stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Október

Párizs és London a 18. század fordulóján. Párhuzamok (Mácsik Péter fordítása)


Simona Gîrleanu

 


18. század végén fontos változások mennek végbe a város mint jelenség megértésének, feldolgozásának és bemutatásának módjában. A változások folyamatának bemutatása céljából, a várossal kapcsolatos újfajta nézőpont következményeinek ismertetése szempontjából Párizs és London a vizsgálódások kivételes tárgyát képezi. E Párizs és London közötti összehasonlításunk célja meghaladni a két főváros közti egyértelmű rivalizálástés jelen esettanulmányt paradigmatikus távlatba helyezni.

Meglepő módon Párizs és London 18. századi viszonya csak kevés összehasonlító irodalmi tanulmány tárgyát képezte mostanáig.1 Cikkünk, melynek célja egyfajta hiánypótlás, két, a századfordulón keletkezett, Párizsról és Londonról szóló útleírásra támaszkodik: az egyik Louis Sébastien Mercier műve, a Parallèle de Paris et de Londres2 (amely Mercier biográfusa, Léon Béclard szerint egy feltehetően 1781 tavaszán történt utazás eredményeként jött létre), a másik De La Coste 1786-ban, Londonban megjelent és méltatlanul elfeledett műve, a Voyage philosophique d’Angleterre fait en 1783 et 17843. Mondada szerint az útleírás műfaján belül a város leírása a diskurzusok egyfajta kereszteződésében helyezkedik el.4 De többről van itt szó. Összetett és „porózus” jellege folytán a 18. század végére minden, a város bemutatásával kapcsolatos változás az útleírásban csapódik le: a műfaj elnyeli és megmutatja az urbanitás leírásának új módjait.

Úgy világíthatunk rá a városleírás tétjére Mercier-nél és De La Coste-nál, ha első körben megvizsgáljuk az építész és városrendező Pierre Patte5 értekezését, másodsorban pedig felidézzük a természetrajzról szóló diskurzust, kiváltképp az Enciklopédia „Leírás” szócikkét. A szövegek összevetése segít kimutatni a Mercier és a Patte írásai közti formai hasonlóságokat, továbbá rámutat a leírás és a meghatározás közti feszültségre De La Coste-nál. A tanító célzat jegyében De La Coste londoni visszaemlékezései mellőzik a földrajzi helyeket: általános jellegű leírások, melyek a definíciókra emlékeztetnek. Titkon eljutunk az ábrázolt város „sajátosságától”, „esetlegességétől” a „lényegéig”.6 A két útleírás esetében a városok bemutatásának hátteréből egy közös minta emelkedik ki.

 

Párizs csinosodása: Mercier és Patte

Egy város helyének meghatározásáról szólva Patte a Mémoires sur les objets les plus importants de l’architecture7 elején kifejti, hogy kívánatos lenne, „ha formája kívülről nagyjából egy hatszögre, akár egy nyolcszögre hasonlítana azért, hogy az egyes kerületek sokkal összeszedettebbek legyenek, jobban kapcsolódjanak egymáshoz, kisebb legyen a távolság két végpont között, és a rendfenntartás is könnyebb legyen. A kerületet négy fasor övezné: az egyik fasor a kocsiknak és két oldalfasor a gyalogosoknak.

A fasorokon túl épülnének a külső kerületek: ide kerülne az összes alantas mesterség, ami erős szaggal és nagy zajjal jár, úgymint a bőrcserzés, a mészárszék; a patkolókovácsok, a szerszámkészítők […] 25 láb széles csatorna venné körül a külső kerületeket, ez össze lenne kötve a folyóval, ami átszelné a várost, a bejárattól a kijáratig. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jellegű elosztás lehetővé tenné a levegő szakadatlan felfrissülését a kerületekben és a központban is […] A külvárosokon túl, magas és szellős helyen lennének a kórházak és a temetők, mivel a rothadás, ami a környékről szétárad, megfertőzi a levegőt és a vizet […] A külvárosokat utak szelnék át, melyek mindenhonnan a városba vezetnének, a városkapuk pedig gyönyörű diadalívek lennének azok tiszteletére, akik tettek valamit az államért, vagy dicsőséggel kormányozták az országot. A városba érkező idegennek szembeszökő lenne a sok emlékmű, melyek hozzájárulnának ahhoz, hogy méltó képet alkosson a nemzetről, melynek dicsőségét idézik. A diadalívek után egy fél nyolcszöget leíró vagy félkör alakú térre érkeznénk, melyet utcák szelnének át minden oldalról, és az utcák végén érdekes látnivalók állnának: szökőkutak, obeliszkek, álló vagy lovas szobrok, középületek.”8

A Mémoires elején hosszú leírás tartalmazza dióhéjban Patte minden főbb, városszervezéssel kapcsolatos gondolatát. Meglepő azonban az olvasó számára a francia kötőmód (subjonctif) és a feltételes mód szisztematikus használata. Ez a különleges modalitás a (Greimas-féle terminológia szerinti) akarati térből (espace boulestique) emelkedik ki, ahol a vágyak és az akaratok nyilvánulnak meg. Patte értekezésében a városleírás számos hagyománya ötvöződik. Patte kívülről befelé építi városát. Az ideális város alakja (mely formáját tekintve tökéletesen igazodik egy hatszöghöz vagy egy nyolcszöghöz9) beleolvad a felvilágosodás kori higiéniával kapcsolatos diskurzusba (a város komplex övezete: 1. zöld rész; 2. kocsi- és gyalogosforgalom számára fenntartott rész; 3. a szennyező mesterségek övezete, melyet a légfrissítés céljából csatorna vesz körül; 4. temetők és kórházak, mivel a betegségeknek és a halálnak az ideális városon kívül kell rekedniük). A város leírása csak ezután kezdődhet. A 18. században az egészség és a társadalom egészének fizikai jóléte a párizsi politikai erők egyik fontos célkitűzésévé válik.10 A rendfenntartó erők tevékenységének középpontjában a higiénia általános szabályainak felügyelete áll, úgymint a termények, áruk minősége, a vízellátás, az utcák tisztasága.

A várossal kapcsolatos rendelkezések összessége új koherenciát teremt, és általános, városszépítő, csinosító törekvéssé válik, melynek célja a várost kiragadni a barokk árnyékvilágból: „minél inkább halad előre a század, annál jobban virágoznak a városszépítő tervek.”11 A felvilágosodás kori városrendezés alapfogalma a csinosítás, mely kettős törekvést jelent, esztétikait és utilitaristát: célja a valóságrészletek jobbá tétele úgy, hogy elsősorban ott avatkozik be, ahol a legnagyobb szükség van a reformokra.12

A Patte nevével kezdődő új urbanista generáció számára a kulcsszó a közlekedés. A várost aszerint kell újragondolni, hogy koherens úthálózat jöjjön létre, amely többé nem az egyik látnivalótól a másikig vezet, hanem a rousseau-i, illetve fiziokrata elveknek megfelelően a közlekedésnek kedvez (gyalogosok, járművek, levegő, fény).

Most pedig vessük össze Patte fenti idézetét a Mercier-től vett részlettel:

„22. fejezet. Párizs főbb hiányosságai, melyek mihamarabb beavatkozást igényelnek

A gyalogjárók is, melyek körbefogják az egész várost, [legyenek] szélesek és magasak, tartassanak karban, és söpörtessenek le mindennap.

A hidak boltívei között az összes ráépített ház és malom bontassék le. Olyan helyre kell tenni a malmokat, ahol nem zavarják a folyót, a nagyobb és a kisebb hajók szabadon közlekedhetnek rajta felfelé és lefelé.

Bizonyos távolságon belül legyenek kiépített csónak- és búvárállomások, hogy vészhelyzetben mindig rendelkezésre álljanak. A Samaritaine épületét13 és a szivattyút le kell bontani, helyette víztározót és tűzoltószivattyút kell építeni ott, ahol nem torlaszolja el a folyót […].

Ki kell alakítani egy széles utcát a Tournon utcából kiindulva, a lehető legegyenesebben a Dauphine utca felé, a régi házakon és az Ancienne Comédie épületén keresztül […].

Ki kell szélesíteni a Montmartre utca alját. Le kell bontani a Grand Châtelet épületét; el kell tüntetni mindent, ami eltakarja a királyi palotát a Pont au Change és a Barillerie utca felől […].

Ki kell szélesíteni a St. Denis utcát a Pont au Change-tól a körutakig […].

Építészek és részvényesek csapata mindezt alig négy év leforgása alatt véghezvihetné; a gazdag külföldiek szívesen jönnének ide, szívesen maradnának, így gyarapítanák a város javait.”14

Mercier ugyanazokat a problémákat említi a városrendezés kapcsán, és ugyanolyan reformlépéseket sürget, mint Patte. A jellegzetes modalitás, mely az akarati térből emelkedik ki, újfent jelen van, azzal a különbséggel, hogy a kötőmódot itt egy személytelen (idő)szerkezet mellett használja. A főnévi igenév ugyanazt az óhajt, szándékot fejezi ki, mint a kötőmód. A főnévi igenév használatát az is alátámasztja, hogy a szöveg nem befejezett: Mercier inkább csak jegyzeteket készít egy olyan párhuzamhoz, mely életében soha nem fog megjelenni.15

Nyilvánvaló, hogy a két tanulmány a városszépítés ugyanazon filozófiáját tükrözi. De ami még meglepőbb, Mercier és Patte hasonló módon strukturálja írásait: író és építész ugyanazt a szövegformát alkalmazza.

Mercier urbaniste: L’utopie du réel című tanulmányában Vidler kifejti, hogy a L’An 2440 – a másik két monumentális, Párizsról szóló mű mellett (Tableau de Paris, Le Nouveau Paris) – ugyanazon program része, mely segített átalakítani a modern város térbeli egységének érzékelését. Vidler szerint Mercier, aki élesen fogalmazta meg a közterek polgári és népi közötti átmeneti jellegét, odáig jut, hogy az utópiát a valóság keretein belülre vetíti ki: nem a fölé és nem azon túl. A Tableau de Paris-ban és a Le Nouveau Paris-ban az utópia mindig jelen van, nemcsak mint gyakorlati szempontból kitűzött cél, hanem mint egy logikusan és pontos terv szerint felülírt utópia a valóságban.16

Az ukrónia és a két, valóságban létező várost bemutató tabló feltűnése közti időben (1781-ben) Mercier Angliában utazik, és jegyzeteket készít a már említett párhuzamos vizsgálódáshoz. Ekkortájt fogalmazódhat meg benne a kérdés: vajon a Párizs és London között megrajzolt párhuzam nem része-e a nagyszabású tervnek, melynek célja újraírni „az utópiát a valóságban”. Ebben az esetben azonban az összehasonlítás ugyanazon a szinten van, többé nem az ideális várossal vagy Párizs 2440-es szellemi állapotával kell párhuzamot vonni. Határozottan egyfajta in praesentia összehasonlításról van szó a két szomszéd rivális nagyváros esetében. Ez magyarázza, hogy a megvont párhuzam minden egyes sorában érezhető a reformra való törekvés.

Mercier írásai és Patte értekezései között a kapcsolat szoros: Vidler szerint, ha Mercier minden javasolt fejlesztését egy térképen ábrázolnánk, vélhetően végül majdnem olyan Párizst kapnánk, amilyent az építész Patte rajzolt meg egy 1765-ben kiadott17 részletes térképen.18 De hozzá kell tennünk, hogy Mercier és Patte művei formai tekintetben is összefüggnek, a lappangó ukronikus modell révén.

Choay könyvében (La règle et le modèle) a Mémoires-t „kirobbanó értekezésnek” tekinti.19 Ezen felül Alberti iskolateremtő20 értekezése, a De re aedificatoria (1452) kapcsán Choay rámutat, hogy Patte esetében az értekezés formájának dekonstrukciójáról van szó.21 Hogy megértsük az okát, Picon szerint a Mémoires-ban már nemcsak Párizs átalakításáról van szó, hanem az ideális város jellegzetességeinek meghatározásáról, a városról, melyet a teremtő ész elveinek megfelelően gondolnak ki.22 Patte – csakúgy, mint Mercier – pontról pontra úgy alkotja meg az ideális várost, hogy szembeállítja a 18. század végi városok állapotával. A felvilágosodás kori építészekhez híven az ideális város a jövőben található, s a felvilágosult reformok által előidézett haladás hozza létre: az urbanista álom nemcsak térben, időben is kivetül – a másik Párizs az a város, ami a jövőben valósul meg.23

Ez magyarázza a feltételes mód és a kötőmód dominanciáját egyrészről, a kijelentő mód jelen idő elvetését másrészről. Patte leírása folytonosan az utópia és a reform között lebeg (az építész kategorikusan visszautasítja a szándékot, hogy tabula rasát csináljon a régi városból).24 Az azonnali átépítésre alapozott átmeneti utat kutatja.25 Ez gyengíti értekezésének iskolateremtő erejét.

Paradox módon utópia és ukrónia egyesül az építész tollán, innen a szétszórtság és a szerkezet hiányának érzése – mutat rá Choay. Seholsziget fővárosa és 2440 Párizsa sem az a város, amit Patte minden egyes alkalommal a „mi városunkként” jelöl meg: a modellált tér (az ideális tér delokalizált és reprodukálható térbeli vonásai26) és az ábrázolt tér (a tér jellegzetességei, melyek hozzájárulnak egyediségéhez27) elválik egymástól.

A szöveg megformáltságán túl az építészettörténettel foglalkozó szakember számára Patte városa mesterséges és terméketlen: minden bizonnyal a számok és a statisztikai apparátus hiánya mondja ki a végső szót Patte doktrínája felett.28

 

London bemutatása: leírás és meghatározás

Mercier és Patte írásaitól eltérően De La Coste-é nem ukronikus elbeszélés. Az utazó még arra is ügyel, hogy London leírása nála ne legyen „Mercier-módra” kimerítő, ezáltal saját írását a korban kibontakozó írásmódként definiálja.29 A Voyage philosophique 1786-ban jelent meg, két kötetből, azon belül 19 levélből áll, melyeket De La Coste küldött hitvesének és fiának, Jules-nek. Bár néhol elbizonytalanodik a tolla, mégis sikerül meglepő, érzelmi állapotával összhangban lévő képeket festenie Londonról. A filozofikus jelző talán meglep egyeseket. A kiadó döntött úgy, hozzáilleszti a címhez, mivel úgy ítélte meg, hogy a megfigyelések műfaja a megfigyelő szellemiségéhez idomul.30 Az urbánus tér felidézése kelti fel leginkább az érdeklődésünket, ugyanis ahogy a szöveg előrehalad, De La Coste úgy dolgozza ki a leírás technikáját, hogy gyökerei többféle hagyománnyal mutatnak rokonságot: a természetrajzzal, a szenzualizmussal és a szentimentális utazás sterne-i hagyományával.

Egy kevéssé ismert elbeszélést választó esettanulmány rámutat a módszertani elfogultságra. Paradox módon a szöveg érdekessége másodlagos, hibrid jellegében rejtezik. A szöveg az európai körutazás (a Grand Tour, melynek egyértelmű a pedagógiai szándéka) humanista hagyományába illeszkedik, egyben a lélek felfedezésére irányuló utazás is.31 A tudós megfigyelés az érzelmivel keveredik, és filozófiai állásfoglalásra csábít.

Mercier elbeszélésének mintájára az ideális város alakja London leírásában bontakozik ki. Néha negatív előjellel.32 A londoni tér gyakran sötét, elmosódott – jegyzi meg De La Coste. Az utazó áttanulmányozta a londoni térképeket, és elkép-zelte mindazt a látványt, amit a város nyújthat. A várva várt csodálatos pillanat mégsem létezik:

„Tudtam a különféle londoni térképekből, hogy a két fő kerület, a Westminster és a City a Temze bal partján húzódik nyolc mérföldnyi területen, és egy görbe vonalat ír le; amint pedig megpillantottam a Westminster hidat, felkészültem, hogy elviseljem annak a látványnak a hatását, melynek – ilyen adottságok mellett – egyedi képet kellett nyújtania. Mekkora meglepetés ért, amikor két, hat láb magas korlát közé zárva találtam magam! […] megállíttattam a kocsimat, és felháborodva indultam el az egyik járdán, hogy legalább a fekete szőlőbokrokon keresztül élvezzem azt a látványt, melynek létezésében sohasem kételkedtem, melyről a legtöbbet képzelődtem.”33

De La Coste elbeszélésében – az ideális város modelljén kívül – a városleírás működése, pontosabban a London-hivatkozások és a természetrajz hagyományát követő leírások keveredése hívja fel magára a figyelmet. Bourguet szerint34 a 18. század végén az egyszerű kíváncsiság tudományos kutatásba csap át, az eljárás szisztematizálódik. Ugyanazokat az ismeretelméleti mozzanatokat találjuk a távoli utazásokban és a körutakban: „a szórványos sajátosságok katalógusát felváltja a földrajz segítségével ábrázolt globális, (meg)értő megközelítés. A vizsgálódás igazi tárgya a tér, figyelembe véve annak minden aspektusát: egyetemes, éppúgy érvényes Franciaországra, mint Egyiptomra, Amerikára vagy épp Tahitire […].”35

A térképen azonosítható leírások ritkák De La Coste-nál, főleg a levelek elején találunk párat. Miután leírt néhány konkrét utcát (a Híd, a Parlament utcája) – mintegy elhelyezve a városba lépés jelenetét –, azonmód rá is un az ilyen típusú hivatkozásra, és általános jellegű leírással folytatja:

„A londoni utcák látványa azt nyújtja a meglepett idegen számára, amit egy bölcs város magába foglalhat: tágasságot, mely szabad folyást enged a levegőnek; járdákat, melyek biztonságot adnak a járókelőknek; világítást, mely látogathatóvá teszi az utcákat éjjel éppúgy, mint nappal; számos kijáratot a föld alatti vízfolyásoknak, mely megnyugtatja a tűzvésztől félő polgárt […]: első pillantásra ilyen London belülről; és akármilyen kevéssé is merülünk el a részletekben, […] hamarosan tiszteletet érzünk a hivatalnokok, megbecsülést a kormány iránt.”36

A természetrajz mintájára a leírás az egészből indul ki, és azután mutatja be a rész-leteket.37 Csakúgy, mint az összes francia utazót, De La Coste-ot is meglepi a város modernsége.38 Ez a fajta általános leírás újfent a természetrajz leíró módszerére utal vissza. Jogosan jegyzi meg Reynaud: a természetrajz egyik legnagyobb erénye, hogy előtérbe helyezte az általános tárgyat, [így] a leírás többé nem a kivételes, hanem a példaértékű felé fordul.39

De La Coste-nál a leírás felszabadul a pontos helymeghatározás terhe alól, paradigmatikus távlatba kerül,40 és csodásan betölti tanító szerepét. A felidézés mögött London változatlan körvonalai rajzolódnak ki. Daubenton szavaival élve: a jó leírás kiépíti az „együttes jelleget”, vagyis olyan viszonyok eredménye, melyek úgy alkotják meg a valóság lényegét, hogy első pillantásra kijelenthetjük – anélkül hogy meg tudnánk mondani, miért –, ez a valóság minden mástól különbözik.41

Az aspektussemleges (nem deiktikus) időhatározók: „reggel”, „délben”, „nappal”, „éjjel” – csakúgy, mint a jelen idő használata – adják a leírás rámutató jellegét, mintaszerűségét. A jelen idő használata kapcsán Marin megjegyzi egyébként, hogy a leíró állapot minden ponton és minden időben jelenvalóként kezeli a tárgyat, amit leír.42 Más modalitást jelenítenek meg az iteratív határozók. A speciális időhatározók segítségével, a kijelentő mód jelen idő és az iteraktív határozók használatával De La Coste állóképpé merevíti ki Londont, és meghatározássá alakítja át.

Mutatis mutandis, Párizs és London bemutatása a két útleírásban egy olyan virtuális tér irányába mutat, ami hozzáadódik a valódi városok felidézéséhez. Az Enciklopédia szerint ez a leírás célja: „nem úgy kell bemutatni [a természeti tárgyakat], ahogy a véletlen naponta elénk sodorja, hanem úgy, amilyennek látni szeretnénk. Képzeletre és varázslatra van szüksége a léleknek.”43

Mácsik Péter fordítása

 

Jegyzetek

1. Ilyen jellegű kutatásra szakosodott az a Stéphane Van Damme (Warwick University) vezette, több tudományágat felölelő közös projekt (Savoirs et capitales européennes. Étude comparée Paris–Londres. 17e – début 19e siècles), melyben a szerző 2004 óta vesz részt.

2. Louis Sébastien Mercier: ParallÄle de Paris et de Londres. Didier Érudition, Paris, [1781?] 1982.

3. De La Coste: Voyage philosophique d’Angleterre fait en 1783 et 1784. 1–2. Londres, 1786. A művet a következő évben Párizsban újra kiadták.

4. Lorenza Mondada: Décrire la ville. La construction des savoirs urbains dans l’interaction et dans le texte. Economica, Paris, 2000. 163.

5. Pierre Patte (1723–1814) XV. Lajos építésze, Germain Boffrand tanítványa. A kortársak számára Pierre Patte neve elsősorban a párizsi Panthéon megépítése körüli vita kapcsán válik ismertté (Sophie Descat: Pierre Patte. Théoricien de l’urbanisme. In: L’Urbanisme parisien au siÄcle des LumiÄres. (Szerk. Michel Le Moël–Sophie Descat) Délégation à Action artistique de la ville de Paris, Paris 1997.

6. Abbé Mallet–Chevalier de Jaucourt: Description. In: Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers. IV. (Dir. par Diderot–D’Alembert): Briasson, David l’aîné, Le Breton, Durand, Paris, 1754. 878–879

7. Pierre Patte: Mémoires sur les objets les plus importants de l’architecture. Rozet, Paris, 1769.

8. Pierre Patte: i. m. 8–10.

9. Ezen a ponton Patte Marc-Antoine Laugier abbé 1753-as, Essai sur l’architecture című művében kifejtett elveit követi. (Antoine Picon: Architectes et ingénieurs du siècle des Lumières. Parenthèses, Paris, 1988. 179.)

10. Bernard Lepetit: Ville. In: Le monde des Lumières. (Szerk. V. Ferrone, D. Roche) Fayard, Paris, 1999. 361.

11. Antoine Picon – Jean-Paul Robert: Un Atlas parisien. Le dessus des cartes. Picard, Paris, 1999. 127.

12. Picon–Robert: i. m. 130.

13. Egykori vízszivattyú-állomás a Szajna partján. (A ford.)

14. L. S. Mercier: i. m. 98–99.

15. Bernard Cottret és Claude Bruneteau 1982-ben publikálja először a párizsi Arsenal könyvtárban őrzött kéziratot.

16. Anthony Vidler: Mercier urbaniste. L’Utopie du réel. In: Louis Sébastien Mercier, un hérétique en littérature. (Dir. par Jean-Claude Bonnet) Mercure de France, Paris, 1995. 233–234.

17. A térkép, amire Vidler utal, Patte Monumens élevés à la gloire de Louis XV című, kissé szokatlan művében jelenik meg, mely négy évvel megelőzi a Mémoires kiadását.

18. Anthony Vidler: i. m. 230.

19. Françoise Choay: La règle et le modèle. Sur la théorie de l’architecture et de l’urbanisme. Seuil, Paris, 1980. 267.

20. (Iskola)teremtő értekezésnek hívja Choay azokat az írásokat, melyek kifejezett célja – egy autonóm fogalmi apparátus megalkotása révén – új, fel nem fedezett területek létrehozása.

21. Fr. Choay: i. m. 267.

22. Antoine Picon: i. m. 179.

23. Bronislaw Baczko: Lumières de l’utopie. Payot, Paris, 1978. 317.

24. Pierre Patte: i. m. 65.

25. Antoine Picon: i. m. 186.

26. Fr. Choay: i. m. 165.

27. I. h.

28. Antoine Picon: i. m. 193.

29. „Ha azért utaznék, hogy egy könyvnyi anyagot gyűjtsek, ha a sajtónak írnék, ó, vitathatatlan, sokkal jobban figyelnék arra, hogy a hibákat, főleg a nevetséges hibákat ragadjam meg; tanulmányoznám Mercier úr módszerét, mint ahogy Sterne sokáig Rabelais-ből táplálkozott; és bár Londonban nincsenek se verbuválók, se vízhordók, se L… de P…, olyan képet festenék a városról, mely ugyanúgy nyolc kötetre rúgna […] De magamért utazom, és önökért vetem papírra az észrevételeimet; és mivel én választom meg a helyet, a diákok körében, akik – ceruzával a kezükben – körbeveszik a modellt; amennyire csak lehet, a legszebb kidolgozás sugarai verődnek vissza, én onnan figyelem, nem mint reformátor, nem mint szigorú kritikus, hanem mint a jó szándékú amatőr, a boldog körvonalakat, a szép arányokat és a létező teljességét, melyet az analógia érdekében tanulmányozok.” De La Coste: i. m. I. 101–103.

30. De La Coste: i. m. I. IX.

31. Roger Chartier: Les livres de voyage. In: Histoire de l’édition française. Le livre triomphant. 1660–1830. (Dir. par Roger Chartier – Henri-Jean Martin) Promodis, Paris, 1984. 218.

32. Az ideális város antitéziseként szereplő elátkozott város jellemzői közül emelünk ki néhányat: körvonal nélküli, töredezett tér, szabálytalan forma (a kör és a négyszög hiánya), a rendszer hiánya (városrendezés nincs, melynek jele például a sok, összevissza kanyargó utca), a különbözőség szemben az egységességgel, egészségtelen környezet, fordított világ (utópia és antiutópia közös motívuma).

33. De La Coste: i. m. I. 20–21. A szerző kiemelése.

34. Marie-Noëlle Bourguet: Voyage et voyageurs. In: Dictionnaire européen des Lumières. (Dir. par Michel Delon) PUF, Paris, 1997.

35. M.-N. Bourguet: i. m. 1093.

36. De La Coste: i. m. I. 23–24.

37. „Egy élőlény leírásánál mentesülhetünk a természetes rend alól, mely először a teljes forma megjelenítésével kezd, és úgy halad a test részletei felé. [Mivel] amikor először megpillantunk egy dolgot, egészében, összességében érzékeljük, és csak utána különítjük el a részeit.” Denis Reynaud: Pour une théorie de la description au 18e siècle. In: Dix-huitième siècle. Voyager, explorer. 1990. 22. 364.

38. Numa Broc: La géographie des philosophes. Géographes et voyageurs français au 18e siècle. Ophrys, Paris, 1975. 405.

39. Denis Reynaud: i. m. 358.

40. Philippe Hamon: Du descriptif. Hachette, Paris, 1993. 60–63.

41. Denis Reynaud: i. m. 358.

42. Louis Marin: La ville dans sa carte et son portrait. In: Uő: De la représentation. Seuil / Gallimard, Paris, 1994. 209.

43. Abbé Mallet–Chevalier de Jaucourt: i. m. 878.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret