stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Október

Colloquium a szabad akaratról; XI. Szoli


Hajdú Farkas-Zoltán

 


– A szabad akaratról kérdeznélek. Itt van ez az ősrégi teológiai, filozófiai, irodalmi, pszichológiai, szociológiai vita, hogy vajon van-e Éva anyánknak, Káinnak meg Júdásnak más választása. Igaza van-e Luthernek az itt-állok-másként-nem-tehetek-isten-engem-úgy-segéljennel? A kutatások mai állása szerint sohasem döntünk szabadon. Azt tesszük, amit agyunk diktál: szabadnak hitt döntéseink valahol szó szerint elő vannak írva. Lelkünk hol lépünkben, hol tüdőnkben, hol fejünkben, hol a semmiben lakozik. Az egész csak kémia.

– Ki ez a kémikus? Ki az, aki ezt belénk programozta?

– Nem tudom. A természet, Jóisten... Lehet-e ezek után még a szabad akaratról beszélni?

– Azt hiszem, a szabad akarat azok közé a témák közé tartozik, amelyekről magunkban nem dönthetünk, mert értelmünkkel, józan eszünkkel csak a számára tárgyiasítható dolgokról vagyunk képesek reflektálni. Ebben az esetben viszont saját értelmünk a vizsgálat tárgya, így hát alapvetően nem vagyunk képesek eldönteni, hogy akaratunk szabad-e vagy nem. De mindenekelőtt azt kellene meghatároznunk, hogy mit értünk szabadságon. Azt állítod, hogy nem vagyunk szabadok, mert mindent az agyunk diktál. De hát ki más, ha nem éppen mi magunk vagyunk az agyunk?! Hol itt a különbség? Ezek az elektronok, ezek a bennünk lejátszódó kémiai reakciók, ezek mind magunk vagyunk. Önmagunk, ha tisztán materialista módon gondolkodunk. Vagyis önmagunknak diktálunk. A szabad akaratról nem dönthetünk logikai érvekkel. Mert ebben az esetben maga a logika, a logikus gondolkodás vizsgálatunk tárgya. Szóval maga az emberi gondolkodás. És erről csak feltételezéseket fogalmazhatunk meg. Lényegében ez is épp olyan, mint Isten létének a bizonyíthatósága. Isten létét sem bebizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Ugyanez a helyzet a szabad akarattal is. Nem lehet bebizonyítani, de nem is lehet megcáfolni. Azt hiszem, a szabad akarat tényleg összefügg Isten létezésének kérdésével. Hogy elfogadjuk-e vagy nem? Hogy hisszük-e vagy nem hisszük? Az ilyesfajta érvek eleve magukban hordozzák az ellentmondást: ha azt állítom, hogy be tudom bizonyítani a szabad akarat nemlétét, akkor ez a bizonyíték csak kívülről jöhet, vagyis diktált, rám kényszerített.

– Szóval valami emberen kívüli, emberfeletti?

– Dehogy! Ha agysejtjeim kémiai reakciói határozzák meg gondolkodásomat, akkor agysejtjei úgy befolyásolták, manipulálták ezt az embert, ezt a deterministát, aki én vagyok, hogy éppen erre a következtetésre jusson. Ez viszont ellentmond következtetése objektivitásának, mert nem a sajátja, hanem valami másból, mástól származik.

– Nem értem.

– Átveszem ezeknek a deterministáknak az érveit, akik azt mondják, hogy agyunk diktálja mindezt, szóval hogy nem dönthetünk szabadon, nem gondolkodhatunk szabadon, nem gondolhatunk arra, amire akarunk, nem vonhatjuk le szabadon a következtetéseket, mert mindent állítólag agysejtjeink diktálnak. Ha ez valóban így van, akkor az a gondolati következtetés, hogy nem vagyunk szabadok, hogy szolgák vagyunk, ugyancsak ránk oktrojált. Tehát nem azt bizonyítja, hogy igaza van, hanem csak azt, hogy agysejtjei így vannak programozva. Vagyis a determinizmus saját maga cáfolata. Persze ennek az ellentétét sem tudom bebizonyítani, vagyis azt, hogy az akarat szabad. Hisz tulajdonképpen mi is az akarat? Mi az, hogy szabad? Mitől szabad? Mitől szabaduljunk meg? Azt hiszem... Kant legalábbis azt mondaná, hogy posztuláljunk... Hogy feltegyük a kérdést: mi az élet értelme? Mitől értelmes az életünk? Azt fogadjuk-e el, hogy az akarat nem szabad vagy hogy igenis szabadon dönthetünk? Egyszer talán már említettem, minden ember abban a tudatban él, hogy igenis van szabad akarata. A mindennapi életben mindenki ezt posztulálja.

– Ez antropológiai meghatározottság?

– Valószínűleg. Lehet, hogy vannak árnyalatnyi különbségek, de az, hogy az ember felelősségre vonható tetteiért... ha nekimegyek az autódnak, jogosan elvárod, hogy kárpótoljalak, mert én voltam a hibás. S én nem mondhatom azt, hogy ősidők óta arra determináltak, hogy tönkretegyem a kocsidat, nem tehetek róla. Ezt az érvelést senki sem fogadja el. Általában mindenki elvárja a másiktól, hogy felelősséget vállaljon cselekedeteiért. Főleg ha a dologban személyesen érintett. De a felelősségnek csak akkor van értelme, ha feltételezzük, hogy létezik a szabad akarat. Másképpen senkit sem lehetne felelősségre vonni tetteiért.

– Ki határozza meg a játékszabályokat?

– Az emberi viselkedés szabályairól kétféle vélekedés van. Az egyik iskola, a materialisták és a deterministák azt mondják, hogy ezek társadalmi konvenciók: az emberek egymással szerződéseket kötnek, hogy ha ezt tesszük, akkor ez történik, ha azt, akkor meg amaz. És van a metafizikus, vallásos nézet, amely szerint az emberben van egy instancia, egy jogi érzék, egy jogérzék. Keresztényi felfogás szerint ez a lelkiismeret. Vagyis bennem vannak a méltányos viselkedés alapszabályai. Bizonyára ez is összefügg a szabad akarattal, mert ha ezt tagadom, ebből logikusan következik, hogy ezek csak konvencionális, bármikor megváltoztatható szabályok. De ha létezik a szabad akarat, akkor logikus, hogy olyan abszolút normák is léteznek, amelyek belém vannak helyezve, mert másképpen anarchia uralkodna mindenekfelett. Ha szabad akarattal rendelkező szabad emberek vagyunk, de semmilyenfajta szabályhoz nem tartjuk magunkat, akkor kitör az anarchia. Azt hiszem, hogy a szabad akarat, a lelkiismeret és az az egészen általános kérdés, hogy létezik-e valamilyen fajta emberfeletti erő, valami abszolútum, valamiképpen összefüggnek. Ezekről mondta Kant, hogy posztulálnunk, tehát bizonyítás nélkül el kell fogadnunk őket, mert ezek egyszerűbb igazságokra nem vezethetők vissza. Kant írásaiban sokat foglalkozik azzal, hogy megcáfolja Isten létét, ezeket a részeket ma is előszeretettel idézik a materialisták, fátyolt borítva a tényre, hogy a végén mégis arra a következtetésre jutott, hogy létét ugyan nem lehet bizonyítani, de muszáj Őt elfogadnunk, mert másképp nem működne az életünk. S még valamit: ez a kauzális argumentáció, hogy teszek valamit, s ennek megvan az oka, hogy miért akartam tenni, s az akaratnak is van egy oka, ahonnan/amiből származik, ha úgy akarod, egy kémiai reakció az agyban, s hogy ez a kémiai reakció létrejött, annak szintén van egy oka, ha úgy akarod, a hőmérséklet vagy a légnyomás, aminek szintén van egy oka, mondjuk egy szaharai homokvihar és a többi, és a többi, míg egyszer csak kikerülünk a világűrbe a molekulák és atomok közé. Ez az emberi gondolkodásról szóló, körben forgó bizonyítás: circulus vitiosus. Ki állítja, hogy mindennek kauzális oka kell hogy legyen? Hát csakis az emberi agy! Miért nem lehetséges, hogy az emberi agyon kívül teljesen más, nem kauzális szabályok működnek? A kauzalitás csak az időben működik. Az pedig nagyon naiv feltevés, hogy az idő az emberi világon kívül is létezik. Az emberi észlelésen, érzékelésen kívül. A kauzalitás elve antropomorf: úgy tesz, mintha a világegyetem emberies lenne. Különben a kauzalitás egyeduralmát jó száz éve már a modern fizika is visszautasítja. A modern fizikában – legkésőbb Heisenberg óta – a kis részecskék mozgásában nincsen kauzalitás, ott a valószínűség elvei működnek. Meg aztán ha el is fogadjuk, hogy létezik a kauzális regresszió, tehát hogy mindennek van egy oka, akkor felvetődik a kérdés, hogy hol van ennek a láncolatnak az eleje. Hol van az első ok? Ha lenne ilyen, ez majdhogynem Isten létét bizonyítaná. Vagy azt mondjuk, hogy ez a láncolat a végtelenbe vész, és megint Istennél kötünk ki. Tehát annak, hogy tönkretettem az autódat, nincsen ősoka. És mivel sohasem fogok eljutni az ősökhöz, nem is kötelez semmi, nem vonhatsz felelősségre. Ez pedig már-már a szabadság bizonyítéka, szóval hogy nincsen ősök.

– Ez így igaz, ha az időt kizárólag emberi dimenziónak tekintjük.

– Ez a régi plátói tanítás, amelyet Kant és a német idealizmus is átvett, szóval hogy tér és idő objektíven nem létezők, hogy csak az emberi látásmód képződményei, hogy az emberek a dolgokat csak térben és időben képesek szemlélni. Különben az őskeresztény felfogás is ezt vallotta, azt hiszem, már Pál apostolnál is olvasható, hogy Isten számára tér és idő nem létezik. Vagyis ha az emberi életnek vége, akkor kikerülünk a térből és időből. A tér és az idő az emberi élet, az emberi létezés feltételei. Számunkra minden térben és időben jelenik meg. És minden történést csak lineárisan vagyunk képesek felfogni. Ezért gondolkodunk kauzálisan. Számunkra a dolgok egymás mellett és egymás után történnek és felfoghatatlan, hogy két dolog a térnek ugyanabban a koordinátáiban helyezkedik el.

– Ez azt is jelenti, hogy egyfolytában választás előtt állunk?

– Igen: megállapítani, rögzíteni, meghatározni. Hol van, és mikor történik?

– Jó, egész életünkben választások előtt állunk. A kérdés csak az, hogy szabadon választhatunk-e?

– Milyen szabadságra gondolsz? Mitől szabadon? Hogy ez a kauzalitástól függne, arról már beszéltem, az abszurdum, banális nézet. A másik lehetőség a vallásos magyarázat, hogy Istentől függünk. Hogy ő determinál. Vannak keresztény felekezetek, amelyek ki is hangsúlyozzák, hogy mi alapjában véve semmit sem tehetünk fejlődésünk, megváltásunk érdekében.

[…]

– Visszatérve a szabad akarathoz: ha nem tévedek a humanizmus is a szabad akaratot propagálja?

– Ennek az irányzatnak Erasmus a legfontosabb képviselője. Szabad akarat dolgában a katolikus egyháznak és a humanizmusnak egyezik a véleménye. Ezért is marad Erasmus katolikus, s nem csatlakozik az új mozgalomhoz. Isten gyermekeinek szabadságáról legtöbbet Pál apostol leveleiben olvashatunk. Hogy nem törvény kényszerít, hanem szabad akaratunkból cselekszünk, hogy szabad akaratunkból teszünk jót. Ez a megfogalmazás, ez a formula megfékezhetetlenül jut el Kantig, aki csavar egyet rajta, s azt mondja, hogy akkor cselekszünk erkölcsösen, ha a szükségszerűt szabad akaratból tesszük. Hogy kisvártatva Marxnál összetalálkozzunk a dialektika meggyalázásával. Marx a dialektikus lépés irányát meghatározva „előírja” a szintézist. Ha jobban odafigyelünk, ez megint csak determinizmus. Marx szerint a történelem menete előre elrendelt, predestinált. Azt hiszi, hogy tudományosan le tudja vezetni a történelem jövendőbeli fejlődését. Ez viszont csak akkor lenne lehetséges, ha a dolgok determinisztikusan meghatározottak, ha nincs szabad emberi akarat.

– És ha nem dönthetek szabadon, de mégis azt teszem, amit helyesnek és jónak látok, akkor a marxi rendszer rossz emberré, bűnözővé, beteggé nyilvánít, és üldözni kezd. Az előbb említést tettél a reneszánsz okosan politizáló pápáiról. Azóta is sokat vitatott kérdés egyház és politika viszonya, összefonódása.

– Erről a keleti és a nyugati egyháznak eltérő véleménye van. A keleti azt tartja, hogy nem illetékes a politikai kérdésekben, ami ahhoz a paradox eredményhez vezetett, hogy mindig is a hatalom kiszolgálója, sohasem vállal ellenzéki szerepet. Máté evangéliumára hivatkozva: „Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek” (Mt, 22, 21), úgymond nem érdeklődik a politika iránt, lényeg, hogy őt békében hagyják. Ezzel ellentétben – ennek történelmi okai vannak, hisz a késő Római Birodalomban a világi hatalom összeomlik, s néhány évszázadon keresztül a pápa a „pótcsászár” – Nyugaton az egyház sokkal politikusabb, a politikai hatalomhoz való viszonya problematikus. A középkortól mind jobban felerősödik az az igény, hogy beavatkozzon a politikába, vagy legalább hogy megmondja a véleményét arról, ami a politikában történik.

– De ennek már édeskevés köze van a valláshoz. Isten nem politikus, az Újtestamentum nem tartalmaz direktívákat az üdvös politikáról.

– Ezt is el lehet túlozni. A kereszténységet tisztán politikailag is lehet értelmezni, gondoljunk csak a Dél-Amerikában szárba szökkenő felszabadítási teológiára, ahol a kereszténység összemosódik a marxizmussal. Ez szerintem zsákutca. De természetesen azt sem mondhatjuk, hogy nem érdekel, ami a világban történik. Hogy politikai hatalmak szisztematikusan elnyomják a lakosságot, vagy az erősebb államok elnyomják és kizsákmányolják a szegényebbeket. Véleményem szerint a vallásos világnak meg kell fogalmaznia bizonyos alapelveket. Itt persze nem arról van szó, hogy előírjuk, milyen pénzügyi rendszert válasszanak, vagy melyik szomszédjukkal háborúzzanak. Hadd tegyek egy rövid kitérőt: a mai világban elterjedt felfogás, hogy mindenfajta háború gonosz. Ez nem keresztényi tan, mert igenis minden alkalommal el kell döntenünk, hogy mi a konfliktus oka, és ki az ellenség. Másrészt az igazságos háború tanával is vissza lehet élni. Ezek olyan nehéz kérdések, amelyekről nem lehet egyöntetűen dönteni, de felelőtlenség lenne mellőzésük is. Az egyház nem lehet politikamentes. Például ha egy állam törvényeket hoz a terhességmegszakításról, akkor az egyháznak igenis ki kell nyilvánítania a véleményét, hogy ellenzi-e ezeket, vagy jóváhagyja.

[…]

– Megnéztem a szótárban. Transcendentia annyi mint áthágás, túllépés, átmenet. A transcendo igéből származik, amelynek jelentései hogy áthág, átmegy, in hostium naves, in Italiam, átvitt értelemben: beszédben átmegy, áttér, ad leviora, vagy: meghág, átlép, túlhalad, fossas, flumen exercitu, limen, átvitt értelemben: áthág, megsért, megszeg, fines juris, ordinem, vagy felülmúl, túltesz.

– Isten mindent felülmúl, mert számára minden jelenlegi, jelen idejű. Ha a Bibliát nem ebből a szemszögből értelmezzük, akkor tele van ellentmondásokkal. Ezt teszik a felvilágosodás teológusai is: nem választják szét az isteni és emberi szintet. A legfrappánsabb ellentmondás Isten emberré válása. Hogy a Logosz harminchárom évig emberként él a földön. Vajon ez idő alatt Isten egyharmaddal kevesebb? Harminchárom évig onnan fentről hiányzik az az egyharmad? Jézus egy időben ember és a Szentháromság második személye evilági jelenléte alatt is. Erre a kettős nézőpontra kell mindig figyelnünk. Hogy hol Istenként, hol emberként nyilvánul meg.

– Számomra az Újtestamentum egyik legérdekesebb jelenete az, amikor Simon házában egy asszony Jézus haját megkeni értékes olajjal: „Amikor Betániában a leprás Simon házában vendégül látták, odalépett hozzá egy asszony. Alabástrom edényben valódi s igen drága nárdusolajat hozott. Feltörte az alabástromot és Jézus fejére öntötte. Némelyek bosszankodtak magukban: »Miért kell a kenetet így pazarolni? Hisz több mint háromszáz dénárért el lehetett volna adni és szétosztani a szegények közt.« És szemrehányást tettek az asszonynak. Jézus azonban ezt mondta: »Hagyjátok! Mit akadékoskodtok, hisz jót tett velem! Szegények mindig vannak veletek. Akkor tehettek velük jót, amikor akartok. De én nem vagyok mindig veletek. Azt tette, ami telt tőle. Előre megkente testemet a temetésre. Bizony mondom nektek, bárhol a világon hirdetik majd az evangéliumot, az ő tettéről is megemlékeznek.«” (Mk 14, 3–9).

– Jézus válasza meglehetősen provokatív a szociális forradalom fogalmait előnybe részesítő teológusok számára, mert azt mondja, hogy szegények mindig lesznek, míg ő csak kevés ideig van köztük. Egyértelmű utalás arra, hogy a kereszténység nemcsak társadalombiztosítás és szociális gondozás, hanem elsősorban Isten-tisztelet.

– Ez a jelenet szerintem Jézusról az emberről szól. Hol van itt az isteni?

– Tévedsz. A jelenet lényege, hogy benne az isteni és az emberi egyszerre jelenik meg, a kettő összefonódik. Nem tudom, hogy ebben a jelenetben az a névtelen asszony megsejtette-e már Jézus különlegességét. Sarkítva a kérdés az, hogy a luxust választom-e, vagy szegények megsegítését. Ez a felszabadítási teológia vesszőparipája. Hogy minek kell a középkorban azt a sok drága templomot felépítenünk, ahelyett hogy a szegények helyzetén segítenénk? A vallás azonban nem kizárólag a szociális gondozásról szól. Persze az is nagyon fontos, főleg nálunk, keresztényeknél. De nem minden! Akik a kereszténység és a szegények életfeltételeinek a megjavítása közé egyenlőségjelet tesznek, azt hiszik, hogy egyetlen feladatunk az emberi együttélés szakadatlan tökéletesítése. Szóval hogy ha megerőltetjük magunkat, már evilági életünket paradicsomi feltételek között tölthetjük le. A vallás nem csak az evilági életfeltételek megjavításáról szól. Akik ezt hirdetik, nem hisznek az öröklétben, azok számára az evilági paradicsom megteremtése parancs. Alapjában véve ez a gondolat vezet a huszadik század legsötétebb, leggonoszabb ideológiáihoz. A kommunisták és a fasiszták is földi paradicsomot akarnak teremteni. De aki ezt a fajta optimizmust akarja érvényre juttatni, annak előbb-utóbb erőszakos módszerekhez kell nyúlnia.

– Istentől kapott szabad akaratának parancsára hallgatva?

– Igen, felelősséget kell vállalnia tetteiért. Ezért megengedett a Rossz, a Gonosz létezése: Hitler, Sztálin, Mao... a lista nagyon hosszú. Az emberek meg szabadon választhatnak, hogy követik-e őket. De ezt már beszélgetésünk elején is megkérdeztem tőled: mit értesz szabad akaraton? Mert ettől a meghatározástól sok minden függ. Tény, hogy az emberek nagy részét manipulálja a média. A demoszkópia a szabad akarat létezésének cáfolata. Ha megkérdezek ezer embert, hogy mit választ, s a válaszok alapján következtethetek milliók véleményére, akkor olyan statisztikai alapminta, trend tárul elém, amely azt bizonyítja, hogy az emberek alkalmazkodnak, statisztikai szemszögből elkötelezik magukat. De ez még semmit sem mond az egyénről. Említettem már a heisenbergi határozatlansági/bizonytalansági elvet, relációt, amely szerint a kis részecskék azt teszik, amit akarnak, mozgásuk előreláthatatlan. Ennek ellenére az alma még mindig Newton fejére esik. Tehát minél nagyobb a tömeg, annál valószínűbb a természettudományi törvények jóslata, prognózisa arról, hogy mi fog történni, hogy a dolgok hogyan fognak alakulni.

– Szóval a szabad akaratról csak az egyén szintjén beszélhetünk?

– Az ember csak saját cselekedeteiért felelős, döntése felelősségét nem háríthatja át valamilyen csoportra. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy vannak olyan csoportstruktúrák – a korszellemre gondolok –, amelyek az embert arra sarkalják, hogy a többséghez igazodjon. Hogy azonosuljon a divattal.

– Ha hiszek a dogmákban, hasonlóan cselekszem: a többséghez szeretnék tartozni.

– A dogmákkal szabadon bánhatsz: vagy elfogadod, vagy elutasítod őket.

– Vagy-vagy?

– Van más ötleted?

– Azt is mondhatom, hogy a dogmákat képtelen vagyok értékelni, inkább békében hagyom őket.

– A dogmákat valóban nem lehet értékelni. Ki tudná bebizonyítani a Szentháromság létezését? Vagy a szeplőtlen fogantatást?

– Térjünk vissza a dialektikához. Mi a Jó és Gonosz egymásba feszülésének a szintézise: a Gonoszság vagy a Jóság?

– Az utóbbi. Alapjában véve ez a keresztény Isten-fogalom. Hogy a Jóisten áll mindenekfelett, de az emberre bízza, szabadon hagyja a Jó és Gonosz közötti választást.

– És ha a Gonoszt választom?

– Ez a te szabad választásod.

– Ha nem Őt választottam meggyűlik a bajom az utolsó ítéleten.

– A választás pillanatában magadnak kell eldöntened, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ha nem választhatnánk szabadon, minden ember jó lenne. De látjuk, vannak gyilkosok, elnyomók és tolvajok – törvényen innen és túl –, a Gonosz valóságos, és sokan választják őt. Mert választható, mert mellette dönthetsz. Botorság lenne azt hinnünk, hogy mi magunk mindig a jó mellett döntünk… Néha nem is tudatosul bennünk, hogy tévedünk. De mondtam már: a lényeges kérdés az, hogy tudatosan tesszük-e azt, amit teszünk. Nehéz kérdés! Hogy tudatosan vétünk-e a Szentlélek parancsa ellen, hogy szándékosan teszünk-e rosszat? Mert ha szándékosan cselekszünk rosszat, a Szentlélek ellen vétkezünk.

– Pszichológiai szempontból nehezen elképzelhető az a valaki, aki azt mondja, hogy ezt azért cselekszem, mert rossz. Az a gyanúm, hogy még a huszadik századi diktátorok, Hitler Sztálin és Mao is szubjektíve azt hitték, hogy mindig jót cselekszenek. Nem azzal keltek fel reggel, hogy: na, akkor ma cselekszek megint valami gonoszat.

– Mert ők maguk határozták meg, hogy mi a jó, és mi a gonosz, mert azt hitték, hogy ezt ők tudják a legjobban. Isten helyére ültek. Ez nem más. mint a Sátán régi ígérete a paradicsomban: „Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.” „...et eritis sicut Deus scientes bonum et malum.” (Ter 3,5)

– Eszembe jut egy gyerekkori élményem. Valamelyik születésnapomra kapok egy fényképalbumot: A 20. század története képekben. Tele van borzalmas felvételekkel: nyilvános lefejezés Kínában, a letépett mellű Zoe partizánlány teteme, auschwitzi „muzulmánok”. Szóval ezek a képek nagyon megmozgatják a fantáziámat. Van benne egy fénykép, tulajdonképpen az egyik legbékésebb, amelytől valósággal irtózom: az első röntgenfelvétel. Egy átvilágított férfi jobb kéz, gyűrűsujján karika- és pecsétgyűrűvel. Valahányszor végiglapozom a könyvet már oldalakkal a felvétel előtt borsózni kezd a hátam. Mert nagyapám elbeszéléséből ismerem a Faustot, s én ezt a csontkezet a Mefisztóéval azonosítom... Bocsásd meg a kitérőmet... Persze ezt a mondatot Mefisztó szó szerint idézi Faustnak, Goethe még a bibliai forrást is feljegyezte kézirata szélén. A Faust is tulajdonképpen erről szól. Már az Égi Prológusban az Úr megmondja Mefisztónak, hogy nyugodtan működhet, mert úgyis az ő hatalmában van. Mefisztó csak hiszi, hogy gonoszat cselekedhet, a valóságban Isten eszköze a jó érvényesítésére.

– Goethének ez a megoldása keresztényi szempontból azért problematikus, mert Faust a végén mégiscsak megmenekül, noha gonosz ember, szó szerint hullákon gázol át, hogy terveit megvalósíthassa. Fő életcéljának eléréséért semmi sem túl drága neki. A végén szélsőségesen egoista alakká válik, és megvakul – ennek jelképes értelme is van –, már nem ismeri fel, hogy mi történik körülötte, mégis megmenekül. Ez a fajta goethei tolerancia átlépi a keresztényi határt.

– Goethe több művében megvédi az egoizmust, mert szerinte ez bele van ültetve az emberbe. Ugyan ördögi princípium, de Isten ültette belénk, hogy munkára buzdítson. A prológusból idézem: „Mert könnyen lankad el az ember munka láttán, / tétlen nyugalmat gyorsan megszeret; / ezért mellé oly társat rendelek, ki buzdít, hajt s forgolódik, mint a Sátán.” Ha az ördög nem ül a nyakán, az ember ellustul, egoizmus, ördögi ösztön nélkül cselekvésképtelen. Goethének ez a nézete viszont egyezik a keresztényi elképzeléssel.

– A legfontosabb különbség az, hogy noha Faust egoista emberként hal meg, halála után mégis üdvözül. Ezzel ellentétben az ortodox keresztényi tan azt hirdeti, hogy a halál pillanatában a döntés is megszületik. Noha a folytatás megint párhuzamos, mert Goethe kitalál egyfajta tisztítótüzet. Faust halála után megtisztíttatik, és minden lépcsővel közelebb kerül Istenhez. Ez a megoldás egyezik Origenész egyházatya régi tanításával. Origenész különben az egyháztörtént egyik furcsa figurája, mert egyrészt fontos és befolyásos volt a tisztítótűz-teológia szempontjából, másrészt heretikus tanokat is terjesztett, s itt Goethe éppen az egyik heretikus eszméjét használja fel, amely szerint az ember halála után is képes lelkileg továbbfejlődni, közelíthet az isteni felé. Goethében több a tolerancia és optimizmus, mint a kereszténységben.

– Az utolsó lehetőség utáni lehetőség?

– Goethe nem tragikus alkat. A tragikum előfeltétele az, hogy az embernek szabad akarata van, és felelnie kell rossz cselekedeteiért. És itt nem a görög sorstragédiákra gondolok. Az a tragikus, ha valami jót akarunk, s ezzel mégis a gonosz malmára hajtjuk a vizet. Tehát hogy mi vagyunk hibásak a megtörtént szerencsétlenségért. A klasszikus tragédia lényege, hogy a főhős elbukik, s ezért a bukásért személyesen felelős. A tragédia lényege a bűn, a vétek, a hiba, amelynek elkövetéséért a sors, Isten megbüntet. Hogy az előadás végén a katartikus élményben részeltetett nézők elégedetten távozhassanak, mert megint minden rendben van, és a rend ellen vétő megkapta méltó büntetését. Ez például Schillernél mindig így működik: a végén mindenki halott, de az eszme győzedelmeskedett. A hős halott, de az eszme úgymond győzedelmeskedett. Goethe soha sem szerette a rosszul végződő történeteket. Ott van például a Stella. Egy háromszög-kapcsolat két nő és egy férfi között. Egy ilyen történet normális körülmények között csakis tragédiába torkollhat. No de mivel végződik a történet – legalábbis a darab első változatában? Hát egy hármasban eltöltött harmonikus házassággal. Az más lapra tartozik, hogy Goethe később a közvélemény nyomására kénytelen tragédiává formálni a történetet. De ő mindig a pozitív megoldást keresi, s ez az emberi természettel szemben táplált pesszimizmusából fakad. Mert szerinte az emberek természetükből adódóan nem elég jók. Tele vannak hibákkal, s ezeket a hibákat önmagában is felfedezi. De azt is hozzáteszi, hogy ezeket a hibákat nem szabad túl szigorúan felróni nekünk, mert nem tehetünk róluk, természetünkből adódnak, a Jóisten helyezte belénk. Goethe mindig békülékeny, engedékeny, de nem mintha sokra tartaná az embereket. Ellenkezőleg: szerinte kevés várható el tőlünk, ezért a büntetés sem lehet túl szigorú. Ez a szemléletmód meg sehogyan sem talál a tragikus alkathoz. Noha a Faust címlapján az áll, hogy tragédia. Az irodalomtudomány azóta sem tudja kideríteni, hogy mi tragikus abban, ha valaki a végén a Mennyországba kerül. A Faust tulajdonképpen egy ellentragédia...

– Említed, hogy Goethe az emberbe táplált hibákat önmagában is felfedezte. Ugyanezt a keresztényi szabad akarat két legnagyobb teológusáról, Pál apostolról és Szent Ágostonról is elmondhatjuk. Van-e szerepe megtérésükben a szabad akaratnak?

– Igen is, meg nem is. Pál a szabad akarat mellett az isteni kegyelmet is fontosnak tarja. A protestánsok ezért is hivatkoznak annyit rá, mert szerintük ő fogalmazta meg először az üdvtant. De ha alaposan megnézzük ezeket a szövegrészeket a Bibliában, láthatjuk, hogy az üdvözülés után közvetlenül a szabad akarat következik. Pál apostolnál a kettő összetartozik. Újból ez a dualitás: Isten kegyelme és az ember szabad akarata. A két dolog nem mond ellent egymásnak, hanem egymást kiegészíti. De az embernek mindent meg kell mutatni, ki kell nyilatkoztatni. Ezért is kinyilatkoztató vallás a kereszténység. Isten azért vált emberré, hogy megmutassa magát nekünk. Nem várja el tőlünk, hogy magunktól találjuk meg az utat, megmutatja nekünk. Pál apostolnak személyesen is megmutatja. Mindhárom nagy kinyilatkoztató vallás alapja ez az isteni megnyilatkozás. Hogy Isten megmutatkozik az embereknek. Ezzel szemben a racionalista teológusok és a deisták azt állítják, hogy az ember magától, racionális gondolkodása segítségével is fel tudja ismerni a vallás legfontosabb princípiumait. Hogy a magasrendű princípiumok fontossága racionálisan belátható. Valamilyenfajta ész-istenben hisznek, emberi értelemmel megközelíthető, hozzáférhető, elérhető istenben, elutasítva a zsidó, keresztény és mozlim istenfogalmat. A megmutatkozó Istent, akire az emberek maguktól nem találnak rá. Ez a megmutatkozás, kinyilatkoztatás meg nem más, mint a természeti törvényeken áthatoló csoda. Ilyen kinyilatkoztatás-élményekben, víziókban van Pálnak is része. Ez az őskeresztényi tan: Isten megmutatkozik, tesz úgymond egy ajánlatot, amit szabadságodban áll elfogadni vagy visszautasítani. Pál ezt vissza is utasíthatná, azzal, hogy bizonyára túl sok bort ittam, vagy hogy valami furcsa szellem kerített hatalmába, talán az ördög akar elcsábítani. Pál látomása nem más, mint Isten ajánlata. De Pálnak kell döntenie, hogy elfogadja-e vagy sem.

– Említetted már, Kant e tekintetben ortodox-protestáns utat jár, mert azt mondja, hogy Isten létét ugyan lehetetlen racionálisan bizonyítani vagy megcáfolni, de posztulálnunk kell, el kell fogadnunk Őt, hisz másképpen értelmetlen lenne az életünk. Hogy viszonyulnak a felvilágosítók Isten ajánlatához?

– A felvilágosítók elutasítják Isten ajánlatát, mert szerintük a csodák beszűkítik az emberi értelmet, a rációt. Hogy ezzel az emberi értelemnek olyasmi íratik elő, amit magától nem tud megérteni.

– De hát az emberi ráció is Isten adománya?

– A ráció fogalmának többféle értelmezése van. A kereszténység számára Krisztus az értelem, a Logosz, a keresztény isten értelmes, okos isten. Ez az isteni értelem, hogy úgy mondjam, átfolyik az emberbe, ezáltal lesz az emberi értelem az isteni értelem része. Ezzel szemben a felvilágosítók – ez a folyamat már a humanisták korában elkezdődik – az emberi értelmet helyezik a rangsor legelejére. Csakis ez döntheti el, hogy mi a helyes, és mi a helytelen.

– Hogy mi az isteni, és mi az emberi?

– Érdekes módon a Felvilágosodás hatására Angliában keresztényi szekták alakulnak, Franciaországban a felvilágosítók nagy része ateista lesz, Voltaire például, míg Németországban a legnagyobb felvilágosító filozófusok keresztények maradnak. Leibniztől Kantig egyikük sem ateista. Noha mindannyian az emberi értelemből levezethető ész-vallásnak a hívei.

– Ha jól értem, az emberi értelem istenfüggősége az örökzöld kérdés?

– Igen, hogy melyik a legfelsőbb instancia. Milyenek a függőségi viszonyok? Ki határoz arról, hogy milyen Isten? Ez a fajta ész-teológia hosszú távon persze nem tartható, ezért is választja nagyon sok felvilágosító az ateizmushoz vezető radikális utat. Mert ezt diktálja a felvilágosodás logikája.

– Ha az emberi értelmet tartom a legfontosabbnak, ezzel tulajdonképpen fel is számoltam Istent.

– Ebből a szempontból nagyon érdekes Goethe fejlődése. Fiatal korábban a zseni-ideológia feltétlen híve, ez az úgynevezett Sturm und Drang korszaka: az ember isteni eredetű, az isteni erő része, a költő, a művész Istenhez hasonlóan új világokat teremt. A zsenikorszak központjában az ember önistenítése áll. De Goethe hamarosan eltávolodik ettől a szemléletmódtól, s szatíráiban kigúnyolja a magukat Isten prófétáinak hirdető, embertársaikat manipuláló, kihasználó „hamis profétákat”. Van egy kevésbé ismert darabja, a Satyros. Ez a rousseau-i jóságos természet-ideológiát csípősen bíráló darab ma is nagyon időszerű, tekintettel a radikális zöld párti mozgalmak előretörésére. A dráma egy remetéről szól, aki az erdőben él, állítólag csak természetes terményekkel táplálkozik, és maga köré gyűjti az embereket, akár egy mindentudó guru. Goethe Satyrost sarlatánként, csalóként ábrázolja, mert nem hiszi, hogy a valóság teljességgel birtokolható, reménytelennek tartja azt az emberi igényt, hogy a valóság teljességgel megismerhető lenne. Ebből fakad az egyházakkal szembeni szkepticizmusa is, merthogy azt állítják magukról, hogy a valóság egyedüli birtokosai. Ebből a szempontból Goethe egyértelműen felvilágosító, nem engedi, hogy értelmének előírjanak valamit. Noha mindvégig istenhivő, hisz Istenben, hisz a halál utáni életben. Azt is mondhatnánk, hogy amolyan egyszemélyes, privát vallást teremt, egy nagyon elővigyázatos, kételkedő magánvallást. Nem kötelezi el magát, élete végéig szkeptikus, mert szerinte a metafizika megismerhetetlen. A Faustban többször csípősen bírálja a metafizika híveit, mert ezek egyfolytában megismerhetetlen dolgokról beszélnek.

– Goethe végig fél a haláltól. Feleségét halálos ágyán egyszer sem látogatja meg, mi több átköltözik háza másik szárnyába, hogy ne hallja Christiane Vulpius haláltusáját.

– Én inkább azt mondanám, hogy elutasítja a halált. Köztudott, hogy temetésekre sem jár. Ebben az összefüggésben a legmegindítóbb jelenet számomra von Stein asszonyság temetése. A régi barátnő természetesen tud Goethének ezekről a furcsaságairól, és beleíratja végrendelkezésébe, hogy temetési menete nem haladhat el a költő háza előtt, noha az lenne a legrövidebb útvonal a temető felé. Goethe kedvéért még halála után is tesz egy kerülőt.

– A szabad akarat halálon túli megnyilvánulása! […]

 

 

 


 


 


XI. szoli

 

Szent Ágoston: „Íme, Istenhez imádkoztam. Mit akarsz hát tudni? Mindazt, amiért imádkoztam. Röviden foglald össze! Istent és a lelket kívánom megismerni! Semmi mást? Egyáltalában semmi mást!”

 

Magamat szeretném megismerni! Csak önmagadat? Az életet és a halált. Térj a tárgyra! Íme, magamba szálltam... Ne ködösíts!... Hogy rád találjak.

 

*

 

– A világ egy könyv. Az élet egy álom. A nyelv a lét otthona. A felvilágosodás fénye legyőzi a homály birodalmát. Az örök sötétségre ítéltek elhagyják a barlangot. Az igazi feltalálók óriások vállaira kapaszkodtak. Emberi világunk hasonlóságon alapuló szóképek hálózata.

– Igen ám, de az elméletek világában a metaforáknak – magyarul is ez a neve! – igen kétes hírük van. A nem „egyenes” beszéd téves útra terelheti a gondolkodást; a metafora sugalló, hitegető, sohasem érvelő, érvekkel nem bizonyító. Becsap, mert nem azt nyújtja, amit eredeti jelentése ígér: hogy megbízhatóan lefordít valamit valamire, illetve áttesz az egyik partról a másikra – metaphorein; ellenkezőleg, ígérget, és közben egyfolytában botladozik. A tudományos nyelvnek igenis kizárólag a formális logikára kell alapoznia, maga mögött kell hagynia mindenféle metaforát.

– Lárifári! Az úgynevezett egzakt tudományok létezni sem tudnak metaforák nélkül. Nézzük csak: a csillagászat, a kozmológia és a fizika fáklyáról, napfoltokról, koronáról, állatövi fényről, galaktikai zajról, fékező sugárzásról, ősrobbanásról, elektronzáporról, fénykévékről, atomburokról beszél, a matematika barátságos számokról, gyűrűkről, tökéletes testekről, fákról meg erdőkről. S hidd el, jól van ez így. Hisz a görög metaphorein egyszerre két metafora: módszer, de kerülő úton az. Az ember magára hagyott, és tudja, hogy kiszolgáltatott. Már minden kész volt, mikor megszületett, vagyis amikor világra jött. Tehetetlenül beleszületett a nyers valóságba. Az olyanamilyenbe, az önkényesbe. A valóság önkényes: olyan amilyen. Nem mi csináltuk, de – mert részei vagyunk – jogunkban áll kifürkészni és felülvizsgálni titkait. Kiváncsiság, kétely, kibányászás, kibetűzés, kibontakozás, kibékülés – van-e ennél izgalmasabb életfeladat? A múlt valósága nem a miénk, a halottakkal bársonyosan kell bánnunk, de a jelen-valóval szemben igenis legyenek fenntartásaink. S itt szó sincs elvilágiasodásról, hanem a valóság önkényességére adott, az emberi helytállást jelentő válaszról. Érted?

– Értem, de lárifári. Hisz az általad egekbe emelt, a valóság önkényét feltáró szemléletmód – nevezhetem felvilágosultnak? – létezni sem tud a régi mítoszok nélkül!

– Nem tud, mert meg kell találnia a forrást, vissza kell térnie az emberi önrendelkezés kezdeteihez, mihelyt az ember már nem a történelem kiszolgáltatott bábuja, de sorsának tudatos alakítója. Ki kellett jelölni a kezdetet, hogy egy egész korszak csakis a forrásra alapozó önérzete ezáltal megerősítést nyerjen. E korszakét, amelynek már magamagának választott elnevezése is kizár mindenfajta utódlást, folytatást: Felvi...

– ... és amely azt állítja, hogy egyedül találta ki önmagát! De hát egy ilyen kezdethez kézzelfogható emberi szándék, mitöbb akarat(erő) szükségeltetik, egy messzire világító egyéniség. Kolumbusz vagy Luther? Esetleg Kopernikusz? Netán Descartes?

– Be kell ismernünk, hogy az újkor állítólagos kezdetei idővel a messzi múltból összefutó forrásvonalak elágazásainak bizonyultak, „alapítóit” meg jócskán kompromitálta az egyre szorgalmasabbá, buzgóbbá váló történelmi kutatás. Kolumbuszról például kiderült, hogy...

– ...ezt mindannyian tudjuk, tán még a gyászkoszorús költőnők s a botcsinálta műfordítók is. Inkább azt magyarázd meg, hogy mit kezd ez az újkori, ez a mindenfajta önkénynek fügét mutató emberi öntudat a felfoghatatlannal. Az érthetetlennel. Érted? Amit képtelenek vagyunk megérteni, szóval amit képtelenek vagyunk világos és érthető fogalmakra visszavezetni. Ha úgy akarod: amit képtelenek vagyunk okosságunkkal lehengerelni. Racionális hévvel sutba dobni.

– A megérthetetlent csak a maga megérthetetlenségében foghatjuk fel: a fogalmakat kerülő metaforákban. Metaforák nélkül elzárkózik előlünk a megérthetetlen. A szerelem is metafora...

– Aha, szóval metafora nélkül nincsen metafizika és fordítva. Viszont ha rákényszerülünk a metaforákra, akkor a metafizikát sem ejthetjük. Lichtenberg, a göttingai filozófus férfiú hálószobájának ablakából az éjszakai vihar villámait szemléli: megértem, de meg nem foghatom. Összevont szemöldökkel a hitvesi ágyhoz lép, hálókabátját megoldva elnyújtózik nője mellett. Simogatni kezdi, majd felsóhajt: őt viszont megfoghatom, de soha sem fogom megérteni!

– Csitt! Több alázatot! A metaforikus beszéd Isten találmánya: a Tóra, a Biblia, a Korán: könyveink könyveinek nyelve!

– Jó. De akkor tedd elém azt a könyvet, amely végső felvilágosítást nyújt a megért-hetetlentről. Amely felfedi a titkokat... Érted? Mutass egy a metaforákon túli, elfogultságaink feletti, független megfigyelőállást!

– Megismétlem: világunk megérthetetlen, felfoghatatlan része csak metaforáink segítségével értelmezhető, ábrázolható. Utunk a metaforákkal ölelkező, nem igaz!: a metaforákkal együtt élő, pontosabban a metaforákat jobb híján elfogadó értelmes tudásé és nem az alaptalan állításoké! „A világ egy könyv, melybe az örökkévaló értelem/ magaszült gondolatait írta fel, / eleven templom/ melyet tetőtől talpig felruházott érzelmekkel s cselekedetekkel / melybe saját ábrázatát festette meg nekünk. / Olvassa s értelmezze mindenki eme istenien élő művészetet, hogy elmondhassa: / »én vagyok, ki bevégeztem s beteljesültem általa«. / De jaj, lelkeink a könyvekhez tapadnak, / a holt templomokhoz. / Ezek meg másolatok, az élet árnyai csupán, / melyeket zavarodottan Isten magasságos tanszéke elé helyezünk. / Az észrevétlen téboly ránk mért büntetései. Civódás. / Tudatlanság és Fájdalom. / Oh, térj vissza ősönmagadhoz, ember, s boldog leszel.” Hát nem ez a szép és az igazi?!

– Szépnek szép, de fából vaskarika. Sokáig elmetaforázgathatnánk: hogy a valóság a tudást kiegészítő metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok örökmozgó hadserege, röviden: költői és retorikai eszközökkel felcicomázott emberi viszonyok összege, amely hosszas használat után kánonként beépül az emberek életébe. Vagyis a valóság illúzió csupán, igazságnak hitt csalóka ábránd. Nyűtt, erejüket vesztett metaforák sorozata. Ki is mondta ezt?

– Nem emlékszem. Elfáradtam.

 

 

 

*Részletek a szerző A dolgok rendje című munkjának I. (Szolik) kötetéből

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret