stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Május

Változó előítéletek, alakuló identitások


Dranik Réka

 


Mondhatni nap mint nap hallunk olyan általánosító értékítéleteket, mint: „a román vendégszerető nép”, „a zsidók ügyeskedők”, „a cigányoknak jó zenei érzékük van” vagy „a cigányok lopnak”, „a magyar hajlamos a búskomorságra”, „a németek hűvösek” stb. Számtalan ezekhez hasonló, pozitív vagy negatív, nemzetekre, etnikumokra vonatkozó sztereotípia és előítélet létezett az idők folyamán, és forog ma is közszájon. Ezek alól egy nemzet vagy népcsoport sem képez kivételt.

Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete ehhez a napjainkban nagyon aktuális témakörhöz, a sztereotípiák és előítéletek, valamint az identitás problematikájához kapcsolódó tanulmánygyűjteményt jelentetett meg 2006-ban, Mindennapi előítéletek. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák címmel.

A sztereotípia, mint azt tudományos igénnyel először Walter Lippmann szociológus megfogalmazta, egy olyan „fejünkben lévő”, emberek, tárgyak és jelenségek valamely csoportjára vonatkozó, sematikus és leegyszerűsített „kép”, amely a világban való könnyebb eligazodásunkat szolgálja, és amely az észlelés ökonómiájából adódik. A bennünket körülvevő világ számtalan jelenségét egyszerűen képtelenek lennénk befogadni, ha – valamilyen szelekciós kritérium szerint – nem rendeznénk azokat kategóriákba. A kategóriákban való gondolkodás tehát szükségszerű velejárója észlelésünknek és a világban való tájékozódásunknak, ezért létezésünk és fennmaradásunk egyik alappillére. Más kérdés azonban, hogy a kategóriákban való gondolkodás és az ebből adódó sztereotipizálás milyen mértékben segíti elő a világunkban való eligazodást, és hogy ezáltal mennyire alkothatunk pontos képet róla. A dolgok és jelenségek kategóriákba való rendezése, sztereotipizálása szoros összefüggésben áll minden egyén saját kultúrájával, hiszen abba úgymond „beleszületünk”, nyelvünk, szokásaink, kulturális normarendszerünk elsajátításával készen kapjuk elődeinktől.

Az előítélet fogalma szorosan kapcsolódik a sztereotípia fogalmához; a szakirodalom sok esetben nem is választja külön a kettőt. Az előítélet fogalomkörébe tulajdonképpen inkább beletartozik egyfajta érzelmi töltet, míg a sztereotípia mentes lehet az érzelmi színezettől (bár nem minden esetben áll ez fenn – innen a két fogalom elkülönítésének nehézsége és sok esetben lehetetlensége). Egy példával megvilágítva: ha azt a sztereotipikus kijelentést teszi valaki, hogy „a németek muzikálisak és hűvösek”, akkor vitatható, hogy van-e (vagy nincs) a kijelentésnek érzelmi töltete, hiszen a „muzikális” jelző tükrözhet egyfajta pozitív, elismerő viszonyulást, és a „hűvös” jelző ennek ellenkezőjét, de akár mentesek is lehetnek mindennemű érzelmi felhangtól.

A sztereotípiák és előítéletek továbbá olyan megállapítások, mentális klisék, amelyeket egy adott csoport egészére, tehát a csoport minden tagjára vonatkozóan, általánosítva alkalmazunk, figyelmen kívül hagyva az egyes csoporttagok sajátosságait, egyedi jellemvonásait. Ezen mentális klisék nagyfokú közmegegyezésen alapulnak, és időben tartósan fennmaradnak, mondhatni apáról fiúra adódnak át. Sztereotípiákat és előítéleteket nemcsak más csoportokra, etnikumokra vonatkozóan fogalmazhatunk meg, hanem saját csoportunkkal, nemzetünkkel kapcsolatban is élnek bennünk sztereotipikus képek vagy értékítéletek, és ebből adódóan fontos szerepet játszanak identitástudatunkban.

A szerkesztők, Bakó Boglárka, Papp Richárd és Szarka László a tanulmánykötetet négy tematikus egység köré csoportosították, melyek közül az első három a sztereotípiáknak és előítéleteknek, valamint az identitásnak négy nagy kutatási terület és szempont szerinti vizsgálatait tartalmazza.

Az első, Antropológiai tanulmányok című tematikus egység – mint arra a cím is utal – az etnikai sztereotípiáknak és előítéleteknek, valamint az identitásnak a kulturális antropológus, illetve a néprajzkutató szemszögéből készített elemzéseit foglalja magába.

A fejezet és egyben a könyv nyitótanulmánya Bindorffer Györgyi kutatóé, aki a sztereotípia és az előítélet fogalomkörének és elméletének részletes bemutatása után az interetnikus kapcsolatok, a többség és a kisebbség viszonyának természetéről értekezik. Az interetnikus kapcsolatok mentén kialakuló sztereotipikus értékítéletek mibenlétét, időbeli változásukat egy példával is megvilágítja: a magyarországi svábok és magyarok egymásról és önmagukról alkotott sztereotípiáin keresztül. Vizsgálatai arra is rámutatnak, hogy az etnikumok megítélésében kialakuló hierarchia mennyire változó „kognitív séma”, amely szoros kapcsolatban áll a társadalmi-politikai kontextussal. Míg a második világháborút követően a többségi magyar társadalom meglehetősen ellenséges érzelmekkel viseltetett a kisebbségi svábokkal szemben, mára már ez az attitűd olyannyira megváltozott, hogy a svábok a Magyarországon élő kisebbségek hierarchiájában az első helyre kerültek. A változás meglehetősen összetett társadalmi-szociális okait a szerző részletesen bemutatja és elemzi.

A fejezet további három igen érdekes és szemlélettágító tanulmányt tartalmaz a cigány kisebbség egy-egy különálló csoportjáról. Bakó Boglárka egy dél-erdélyi vegyes etnikai összetételű falubankutatta az ott élő oláhcigány közösség és a nem cigány (magyar és román) csoportok közötti viszonyt, azok együttélési módozatait, egymásról kialakított vélekedéseiket, sztereotípiáikat. Mindezt azon történetek tükrében, melyeket a falubeli etnikumok egymásról meséltek. Ezen keresztül kristályosodott ki a faluban élő etnikai csoportok eltérő belső erkölcsi és viselkedésbeli normarandszere, amely mentén a cigány és nem cigány közösség közötti kapcsolatháló szerveződik.

Tesfay Sába egy másik cigányközösség, a marosvásárhelyi, illetve a városhoz közeli egyik faluban élő gábor cigányok mikrotársadalmát kutatta. Figyelmét főként a cigányközösség „mi” és „ők”, azaz a saját csoport és a másik csoport viszonyában artikulálódó identitásának a vizsgálatára irányította. Mindezen keresztül kirajzolódott a cigány kisközösség nagyon árnyalt képe, ahol az „ők” kategóriájába nemcsak a gádzsó, vagyis a nem cigány tartozik, hanem a többi, nem „kalapos gábor cigány” csoportok is. Külön érdekessége a vizsgálatnak, hogy a kutató félig magyar, félig afrikai származású, így sötétebb bőrszíne és egzotikusszármazása miatt a gábor cigány közösség megkülönböztetett szimpátiáját élvezhette, és ebből adódóan a kutatás szempontjából sem mindennapi eredményekkel gazdagodott.

Pálos Dóra egy Zala megyei kisváros, Zalaszát beás, azaz teknővájócigányközösségének életét és mindennapjait vizsgálva a közösség identitásmeghatározó kulturális mechanizmusait igyekezett feltárni. A tanulmány érthetően példázza azt a körkörös folyamatot, ahogyan a saját csoportsztereotípiák hatással vannak a másik, a többségi csoporttal létesített kapcsolatokra, illetve ahogyan a saját csoportra vonatkozó külső, többségi sztereotípiák és előítéletek befolyásolhatják egy csoport önképét.

A három tanulmány jól példázza azt a tényt, hogy amit az egyén egy népcsoporttal kapcsolatban mint külső csoporttag mondhatni egységesnek, merev kliséken keresztül szemlélve észlel és ítél meg, ez tulajdonképpen egy nagyon is heterogén, sokszínű és sok esetben egymástól igencsak eltérő, olykor egymással ellentétes erkölcsi normákkal és szokásrendszerrel bíró csoportokból tevődik össze.

Ilyés Zoltán kutatásai abból a szempontból értékesek, hogy feltérképezik azokat a gyimesi csángókról kialakult előítéleteket, illetve sztereotípiákat, amelyek a székelyek és a magyarországi magyarok vélekedéseiben érhetők tetten. Eredményei megvilágítják, hogy a sztereotípiák és előítéletek mennyire szorosan kapcsolódnak azokhoz a történelmi és szociáliskontextusokhoz, amelyekben két közösség érintkezésbe kerül egymással. Az érdekellentétek éppúgy kihatással vannak rájuk, mint a közösen megélt történelmi múlt. Nem kevésbé jelentős befolyásoló, formáló tényezőt képeznek egy csoport identitásának alakulásábana külső csoport vele szemben tanúsított elvárásai. A magyarországi magyarok etnográfiai idealizmusa, mellyel a gyimesi csángókat az ősi magyar nyelv és népi kulturális értékek hordozóinak és őrzőinek tartják, nem kis befolyást gyakorló hatás a gyimesi csángó közösség önképére. Szociokulturális életük és normarendszerük az eltérő elvárások, az előítéletek és mentális klisék mentén is artikulálódik.

A moldvai csángók az egyik legtöbbet kutatott etnikai csoport. A közösségben már megszokott a (magyarországi vagy erdélyi magyar, a román vagy más idegen ajkú) kutatók jelenléte. Különösen a rendszerváltozás óta vált ez nagyon gyakorivá. Ezáltal a kutatók csoportja mint külső csoport jelenik meg a helyiek szemében, aminek következtében kialakult bennük „a kutató képe”. Boros Balázs Pusztinán végzett terepmunkája során azt kísérelte meg felderíteni, hogy milyen sztereotipikus képek élnek a helyiekben „a kutatóról”, és ezek okaira kereste a választ. Vizsgálta a helyiek kutatóval szembeni attitűdjeit, reakcióit, de az ellentétes oldal, vagyis a magyar értelmiségi réteg és a magyar közvélemény csángóképét is elemezte. Véleménye szerint az igen összetett csángó identitás vizsgálatánál a hangsúlyt nem annyira a nyelvre és a tárgyi kultúra elemeire kell helyezni, hanem magukra a csoportot alkotó emberekre; azt tehát a csoporttagok között fennálló viszonyok és a közösségi szükségletek és érdekek fényében kell elemezni.

Kiss Márta Énlakán, egy mára már meglehetősen elnéptelenedett magyar faluban folytatott terepmunkája során arra összpontosított, hogy melyek azok a meghatározó tényezők, amelyek az énlakiak identitását meghatározzák és alakítják. Tanulmánya világosan bizonyítja, hogy egy közösség énképébe nemcsak a hely patinás múltja, az ahhoz kötődő legendák és történetek játszanak bele, hanem fellendülő idegenforgalma is. Mindazonáltal egy közösség önképe az azt alkotó kisebb csoportok eltérő értékrendjéből adódóan igencsak differenciált lehet. A szerző mindezt részletekbe menően elemzi, bemutatva azt a kapcsolathálót is, ami közöttük fennáll.

Két kisebbségi etnikai közösség, a hívő zsidók és a vajdasági magyarok önsztereotípiáit és identitásuk alapvető elemeit taglalja Papp Richárd tanulmánya. A magyarországi hívő zsidó közösségben végzett interjúi alapján rávilágít arra a tényre, hogy a különböző helyzetekben, például a többségi társadalomnak a másik csoport tagjaival való érintkezésében mennyire eltérőek is lehetnek azok a viselkedésminták, amelyeket az identitás, az önkép védelmében a kisebbségi csoport tagjai alkalmaznak. Ez a stratégia mindemellett a két – kisebbségi és többségi – csoport tagjai közötti, olykor súrlódásokkal terhes interakciók gördülékenységének biztosítására is irányul. A vajdasági magyarok identitásának leírásában bemutatja azt a kettősséget, amely az itt élő magyarok sajátos önképére jellemző: a „balkáni vér” több, jobbára pozitív eleme éppoly meghatározó erővel bír identitástudatukban, mint a magyarsághoz mint nemzethez való kötődés tudata.

A kötet második tematikus egységét (Előítélet, identitás, etnikus terek) a sztereotípiákat és előítéleteket, valamint az identitást szociológiai módszerekkel vizsgáló tanulmányok képezik.

Lehet-e az előítéletesség vélelmezése maga is egy előítélet? Kovács András történész és szociológus két csoport, a magyarországi magyarok és zsidók viszonyában problematizálta és vizsgálta ezt a fontos kérdéskört. Két etnikai csoport között komoly feszültségek forrásai lehetnek olyan kétértelműen interpretálható, etnikai vonatkozású kijelentések, amelyeket – bár a kijelentő fél szándékai szerint semmiféle negatív konnotációt nem hordoznak – az érintett etnikai csoport tagjai sértőnek vagy támadónak ítélnek meg. Ha például valaki „zsidókérdésről” beszél, az akár mentes lehet mindennemű antiszemita felhangtól, ám egy zsidó szemében zsidóellenes attitűdre valló jelnek minősülhet. A szerző zsidó–magyar vonatkozásban azokat a kétértelműnek ható kijelentéseket és attitűdöket ismerteti, melyeket a zsidók antiszemitának, a nem zsidó közösség tagjai pedig attól mentesnek vélnek. Eredményeit empirikus kutatásai alapján összeállított táblázattal szemlélteti.

Balassa Szilvia szintén a közvéle-ménykutatás differenciált mérési eszközeivel vizsgálta a magyarországi antiszemita, cigányellenes és az országban élő külföldiekkel (bevándorlókkal, vendégmunkásokkal stb.) szemben tanúsított xenofób attitűdök típusait, ezek erősségi fokozatait és okait. Mindhárom előítéletekkel sújtott csoport esetében felvázolja az előítéletes attitűdök társadalmi-kulturális, valamint személyi-szubjektív összetevőkre lebontható oksági modelljeit. A három előítélet-rendszer nagy eltéréseket mutató hátterében az a tény húzódik meg, hogy az egyik vagy másik etnikummal vagy csoporttal szembeni előítéletes attitűdök bizonyos mértékben már kulturális tabukká váltak a társadalomban.

Tóth Ágnes és Vékás János arra kereste a választ, hogy milyen társadalmi, gazdasági és kulturális mozgatórugói vannak a Magyarországon létrejövő vegyes házasságoknak, valamint hogy a vegyes házasság milyen hatással van az abban élő párok és gyerekeik identitástudatára, nemzeti hovatartozásuk meghatározására. Felmérésük eredményeit számos táblázattal és grafikonnal tették szemléletessé és támasztották alá.

Örkény Antal és Székelyi Mária 2005-ben egy rendhagyó közvélemény-kutatást, úgynevezett deliberative-poll-t vagy delibe-ratív (gondolkodtató) közvélemény-kutatást folytattak le, amelynek lényege, hogy véletlenszerűen kiválasztott emberekből kialakított csoportokat valamilyen társadalmi vagy szociális problémával kapcsolatban véleménynyilvánításra kérnek fel. Pár hétnyi vagy hónapnyi idő elteltével újból felkérik őket az adott témával kapcsolatos véleményük kinyilvánítására, azonban mindezen idő alatt lehetőséget biztosítanak számukra, hogy ismereteiket az adott témával kapcsolatosan elmélyíthessék, és mindezek mellett időről időre nyilvános összejövetelekre, a témával kapcsolatos vitaestekre hívják el őket, ahol szembesíthetik nézeteiket. A kísérletet már számos országban lefolytatták, és az eredmények azt mutatják, hogy a részt-vevők 60–70 százalékánál igen jelentős véleményváltozás ment végbe az adott témával kapcsolatban. Ez a szociológiai kísérlet abból az alapfeltevésből született, hogy az emberek többsége sok témával kapcsolatban csak igen felületes ismeretekkel rendelkezik, de ha kellő mennyiségű információ birtokába jut, a problémához való hozzáállása is nagymértékben módosul. A két kutató Magyarországon először valósította meg ezt a típusú közvélemény-kutatást, amelynek központi témáját a roma kisebbség helyzete képezte. Tanulmányuk ennek a felmérésnek a részletes ismertetése.

Farkas György az etnogeográfiai kutatásokban felmerülő alapvető problémákra hívja fel a figyelmet. Ismerteti az etnikai földrajznak mint viszonylag új keletű tudományos diszciplínának a tárgyát, és taglalja definíciójának problematikussága mellett például az etnikumok, a nyelvi határok térképi megjelenítéseiben felmerülő nehézségeket is. Megkísérli a diszciplína újfajta meghatározását, amelynek fényében javaslatokat tesz az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének adatbázisában található tematikus etnikai térképek módosítására.

A 19. században beindult nemzeti öntudatra ébredés hatására a század második felétől több olyan elmélet látott napvilágot, amely egy nemzetnek, népnek valamely földterülethez való jogát az adott népnek a földrajzi környezettel való szoros összefüggésére hivatkozva próbálta igazolni. Az ilyen tematikájú, tudományos igénnyel született művek a magyar kultúrkörben is megjelentek a 19–20. század fordulóján. Ezekben az írásokban a „saját nemzeti tér”, vagyis a magyar államtér határait az etnikai vagy nyelvi hovatartozás alapján igyekeztek igazolni. A földrajzi-etnikai alapú érvrendszerek közül a legkidolgozottabb és legsikeresebb Prinz Gyula geográfus „Tisia-elmélete” volt, amely a magyar népnek a Kárpát-medencéhez mint államtérhez való jogát a térség tájszerkezetének összefüggő és földtani szempontból is „kerek egész” voltával indokolta. Elméletének precíz, részletekbe menő kidolgozásához és nagy népszerűségéhez az 1920-as trianoni békeszerződés traumája jelentős mértékben járult hozzá. Keményfi Róbert írása a mára már túlhaladottá vált Tisia-elmélet létrejöttének társadalmi-szociális és pszichológiai kontextusait értelmezi, ismertetve a tudós kettős viszonyát a német geográfia ezen irányzatához.

A tanulmánygyűjtemény harmadik témaegységében (Történeti sztereotípiák és mítoszok) a történelmi múlt mentális kliséinek és előítéleteinek, valamint az ezek fényében alakuló nemzeti identitástudatok világába nyerünk bepillantást.

A szlovák kutató, Gabriela Kiliánová egy határ menti multietnikus lakosságú kisváros, Dévény viszontagságos múltján keresztül világítja meg, hogy egy történelmi jelentőségű hely miként válhat akár több nép nemzeti szimbólumává és identitástudatának részévé a politikai konjunktúra és a társadalmi kontextus függvényeként. A mai Szlovákia területéhez tartozó, annak délnyugati határán elhelyezkedőDévény (Devín) a különböző történelmi korokon át más és más országok részét képezte; tartozott szlovák, német, osztrák és magyar fennhatóságú területhez is. A nemzeti érzelmekre apelláló és különböző nemzeti érdekek szolgálatában álló, számos politikai diskurzuson keresztül megjelenített hely mint jelentős nemzeti szimbólum beépült mind a szlovákok, mind a németek, az osztrákok és a magyarok nemzeti identitástudatába. A határ menti többnemzetiségű városka történetében a szerző Európa ezen térségének utóbbi két évszázados történelmét, hányatott sorsát látja „kicsiben”, miáltal a város a különböző nemzeti-etnikai, vallási és politikai csoportok közötti torzsalkodások és egyben választóvonalak szimbólumává is válik. A kutató tanulmányáért Herder-díjban részesült.

Feischmidt Margit egy szintén történelmi jelentőségű szimbolikus helyhez, az Aradhoz fűződő kulturális reprezentációkat elemzi. Egy történelmi jelentőséggel bíró hely és annak jelképértékű terei – például egy emlékmű felállításával – szintén fontos részét képezhetik egy nép identitástudatának. Egy nemzeti jellegű emlékmű felavatásával bekövetkezik a tér nemzetiesedése, ami által az a nemzeti tudatba és önképbe mint nemzeti szimbólum épül be. Feischmidt Margit tanulmánya az aradi vértanúk emlékművének zaklatott „életútját” követi nyomon, továbbá azokat a hozzá kapcsolódó diskurzusokat elemzi, amelyek – az aktuális politikai konjunktúra függvényében – más és más identitásformáló stratégiákat, elemeket és más-más jelentéseket kapcsoltak az emlékműhöz.

Egy nagyon érdekes és meglehetősen kiaknázatlan témához nyúlt Sorin Mitu: az erdélyi románok 19. századi, magyarokkal kapcsolatos vélekedéseit, sztereotípiáit vizsgálta meg, vette górcső alá. A románok magyarságképét a 19. századi román történészek, politikusok, írók és publicisták írásai alapján körvonalazta. E század román értelmiségének, elitrétegének magyarságról alkotott képe nagy vonalakban megegyezett a magyarság önmagáról formált (pozitív) sztereotip képzetével. A választóvonalat és fordulatot a románok magyarságképében az 1848-as forradalom jelentette, amikor a két nemzet közötti ellentétek nagymértékben kiéleződtek, és aminek következtében a románok magyarokkal kapcsolatos vélekedései a század második felében a lehető legnegatívabb sztereotípiák és előítéletek sorát építették magukba. Mitu elemzéseit a kor történelmi eseményeinek és politikai viszonyainak részletes ismertetésével teszi átfogóbbá, keresi a választ a magyarságképben bekövetkezett változások mélyen rejlő okaira.

A kötetet a Kronológiák című fejezet két tanulmánya zárja. Mlecsenkov László írásában a 2005-ös év magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekkel kapcsolatos politikai és kulturális eseményeinek időrendi bemutatására vállalkozott, Vékás János pedig ugyanezen időintervallum jelentős eseményeit szedte egy csokorba az anyaország és a határon túli magyarok viszonylatában.

A tanulmánykötet olyan fontos eredményeket és felismeréseket tartalmaz, amelyekkel a szakterület különösen magyar kutatójának föltétlenül számolnia kell, a téma iránt érdeklődőnek pedig nemcsak lebilincselő olvasmányélményt nyújt, hanem etnikai kategóriáinak újraértékelésére is készteti, arra, hogy új és elfogulatlanabb szemmel tekintsünk „a másikra”, és hogy legalább egy lépéssel – ahogy Pálos Dóra cigány házigazdája és később legjobb barátja, Mami fogalmazott – „közelebb kerüljünk »egymáshoz«”.

 

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret