FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

Uj világérzés és ujköltészet


NĂ©meth Andor

 


Mindent előlről kell kezdenünk. Legalább is kritikailag. Mert az uj művészet elibénk került: régi fogalmainkkal, az esztétika elavult terminológiájával nem tudatosíthatók többé a benyomásaink. Régi mértékeink felmondják a szolgálatot sőt hazugságban marasztalják érzéseinket. Nullán alult mutatnak ott, ahol tagadhatatlan hőemelkedést érzünk: negatívumot, nincset, homályt és zűrzavart, ahol legbensőbb reakciónk gazdagodást, pozitívumot, ragyogó világosságot jelez. Le kell-e mondanunk a fogalmiságról? Adjuk át magunkat csukott szemmel és letompított ítélőképességgel felvevő fogékonyságunknak? Ez a káosz volna, a tiszta reménytelenség, ebbe a szellem nem nyugodhatik bele. Kezdjünk inkább mindent előlről: szereljük át fogalmi szerszámainkat, menjünk vissza a müvészet alapkérdéseihez, vizsgáljuk meg, vajjon tényleg magától értetődik-e az a sok magátólértetődőség, amelyekben — mint a müvészet alaptételeiben — mindvégig hallgatólagosan egyetértettünk? Vessük fel ujra a legegyszerübb kérdéseket: mire való a müvészet? mit akar a müvész? mi a célja magával és velünk?... S talán már a kérdés ujra-felvetése megadja a választ, vagy legalább megmagyarázza, honnan ered a művészet elméletének és gyakorlatának egymástól való eltávolodása...


Maradjunk a költészetnél, annál a művészetnél, mely látszólag mindenkihez a legközelebb áll. A többi müvészi ténykedésnek: zenének, festészetnek, szobrászatnak és architekturának vannak bizonyos mesterségbeli feltételei, szakmabeli sine qua non-jai, amelyek elzárják az utat a laikus elől. „Aus duftigen Tönen quillt ein Weissnichtwie” így jellemzi valami régi költő a zenét, a zene érthetetlen közléseire célozván, arra a rejtélyes tényre, hogy a zene szól hozzánk, anélkül, hogy tudnánk mit akar mondani. Erre a fontos tényre még visszatérünk: egyelőre még csak ott tartunk, hogy a zene, mint a festészet, a szobrászat és az architektura is, bizonyos felkészültséget igényel tőlünk, ha egyáltalán hozzá akarunk szólni jelenségeikhez: de a harmoniafüzés, a komplementer színek, szólam- és vonalvezetés és mindenféle plaszticitások tudománya, mint egyáltalában minden mesterségbeli járatosság, amely nélkülözhetetlennek mutatkozik mindaddig, amig nem válik vérünkké, époly feleslegessé válik, ha tuljutottunk e művészetek exotikus kapuin és ott vagyunk bennük, a művész intim szándékában. Ez a szándék pedig minden művészet közös szándéka s nyilvánvalóan egészen más és mélyebb rétegekből fakad, mint az „esztétikai szép” akarásából. Tudjuk-e egyáltalában mi a „szép”? megyünk-e megkövesedett kanti meghatározásával még valamire? S hogy akarhat a művész olyasvalamit, ami kivüle fekvő definició? Azt lehetne mondani legfeljebb: a „művészi szép” az a végeredmény, amely egy egészen mástermészetü művészi lendületből, e lendület megvalósulása és eredményeképen elibénk kerül. De mindez üres játék s ez minden esetben igen konkrét folyamat általánosan semmitmondó körülirása. Sok minden ráz meg és tölt el művészi gyönyörüséggel, ami a szó elfogadott értelmében egyáltalán nem szép. A „szép” szónak van valami burzsoá-ize: pontos világkép áll mögötte vagy leszükitve, egy kényelmesen berendezett lakás, amelyben vannak hasznos tárgyak és ezek irtózatosan csunyák s van benne egynémely sehogy oda nem tartozó, a mindennapi élet gyakorlatát semmikép nem szolgáló dekoratív diszitődarab: képek, nippek és egyebek: és ezekre mondják tulajdonosaik nagy büszkeséggel, hogy céljuk ugyan nincs, de szépek. A szép kanti definíciója is ezt a burzsoá-felfogást fejezi ki: egy teljesen racionalizált világban, egy teljesen átértelmesitett társadalomban helyet szorit bizonyos alakulatoknak, amelyek racionalizálatlanok, egy régibb, indulatosabb világ muzeum-darabjai s irracionális ismérvükül feltételként szabja meg, hogy érdek nem füződik hozzájuk; a jól összeeszkábált, összefogott és áttekinthető világba tehát valamilyen transcendentális szelelőlyukon bejut a művészet ismeretlen vihara. Az ember szinte látja a parókás, ezüstcsattos cipőjü ujpolgár konzervatív áhítatát, amint öröklött kincseit simogatja, amint buza és árpa üzletei után elmereng egy-egy Tizián-kép előtt, mely érdek nélkül tetszik néki, ami azt jelenti másfelől, hogy meg tudna lenni nélküle; a művészet tehát nem életszükséglet itt, hanem a vagyonnal együttjáró kiteljesedés és dulce decorum, aminthogy a 18. század művészete a valóságban is hedonikus és epikureus célokat szolgált. A „szép” fogalmának ebből az érdek-mentesítéséből, ebből a minden valóságosból való kiközösítésből könnyen levezethetők azok a művészi előítéletek, amelyek végig az egész 19. századon s még napjainkban is kisértenek, igaz, hogy már csak az iskolás esztétikában. Innen származik minden álmisztikum, innen a suttogó áhítat, innen a hamis személyi kultusz, a polgári világ rossz lelkiismerete, mellyel, definícióját szószerint véve, nemcsak a művet, de a művészt is kívül helyezi minden érdekeltségen, naivnak, holdkórosnak akarja s éhen hagyja halni, hogy „megbecsülhetetlen” műveinek s géniuszának megadja a hallhatatlanságot. Csoda, ha ezek után a művészet eltávolodott a valóságtól s egy beavatott réteg társasjátékává lett! Mert a polgárság komolyan vette saját definícióját s „szépet” akart a művészből: valamit, ami nyugalmát nem kavarja fel, sőt erősiti önérzetében és jólelkiismeretében. A művészek a legkülömbözőképen reagáltak erre a felhívásra, kiki a saját módja szerint. Személyenként külön analízissel kellene megmutatni, hogyan. Hiszen mindnyájan álltak az életben valahol: társadalmilag tekintve, polgárok voltak többnyire ők is, vagy a rosszabbik esetben, osztályukból kiesett, deklaszszált polgárok, le kellett számolniuk koruk tudományos racionalizmusával: s mivel korukban éltek, önön belsejükben zajlott le a harc. A legtöbbjükről el lehet mondani, hogy ha művészek voltak, malgré eux voltak azok: szinte nyomon lehet követni alkotásaikban, hogyan szegültek ellene az ihletnek s hogyan tapasztják ki gondosan és racionalisztikusan az ihletrohamok közé ékelt üres időt józan, dekoratív pótlékkal. Minhogy nem merik saját maguknak sem bevallani, hogy nem ezt akarják: félszegen és ferdén állanak saját ismeretlenségük előtt. Voltak akik kijutottak a mocsárból s ha nem őrültek bele rejtélyükbe, társadalmontuli, irreális, itt-ott angyali hangon daloltak: a legtöbben azonban belekerültek a taposómalomba, a termelés folytonosságát fenntartó iparba s a gyengékről nem is szólva, akik a valóságot irták át még tetszetősebbre, az erősek sem tehettek egyebet, minthogy erejüket negative használták ki: fantázia helyett az élesebb logikàt, a szatíra választóvizét, a kis dolgokra pazarolt lírát: s nagynak azt nevezték, aki legtökéletesebben kezelte a formát, a művészetnek ezt a praestabilis harmóniáját, amely a maga kiegyenlítettségével és csiszoltságával ezt a világot tükrözte vissza magasabb sikon, ezt a világot, mely szintén praestabilis harmoniával állt össze társadalmi rétegekbe, szemnek és szívnek jóleső hierárchiával, melyben mindennek, embernek és tárgynak megvan a maga kijelőlt helye, melyről nem mozdulhat el anélkül, hogy az egész össze ne dőlne. Finomabban érzők számára ennek a kényszerü rendnek mélyebb indokolása: az élet egésze olyan, mint egy színdarab, minden ember szerepel benne: igyekezzünk jól játszani szerepeinket! Ime itt vagyunk az első filozófiánál: az élet mégis csak álom s a halállal felébredünk belőle. Arra a kis időre, amig itt vagyunk, elégedjünk meg szerepünkkel: sőt igyekezzünk jól megjátszani azt: mindenki csak a magáét ismeri: az egész értelme ismeretlen: még csak azt sem tudom, milyen műfajhoz tartozik: tragédia-e vagy komédia. A fennálló állapot transcendens, álomszerü apológiája es. Az uj világérzés alapja egészséges agnoszticizmus. Nem tudjuk milyen sulyt és metafizikai jelentőséget tulajdonitsunk a valóságnak: nem is fontos, mert a gyakorlatban egyremegy. Mert akár ébren vagyunk, akár álmodunk, az amit cselekszünk és ami velünk történik, belőlünk árad és belénk folyik vissza. A világitás tehát belülről esik a világra, akár az álom, akár a hétköznap világossága az. Ez mindenesetre uj állásfoglalás, amely a szubjektivizmus gyakorlásából következik. A szubjektum itt nem mint megismerő fordul a világ felé, nem a szubjekt-objekt ismeretelméleti problémájával. Ahhoz, hogy megismerhessek valamit támpontokra van szükségem, vagy egy archimedesi pontra a világon kivül, hogy áttekinthessem részleteiben és egészében azt, amit megakarok ismerni, a világot. De legalább is körül kell határolnom a megismerendőt, ismernem kell legalább a konturjait, hogy részletről-részletre hatolva, felmérhessem és kikutathassam egész tartalmát. Ez az exakt és leiró tudományok ismeretgyüjtése. A világot empirikus szélességében és metafizikai mélységeiben ilyen módszerrel érthető okokból nem hódithatom meg fogalmilag. Nem: a világ hiányos definiciója következtében. A világot, a vonatkozások és a relativitások e roppant káoszát nem tudom lehatárolni sehol, minden szempont, amelyet reá alkalmaznék, a másképen époly jogosult szempontok tömegét veti fel. Nincs mértékem, mely e szempontok egyikét vagy másikát kizárólagossá kvalifikálná. Azzal pedig, hogy a világot, mint az összes jelenségek summáját s kihajigálva belőle a konkrét összefüggések minden tartalmiságát, elvont fogalomképen, matematikai emlékezőjelnek tekintem — feltételesen persze s abban a reményben, hogy a megoldás után a zárójelbe helyezett konkrét gazdagság magától elfoglalja régi rendjét — nem jutok előbbre: a világnak, mint fogalomnak ép oly kevés köze az immanensen felérzett világ gazdagságához és még megvalósulatlan lehetőségeihez, mint a névnek ahhoz a konkrét és kiismerhetetlen személyiséghez, akit megjelől. Mert minden ismeretelmélet a középkori teológia vizfejü gyermeke s öntudatlan vágya visszamerülni a sötét anyaméhbe, melynek meleg boldogsága szétdifferenciálatlan otthon, igazi Ding an sich. Hiszen bizonyos és előbb-utóbb ki fog derülni kisérletileg is, hogy minden azonos mindennel, hogy minden végigjárja a maga skáláját a létezés absztrakt lehetőségétől ásvány-, növény-, állat- és embervilágon át még tovább, ki tudja meddig, de mindez feltevés és ami fő épen most történik, tehát nem ért véget s mint ilyen nem zárható le és meg nem ismerhető. Itt óvatosan kell előretapogatóznunk s az energetika, a biológia és a tudományos okkultizmus uj adatai még nem jogosítanak fel bennünket arra, hogy szigoruan lokalizált felismeréseiket az ismeret végleges szisztémájává általánosítsuk. De ha tudományra alkalmatlanok is, arra igen is alkalmasak, hogy érzéseinket aláfessék, hogy felszabaditsanak bennünket a materializmus mellet-fojtogató nyomása alól. Nem érezzük a legkevésbé sem álomnak az életet: de könnyebben járjuk utjait s áthatolunk eddig áthatolhatatlannak tartott sürüségein. Inkább az álom közeledett az élethez: az álom és az élet összefolyik, egymást tükrözi vissza. Sőt az álom teljesebb és intenzivebb, mint az élet, öszintébben, intenzivebben élünk benne és közelebb érünk benne magunkhoz, mint odakünn. Nem illatszelence az álom, hanem iskola: tanuljuk meg és alkalmazzuk az életre törvényeit, figyeljük, hogy porladnak el akadályai a mániákusan haladó előtt: mint hajlik össze benne a látszólag össze nemtartozó, mint szólítja nevén egymást az ismeretlen, hogy ismerünk az idegenben magunkra; hallgassuk titkos szupercegését, szívjuk fel összesüritett s egymásrapréselt időrendszerét. Az élet süritett esszenciája ez, a vertikálisan egymásraállitott események kicsorduló méze, a tapasztalatok lirai summája, szóval az uj életérzés, amint az uj költők felérzékelik:


Az álom világossága követ, az álom


                  [világossága


mikor a földhajtások alatt a szél


                [megindul


a hosszu ujjak alatt a fény


a fényszál végnélküli utja a kapocs


a hang ismeretlen törvények szerint


                                              [dotál


nem fog már elengedni


a gyöngy, a szó


(Nádass József)


Ez a költemény az uj életérzés produktuma. A régi költeménytipustól az alábbi sajátosságok külömböztetik meg: a) nincs tárgya, b) nincs grammatikája és c) nincs logikus értelme. A régi költeménytipussal szemben tehát tisztára negativ tulajdonságok jellemzik: de mondottuk mindjárt kezdetben: a régi esztétika álláspontjáról nézve az uj művészet megközelíthetetlen. Hogy egyáltalán beszélhessünk róla, hogy fogalmilag megközelíthessük a vers kétségtelen lirai kvalitásait, uj esztétikai szempontokat kell alkalmaznunk rá, a posteriori szempontokat, amelyeknek össze kell esni a vers szerzőjének tudaton-aluli esztétikai szándékaival. Az első lépést megtettük ehhez: megmutattuk, hogy a racionalizált világ csak fogalmilag tartozik össze, amint hozzányulok, millió darabra esik. Az élt élet a valóságosan való mélyen külömbözik róla alkotott fogalmainktól. Az élt élet nem mered magába: könnyen ömlik át minden pillanat a következőbe, a dolgok minden pillanatban más világítást kapnak az elfoglalt álláspont szerint, az ellenálló tárgyak engedelmesen kitérnek az utból, a költő diktatórikus elragadtatása mintegy eljövendő időket prefigurál, amikor a meghódított tárgyvilágra végleg ráteszi kezét az ember... Nem a fogalmilag racionalizált életet másolja ez a vers, hanem a hazaérkezés bensőségét. Nem a dolgokat szólítja üzemi nevükön, hanem minden szavával aszszociációs köröket indít meg, melyek mágikusan folynak egymásból. Belekerülnek a költemény áramába és az átjár bennünket: ennyit akar a költő. A maga érzelmi megvilágosodását és megkönnyebbülését akarja közölni velünk, semmi egyebet. Ehhez nincs szüksége se grammatikára, se értelemre. Néhány idéző szó támogatja egymást. Egy kis fényszallag fut el előttünk: s a szivünk világosabb lesz tőle. Ez az álom világossága: a gyöngy, a szó. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére