stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Szeptember

Nem csinál többet; Hídkorlátvaló; Megfeledkezés volna; Mítosz (versek)


Ayhan Gökhan

 


Nem csinál többet

                                          Gülen Yilmaz emlékére

 

Krakkóban grúz étterem, finom sör,

itthon török bolt, édesség, szőlőlevél,

a bácsi, akihez jártunk, a mama, aki

virágot árult, egy hónap alatt meghalt, nem él –

de ér-e ez egyáltalán? a töröknél

a nyelvtan hiányában csak magyarul, szerettem

volna még török uborkát, nincsen most, rakit,

az meg végképp nincs, nem tart alkoholt, a nap

kegyetlenül süt, a fájdalom, hogy itt

hosszú tervezések után sikerül lennem, a bácsi

ajánlotta, de el már nem mondhatom, veszek

teát, náluk sokat ittuk, mire nem jó az emlékezet?

a lélek gyászától a test meghatódik, a nedves

könnycsatornák mennyire szépek! a halálommal

negyven-ötven évet töltök talán el, a számok, mondd,

mit érnek, kedves olvasó, tudod-e, milyen, amikor

semmi nem múlik a testeden, nem védekezhetsz,

örök megadás vagy, a feloldozás meg csak előlege

a gyásznak, a török boltos meg lehetne a halál

előszobájának tagja, a múlások felettese,

gondolni ilyenekre hülyeség, mint hogy a tenyeredbe

rajzszöget szúrni, tényleg erős napsütés, az ember

hova meneküljön a halála elől? vegyen egy házat

a tengerparton, a hullámok hátha elnyomják

a pusztulás zaját, patetikus mellékszálakon elindulni

minek szeretnék? mert valami kell, valami szükséges,

hogy a nem túl érthetőt a nyelv által megértsék.

 




 

Hídkorlátvaló

 

az Alkotmány utcából indul el, – nem ott lakik,

csak onnan indul el, hajnaltól hajnalig

lélegzik vele, a tüdejével, múló napok tele

 

amin talán már túl van, közértet vált közérttel

az Alkotmánytól a Dunáig nem ér el:

a néma vízig, gondol jó napokra, amikor átvitt

 

értelemben a testét cipelte, fehér zakó

volt rajta, egy üveg bor, hídkorlátvaló

karja önmaga előtt, a vízbe bámult és beledőlt

az oldalfénybe, akkor még sokan éltek, éltek,

ismétli, mint aki valamit megértett

a semmijéből, halk sírásba kezd a felismeréstől,

 

élt az anyjának anyja, meg akit akkor még nem

ismert, a folyó alatti fény fénytelen

és kitekintget magából, a szorongása felébred,

 

de nem mozdul el, estig tart a víz bámulása –

végül minden vonatkozás csak önmagára.

 

 

Megfeledkezés volna

 

az árnyékommal egyetértésben a két test

gyalogol a test mellett, anyám anyja és a

török bácsi nem létező, halott alakja,

 

nem beszél, ha beszélnének, a bácsi attól

fogva csak törökül, a hallgatás merénylet

a test ellen, nem tudják, mert többé nem élnek,

 

hányan is megyünk tulajdonképpen? üc, üc, üc,

megismétlem háromszor, oldalról süt a nap

az árnyékunkra, testté vált semmink, lemarad

 

a létezésünk, és a két ember nem-léte

lehetne megfeledkezés, mintha közértbe

mentek volna le értem, de ezt én nem érte.

 




 

Mítosz

 

a mítosz mondja: a halál alatt

háromszor még megfordul a lélek

a test körül. óvatlan könnyűséggel

míg átmásolja a mennyit érek

pontján önmagát. a túlból előlép

az angyal, a test meghal, a lélek-

tánctól szédül és nem érte

jött, gondolja az angyal, a testért

kenyeret tör, bort iszik, Jézus vére,

vállára dobja, üres zsákként, a testet,

avval megy vissza a túlba, a lélek-

tánc árnyéka gömbkarikákat ír a porba.

 

a mítosz mondja, és nem

a babona.

 

 

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret