Korunk 1927 Március

Mikrozene

 


A 20-ik század naturalizmusa nemcsak a művészetekre, hanem minden más szellemi tevékenységre, még a tudományos kutatásra is rányomta bélyegét. Hogy úgy mondjuk a „fotografáló módszert” tette általánossá. Ez a módszer abból indul ki, hogy például a művészet feladata, hogy a jelenségeket lehetőleg úgy mint „vannak” leképezze. S ugyanugy gondolja a dolgot a tudományban is. A tudományt naturalisztikusan fogja fel, azaz azt kívánja, hogy a fizika, a kémia, valamint a leíró tudományok a világot a lehető legegyszerübb módon úgy írják le, amint az „van”. Ugyanez a naturalista felfogás megmutatkozott a lélektanban is, amely úgy fogta fel az emberi lelket, mint egy fényképezőgépet, amely környezete dolgait többé-kevésbé hűen visszatükrözi.


Ez a naturalizmus, most már világosan látjuk, csődöt mondott. Mint ahogy az Einstein elmélete sem nőhetett volna fel a naturalizmus talaján, minthogy ez az elmélet relativitást, azaz az emberi megismerésnek egy az emberi értelem által megszabott vonatkozásu rendszertől való függőségét tanitja,úgy a lélektan is kénytelen naponként jobban belátni, hogy az emberi lélek is egy „pszichológiai relativitási törvény” szerint érez és vesz észre: az észrevételek, amelyeket a külvilágról kap, egyáltalában nem puszta leképezései a természeti folyamatoknak, hanem ezeknek sajátos teremtő megfogásai. Minden élményünk, bármennyire úgy nézzen is ki a dolog, mintha a külvilág a lélekben, mint egy tárgy a puha viaszban, lenyomatát adná, egy teremtő, alakító aktus. Itt is érvényes tehát a relativitás lélektani törvénye: észrevételeink attól a lélektani vonatkozás-rendszertől függnek, amelybe kapcsolódnak.


Eddig minden fizikus és pszichológus magátólértetődőnek tartotta, hogy minden hangot és minden hangközt két hang között a neki megfelelő fizikai folyamat teljesen megdeterminál. Mint hogy két hang intervallumát fizikailag a kettő rezgésszáma közötti különbség határozza meg, eddig azt vettük mindig fel, hogy mikor ezek a rezgések egymásután elérik fülünket, mint határozott intervallum, fotográfiailag hüen érzékeltetik meg magukat. Ha például egy húr 435 rezgést végez egy másodperc alatt, úgy ezáltal előállítja bennük az úgynevezett A alaphangot. Ha pedig rezgésszámát megkettőzzük 870-re, akkor a legközelebbi oktáv a-ját halljuk. Tehát a A a intervallum, amelyet mint egy oktávot érzünk, fizikailag az 1: 2 rezgésszám viszonya által van meghatározva. Mindeddig semmi kétség sem merült fel arra nézve, hogy ez az oktáv hangköz élmény szigoruan ezen fizikai viszonyhoz van kötve. És ugyanezt tettük fel az összhangzatokról is. Azt hittük mindeddig, hogy egy összhang-élmény, mint például egy kvint vagy a nagy szekund, közvetlen lenyomata fülünkben a fizikai rezgésfolyamatnak.


Mi volna azonban, ha kitünne, hogy bár oktávunkat az 1:2 rezgés számviszony határozza meg, mégis e mellett még más oktávok is vannak, amelyek egész más fizikai rezgésviszonyokon alapulnak? Nos, Prof. H. Werner kimutatni véli, hogy a zenei világunk olyan felfogása, hogy az egy objektiv fizikai folyamatnak hü fotográfiája volna, tiszta előítélet. Szerinte elég egy nagyon egyszerü kisérletet tenni egy sippal, amely lehetővé teszi tetszés szerinti megrövidítés vagy meghosszabbítás által, hogy minden hangot nagyon kis mértékben emeljünk vagy leszállítsunk, hogy belássuk eddigi felfogásunk helyt nem állását.


Zenénkben a legkisebb intervallum a fél hangköz. Nos Werner professzor szerint sípunkkal olyan intervallumokat hallhatunk, amelyek sokkal, de sokkal kisebbek, mint a mi félhangközünk, például egytizedhangközt. Ha azután két hangot, amelyet ilyen egytized hangköz választ el, többször egymásután meghallgatunk, hogy fülünket hozzászoktassuk, egy igen meglepő tényre fogunk bukkani: valósággal ezen intervallum mikrovilágába hatolunk be és mentől jobban hozzá gyakoroljuk fülünket, annál inkább kiszélesedik ez az intervallum számunkra, egészen annyira, hogy végre egész szabályos félhang különbségnek fogjuk hallani. Ha azután egy ilyen egytized hanghoz egy másik egytizedhang intervallumot teszünk hozzá felfelé, ehhez megint egy ilyen intervallumot, úgy megteremthetünk egy kromatikus hang skálát, amely az ezen mikro-hangvilágban gyakorlott fül számára ugyanolyan élményt fog nyujtani, mint a rendes félhangskála. Olyan lesz, mintha fülünk egy fülmikroskoppal volna ellátva és a hangtávolságoknak ezen mikrovilágában mindent a normális hangvilág módján fogunk hallani. Felépíthetünk egy zenét, amely a normális hangvilággal szemben ugyan mikrozene lesz, amely azonban ugyanazokat a hangmeneteket, melódiákat, zenetörvényszerüségeket fogja mutatni, mint amaz. Ugyanaz áll a hangharmóniákra is, ami a hangskálákra. Eddig az volt a felfogás, hogy a konszonanciák és disszonanciák, hogy az oktávok, kvintek és kvárt-harmóniák szigoruan meg vannak határozva fizikai folyamatok által. A mikroharmónika felfedezése azonban tarthatatlanná teszi ezt a felfogást, mert például, amit a mikrozenében, mint kvintet, tehát mint tökéletes konszonanciát hallunk, a rendes hangskálában igen kinos, egy hamis kis-szekund disszonanciájának érezzük. A mikrozenében nemcsal; tiszta kvinteket és oktávokat, hanem nagyé s kis terceket is hallunk. Tehát halljuk a különbséget a dur és a moll között. Kis melódiákat is játszhatunk, amelyeket bizonyos fokig harmonizálni is tudunk.


Igy mutatkozik meg a hangok területén is a szellem általános törvénye: az egyes semmi az összefüggés nélkül, (melybe tartozik. A hangok, a hangskálák, az összhangzatok semmik a rendszer nélkül, amelybe beállítást nyernek. Ha a rendszer egy mikrorendszer, akkor ugyanaz a fizikai jelenség érzésben egész más valamit ad, mintha ugyanaz a normális hangrendszerben nyer helyet.


De épen ugy, ahogy felépithettünk egy liliputi hangrendszert, épen úgy alakithatunk egy óriás-hangrendszert. Egy ilyen makrohangrendszerben például egy kvintet mint egy fél hangot hallhatunk, miáltal most az összes hang köz élmények az előbbivel ellenkező értelemben változnak meg: egy normális oktáv a makrorendszerben egy egész hang jelentőségét nyeri. Egy normális kvint vagy kvárt pedig két egymáshoz közelfekvő hang dissonanciájának érzik.


A hangvilágot tehát nagyító vagy kicsinyítő üvegen keresztül nézhetjük. A fül csodálatos teljesítménye abban áll, hogy abban a parányi vagy óriási hangvilágban lassanként épen úgy kiismeri magát, mint a szokásos hangok között. Ugyanennek a jelenségnek példáját megtaláljuk a látási jelenségek területén is. Ha valaki egy erősen kicsinyítő szemüveget hord sokáig, egy idő mulva mégis mindent normálisan fog látni. Egy amerikai pszichologus, Stratton olyan lencsét tett szeme elé, amely a dolgokat fejük tetejére állította.. Néhány nap mulva, mely alatt a lencsét állandóan hordta, elkezdte a tárgyakat a lenese dacára felállítva látni. S amikor letette a lencsét, szabad szemei eleinte minden dolgot felforditottnak láttak. Ez azt mutatja, hogy környezetünket, a felőlt és az alólt különbözőképen fogjuk fel, asszerint a vonatkozás szerint, amely a környezet ingerei és felvevő szervünk között fennáll. Átalakítjuk és átértékeljük ezen ingereket, ha a vonatkozás megváltozik, ha a felvevő-szerv átalakul.


Ez volna tehát a szellemi élet relativitás törvénye: minden jelenséget egy vonatkozó rendszerheg viszonyítva élünk át. Van a léleknek egy általános adottsága, amelyből következik, hogy a környezet dolgai egy bizonyos összefüggésre való tekintettel átalakítást nyernek. – G.


 


Vissza az oldal tetejére | |