határok gátlásaiban sorsának kötöttségét igyekezett leküzdeni, az életstandardnak egyik sarkalatos programmpontjává vált a földgolyó megismerésének vágya és joga. A lehetőségeket meglobogtatta a technikai kultura egyre rohamosabb fejlődése, a helyhez kötöttség kielégületlensége egyre kirívóbbá vált a tereket átszáguldó rádióhullámok légtornája alatt. Utazni, utazni! Annyi, mint élni, élni! És az American Express rávetette magát, az uj businessre, az utazási vágyra. Aeroplánjaival, autocarjaival, az oceánjárók, motoryachtok, mozdonyok, waggonok, autóbuszok, tankok végnélküli láncolatával jobban összehuzta a távolságok körül a hálót, mint ahogy ez valaha is sikerült. És az olvasó, a nyájas olvasó, aki nem ér rá, hogy ebben a felfokozott életütemben megtalálja a lirához szükséges intervallumot, aki a filmszínházak vibráló sötétjébe, vagy a revü vibráló fényébe menekül a dráma tradiciós cselekvénytempója elől, aki az operák és hangversenytermek kötött programmja helyett rádiókészülékének kondenzátorát forgatva szárnyal át csapongva időn és téren, most egyre inkább elpártol a modern epikai formától, a széles, de mégis kötött mederben hömpölygő, vagy az elmélyülés vágyában megfogant regénytől. Élmény kell, aminek realitásában feltétlenül hiszünk, utirajz kell. Amelynek nem egy cselekménye van, de ezer, amelynek fantáziája nem testetlen fantóm, hanem a hús-vér élet végtelen variációja, amelynek nem a szavai szineskednek, hanem a kaleidoszkópja.


Utazások és útleírások. A felső tízezrek utaznak, az olvasók útleírásokban élik ki az utazási vágyat.


Richard Hülsenbeck mondja, hogy az American Express, a Cook korlátlan lehetőségeket nyit ma az utazósnoboknak a polynésiai szigetektől Alaskáig, az exotikumok és utikalandok amerikanizálása immár befejeződött, Csak egyetlenegy ország van, ahová nem juthatnak el carjaikon a knickebokeresek: a szellem országa.


Ugyanez áll az útleírásokra is.


Arthur Holitschernek sikerült a szellem országába bejutnia, Mert ő nem útirajzíró.


Az ő utazásait nem a kiadó jelőlte ki, még kevésbé ő maga. Amidőn e sorokat írom, a kantoni csapatok három hadosztálya már bevonult Nankingba és Kina Chicágója, Sanghai előtt áll. Négyszázötven millió hasitottszemü ember sorsdöntő órája közeledik. A moszkvai Mayerhold színház egyik propaganda darabjának most van a folytatása. A színpadon is igazi ágyuk meredtek a megkínzott kulik szenvedésektől félőrült tömegére: az angol hadihajók ágyui. A dráma cime: Üvölts, Kina! És Kina most végre felüvöltött. A Ku Min Sang diákok balpárti frakciója a moszkvai Sun-Ja-Tsen egyetemről került ki. Véletlen, hogy Arthur Holitscher legujabb könyve Kínával foglalkozik?


– Wo um das Menschenrecht gekämpft wird, dort ist die Heimat! Ezt mondja Holitscher Drei Monate in Sovjetrussland cimü másik könyvében. Nos, valóban. Az ő hazája mindig ott van. Az emberréébredés és emberréébresztés helyén és idején, embermilliók sorsdöntő óráinak szent gyujtópontjában.


A háboru előtt az Egyesült Államokban járt. Huszonegyben Oroszországot járta, huszonháromban az igéret földjét, Palesztinát. Huszonötben indult el Egyptomon át Elő Ázsiába, onnan Ceylonba, Indiába, Tibetbe, Kínába és Japánba, hogy Szibérián át ismét visszatérjen szokott kiindulópontjához. Mert Berlin csak kiindulópont az ő számára, semmi egyéb.


Az események gyorsan feldübörgő ritmusában alkalmunk van immár retrospektiv módon analizálni eme utazások okainak rugóit, sőt eme tanulmányok konzekvenciáinak bekövetkezett jóslatait is. Az Egyesült Államok nagytőkéje a háboru előtt jutott a Marx jósolta elkerülhetetlen válaszútra: Demokrácia, vagy gazdasági hegemónia, más szóval imperializmus. És jött a világháboru, a nagy business, Amerika megfogta azt a pillanatot, amely meghozta a gazdasági hegemóniát Európával szemben Európa fölött. A washingtoni konferencián már szembekerült Japánnal a Csöndes oceán hegemóniájának még most is nyitvahagyott kérdésében, amelynek aktualitását a Panama állammal kötött véd és dacszövetség csak a napokban hangsulyozta ki a maga leleplezetlenségében. Hiszen a két oceánt összekötő csatornáról volt szó. A nicaraguai beavatkozás, a mexikói petroleumforrások után reszketve nyuló kéz, a többi délamerikai latin államokban szitott forradalmak világosan mutatják, melyik utat választotta az U. S. A.


Szovjetoroszország huszonegyben jutott a válaszutra. Ez év őszén kezdte meg Lenin a meghátrálást, Nova Ekonomszka Politika cimen. Palesztinában a huszonhármas év döntötte el, hogy ez a föld mindig csak az igéret földje marad és semmi más. Ben Ami a halucok éhbér sztrájkjával fejezi be Palesztina könyvét és Holitscher előtt meglátja, hogy ez a Palesztina kérdés merituma. A dolgozók és dolgoztatók megoldatlan problémája.


Holitscher uj könyvében férfiasan beismeri, milyen alapvető szempontból tévedett Palesztina könyveinek megírásakor. És uj könyvén főgerincként, kérlelhetetlenül vonul végig a dolgozók és dolgoztatók, elnyomok és elnyomottak harcának vörös fonala. A ragyogó tájak, a minden percben uj meglepetést hozó városok, a varázslatosan lokális specializált szépségek pompás leírása mind csak háttere, mondjuk kísérőzenéje a szociális probléma ama hősi époszának, amely Arthur Holitscher könyveiből összetevődik. Ezen a ponton emelkednek az ő utirajzai az emberiség regényévé, vagy fenséges drámájává. Egy uj műfaj ez, kollektivebb minden eddiginél, mert főhőse az egész emberiség.


*


Utazzunk Holitscherrel. Kairó, a vakitó fehér felületek városa. Fényözönben bazárok árkádjainak, ponyváinak türkizkék árnyéka. Mi itt a jellegzetes? Egy arab utcai énekes mahagónikezének kiugró inai? Egy vak néger koldusasszony szemüregeit ellepő, napsugártól gyöngyházfényszárnyú legyek? Vagy a gyümölcsök ékkőragyogású szinpompája? Gizeh tizenkét pyramisa. Amelyek belsejéből éjjente négyezeréves rabszolgaláncok csörgése hallik. Lábuknál hotelbarok, flirtölő Cook utasokkal. A Nilus, a britt világhatalom kulcsa. Kigyóevők szektája. És mindezek fölött, mindenekfölött a folyton zugó, berregő angol hadirepülőrajok, aztán a jóltáplált Tommykkal zsufolt kaszárnyák, mint végső argumentumok.


Palestina. Talárok a tengerparton, a zsidó egyetem megnyitása. Az angol kormányzó, a főrabbi és összes tanárok jelenlétében. Csak épen hallgatók nincsenek. Uj lengyel halucok még énekelve építenek. De a régi közösségekből már csak egy két halódó. A többit lenyelte a nagytőke. Tel-Aviv, a spekulánsok parvenüvárosa, A halucok ezeknek épitettek villasorokat, ők maguk rothadó deszkabarakkokban laknak. Rettenetes, késhegyig menő bérharcok. Vallások, fajok, osztályok harca. Ez az igéret földje, Erecz Jiszróel, ahová husz pogromot megért öregek jönnek, hogy végső nyugalomra hajtsák fejüket. És jóltáplált Tommykkal zsufolt kaszárnyák. Hiszen Haifa lesz a brittek egyik legnagyobb flottabázisa, ennek hinterland kellett. A fanatizált halucok sziklából szöllőhegyet, mocsárból termőföldet varázsoló munkája. És az arabok? Nem rossz zsidókkal sakkbantartani őket, mint a mohemedán hindukat a buddhista hindukkal. Honny soit qui mal y pense.


Ceylon. A szinek orgiája, európai szem recehártyája szinte fáj a szinek gyönyörétől. És a pálmák csodás százféleségében vasbeton felhőkarcoló hotel. Tamilok, singhalézek, hinduk, javánok. A föld legszebb emberfajtái. Meztelenek, de esernyőt hordanak. És szeretik az autóbuszt. Rule of Britannia. Az esernyők és autóbuszok híveinek akvizíciójához kellő számu gummibotos policeman. És tankokért sem kell épen a szomszédba menni. Buddhapapok és tanítványaik rajokban vándorolnak a szent banánfa alá, amely a Bo fa egyik ideplántált gyökeréből sarjadzott. A Bo fa alatt hirdette Buddha tanításait. Pyramisok is vannak Ceylonban, dagabak. Mindegyikben Buddhának egy csontját őrzik, az egyik olyan magas, mint a Cheops pyramis. Peradenija, a természet csodája, ahol az első emberpár lábnyomai után kutatunk.


Madura, a sötét. Az ősi India, sokezeréves gigászi templomok homályos útvesztőkkel lótuszvirágos hinártavakkal, ezer istennel, démonnal, szőrnyeteggel. De a kereskedők, akik hamuval mázolják be barna arcukat és testüket, akiknek istene Ganésha, az elefántfejü isten, az akadályok elhárítója, már voltak Hamburgban, Marseilleben, Southamptonban és házuk bejárói elé odaállítják az istenszobrok mellé az angol katona szobrát is. Elvégre ez is védelem, ha nem is mithikus.


Adyar, a világos. A theozophusok központja. Könyvtáráról külön könyvtárt lehetne összeírni. Előadások, Upanisádok angol feldolgozása, Montessori iskolák. Mensendieck tánctorna. A világmegváltók tanítványaiból jó angol katonák lesznek, ép testben ép lélek jelszóval.


Mahatma Gandhi. A non cooperation elvének megteremtője, a szvarazs mozgalom vezére. A szővőszék harcosa. Megtalálta Anglia achilles-sarkát, de nem tud beledöfni. A business imperializmus igy is prüszköl tőle. Macdonald kibocsájtja Mahatmát a börtönből, miközben a szvarazs mozgalom más háromszáz vezetőjét lecsukatja. Mahatma Leninnel szemben az Ahimsát, az erőszak mellőzését hirdeti. A forradalmas evoluciót.


Rabindranath Tagore. Szép ember, nagyon szép. A hangja, a gesztusai, a környezete, a, tanitványok, mindebben van valami egy lirai diszpozicióju radzsából. Anakronizmus volna, ha nem lehetne az indus D ´Annunzionak nevezni. Mussolinivei jóban is van, hogy az angol helytartóról ne is beszéljünk.


Aztán légies antik tündérmesék. Minaretek és onyxkupolák, agát és jáspisdiszes márványcsarnokok, maharadzsák kéjlakai. A Ganges, ezerfajta fürdőzőjével, vajákosaival, szektáival, leprásaival, páriáival, akik a halottégető máglyák kezeléséből tengetik életüket. Delhiben Viktoria királynő diadalkapuja, a felkoncolt sipoyok százezreinek emlékére, Bombay közelében a hallgatás tornyai, amelyekről Zarathustra hiveinek, a parsiknak hulláit tüntetik el a rajokban gubasztó, kerengő keselyük. Ez India.


Tibet. Uj szinek, uj vonalak. Csak az angol kaszárnyák a régiek. És a kulik dala.


A yankee utasokat dandikon viszik fel a kulik a Tiger Hillre. Szuszognak, jajgatnak, nyögnek verejtékeznek. Az útmeredélyeken a nyögés ritmikussá válik, a jajgatás ének ütemét veszi fel.


„Auf diese Weise sind ja die ersten Sangesweisen, rhytmischer Ausdruck des Tragenden, Arbeitenden, Belasteten entstanden. Die Mühseligen der Erde singen unter uns stumm und bequem Dasitzenden, die wir uns für ein paar Rupien zu glorreichen Pracht des Sonnenaufgangs über dem Himalajagebirge auf steilen Pfaden emporschleppen lassen können. Sie singen und wir sind stumm.”


De az egyik dandi utasa néma énekét csak mi halljuk. Az utas igy énekel:


 


Nein, wir wollen nicht rasten bis die Sonne,


Die jetzt auf eure Buckel scheint,


Die den Schweis aus euren Zöpfen tropfen lässt,


Die eure Ohrringe glühend macht


Und die Türkisen in euren Ohrringen immer heller,


Nicht mehr über Schleppende und Geschleppte scheint,


Wegen ein paar Rupien mehr oder weniger.


 


Szószerint kellett ezeket a szavakat idéznünk, hogy felemeljenek, hogy a magasból láttassák meg velünk a könyvnek és írójának lelki horizontját. Legyen nekünk is részünk a napfelkeltében, lépkedjünk együtt az éneklő kulikkal a Tiger Hillre és lássunk mi is egy Gaurizankárt a szeretet fényözönében feltündökölni.


Honkong. A menyei birodalom első viziója. Egy temetés és egy mennyegző. Ehhez szürkék az én szavaim, ehhez Arthur Holitscher könyvét kell olvasni. És a honkongi öből acélóriásai, a Szent György keresztes zászlójú Postjüttland hyperdreadnoughtok is szürkék ebben az opalizáló szinálmokban.


Macao. Négyszázéves portugál szokások a kinai partvidéken, egy rozoga cirkáló jelzi, hogy a kis Portugália még tartja ezt a gyarmatot. És a neve jelzi, hogy a játékbarlangok hazája. A kinai alaptermészetében mélyen benne gyökeredzik a játék. Ebben találkoznak a portugálokkal. Talán azért is türik meg itt őket négyszáz esztendeje. A mahyong játéknak ez az őshazája. A croupier-k erkélyről lógatják le a tétzsacskót és a kifizetéseket ugyanígy bocsátják le. Biztos módja az áttekintésnek.


Kanton. A vörös csapatok disszemléje. A Gyöngy-folyó nyüzsgő élete. A shampangokon, víz hátán születnek, élnek és halnak százezrek. Asszonyok eveznek, ezeken a dereglyéken vannak az ópiumházak, kéjtanyák, üzletek, iskolák, temetés, minden, ami életfázist, élményt, életfunkciót jelent. És a piráták ezrei. A kalózhajókkal szemben tehetetlen minden kormány. Csakugy, mint az angol ágyunaszádokkal szemben, amelyek itt, Kina szivében meredező ágyuk soraival veszik körül a követségek, bankok, hajózási vállalatok negyedét, Samia szigetet.


Peking. A császári paloták, Buddha templomok évezredes csodái. A kétszáznégyes számu riksa-kuli, aki hamiskásan mosolyog, ha az orosz követség vörös zászlója alatt eloson kétkerekü bambuszkordéjával és minden alkalommal kiköp, valahányszor a britt követség előtt visz el az utja. És végül kelet Chicagója, Sanghai. Az európai negyedben felhőkarcolók, másutt a rettenetes emberroncsok, leprás és elefántiazisos koldusok lerázhatatlan raja. A koldusoknak csakúgy megvannak évezredes céhei, mint a pirátáknak és kereskedőknek. Itt nincsenek kasztok és ez fontos lelki motivum a kollektiv propaganda számára. Csak család van és céhek. A külföldet járt diákság és a munkásság viszonya is egészen speciális valami. Erősen emlékeztet a multszázadvégi orosz narod mozgalomra. A szovjet kormány megbizottai az analógiák mérlegére helyezik mindezeket a motívumokat, amelyek parallelt mutatnak még a Slavophil mozgalom és a kinai nationalista propaganda között is. Holitscher a kinai pszichét megközelithetetlennek tartja. Ugyancsak ezen a véleményen van Borodin, a szovjetkormány kantoni megbizottja is, aki a propaganda szempontjából elérhetetlennek látja a heterogén kinai tömegek homogén kollektivitásba formálásának lehetőségét. A közeljövő eseményei fognak választ adni erre a nyitvahagyott kérdésre. És a kinai hydra, a sok hadsereg. Ezeket csakugy megszokta a roppant ország, mint Japán a földrengést. Ez a faj, amely abszorbeálta a tatármongolokat, mandzsukat, öntudatlanul érzi elpusztithatatlanságát. Ezért van, hogy csak most fordul először komolyan a birodalmat vérig alázó és kizsákmányoló idegen hatalmak ellen.


Japán. Sokan írtak már kötetnyi ódákat róla. Lafkadio Hearn egymaga tizenhat könyvet. Holitscher huszonöt oldalon többet mond erről az országról, erről a népről, mint az egész eddigi Japán irodalom. Hogyan? Erről majd később. Elmerengünk vele a yokohamai hotel ablakánál állva, teljesen nekünk tudja adni a vízióit. Teljesebben, mintha valóban módunk lenne rá, hogy odautazzunk. A dolgok plasztikusan állnak elénk, valami pluszt érzünk a festő két, a szobrász három dimenziójával szemben is. Érezzük a földrengések gigászi tragédiáinak folytonos lesbenállását, kénytelen vagyok az elcsépelt kifejezést használni: a kozmikus feszültséget. Japán festője nagyon is lapos, egyoldalú volna, ha csak a dolgok sztatikáját érzékeltetné. Itt a dolgok rejtett dinamikája a lényeg, amit Holitscher kihámoz a jelenségek álarcából, álruháiból. A No játékok kis nüanszaiban egy nép történelmét, tradicióit, kulturáját bontja ki néhány szóval. A japán és kinai színház közti párhuzam, a japán színház lelkének kiboncolása felejthetetlenül nagy élménye ennek a könyvnek az olvasó számára, nemcsak a fölényes szakember meglátása, hanem a színház pszihéjenek zseniális kivetítése is egyben. A japán tánc, a gésa sablónos, agyongiccselt témája új életet kap Holitscher meglátásában. Nem vezet haszontalanul a teaházakba, a Yosivárába, új nézőpontot ad, a legbiztosabb nézőpontot. Megmutatja a Yosivara összefüggését a japán politikával, reflektorral hasítja szét kíméletlenül ezt a sötét dsungelt. És miiijedten követeljük a fénysugarat, hunyorgatva pillantunk a dolgok mélyére: a japán korrupció csak annyiban különbözik a kínaitól, hogy mig emez nyilt, a felkelő nap országáé gondosan álcázott.


Holitscher dühösen helyezkedik szembe a japánok eleurópaizálódásával, amerikanizálódásával. Várja, hogy a borzalmasan nagyszerü Fujiyáma mikor végez a tókiói és yokohamai felhőkarcolókkal. Claude Farrere mondja „A csata” cimü regényében, hogy japán legnagyobb csatavesztése a csuzimai győzelem volt. Ő sem szereti a haikarát, a high collar, magas gallér japán eltorzitását, ami a nyugati civilizáció szimboluma lett. Holitscher mondja: egy vesztett csata talán még megmentheti Japánt. Erre még visszatérek.


A szibériai nyirfák között, régi cári tömegborzalmak végnélküli steppéin halad a vonat Moszkva felé. Fejezzük be Holitscher szavaival:


-Itt, ennél a földiségtől felszabadult, istenséghez felszárnyalt képénél az embersorsnak, itt végződik az utam. Minden, amit isteni és földi tükörképben, az örökkévalóság visszfényében láttam a keleten, itt ebben az átlátszó ravatalban összepontosul, mint a keletkezés és elmulás gyujtópontjában: Istenhit, emberiségbe vetett hit, idő és örökkévalóság, szeretet, akarat, hatalom és a Törvény.


Vladimir Iljics Lenin üvegkoporsójánál mondja ezeket a szavakat.


*


Itt, a közelben is nagy távolságok választják el ettől a koporsótól. Az ő szavai jelzik ezeket a távolságokat. Mégis, néhány szót Holitscher filozófiai világképéről. Holitscher istenhivő bolseviki lenne, ha ilyen létezne. De ilyen centaur nincs. A bolsevizmus filozófiája a kérlelhetetlen dialektikus materializmus. Lenin minden idealista filozófust, minden spiritualistát ellenforradalmárnak tekintett, még a Mach féle pozitivizmust is elvetette, mint idétlen bastardot. A nyugat intellektuelljeinek tulnyomó többsége tulhaladott álláspontnak tartja Feuerbach materializmusát. A bolsevizmus világképében pedig ez az egyetlen megmásíthatatlan, noli me tangere dogma.


Holitscher minden sora a magasabb egységben való hittől áthatott. Számára a riksa kuli, a pálmafa, a pillangó, az élet, a halál, a hit és hitetlenség mind csak az Ő megjelenési formái.


A kollektív ember racionális utilitarizmusa megdönthetetlen. A vasbetonház jobb, mint egy patinás stilusemlék, az autó jobb, mint a kocsi, a gépek jobbak, mint az emberi izmok. A technikai kultura magasabbrendü minden metafizikánál, a tüzben született uj anyagok, az üveg és az acél egy eljövendő kor tisztaságát előrevetítő stílusról beszélnek.


A mechanikus automataember, a tömegember jobb, mint az elmult korok bünös individuálistája.


Holitscher siránkozik a régi Japán pusztulásán. Az undok technikai kultura, ezt mondja egy helyen. Szeretné megmentem a tradicionális individuális japán szépségeket, habár látja a bordélyházak és a politikai pártérdekek összefüggését.


*


Holitscher, az író. Harminchárom év termése harmincegy könyv. Novellák, elbeszélések, regények. Tanulmányok, drámák. Utirajzok, a fentebb jelzett értelemben. Kedvenc könyve: Der Narrenbaedecker. Humora átcsillog a gondolatok legsürübb szövevényén is.


Sohasem küzdött a formával. Magával hozta a műfajok ismeretét. A stílusa? Nem venni észre, hogy van. De ha az ember egy mondatát le akarja fordítani, zavarba jön. A német nyelvnek olyan mesterével találja szemközt magát, amelynek szókincse, kifejezésereje megbénit. Mint Oscar Wilde angolsága, Flaubert Salambójának franciasága, Ady magyarsága, amely örökre lefordíthatatlan.


Pedig Lebenserinnerungen eines Rebellen cimü memoárjait igy kezdi: Sankt Emmerich an der Theiss. Kéri bá! Kéri bá!


Arthur Holitscher Pestről indult el. Az ő társadalmi osztálya, amely akkor még a Gyapju-utcai német szinházba járt és kizárólag a bécsi lapok és a Burgtheater kultuszába volt elbódulva, német kulturát adott neki. Szerencséjére. Ha magyarul irt volna, most talán bankigazgató lenne, de semmiesetre a fáradhatatlan vándor, aki könyveinek ajándékait szórja pazarul közénk. A Lebenserinnerungen visszfényében kibontakozik egy küzdelmeiben is boldog, gazdag, mindenekfelett munkás sors. Páris, aztán München. Látta a részegen botorkáló öreget, amint felesége, a töpörödött vén szipirtyó hurcolja haza a Boulevard Montparnasson. És a diákok, diáklányok elkapkodják a virágárusnők összes virágait, hogy a kávéházak terraszairól a részegen botorkáló lábak elé szórják: – Vive notre Verlaine! Vive notre Verlaine!


És a virágok napfényben esőzve hullanak a torz öregekre. Még Párisban Knut Hamsun, Münchenben Albert Langen, Frank Wedekind, Wassermann, Th. Th. Heine, Guldbransson, a Simplicissimus hősi korszaka. Aztán utazások a földgolyóbison.


*


– Szent Kristóf átment a folyón ... Erőteljes tagjai, mint valami szikla nyulnak ki a vizek fölé. Balvállán ül a vékony, kicsi és csodálatosan nehéz gyermek. . . Akik elindulni látták, azt mondták, hogy sohasem fog megérkezni. . . Kristóf megy, meggörbült háttal, szemeit előre szegezve a sötét folyó partja felé, amely világosodni kezd. Ime, az új hajnal. Kristóf, közel az összeeséshez, eléri a partot. És azt mondja a gyermeknek:


– Megérkeztünk. Milyen nehéz voltál. Gyermek, ki vagy hát?


És a gyermek (igy felelt:


– Én vagyok a nap, mely születni fog.


*


Az eljövendő nap hajnalában ott lépkednek át a folyón. Romain Kolland, Arthur Holitscher és a többi Christophorosok. Figyeljük áhítattal őket, az emberiség hajnalának fénye várja őket a túlsó parton.


 


Vissza az oldal tetejére | |