FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

A szentember felé törekvés lélekrajza


Krammer Jenõ

 


Igy lehetne megjelölni annak a regénynek tárgyát, amelyet Georges Duhamel most fejezett be a Nouvelle Revue Française decemberi számában. A regény nem egyéb, mint napló. Salavin naplója. Ez a férfikor derekán álló egyszerü hivatalnok negyvenedik születésnapjának reggelén arra riad fel, hogy ime elszaladt négyévtized életéből és ő él, — a nagyvilág szemében derék, becsületes ember, de tulajdonképen semmit nem tett, nincs jelleme, nincs jósága. A toljsztoji kategorikus imperatívusz ébred fel lelkiismeretében: meg kell fordulni, új életet kell kezdeni, meg kell indulni a szent emberek egyszerű, alázatos utján. Tanulmányozni kezdi a szentek életét, figyelni akar mindennapos cselekedeteinek legapróbb mozzanatára: ezért esténkint naplót vezet, beszámol minden lépéséről. Aki ismeri Stendhal Vörösek és Feketék (Le Rouge et le Noir) regényét az átfogja érezni ezt a gondolatomat, amely Duhamel regényének olvasásakor önkénytelenül Stendhalhoz vezetett. Nem irodalmi emlék, irodalmi kapcsolat, hanem egy mély emberi hasonlóság Julien Sorel (ez Stendhal hőse) és Salavin lelkihelyzete között. Julien Sorel olyan korban élt, amikor Napoleon gigantikus akaratlénye terpeszkedett ideálként a lelkekre. Csak akarni kell s a legkisebb, a legegyszerübb körülményekből is magasba emelkedik az életút. Julien Sorolt ez az akarat szállja meg, de az ő ideje a Napoleon utáni kor sivár, reakciós világa s ezért az ő akarata apró kis intrikákban, papi szemináriumok politikájában merül ki és semmilyen komoly lendületet nem adhat életének. Igy vagyunk Salavinnel is. Csakhogy itt az ideál nem egy nagyakaratú földi titán, hanem a természetfölötti szentemberség. A XX-ik századnak, különösen a nagy világégés utáni esztendőknek meg volt a törekvésük az új erkölcsi hősök kialakítására. Az emberiség lelkében természetszerűen hatalmas sovárgás támadt a megtisztulás, az abszolut erényre épités vallása után és Krisztus mindinkább kibontakozott a különböző lelkimozgalmak ködjéből, mint a 2000 év óta követés nélkül hagyott legragyogóbb példakép. — Ennek a lelki sovárgásnak valóban útkészitője, pusztában kikiáltó szava Tolsztoj, az ő vezeklő megtisztulni akaró élete. De amiként a jasna-poljanai proféta élete és tanítása végeredményében megoldatlanságot, nyugtalanságot hagy figyelői lelkében, úgy az összes emberi szentség, Istenországa felé törekvők lélekútja nem tud magasbalendülni, valamiképen a megérett lélekmag nem találja meg korunkban talaját, nem tud kivirágozni. — Julien Sorel, aki Napoleont: tehát tisztára gyarló, önző emberi ideált választ magának, még talaj nélkül is ér el némi eredményeket, a mi Salavinünk, akit az erkölcsi tisztaság, az abszolut erény, a szent ember példaképe ragad el — nem tud továbbjutni az elmélkedésnél s végzete: idegrendszerének összeomlása. Krisztus követése, a szentek életlendülete megtorpan a mi végtelenül kuszált, kicsinyes, bonyolult korunkban — nagyszerü lélekrajzban ez a mondanivalója Georges Duhamelnek. — A kétezerév előtti Krisztus jósága és hitvallása, szentjeinek hősies élete — mit kereshet a mi technikai csodák rezgéseihez satnyult emberi életünkben — hisz lassankint ez a rezgés szabja meg minden percünket, gondolatunkat.


Mesteri nyugalommal írja meg Duhamel Salavin szentembor felé törekvő lélekutját. Az író maga egyszer sem szólal meg regényében, csak hősének minden esti feljegyzései tárják elénk a lassankint teljesedő lelki összeomlását. Eleinte még csupa fiatalos lelkesedés Salavin, végre van ideál, amely felé törekedhet. Be lassankint emészteni kezdi a felismerés: ő, az egész napját hivatalban, egy nagy tejvállalat irodájában eltöltő hivatalnok: mit tehetne nagyot, szentemberhez méltót. Anyja és felesége egyszerü gyengéd szeretettel veszik körül, mit tehet értük? És itt kezdődik Salavin és vele együtt a világ megváltásra törekvők nagy botlása. Erényeket, nagylendületü, „szent” tetteket kezdenek hajszolni s elhaladnak az egyetlen reális cselekvési lehetőség mellett, amit a sors mindennap megnyit előttük. Salavin feleségének odaadó, gyengéd, türelmes de mindinkább megszomorodó lénye eléggé riadót kiálthatna lelkében és meggyőzhetné lelkiismeretét, hogy nem jő utra tér. Mert a szentember nem kezdi szomorúság adással életét. De Salavin épen úgy okoskodik, mint „a többi megváltó”. Nagy, hatalmas cél lebeg előttem, nem lehetek tekintettel apró érzelmekre, fáj a szive feleségéért, családjáért, de a szent ragyogó képe vonzza, elragadja. És most következnek a kiábrándulások. Egész nap hivatalban ül, a bőkezüsége folytán hamar megapadó kis pénztárcája azt a gondolatot ébreszti benne, hogy a szentembernek valamiképen anyagilag függetlennek kellene lennie és nem szabadna hivatalba járnia, mert akkor se ideje, se alkalma a jó cselekedetekre. De talán csak nevelnie kell magát?! Kezd magától megvonni egyet-mást. Külön kis legénylakást vesz, egyedül él. Egyhangú remetesége még jobban megijeszti: hisz semmit, de semmit nem tehet! Az egyik lelki vereség a másik után éri. Gyávasága kétségbeejti. Gyónni megy katholikus papokhoz, de felháborítja az, hogy az ő küzködő, vergödő életvallomására két Miatyánkot és két Üdvözlégyet, meg feloldozást kap. Elmegy egy hires protestáns lelkészhez, aki pontosan megszabja kihallgatásának idejét, meghallgatja őt és pszyhoanalizissel gyógyítani akarja. Hogyan, hát betegség az, ha valakinek a lelke hit titán sóvárog és ha valaki szent akar lenni? Hogyan, hát csak az keresztény, aki ennek vagy annak az egyháznak szokásait, törvényeit megtartja és nem az, aki lelke küzködésének vergődő magányában verejtékező homlokkal keresi az Istent! Itt kezdődik Salavin összeomlása. Tragikus felismerések töltik el: ember az emberen nem segíthet! Az ember mindent elfelejt. Idővel minden, a legégőbb láng is elhomályosul bennünk és ha visszagondolunk küzködő óráinkra, már csak teljes nyugalommal emlékezünk reájuk. És talán ez a szerencse. Salavinnek nincs hite, nem hisz, hiába nem hisz és javíthatatlan. „Javíthatatlan vagyok. Ez a felismerés átvilágított ma rajtam. Ebből valami felém árad, ami annyira keserű, hogy megvigasztal. Igen, javíthatatlan vagyok és hasonlóképen minden ember. Ha az emberek megjavulhatnának, micsoda szomoruság lenne arra gondolni, hogy még sem teszik meg. De arra gondolhatni, hogy semmire nem juthatnak, legalább valami végtelen elnézésre tanit...” „Józannak kellett volna lennem és nem kívánnom a lehetetlent. Szentek! Az édes anyám talán szent. Talán feleségem is. Miért ne lenne az főnököm Mayer ur?... Ilyen lelkihangokban csendül ki Salavin küzdelme. De az egyesztendeig tartó folytonos lélek megfigyelés idegeit meggyötörte. December 30-ikán éjjel az utcán találkozik egyik elzülött alkalmazottjával, akin alig volt ruha. Annak odaadja utolsó 3 frankját. De a suhanc arcán látja: nem hiszi, hogy ez az utolsó pénze. Lelkéből erre előtör a hősies önfeláldozás mindenkiben szunyadó érzése: letépi a kabátját magáról, lerántja cipőit s odaadja a csavargónak. Hogy higyjen neki. Ő maga dideregve, a téli éjszaka fagyától átfázott testtel hazarohan. Csakhamar magas láz tört reá — hosszu hetekig támadja legyengült szervezetét. Kórházban fekszik — ott a véletlen egy őrülttel hozza össze, aki azt hirdeti neki átszellemült arccal, hogy nemsokára eljön az Isten és megbocsát a Sátánnak. Ezóta lázálma azt az érzést kelti életre lelkében, hogy ő az Isten, de egyuttal ő a Másik is. És ezért letérdel, megalázkodik önmaga előtt is úgy könyörög: De bocsáss meg, bocsáss meg, hisz megígérted!


Ime Duhamel regénye. Aki korunk vergödő lelkületét átélte, ismeri, lehetetlen, hogy meg ne döbbenjen ettől a mélységesen igaz lélektörténettől, amelyen az emberiség mai állapotában annyian átesnek. Aggodalmas szeretet ébreszt ez a regény mindazok iránt az élők iránt, akik bizonyára a legjobbak, a legnemesebbek, akik sovárgó hittel akarják az emberiség jobbulását, megtisztulását, a mai sok-sok egymásnak ellen mondó, kinzón igazságtalan helyzetéből való kiszabadulását és mindazt magukon kezdik. De a mai kor még csak a megindulás kora. Kevesekre vár kibontakozás és beteljesülés. Életük, vergődésük, akaratuk az uj élet első ágaskodó lendülete. Még zsenge, még megtörik. De hogy van: hitet ébreszt: jön, közeledik a megujhodás, az uj tavasz, az emberiség lelkének ujabb virágkora. (Pozsony)


 


Vissza az oldal tetejére