FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

A magyar irodalom decentralizációja


Gyalui Farkas

 


Benedek Marcellnek, a magyar irodalom decentralizációjára vonatkozó fejtegetéseiben egy kijelentése van, melyet kommentálni óhajtanék. Nem vitatkozom, mert amit a szóbanlevő kijelentésében állit, hogy az irodalmi centralizáció egyik oka az is volt, hogy maguk a vidéki írók is a központ felé iparkodtak — abban igaza van. Azt akarom csak megmagyarázni, hogy miért törtek a vidék írói is a régi központ felé?


Kellett nekik így tenniök, ha érvényesülni — sőt ha — csak valahogy megélni akartak. Tisztán a termelőnek, vagy a munkásnak az a kényszerűsége hajtotta őket, hogy eladja készítményeit. Rosszabb helyzetünk volt, mint a vásárokra járó fazekasoknak és mézeskalácsosoknak. Ezeknek országszerte több vásárjuk volt. Nekünk, akik a vidéken az irodalomból bár egy falat kenyeret akartuk keresni, a saját heti vásárunkon kivül, hol munkára alig volt szükség, csak egyetlen igazi piacunk volt: a főváros. Most már, ha megkockáztatom is azt, hogy szubjektív irodalmi adatokkal állok elő, kénytelen vagyok a kérdés érdekében ezt is megtenni. Rendkívül fontosnak tartanám az irodalom, az irodalmi termelés viszonyainak megállapítását, mert eddig az irodalmi központosítás által vegetált valahogyan a vidéki irodalom, most, hogy önálló gócpontok támadtak, kérdés, hogy az irodalom munkásainak helyzete javult-e ezáltal?


Egyelőre csupán arra kell felelnem: mik voltak az irodalmi centralizáció főbb okai a régi Magyarországon? Azt hiszem, ugyanazok, melyek a régi virágzó kisipart, sőt iparművészetet tönkre tették — a nagy gyárakban való tömegmunka. A főváros politikailag centralizált mindent. Az emberek lassan megszokták, hogy minden jelentékeny dolgukban Budapestre kellett menniök. A napisajtót is annyira centralizálta, hogy a vidék napilapjai (melyek a 70-es és 80-as években még bizonyos általános jellegü pártelvek kivételével önállóságot élveztek), a miniszteri sajtóosztály által, kivált Jeszenszky Sándor sajtóbasa óta, minden legkisebb személyi kérdésben sugalmaztattak. Egy kaptafára húzták őket és jelentőségük teljesen lokálissá vált, mint a mezei portyázó hadaknak, melyek hadjárat (a választás) idején az ellenséget nyugtalanították csupán.


Az irodalomnak volt valamelyes szerény hajléka a szerkesztőségekben régebben, de amint a vidéki sajtó jelentősége is csökkent, nem volt szükség nagyobb egyéniségekre, publicistákra. A félhivatalos szubvenciónált szerkesztő jelentéktelen s a főispán által rángatott Paprika Jancsi lett, — aki az irodalomhoz sem nem értett, azzal nem is törődött és a sajtó vidéken annyira lesülyedt, fokozatosan, hogy időnként teljesen kiesett az intelligencia kezéből. Vándor legények kerültek akkora városban is, mint Kolozsvárt a lapok élére és az intelligencia kénytelen volt néha összefogni és lapot alapítani, hogy abban fontosabb közügyeket tárgyaljanak, mert a pártközlönyökké lesülyedt lapokban nemhogy irodalom nem volt, de szenzációhajhászáson és személyes brutális támadásokon kivül egyébb nem — legfönnebb hirdetések és egymást magánszorgalomból harapó nyílttéri nyilatkozatok.


A nyolcvanas években, mikor Kolozsvárott az ország egyik legjobb lapjához, a Kolozsvár-hoz kerültem s amikor még tényező volt a szépirodalom a lapoknál, akkor is oly esztendők jártak, hogy nemcsak nem lehetett megélni az irodalomból, — de még az ujságírásból sem. A szerkesztőnknek Petelei Istvánnak, aki maga is elsőrangú íróember volt, az a szisztemája volt, hogy fiatal munkatársait — nem tudván őket kellően fizetni, — fővárosi lapokhoz ajánlotta levelezőknek, tudósítóknak. Igy e mellékmunkával biztosítva volt (úgy a hogy) a mindennapi kenyér. Kolozsvárt hihetetlenül silányul fizették — ha egyáltalán fizették a szépirodalmi munkát. A Magyar Polgár szerkesztője, kinek mint fiatal legényke francia fordításokat csináltam Sandeau: Egy örökség c. regényének fordításáért, valamint több más novella fordításért és egy pár eredeti cikkért 7 forintot fizetett. Ebben legalább fele az összegnek kiadásom volt, mert a francia könyveket s a papirt magam vettem. Ugyanezt a fordítást Gyulai Pál nehány évvel később kiadta az Olcsó K ö n y v t á r-ban és 13 nyomtatott ívért 39 forintott fizetett, ami fényes honorárium volt a helyi „tisztelet”dijhoz képest. Volt azonban szerkesztő ur, aki egyáltalán nem fizetett, gondolván, hogy elég a dicsőség. A főváros természetesen jobban fizetett és mert nagyobb publicitása volt, szívesen adtunk oda elbeszélést, regényt, szinművet is kiadásra. Mert előadását kieszközölni a vidékről jóformán lehetetlen volt. A főváros, a maga természetes „hadkiegészítési területé”-nek, a vidéknek ifjabb írói generációját jóindulattal, szívélyesen fogadta, meg is fizette: csoda-e ha mindnyájan oda törekedtünk? Soha fővárosi lap oly brutális támadásokat nem csinált író ellen, sem fővárosi szerkesztő oly megalázó sordidus módon nem viselkedett íróval, mint például A j t a y K. Albert kiadó-szerkesztő ur és — más is, mai napig. A vidéki irodalom munkásainak Budapesttől legnagyobb sérelmük az volt, a mi a távollevőknek mindig: nem volt igazuk. Az a vidéki író, aki be tudott jutni valamelyik irodalmi tejgazdaságba, mint például Singer és W o 1 f-n e r, vagy a Légrády Testvérek, jól járt, mert legalább bármily áron is, de értékesíteni tudta munkáját. Szolgálhatok adatot a honoráriumról is a vidékivel szemben. A Szabadító c. regényemért Singer és Wolfner 1896-ban örök időkre 100 forintot fizetett. Mézeshetek után c. egyfelvonásos vígjátékomért az említett kiadó cég 30 koronát fizetett. Meglepetésemre a második kiadást is annyival fizette meg. A példányszám? Ki törődött ezzel? Ilyen arányban fizette az Új Idők elbeszéléseimet átlag 40 koronáért darabját. A Budapesti Hirlap Látomány az éjszakában c. novella kötetemért 200 koronát fizetett. Ugyanez időtájt a Fliegende BlĂätter pár soros anekdotámért 36 márkát fizetett, ami 43 koronának felelt meg, tehát többnek, mint egy hosszabb elbeszélés honoráriuma Pesten — vidékről nem is beszélve. Legnagyobb baj az volt, hogy a fővárosi irodalmi tejgazdaságoknak meg volt a maga házi személyzete és tőlünk vidékiektől csak kivételesen adott ki. Érvényesülni csak oly módon lehetett, ha az ember vagy nagyon sokat járt fönn Pesten, vagy — egyetlen mód valójában — ha B u d apestre költözött. A tudományos irodalom terén a ritkán megjelenő fővárosi szemlék elég szerényen fizettek. Gyulai Pál az Olcsó Könyvtárban nyomtatott ívenként fordításért 3 forintot, eredeti műért 6 forintot fizetett. A Budapesti Szemlében egy cikkemért 15 koronát fizettek. Kolozsvárt az Erdélyi Múzeum adogatott ki egy-egy tanulmányt; Szinnyei József idejében (kilencvenes évek elején) aránylag elé jó honoráriummal, mely például egy tiz hónapon át, utazásokkal, levelezéssel egybekötött kutató munkáért a költségek egyrészét majdnem megtérítette. A többi szakműveimet s értekezéseimet magam adtam ki saját költségemen. E téren oly kevés hely jutott a folyóiratokban, hogy vidéki ember ritkán kerülhetett sorra. Les absents ont tort... a távollevőnek nincs igaza, Kolozsvár pedig 500 kilóméternyire volt Budapesttől. De ennél nagyobb baj az, hogy senki se volt próféta a saját városában. Legkevésbé a saját városában.


Ez utóbbi axiomát legfájdalmasabban és legbrutálisabban érezte az, aki a szinpadra akart írni. Itt már vidéki író nemcsak írói honoráriumot nem tudott keresni, hanem egész színpadi írói karrierje ráment a vidéki színházi igazgatók miatt. Előttem van egy szerződés, mely szerint Ditrói megvette az Alhambra c. operettet Serly Lajos eredeti zenéjével együtt, örök időkre kettőszáz forintért. Tehát én a szövegíró aránylag fényes honoráriumot kaptam, de a zeneszerző egész estét betöltő darabjáért nem volt sok 100 forint. Előadások után százalékot nem adott akkor a kolozsvári szinház. A Mézes hetek után c. egyfelvonásos darabomért Ditrói a nagyváradi és kolozsvári előadásokért 15 forintot fizetett. Nem is a honorárium kérdése bántotta a vidéki szerzőket. Hanem az, hogy a szinház még alkalmat sem nyújtott arra nekik, hogy színpadi gyakorlatot szerezzenek. Vidéken, — de kivált Kolozsvárt — E. Kovács Gyula halála után a műsor a budapesti piacnak ép oly fiókraktára volt, mint ahogy a női kalapokat is onnan hozatták. A kolozsvári szinház azóta és ez mai napig is megbocsáthatatlan hibája vezetőjének, a kolozsvári irógeneráció iránt semmit sem tett, legkevésbé azt a nobilis kötelességét, hogy legalább 1—2 színpadi írónak alkalmat adjon arra, hogy megkapja azt a speciális gyakorlatot, melyet a darab írója csakis akkor szerez, ha látja este, maga is mint néző művét. Ha Kolozsvárt szinre hoztak egy darabot, a szinház immel-ámmal, rosszkedvvel, kellő gyakorlat és próba nélkül tette. Kolozsvárt a szinház az utóbbi tizenhat évben teljesen elhanyagolta s lenézte az itteni írók művét, úgy hogy egész irodalmi generáció elsorvadása a kolozsvári szinház közömböségén és e feladatához hozzá nem értésén múlt.


Ezeket a tényeket, melyeket előadtam, eléggé bizonyítják, hogy miért kellett szükségképen a centrum felé törekednie a Kolozsvár írógenerációnak? Fönn a fővárosban sokkal több jóindulattal fogadták, nagyobb publicitást kapott s ha a fővárosban megjelentek irodalmi művei, valamennyire enyhült az a csapás a fején itt Kolozsvárt, hogy ő idevaló s nem halhatatlan, mert naponta látják, hogyan eszik, hogyan cigarettázik és tüsszent, mint más halandó itt.


Kellett tehát a centralizációnak megtörténnie, mert a központban a vidéki íróknak kevesebb kicsinyeskedéssel és apró intrikával és több jóakarattal lehetett találkozniok.


Brennus kardját beledobván a rómaiak (nem hitelesített) mérlegébe, így szólt: „Jaj a legyőzötteknek”. Az élet elég hosszú csatája közben én beledobván most tollamat e kérdés mérlegébe így szólhatok: „J a j a vidéki íróknak!”


*


Most pedig, hogy a centrumtól elszakadtunk, az önálló irodalmi gócpontban a hi r lapirodalomnak a hirlapírás munkásainak meg van a maguk védelme saját szervezetükben. Azok, akik e szervezeten kivül irodalmi munkássággal akarnak megélni, teljesen ki vannak szolgáltatva akiadóknak s most az irodalom egy-két jóakaratu kiadóvállalaton kivül főleg a hirlapokban kaphatna teret, de itt egyre inkább kiszorul. Egyik kiadó ur a napokban így szólt nekem: „Kaphatok én lapomba ingyen kéziratot is!” Egészen a megaláztatásig kell bizony most szenvednie a helyi íróknak. Annál inkább, mert most a határon túl levő írók kezdenek itt is tért foglalni, a mi ellen semmi szavam nincs, csak megállapítom.


E tekintetben is vezet a szinház. Budapest legsilányabb színházi kontár-iparosainak is ízetlen g i c s -c s e i t, melyekben kávéházi levegő és mint a hamisított tejföl, hamisított romantika van, nagy szerettei importálja. Ellenben komolyan, őszintén és jóindulattal, ma se törekszik arra, hogy az itt levő irói és zeneszerző nemzedék szinpadi írói munkássággal lélegzethez jusson. Az irodalomnak pedig nálunk, ugylátszik, az a sorsa, hogy csakis nagyobb európai városokban érvényesülhet az író. Mindaddig, mig a kisebb városokban nem lesz meg az a valódi decentralizáció, melyet az fejleszt ki, hogy megbecsüljük egymást és annyi: jóindulattal legyünk itt egymás iránt, amennyivel a tőlünk távollevő nagyvárosi centrumban voltak irántunk. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére