stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Július

A kérdezés kényszere


Schmidt Dániel

 


Király V. István: Kérdés-pontok a történelemhez, a halálhoz és a szabadsághoz

 

A Kérdés-pontok a történelemhez, a halálhoz és a szabadsághoz*cím szuggesztív erÅ‘vel megy elébe az olvasói elváráshorizontoknak, hiszen világossá teszi, hogy a szerzÅ‘ nem a történelem, a halál és a szabadság lényegének valamiféle bezáruló meghatározásait kutatja, hanem inkább a megfogalmazott-megcélzott lényegiségekre irányuló kérdezésnek, és egyben a kérdezésnek és kutatásnak mint sajátos emberi létmódnak kérdezÅ‘ összegzésére törekszik. Király V. István könyvének gondolati csomópontjai (halandóság, történelem, szabadság) elsÅ‘ pillantásra kiváló alkalmat jelenthetnek fogalmi elemzésekre, fenomenológiai leírásokra, eszmetörténeti vizsgálódásokra, mégis – ahogy a kötet elÅ‘szavában is megfogalmazódik – ez a szövegalkotó gondolkodás mint folyamat semmiképpen sem alkalom szülte vagy a filozófia művelésének bizonyos „trendjeit” követÅ‘, hanem organikusan bomlik ki egy alkotó és önmagát is újraalkotni képes gondolkodás egészébÅ‘l. Ezért a szerzÅ‘ eddig megjelent írásaiból ismerÅ‘s, ismétlÅ‘dni látszó gondolatok lényegében a gondolkodás sajátosan körkörös mozgásának termékei, melyben a megismételt és az ismeretlen, a már megtapasztalt és az új kihívás nem zárják ki egymást.

Az elmélkedések – noha egyértelműen a teoretikus tisztázás értelmében vett tenni akarás szignójával bomlanak ki – egyben olyan példaértékű (szinte paradigmatikus) mozzanatai az egzisztenciális-ontológiai vizsgálódásoknak, amelyek számára az emberi lét elkülönülÅ‘ aspektusai a széttöredezett fogalmi egység mögött csak az önmaga létét végességében, illetve történetiségében megértÅ‘ létezÅ‘ komprehenziójában egységesülhetnek. Hogy létezett-e ez a léttel való szorosabb kapcsolatot kifejezÅ‘ fogalmi (és tegyük hozzá: lényegi) egység, ilyen „ténykérdésként” feltehetÅ‘leg nem a filozófus hatáskörébe tartozik. Ugyanakkor a szerzÅ‘, helyenként felbukkanó etimológiai utalásokkal, a „szóanyagnak” arra az értelemtranszcendáló sajátosságára alapozva, amely révén az elfedÅ‘dött értelem részben felidézhetÅ‘, úgy tűnik, éppen ezen értelem potenciális egységét vallja annak az egységnek, amely kifejtésre, tematizálásra vár.

Azonban a fent vázolt egység – mondhatnánk magyarázatképpen – nem holmi archeológiai vagy ennek kifejezÅ‘déseként pusztán lingvisztikai faktum, hanem minden faktum eredetének tájéka: az ember halandósága, amely nemcsak ennek a létezÅ‘nek az idejét képezi, hanem önészlelésének és világtudatának minden zugát áthatja, miközben idÅ‘tudatát és történetiségét is lehetÅ‘vé teszi. A Halál és történelem – Prolegomenák egy „történelemfilozófiai”, illetve történelemontológiai lehetÅ‘séghez címet viselÅ‘ elsÅ‘ fejezet a halál és a történelem konjunkciója által motivált kérdezésbÅ‘l nÅ‘ ki, a filozófiai kutatásnak egy sajátos lehetÅ‘ségén munkálkodva, mely a történelem értelmét, de magát a történelmet is annak puszta fakticitásában (Heidegger óta még mindig) szokatlanul az idÅ‘beliségre és annak is egy meghatározott vonására, a végességre irányulva tematizálja. Az „és” kötÅ‘szóval kifejezett konjunkció szerepe itt túlmutat azon az elemi logikai funkción, ami két terminust egymás mellé rendel, és ezek igaznak tartott leírásait egyetlen leíró kijelentésben egyesíti. Annak ellenére, hogy a közönségesen értett konjunkció tetszÅ‘leges, egymástól teljesen független tárgyakra is alkalmazható, és ebben a merÅ‘ jelentésnélküliségében formális igazságértékkel is felruházható, mégsem kerülünk általa közelebb az igazsághoz. Itt lényegében tehát a kötÅ‘szó már egy filozófiai belátás horderejébÅ‘l táplálkozik, feladatát a logika határain túlról kapja, ahol a formális trükkök helyett a gondolkodást a kérdezés mint az Å‘t megilletÅ‘ legsajátabb kényszer működteti, és ez nem más, mint a filozófiai ontológia „területe”.

A történelem és a halál tematikus és lényegi egymásba fonódását nem lehet járulékos eseményként lejegyezni, se különbözÅ‘ – akár történeti, akár történelemfilozófiai – kutatások kapóra jött témájaként nem értelmezhetÅ‘ itt, hiszen sok esetben ez utóbbiakra is áll, hogy a halál és a történetiség lényegközösségét nem méltathatják kellÅ‘ figyelemre. Mindemellett ma már a historiográfusok számos kiváló kutatással büszkélkedhetnek az emberi halandóságnak az elmúlt korok intézményes, kulturális stb. megnyilvánulásait illetÅ‘en. Ám elÅ‘bb-utóbb felmerül majd a kérdés, amely nem a történettudományi vagy történelemfilozófiai kutatások elégtelenségére utal, hanem arra a kihívásra, melyben e kutatások ontológiai alapzatának feltárása sürgettetik: „a halál történettudományi tanulmányozásának a sajátossága mégiscsak éppen az, hogy vele kapcsolatosan (is) elÅ‘bb-utóbb rá kell kérdeznünk arra, hogy valójában miért is fáradozunk mi – élÅ‘ emberek! – Å‘vele” (9.).

Ebben a már ontológiai vonatkozásban a halálnak a történettudomány számára kibontakozni képes értelme is csak úgy tehet szert valóban releváns egzisztenciális jelentÅ‘ségre, ha a kérdezÅ‘ és megismerni akaró létében súllyal bír, illetve arra „nyomasztóan” hat. Egy esetleges ellenvetés szerzÅ‘je talán éppen ezen a fronton építheti ki érvelését, arra hivatkozva, hogy az emberek jelentÅ‘s hányada – jóllehet éppen tunyaságból vagy ami még „természetesebb”: félelembÅ‘l – nem tulajdonít önmaga halandó mivoltának akkora jelentÅ‘séget, elsiklik a halál evidenciája fölött. MegjegyzendÅ‘, hogy egy ilyen meglehetÅ‘sen felületes ellenvetés semmiképpen se cáfolna, hanem inkább a célba vett és meg nem értett gondolkodásra, befogadásának nehézségére hívná fel a figyelmet.

Legyen akármennyire is problematikus a végesség evidenciájával szemben tanúsított globális közömbösség és elfordulás, váljék az kulturális, vallásos és bármilyen hagyomány rejtett alapjává, mégiscsak egy (vagy több) a halál tényét letagadó létértelmezés megnyilvánulásaként kell megérteni, amely „éppen azt tagadja le és meg, illetve pontosan annak és az olyasminek a letagadásán és felvállalásának az eltávolításán fáradozik – sÅ‘t, erÅ‘lködik – aminek éppen hogy a létét [...] »köszönheti«, illetve tulajdoníthatná!” (36.)

AmitÅ‘l végeredményben az elfordulás megtörténik, az nem csupán a halandóságnak az ember mivoltához tartozó faktuma, hanem – s ezt a szerzÅ‘ gondolatainak kitüntetett origójaként kezeli – a halandóságnak az emberi létezést (és annak történetiségét is) illetÅ‘ „alkotmányozó” vagy – a szakmabeliek körében nem is oly régen meghonosodott míves kifejezéssel – konstitutív jellege. Ehhez kötÅ‘dik annak belátása is, hogy a történelem mint sajátosan emberi létmód több mint életek és sorsok egy úgynevezett világidÅ‘ távlataiba szervezÅ‘dÅ‘ kapcsolata, éspedig azért, mert a történetiség éppen a létezÅ‘nek önmaga halála felé tartásában lesz azzá, ami, míg ezzel szemben „[a] »halhatatlan létezÅ‘k« történetiek sem lehetnek tehát, [...] nem is lehet nekik semmiféle történelmük”.

Nyilván azonban sem a történelem, sem a véges lét értelme nem bontakozhat ki egy a fentihez hasonló hierarchikus ontológiai sémából, amelynek szerepe – ismertsége és közérthetÅ‘sége folytán – legföljebb explikatív lehet. Az az értelem vagy tisztánlátás, amelyre a szerzÅ‘ szemlátomást törekszik, annak az egzisztenciális struktúrának az elméleti elmélyítését feltételezi, melynek totalitása nem egy elÅ‘re megalkotott vagy történetiségében adott egzisztenciaeszményen alapul, és Å‘ maga sem eredményez hasonlót, hanem tulajdonképpeni meghatározottsága szerint éppen a radikális kérdezésnek sokszor a különbözÅ‘ tradíciók eszményeivel szembeni perszeverenciája lesz.

A kérdezésnek ez a tematizáló lényegre irányultsága, mely a létezÅ‘ végsÅ‘ lehetÅ‘ségének a horizontján tesz szert a történetiség ontológiai gyökereinek szemléletére, önmagának mint a kérdezés cselekedetének eredetét sem származékos hozzátartozásként tapasztalhatja meg – egy olyan létmódhoz tartozóként, amely nem a kumulatív tudásszerzés vágya által vezérelve, hanem kizárólag a saját véges létmódja számára érvényes igazságkeresésben „érdekelten” halad az ismeretlenbe, mely utóbbi feltárultságában, illetve el-nem-rejtett valójában nem más, mint a lét igazsága. Részben ennek belátásából táplálkozik a kötet második, A szabadság ontológiája, avagy kérdezés a szabadság lényegéhez című fejezete, mely Heideggernek az igazság lényegével kapcsolatos gondolkodásával folytat kérdezÅ‘ párbeszédet – nem véletlenül, hiszen éppen az igazság lényegének heideggeri keresése által emelkedik az ontológia explicit és sürgetÅ‘ feladatává a szabadság kérdése is.

A szabadság lényegére irányuló kérdezés az igazság iránt elkötelezett gondolkodás számára nem jelöl ki sem diszciplináris, sem különbözÅ‘ tradíciók által bejáratott kutatási irányokat vagy elgondolási mechanizmusokat, viszont megkerülhetetlenné válik általa a kérdés: „mit is jelent valójában a szabadságról gondolkodni?” Jelenthet-e mást egyáltalán a szabadságról való gondolkodás vagy a gondolkodás általában, mint a szabadság cselekedetét? Azzal a belátással, hogy „képtelenek vagyunk a szabadságon kívül és kívülrÅ‘l gondolkodni, kutatni és kérdezni”, nincs árukapcsolásban a kérdés megnyugtató számbavételének és elraktározásának lehetÅ‘sége, hiszen attól, hogy formálisan minden gondolkodás, keresés és kutatás a szabadság talaján áll (sÅ‘t nem más, mint a szabadság cselekedete), még nem feltétlenül szabad. Ha ezt a fejezetet az imént megfogalmazott kérdésességnek a szűrÅ‘jén át olvassuk, abból a nyugati filozófiatörténet némely passzusának „újraolvasata” kínálkozik: Platón, Kant, Schopenhauer és Nietzsche „szabadsággondolkodásáé”, melynek a szerzÅ‘ kiemelt figyelmet szentel. Ezek nélkül valóban csak üres frázis lenne az igazság és a szabadság lényegi összetartozását állító kijelentés, és az egybefonódó lényegeken „dolgozó” ontológia is képtelen lenne azt megmagyarázni, hogy miként lehetséges a kérdezÅ‘ kutatás a szabadság cselekedeteként.

Az ontológiai kutatás itt túllép a teoretikus konstrukció igényén azáltal, hogy a problémahorizontot a maga relucens valójában érzékeli és közelíti meg. Konstrukcióról egyáltalán nem is beszélhetünk ott, ahol a létnek mint lehetÅ‘ségnek az értelmére irányul a kérdezés, hiszen az éppen a kérdezés létlehetÅ‘ségét választaná le önmagáról, hogy így puszta objektummá legyen. Azonban a faktikus élet és az Å‘ lehetÅ‘ségeit képezÅ‘ alapfenomének nem képezhetik semmilyen vizsgálódás tárgyát abban az értelemben, ahogyan például a növény a botanikáét, hanem éppen ellenkezÅ‘leg: a lét értelmezése és az értelem kutatása a faktikus élet legsajátabb lehetÅ‘ségét és kitüntetett létmódját képezi – a kérdezés a kérdezettben lel magára. És magára lel – az élet szokványos értelmezettsége számára annyira idegen – „fenomén-konstellációkban” (szabadság, halál és történelem) mint önmaga jobbára megkerülhetetlen, de mindenképpen létszerű és létét alkotó lehetÅ‘ségeiben is. Az emberi létezés értelme a „szabadságban s a vele és az általa konstituált végességben, illetve e végesség emberi létmódozataiban, vagyis a halál, a halandóság által konstituált és feltételezett történelemben van.” (203.)

A kötet függelékében, de egyáltalán nem mellékesen, hanem a témához sok szálon szervesen kapcsolódva kap helyet a filozófiaegyetem kérdésével foglalkozó, A szabadság fóruma – Filozófiaegyetem, katedrafilozófia és alkalmazott filozófia című írás és egy elmélyült hangvételű interjú szövege is, amelyet Rigán Lóránd készített a szerzÅ‘vel 2005-ben. Mindkét szöveg lényegében a filozófia művelésének és oktatásának konfliktushelyzetébÅ‘l kiinduló, személyes gondolkodói felelÅ‘sségvállalást sürgetÅ‘, arra ébresztgetÅ‘ gondolatokat tartalmaz.

 

*Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca, 2008.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret