FĹ‘oldal

Korunk 1927 Február.

Nagy titkok küszöbén


Szántó Hugó

 


(Az okkult jelenségek filozófiai mérlegelése)


 


(2.)


Már megjegyeztük, hogy az okkult jelenségek fizikai feltételei ma még számunkra igen homályosak. Fennebb már alkalmilag elmondottunk róluk egyetmást és a dolgok mai állása mellett sokkal többet alig is mondhatnánk. E jelenségek mechanizmusa tehát ma még nagyon rejtélyes. A következőkben azonban igyekezni fogunk megmutatni, hogy a jelenségek fizikai rejtelmessége nem jelenti azt, hogy a filozófiai elemzésnek ugyanoly hozzáférhetetlenek volnának. Erre a tényállásra, hogy t.i. a filozófia képes megelőzni a fizikát, a filozófia története számos példát szolgáltat (atomizmus, fejlődéstan). Ezenkívül a filozófia természeténél fogva olyan oldalról világitja meg a dolgokat, melyhez a fizika, a lényegében rejlő korlátok miatt, csak akkor fog hozzáférkőzhetni, ha a térre, időre és anyagra vonatkozó alapvető fogalmait lényegesen módosítja. (Bizonyos, hogy a modern fizika máris ezen az uton van.)


Következtetéseinket kétségtelen tényekhez fogjuk füzni, de semmi előitéletet respektálni nem fogunk.


Ime az első tény: hipnotizálok valakit s papirdarabkát nyomva a karjához, azt szuggerálom, hogy az tüzes vas. Normális lefolyású égési sebek támadnak a hipnotizált egyén karján.


Nos, a szuggeszció lelki behatás, mert a hipnotizáltnak meg kell értenie a szuggerált eszmét, A megértést pedig nem lehet puszta agy-mechanikára, asszociációk játékára visszavezetni. Ehhez nem fér kétség. Akkor hát azt kell mondanunk, hogy itt lelki behatás, valaminek az elképzelése, idézett elő oly testi jelenséget, melynek keletkezése s főként további lefolyása rendszerint akaratunktól függetlenül történik. Ha arra gondolunk, hogy a gyakorlott fakir meg tudja állitani saját szívverését, akkor arra eszmélünk, hogy itt egy oly korlát relativitása, bizonyul be, melyet hajlandók vagyunk abszolutnak tekinteni, amikor azt hisszük, hogy tudatos akaratunk csak néhány izmunk összehúzódásait szabályozhatja; arra eszmélünk, hogy lelkünk, melyet tudatos akaratunkkal azonosithatunk, tulaj donképen sokkal mélyebb rétegekbe nyúlik, semmint hisszük, hogy organizmusunk minden kis rezdülése, minden kis sejtünk élete valamiképen átnyulik a lelki szférába, ahonnan ugyanúgy nyerhet impulzusokat, akár kezünk izmai. Arra eszmélünk, hogy lelkünk nemcsak gondolkozó, akaró, érző, hanem egyuttal organizáló lény is s hogy habár ez az organizáló mivolta rendszerint a tudattalan sötétségébe van borítva, bizonyos kivételes állapotokban reávillanhat az eszmélet fénye s annak magasabb gondolati régióiból áramolhatnak belé erőhatások.


Ha a materializmus a lelki szférát a testi szféra puszta reflexeként kezeli, úgy ebben biztosan nincs igaza. A pajzsmirigy termelte hormon elégtelensége idiotizmust okoz: ez tény. Viszont azonban a szuggerált gondolat fiziológiai folyamatokat idéz elő: ez is tény. Elfogulatlanul azt kell hát mondanunk, hogy az ember kölcsönhatásban levő szférák, az anyagi és szellemi szféra eredője. Vagy ha arra gondolunk, hogy az anyag maga csak téri megjelenése térentúli erőcentrumoknak*, melyeket valamikép énünk mintájára kell elképzelnünk, akkor végeredményben az emberben egy térentúli hierarchikus erőrendszer téri megjelenését kell látnunk, melynek térentúli mivolta csak egy helyen, öntudatunkban, válik közvetlen bizonyossá.


Ebben a térentúli erőrendszerben énünk mint uralkodó centrum tűnik fel, persze a legtöbbször mint olyan báburalkodó, akin az alattvalók szenvedélyei uralkodnak, aki azonban hipnotikus kényszer alatt, vagy saját benső felbuzdulásból visszaszerezheti az elveszett jogart.


De hát milyen a kapcsolat ezen erőrendszer komponensei közt? Önálló lények-e ezen komponensek, melyek túlélik a rendszer bomlását, vagy vele együtt maguk is szétesnek! Súlyos, sorsterhes kérdés, melyben milliók szivét megdobbantó talányok rejtőzködnek. Lássuk mit felel rá a modern okkultizmus kisérleti és megfigyelő módszere.


1922. julius 2-án négytagú tudományos komisszió jelenlétében Pagenstecher hipnózis, majd passe-ok segélyével mélyebb „magnetikus” állapotba hozza médiumát Reyes de L. asszonyt. A médium érzéketlenül fekszik helyén. Lehúnyt pillái alatt szemgolyói felfelé fordultak. Minden érzéke megszünt működni. Szúrás, ammoniák, erős villanyfény stb. egyáltalán nem hat rá. Az egész világ megszünt számára létezni. Most hirtelen rávilágítanak a hipnotizőr szemére. A médium összerezzen s kezével eltakarja szemét. Ammoniakos üvegecskét tartanak a hipnotizőr orra alá: a médium visszahökken, orrát dörzsöli. Zsebórát tartanak felváltva a hipnotizőr jobb, ill. balfüléhez. A médium megfelelőleg jobb, ill. balfülén hallja a ketyegést (a hipnotizőr kérdésére felel. Megjegyzeendő, hogy a „magnetikus”, vagy szomnambulikus állapotban L. aszszony szuggesztibilitása igen csekély, amint ezt kontrolkisérletek mutatják). Tovább menve Reyes de Z. asszony érzi a hipnotizőr minden mozdulatát, tudja (habár nem lát, nem hall, legalább is nem a saját érzékeivel), hogy hol van, mit csinál a hipnotizőr.


A tényállás kétségtelen. Amire tanit, az pedig ez: a világról való testi, érzéki tudomásvételen kivül van egy másik, benső közvetlen út arra, hogy a dolgokról tudomást szerezzünk. Hiszen énünk térentúli erő, melyet az élet kényszerüsége fordít a tér felé, de eredetileg közte s a többi térentúli erőkomponens közt nemtéri kapcsolat van, mely a térben csak felületesen tükröződik. Nos, a fenti kisérlet azt mutatja, hogy az „én” erőcentruma és a test erőcentrumai közti kapcsolat ideiglenesen meglazulhat s hogy ez a rendes kapcsolatából kizökkent éncentrum egy másik énnel, ill. anak testrendszerével léphet szoros kontaktusba.


Pagenstecher helyesen mondja (i. m. 59. 1.), hogy e megállapításokban rejlik a kulcsa a legnagyobb kérdéseknek, melyek az emberi elmét mozgatják.


Menjünk most egy lépéssel tovább: vessünk fel egy látszólag nem ide tartozó kérdést. Lehet-e a világéterből, tehát anyagilag véve a semmiből anyagot teremteni? A tudomány ezt a folyamatot nem ismeri, de a tudomány felfedezte tények logikája követeli. A tudomány ismeri a dematerializációt a radioaktív jelenségekben. A csillagászat pedig keletkező világokat tár fel előttünk, melyek anyaga még rendkívül ritka s tagolatlan s amelyekben a földön ismert elemek még meg sem születtek. A mediumisztikus materializáció jelenségei csodálatos analógiákat tárnak fel a ködfoltok keletkező világaival: a fantomok is úgy szoktak kialakulni, hogy gyenge fényű ködfelhő jelenik meg, csakhamar fényesebb mag támad benne, majd pedig fokozatosan kialakulnak a fantom tagjai.


Az egész okkult irodalom majdnem egyhangulag ahhoz a következtetéshez jut, hogy az érzéki „durva” anyagon túl léteznie kell egy „finomabb” anyagnak, valami félig anyagi, félig szellemi fluidumnak, mely a lények „asztrális” testének szubsztrátuma s csak a szenzitiv egyének számára látható. Talán a szellemi erő tériesülésének első stadiuma ez s e fluidum légies fonalai futnak lénytől lényhez.


Figyeljük meg mármost a következő esetet (Richet i. m. 106. 1.): „Dr. Backmann (Kalmar Svédország), megfigyelt egy fiatal leányt, Alma L-t, aki nála alkalmazásban volt s hipnotikus álomban többször adta tanujelét clairvoyance voltának. Egy igen érdekes esetben, mely talán több mint clairvoyance, arra kérték Almát, hogy gondolatban szálljon el egy ismerősükhöz Stockholmba ahol még sohasem volt. Alma az illetőt íróasztala előtt pillantotta meg, s pontosan leirta a szobát, amelyben tartózkodott. Erre azt a határozott parancsot adták Almának, hogy ragadja meg és szorítsa a kulcscsomót, melyet az asztalon látott s hogy másik kezét tegye az illető férfi vállára, hogy ilymódon figyelmét felkeltse. Erre Alma kijelentette, hogy az illető őt tényleg észrevette. Nos, az ismerős, akinek legcsekélyebb sejtelme sem volt e kísérletről, később kijelentette, hogy ugyanaznap, ugyanazon órában különös dolgot tapasztalt. Munkájába merülten ült, amikor különös ok nélkül a kulcscsomóra tekintett, amely mellette az asztalon feküdt, ahova nem szokta tenni. Erre kissé határozatlanul egy női alakot pillantott meg. Azt hitte, hogy a szobalány s nem tulajdonított neki jelentőséget. Amikor azonban a jelenség ismétlődött, felkelt és kiáltott, hogy lássa, mi történik. Kiderült, hogy senki sem lépett szobájába. Egyébként nem figyelt meg a kulcscsomón mozgást vagy zörejt “ Ha ezt az esetet összevetjük a Reyes de Z. asszonyéval, ezt kell mondanunk: Alma is hipnotikus (talán szomnambulikus) állapotban van s éncentruma kikapcsolódik testiségéből. A lénytől lényhez futó fluidikus fonal mentén a tér egy más pontján ható erőrendszerbe kapcsolódik bele. Bizonyos, hogy egy benső térentúli úton szellemileg megilleti az asztalánál ülő ismerős lelkét, aki „ok nélkül”, azaz egy puszta belső indítóok folytán pillant fel. De mit szóljunk ahhoz, hogy egy női alakot (Almát?) pillant meg? Ez kétséges. Talán térentúli lelki élményét veliti álomkép módjára a térbe, vagy talán maga Alma bolygó éncentruma öltött itt organizáló ereje segélyével fluidikus ruhát? Azonban ez az alternativa látszólagos: azt állítom, hogy mindkét lehetőség ugyanazt fejezi ki más nyelven. A fizika nyelve az egyik, a pszichológiáé a másik. Eredetileg minden erőcentrumot igy veszek észre: egy térentúli megilletést vetitek bele a térbe. Ha e megilletést szimbolum alakjában látom (pl. szomjúságom nagy folyó alakjában, betegségem szörny alakjában jelenik meg), akkor álomról beszélek. Ha azonban a téri viszonyok megszokott hü módon tükrözik a reális erőviszonyokat, akkor valósággal van dolgom. „A világ abból az anyagból van, amiből az álmok”. „Egy nagy álom az, amit az egyetlen lény álmodik s minden szereplője vele álmodja”. – A fenti esetben a stockholmi ismerős nem „álmodott”, tényleg Almát látta fluidikus ruhában.


Ami ebben különösen figyelemreméltó, az a következő: a lélek, mely mint fennebb láttuk, nemcsak gondolkodó, érző és akaró, hanem egyúttal organizáló erő is, ezt az organizáló erejét nemcsak a. testben, hanem azon kívül is gyakorolhatja, műszóval azt mondhatjuk, bogy exteriorizálódik, kivetítődik. Valóban a mediumisztikus fantomok egy része a medium organizáló erejének terméke. Schrenek Notzing pld. egy nap Willy Sch. medium jelenlétében ennek atyjával beszélgetést folytat a médiumos erővonalakról, fluidikus rostokról stb. A következő ülésen Willynél első izben jelentkeznek zsinórszerű képződmények. (Phys. Phaenomene des Mediumismus. 1919. dec. 6. ülés). Vessük ezt össze a hipnotikus úton keletkezett égési sebekkel, melyek szintén a képzelet anyagi termékei, s megsejtjük, hogy egy és ugyanazon organizáló erő hat itt egyszer a testben, egyszer azon kívül.


A materializációk anyaga a médium testéből vonatik el s dematerializálódáskor oda tér vissza. Crawford ezt azzal erősitette meg, hogy médiumát mérlegre ültette s megfigyelte az ülések alatt támadó súlyveszteséget, mely az ülés után nagyrészt helyreállott.


Szinte félek, hogy ezen előleges magyarázatokkal letompítom annak a csodának a rendkivüliségét, melyről most akarok megemlékezni.


William Crookes, a kiváló angol fizikus megismerkedik egy l5 éves médiummal, miss Florence Cook-kal, aki szegény londoni szülők gyermeke. Florence csakhamar rendkívüli médiumnak bizonyul. Crookes laboratoriumától függönnyel elválasztott kabinetben fekszik a médium., magában a laboratóriumban Crookes egy csomó tudós és családja jelenlétében figyeli az eseményeket. A médium kontrolja kitűnő. Több alkalommal az alvó medium be van iktatva egy elektromos áramkörbe s a galvanometer tűjének rezdülése minden kis mozdulatot elárul. Crookes maga olykor belép a sötét kabinetbe, foszforos lámpával felszerelve s ellenőrzi a mediumot.


Nos, ily kitünő kontroll mellett, szkeptikus tudósoktól s Crookesnak előirásokat nem respektáló, hanem sokszor a szerteváló függöny mögé kukkantó gyermekeitől megfigyelve egy bájos asztrális nő lép ki a függöny mögül a villanylámpa fényébe, akinek alakja, arcszíne, hajszíne, sőt Crookestól megmért pulzusa is teljesen elüt a mediumétól, szive, tüdeje egészségesebb, erősebb, mint az épen orvosi kezelés alatt álló mediumé (i. m. 1ll 1.). Katie King, így hivják a fantomot, nem csak bájos megjelenésű, hanem megnyerő modorú nő, aki órákhosszat cseveg Crookes gyermekeivel és a többi jelenlevőkkel, Crookes-ot megajándékozza hajtűjével. „Egyszer, régen úgymond Annie Oven Morgannak hivtak és II. Károly udvarában éltem.” Átadjuk a szót Crookesnak: „Katie a jelenlevőket, engem kivéve, arra kérte, hogy maradjanak helyükön és tartsák magukat az előírásokhoz, de bizonyos idő elmultával megengedte nekem, hogy tegyek, amit akarok, hogy belépjek a fülkébe, amikor tetszik. Gyakran követtem a fülkébe s néha együtt láttam őt a mediummal, bár legtöbbször csak a földön transzban fekvő mediumot láttam, míg Katie fehér ruhájában egy pillanat alatt eltűnt.” (i.m. 108. l.).


Igy megy ez 3 éven át. Végül egy este Katie búcsúzik. Ekkor megengedi Crookesnak, hogy végig a fülkében legyen. Crookes végighallgatja és látja a fantom könnyes búcsúzását a mediumtól. A medium könyörög, hogy maradjon. „Nem lehet, szivem, befejeztem küldetésemet, isten áldjon.” A medium hiszterikus görcsökben zokog a padlón. Crookes odasiet, hogy felemelje, mire feltekint, Katie örökre eltünt.


Maga a medium a kísérletek alatt heteken át Crookesnál lakik, a hová nem hoz magával egyebet, mint egy kis nyitott kézitáskát.


Gondoljon mindenki, amit tetszik. Én Crookes klasszikusan kristályos, okos könyvének gondos áttanulmányozása s az összes körülmények latbavetése után sem tudok belenyugodni abba a feltevésbe, hogy egy 15 éves iskolásleány, aki normális állapotában őszinte, nyílt, soha legkisebb tanujelét se adja csalárdságnak, éveken át el tudjon kápráztatni egy csomó kiváló tudóst, laikust, asszonyt, gyermeket. Az adott körülmények közt ezt csak igazán „ördögi” machinációval, a természettörvények kijátszásával (ellenőrző elektromos áram) tehette volna. Ezzel ismét csodával állnánk szemben, mely semmivel sem kisebb, mint az ellenkezője.


Inkább felteszem, hogy Katie King valóságos fantom volt. S akkor fenti következtetéseinket ki kell egészítenünk azzal, hogy a medium testéből kiváló rejtélyes teleplazma bizonyos körülmények közt olyan fantomokká tömörülhet, melyek mindenben hús és vérből való emberek módjára viselkednek. A földön transzban fetrengő miss Florence Cook megtestesült álma Katie King. S ha a spiritizmusban van igazság, talán nemcsak fantasztikus, hanem valóságálma.


Ily módon nagy lépéssel jutottunk előre az okkult jelenségek sematikus megértésében. Ámde a spiritizmus rejtélye, a léleknek nevezett erőcentrum bolygása a testben megnyilatkozó erőrendszer felbomlása, tehát a halál után, régi megközelíthetetlenségében mered reánk. Persze, valamit eddig is nyertünk: Reyes de Z. asszony és Alma L. esete arról tanuskodik, hogy a lélek, amig a test él, ideiglenesen kibontakozhatik testi kapcsolatából. Vajjon a halál után is bolyonghat még hazátlanul? Tudjuk, hogy a régi nagy kulturnépek (az egyptomiak), akik a lélek ismeretében magasan fölöttünk állottak, mily nagy gondot szenteltek a halálontúli, testetlen, bolygó árnynak s modern spiritisztáink összes tapasztalatai ily árnyak létezésére utalnak, melyek talán kábult félálomban suhannak körültünk, s olykor rajokban rohanják meg egy iró medium kezét, hogy azt hatalmukba ejtve, végnélkül ismételgessék letünt életük apró örömeit és bajait.


De vajjon nem az író és beszélő mediumok tudatalatti lelki élete járatja velünk a bolondját? Aki ehhez az animisztikus feltevéshez folyamodik, annak tisztában kell vele lennie, hogy az u.n. „tudattalan” hatalmát és birodalmát végtelenül kiterjeszti, amire jó példa az animizmushoz ragaszkodó Oesterreicher „Grundbegriffe der Parapsychologie” c. munkája, E szerint pl. Piperné tudattalanja nemcsak saját élete minden legapróbb mozzanatának emlékét hordozza magában, hanem ezenkívül összes kortársaiét, sőt tovább menve az összes kihalt generációkéit véges-végig az emberiség ködös kezdetéig. Hiszen az archaeologus Bligh Blondnak az esete, aki Glastonburg középkori apátság ásatásainál csodálatos sikerrel alkalmazott egy irómédiumot az eltemetett apátság tervrajzának kipuhatolására (Oesterreicher: Der Okkultismus im modern. Weltbild 84. 1.), immár nem áll egyedül. Ilymódon a medium lelkét kozmikus lélekké szélesítjük s vagy Leibniz monadológiájához közeledünk, mely szerint a világ lélekszigetek, monádok halmaza s minden monád az egész univerzumot tükrözi. De akkor ismét legyőzhetetlennek látszó nehézségek tornyosulnak elénk. Tudjuk, hogy a spiritizmus egy főerőssége a mediumok útján megnyilatkozó „szellemek” markáns, élethű individualitása, Ha a medium tényleg a világemlékek rettentő őserdejét hordja magában, hogyan találja meg a londoni medium ezen útvesztőben az 50 év előtt Ausztrália valamelyik kis falujában elhalt telepes múltbaveszett individualitását, ha, amint sokszor történik, a jelenlevők közül senkinek sejtelme sincs s nem is lehet, az illetőről? Miért nem téveszti soha össze a billiónyi emlékrajokat? Ha az animizmusnál maradunk s a medium tudattalanját kozmikussá szélesítjük, időben és térben, akkor hozzá kell tennünk, hogy az emlékek raja benne nem chaotikus, hanem individuális centrumok körül jegecesedik s ezzel ismét egy lépést tettünk a spiritizmus felé.


De akkor honnan vannak a spiritizmus kínzó ellentmondásai, melyeket már fennebb vázoltunk?


Itt, amennyire látom, csak egy kiút van s ez a kiút nem valami ravasz hátsó kijárat, hanem a filozófia évezredes hagyományai által szentesitett ösvény, melynek buddhisztikus formáját Gumppenberg alkalmazza a „Philosophie und Okkultismus” cimű iratában az okkult jelenségekre: az emberi egyéniségek elválasztottsága csak illuzió (másodrendű realitás, mondanám); a valóságban (azaz az embervilág mögötti mélyebb rétegekben) az egyéniségeket szoros szellemi szálak fűzik öszsze (melyek anyagilag talán a már hipotetikusan emiitett fluidikus szálakban jutnak kifejezésre), míg a dolgok legmélyén a valóságok valóságában minden az Egyben forr össze. Gumppenberg igen szépen vezeti le ezt a gondolatot: e világ valóságai csak illuzórikusok lehetnek, mert itt csak változás van, össze- és szétfolyás, suhanó árnyak. Ha az események árjában viszonylag szilárd pontot akarunk találni, magunkba kell menekülnünk, ahol az emlékezet csodája egybeforrasztja a múltat a jelennel s egy „én”-nek nevezett egységet alkot belőle”. Ez az én is változik, de változása lassan hömpölygő összefüggő folyam az események szertelen, vad csapongásához képest. S az énfolyam forrásánál fel kell tételeznünk a mozdulatlan lét kristálytavát, melynek hatalmas tömege nyugalommá szelidit minden mozgást.


Nem csoda hát, ha Alma L. szomnambulikus álmában, mely úgy hisszük, mélyebb lelki rétegekbe meriti, meg tudja találni a kapcsolatot a stocholmi ismerősökhöz s szellemi kopogtatással fel tudja figyeltetni, hiszen van egy réteg, ahol a két lélek egy.


Carl du Prel a „Philosophie der Mystik” egyik fejezetében („Der Traum als Dramatiker.”) gyönyörű bizonyitékát adja annak, hogy a filozófia e gondolata nem agyrém, hanem habár csodálatos, ésszel felérhetetlen, de kétségtelen tapasztalati tény: a mi saját énünk is drámailag széthasadhat több szembenálló énre, melyeknek csak egyikével azonositjuk magunkat, míg a többi mint idegen áll velünk szemben. Hogy ez leggyakrabban az álomban történik (abnormális esetekben éber állapotban is), mitsem változtat a dolog ténylegességén. Gyakori álom pl., hogy vizsgázom, a kérdező tanár (aki szintén én, az álmodó, vagyok), oly kérdést tesz fel, melyre nem tudok felelni. Izzadok, erőlködöm, de a felelet nem jut az eszembe, míg a szomszédom, aki pedig szintén csak az énem hajtása, rávágja a feleletet.


Az ilyes álomban a saját tudattalan lelki folyamataimat dramatizálom: a saját tudattalanom lép velem szembe mint idegen. De most fordítsuk meg a dolgot s kérdezzük: ha a tudattalanom mint idegen léphet fel, vajjon viszont az idegen nem lehet-e a saját tudattalanom ? Itt mindjárt egy a freudizmus által felfedett sajátos körülményre mutathatunk rá: élmények, melyeket nem tudunk énünkbe olvasztani (mert pl. erkölcsi érzésünknek ellentmondanak) azon tendenciával bírnak, hogy önálló parazitikus komplexumokká egyesüljenek, valóságos kis élősdi „én”-ekké, melyek a főén rovására élik földalatti életüket. Ez a helyzet odáig fajulhat, hogy a szó szoros értelmében két váltakozó én küzdhet egy test fölötti uralomért.


A Piperné csodálatos mindentudó mediumitása bizonyítja, hogy az átmenet a saját énem lehasított élősdi személyiségei és a valóságos idegen személyiségek közt folytonos. A szaktudósokat megdöbbentette és kétségbeejtette, hogy a Piperné mediumisztikus írásai útján megnyilatkozó egyéniségek részben nyilvánvalóan Piperné tudattalan fantáziájának termékei (mint pl. a rejtélyes dr. Phinnit, a medium „konérolja”), míg más ily egyéniségek (mint George Pelham) oly hű másolatai a boldogultalak, hogy a spiritiszta hipotézist szinte ránkkényszeritik. Nos, én ezt természetesnek találom: a medium lelkének, mint a túlvilági megnyilatkozások közegének, valamikép rezonálnia kell a túlvilág rezdüléseire, valamikép alkalmasnak kell lennie idegen egyéniségalakulatok befogadására. A gyermek játékos formában gyakorolja későbbi komoly foglalkozását: a medium lelkének is játékos terméke a Phinnit-féle részben fantasztikus egyéniség, míg máskor valódi idegen személyiségek vehetik birtokukba.


Az én emlékezetem csak egyik hajtása egy hiperindividuális emlékezettörzsnek. A médium, aki görcsös irással jeleníti meg egy idegen élet emlékeit, valójában elhagyta a saját emlékezete, tehát a saját énje kis szigetét s valóságosan egy idegen múltbaveszett énnel azonosul, annak elmúlt élményeit éli át újra. s jeleníti meg.


Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol felfedhetjük a spiritizmus ellentmondásainak forrását: a „szellemek” régi ruháikban járnak s régi foglalkozásukat űzik.


A megoldás mélyen a filozófiai problémák szivébe, az időszemlélet rejtélyeibe visz.


Hogy az idő nem valami üres forma, melybe utólag sorakoznának bele az események, amint azt Kant hitte, hogy ellenkezőleg a világ belső strukturájából sarjad, azt főkép Henri Bergson mutatta ki. Az igazi idő Bergson szerint nem az az egyhangú sematikus egyenes vonal, amilyennek tériesitő tendenciánk velünk rendszerint elképzelteti, hanem az események benső forrongása, érése, szüntelen növekedése, tehát maga az örök teremtő folyamat. Ezt a valóságos, konkrét időt nevezi Bergson tartamnak (durée). Ennek a tartamnak külömböző feszültségi fokai vannak. Az élettelen anyagban feszültsége legkisebb, szétesik egyes pillanatokra, melyek az okozatiság fonalán csak laza pontsorrá fűződnek. A szerves lényekben, föl az emberi szellem birodalmáig a tartam teremtő feszültsége fokozódik, az élőlények „jelene” a múlt egyre távolabbi szakaszait sűríti össze magába. Ez a jelen nem térszerű pont, hanem a múltból kinövő, a múltat uszályként magával vontató időszintézis. A „most” nem egy pillanat, mert egyre halkuló csengéssel benne rezeg még a múlt jókora darabja s már benne érik a közeli és távolabbi jövő várakozása, reménye. Egy drámai történésnél pl. azt mondom: „most”, de ebben a mostban szemléletesen benne él még az előzmény s már formálódik a következmény. James hasonlata szerint nem időpontokon haladunk át, hanem időnyeregben ülünk, mely múlt is, jelen is, jövő is egyszerre.


Ennek az időnyeregnek terjedelme a tartam feszültsége szerint más és más: az egysejtű élőlény hipotetikus széteső tudatától kezdve, mely csak néhány pillanatot fog össze egy szegényes jelenné, keresztül az ember bonyolultabb tudatán, melyben egész időskála rezeg egyszerre, egészen az ugyancsak hipotetikus örökkévaló tudatig, melyben az egész örökkévalóság örök jelenné sűrűsödik. Másszóval a tudat azon elmélyülő és egységesedő fokozatai, melyekről fennebb szólottunk, Bergsonnál egyszersmind az időszemlélet jelenné sürüsödésének fokozatai is, melyek a csak pillanati élettől az örök jelenig vezetnek.


Ez a gondolatmenet váratlan fényt vet egyes rejtélyes jelenségekre, melyek épen rendkivüliségüknél és rejtélyességüknél fogva a hihetetlen kuriozumok közé szoktak soroztatni, melyekről hihetetlen fejcsóválással veszünk tudomást. Többször hallottuk, hogy emberek, akik a halál küszöbéről térnek vissza, például kimentett vizbefulladók, vagy az utolsó pillanatban levágott akasztottak az örökkévalóságba átmenetük pillanatában ujra átélik életüket gyermekkoruktól kezdve a legnagyobb részletességgel. Carl du Prel egyik fentidézett iratában beszámol több ily hiteles esetről. Azonban vannak gyakoribb és ismertebb jelenségek is, melyek hasonló következtetésekhez vezetnek: a sűrített időmértékű álmok. Legismertebb klasszikussá vált példája ezeknek a Maury-féle guillotine-álom. Maury álmában nagy részletességgel éli át a francia forradalmat, ő maga is a forradalmi törvényszék elé kerül, végigszenvedi az egész tárgyalást, kiviszik a vesztőhelyre, nyakára ráhull a guillotine. Ebben a pillanatban felébred s konstatálja, hogy az ágyfej egy léce csakugyan a nyakára hullt s ez ébresztette fel. Az egész álom tehát a maga sok élményével „valóságosan”, azaz csillagászati idővel mérve talán egy másodpercig sem tartott.


Carl du Prel a „Philosophie der Mystik”-ben „transcendentális időmértéknek” nevezi az álom ezen megváltozott időmértékét s joggal nagy filozófiai jelentőséget tulajdonit neki. Ha egybevetjük fenti fejtegetéseinkkel, arra a következtetésre jutunk, hogy az álom, valamint rokona: a halál oly lelki rétegekbe merit bennünket, melyek időmértéke más, mint az anyagi világé, melyek „jelene” átfogóbb, dúsabb, terjedelmesebb.


Ugy gondolom tehát, a spiritizmus ellentmondásainak értelme az, hogy ami földi életünkben mint múlt tűnik fel, az egy mélyebb lelki rétegben, melybe talán a halál belemerit minket, jelenné sűrűsödik.


Egy másik, eddig érthetetlen jelenség is erre útal: a mediumok rendszerint bámulatos, görcsös sebességgel irnak, amilyenre normális körülmények közt képtelenek, mintha a széteső földi időmérték alkalmazkodni akarna egy más világ sűrűbb időmértékéhez.


Ilymódon sejtelmünk támad arról, hogy amennyiben a ma legvalószínűbb spiritiszta elmélet tényleg beigazolódik, az a másik élet, melyet a halál után feltételez, egészen változott idő- és térviszonyokat tüntet fel a mieinkkel szemben. A hipotetikus másvilági térviszonyokra vonatkozólag különösen Zöllner, a kiváló német asztrofizikus végzett kísérleteket és állított fel elméletet, melyekről a „Psychische Studien” 1878 és 79-iki évfolyamai számolnak be. E szerint a mi háromméretű terünk egy négy- vagy többméretű térbe van beágyazva (mint pl. egy kétméretű sik a mi terünkbe) s ebbe a négyméretű térbe a halál kapuján lépnénk be.


Tegyük fel, hogy egy kétméretű sikon lapos lények élnének. E sik egy zárt köze számukra olyan volna, mint nekünk egy mindenfelől zárt szoba s azért nézetünk szerint a bezárt körből az anyag áthatolhatatlansága miatt valamely tárgy csak úgy juthatna ki, ha a közfalon rés volna. Mennyire meg volnának lepetve eme lények, ha mi, háromdimenziós lények belenyulnánk zárt körükbe, s kiemelve belőle és egyuttal a sikból egy tárgyat, a körön kivül helyeznők el. Nos, szakasztott ugyanez az eset történt, persze 2 dimenzióból 3-ba átvive, Crookes egyik kisérleténél, amikor a medium hatására egy csengő került egy másik szobából a zárt kisérleti helyiségbe (Crookes i.m. 97. 1.). A csengőnek, hogy bejuthasson a zárt helyiségbe, előbb ki kellett emeltetnie terünkből egy 4-ik dimenzióba írjunk most a fentemlitett sikra egy betűt. Ha felülről nézzük, ahonnan irtuk, akkor rendes helyzetében fogjuk látni. Ha azonban a sik ellenkező oldaláról nézzük, tükörkép módjára írottnak fog feltünni. Ha tehát egy négydimenzióban mozgó „szellem”, amely egy irómédium kezét hatalmába ejtette, a mi terünkhöz képest oly helyzetet foglal el, mint mi az utóbbi esetben a síkhoz képest, akkor a medium tükörirással fog írni. Ez valóban igen gyakran megfigyelt jelenség, melynek kulcsát még nem találták meg, mely azonban nézetem szerint Zöllner elmélete alapján a jelzett módon értelmezhető.


*


Okkultista (metapszichikai ) kirándulásunk végére értünk. Nem hizelgek magamnak azzal, hogy a mindenáron kétkedőket sikerült meggyőznőm. De akik az igazságot magáért az igazságért (s ez azt jelenti, hogy az ember szellemi és erkölcsi felemelkedéseért) szeretik, azok talán gondolkodóba esnek (ha eddig nem tették), s az eredeti (persze megválogatott!) munkákhoz nyulnak. Hiszem, hogy Fechner, Zöllner, Crookes, Aksakow, Carl du Prel stb. írásai végleg meg fogják őket győzni arról, hogy a hivatalos tudomány tagadó álláspontja e jelenségekkel szemben bűn az igazság, az emberiség ellen.


* Ily határozott állásfoglalásu cikk leközlését, mint amilyen már a szerző tanulmányának első része is volt, nem egy olvasónk a „Korunk” állásfoglalásának vette a spiritizmus mellett. A tanulmány leközlése azonban nem jelent többet, mint az első évfolyam első számában körvonalazott programra becsületes betartaniakarását: a „Korunk” se régi, se új dogmákat nem kiván hirdetni, hanem hiven be akar számolni mind azokról a szellemi áramlatokról, amelyek korunkat mozgatják. S nem tagadható, hogy az okkultizmus egyike ezeknek a szellemi áramlatoknak. Objektivitásunkat igazolni fogja az, hogy helyet fogunk adni az ellenkező álláspontot megvilágitó cikknek is. A szerkesztő.


** Lásd e gondolat részletes kifejezését a szerzőnek a „Korunk” 1926. évi juniusi számában megjelent „A győzedelmes metafizika” cimü tanulmányában.


 


Vissza az oldal tetejére