stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Május

Létezik-e kisebbségtörténet?


Egry Gábor

 


Az MTA Kisebbségkutató Intézete körül összpontosuló (nem kis részben a volt Teleki Intézethez is kapcsolódó) kollektív szerzői kör komoly és alighanem időszerű vállalkozásba fogott, amikor elhatározták, hogy elkészítik az első magyar kisebbségtörténeti kézikönyvet. A munka, ami mindenekelőtt a magyar kisebbségek 20. századi történetének bemutatását vállalta, elsősorban az elmúlt valamivel több mint két évtized eredményeinek összegzése; időszerűségét is éppen az adja, hogy a kutatások – a még mindig meglévő, a köteten is érezhető nagy hiányok ellenére – immár eljutottak arra a szintre, ahol összegzésük jóval több lehet egy közhelygyűjteménynél. Igaz, bizonyos értelemben kevesebb is egy átfogó kisebbségtörténeti munkánál, főként abban az értelemben, hogy a szerzők korábbi kutatásai, témái, eredményei érezhetően befolyásolták a szerkezetet és leginkább a téma tárgyalásainak súlypontjait.

Mindez persze csak annyiban kritika, amennyiben egyáltalán elképzelhető egy kollektív munka esetében a tematikus határok előzetes, nagyon szigorú felosztása és annak érvényesítése. Az ugyanis egyáltalán nem állítható az impozáns kötetről, hogy a magyar kisebbségek történetét illetően ne foglalná magában a lényeges problémákat, illetve ne lenne kellően átfogó, még úgy is, hogy azért nem biztos, hogy az 1989 és 2007 közé eső, kétségtelenül izgalmas és érdekes időszaknak kellett volna szentelni az értekező rész egyharmadát. Bár az elmúlt két évtized problémaköre valóban fontos, ennek rovására talán lehetett volna helyet találni néhány elméleti és módszertani jellegű probléma tárgyalására is, melyeket a szerkesztők bevezetője felvillant ugyan, de nem jár körül a szükséges alapossággal, inkább csak a lehetséges ellenvetések felületes elhárítását célozza.

Erről azonban részletesen később, kezdetnek érdemes talán a kötet erényeit méltatni. Figyelembe véve a szerzői, szerkesztői szándékot, egy akár tankönyvként is használható kézikönyv megalkotását, mindenekelőtt azt érdemes leszögezni, hogy a vállalkozás ebből a szempontból kifejezetten sikeresnek bizonyult. A kötet szerkezetileg jól áttekinthető, és az egyes nagyobb, kronologikusan elhatárolt részeken belül (Impériumváltás és nemzetállamok 1918–1921; A két világháború közti időszak 1921–1938; A második világháború évei 1939–1944; A világháború végétől a kommunista hatalomátvételig 1944–1948; A kelet-közép-európai pártállamokban 1948–1989; A rendszerváltástól napjainkig 1989–2007) következetesen érvényre jut a földrajzi térségek szerinti tagoltság és az, hogy a kisebbségek történetének némely, általánosan meghatározónak tekinthető tényezőjét egy-egy korszakra vonatkozóan átfogóan tárgyalják a szerzők. Így aztán minden korszakra vonatkozóan képet kaphatunk az erdélyi, a csehszlovákiai, szlovákiai, a délszláv térségben élő és a burgenlandi magyarság politikai és társadalmi viszonyairól. Emellett önálló fejezet tárgyalja például Magyarország felbomlását, az egyes korszakok magyarországi magyarságpolitikáját, a nemzetközi jog és a nemzetközi rendszer kisebbségi vonatkozásait, a kisebbségi kultúra és művelődés problémáit, a földreformokat. Ezek adnak képet a kisebbségi és többségi nemzetépítés konfliktusairól és folyamatairól, a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerének tevékenységéről, a revízió sikereiről, a kommunista rendszerek nemzetiségi politikájáról vagy éppen a Brezsnyev-doktrína nemzetiségpolitikai következményeiről. Mindezeket kiegészítendő önállóan tárgyalja a kötet a nyelvi jogok és nyelvhasználat problémáját, a magyar nyelvű zsidó közösségek kérdését, a moldvai csángókat, a cigányokat, sőt a nyugati diaszpórát is.

Talán ebből is érzékelhető, hogy az adott terjedelmi korlátok között, egy kézikönyv tartalmi követelményeihez igazodva a szerzők és szerkesztők valóban igyekeztek minden szóba jöhető kérdés kapcsán legalább az alapvető információkat, a legtöbb esetben pedig annál sokkal többet megjeleníteni a kötet lapjain. Mindehhez hozzáadódik még az egyes fejezetekhez mellékelt forrás, szemelvények, adatok, bibliográfiai válogatás, a bőséges fotóanyag és szövegközi térképek. Ezeket egészíti ki egy általános bibliográfia, a népszámlálásokon regisztrált nemzetiségi adatokat az egyes országok szerint és különböző közigazgatási egységek alapján (járás, megye, község, település) összefoglaló táblázatok, valamint a kötetet záró, etnikai térszerkezetet mutató, színes térképek. Talán csak egy életrajzi adatokkal kibővített névmutató hiányzik.

A kötetet azonban nem csak praktikus érdemei miatt lehet dicsérni. Noha a szerzői gárda (29 fő) meglehetősen heterogén hátterét, kutatási témáját, szemléletét tekintve, a problémák tárgyalása alapvetően higgadt és visszafogott maradt, annak ellenére, hogy a magyar kisebbségek története esetében könnyen kínálná magát egy nagyon érzelmes megközelítés. (Bár a könyv első bemutatóján Tölgyessy Péter éppen azt emelte ki, hogy ő nagyon szomorúnak találta a megelevenedő történetet.) Az oly divatos sérelmi beszédmódnak is kevés nyomát találni a szövegben, bár a vájt fülű olvasó helyenként mégiscsak felfedezheti. Főként a demográfiai folyamatok tárgyalása esetében ezeket nem egy esetben veszteségként és nyereségként, határok elmozdulásaként jelenítik meg, a magyar kisebbségi közösséget talán a szükségesnél jobban egy adott területhez kötve (Tátrai Patrik fejezete vagy Gyurgyík Lászlóé).

Igaz, a kötetet olvasva mindenképpen meg kell említeni, hogy a választott – és a kézikönyv-jelleghez jól igazodó – szerkezetnek vannak hátrányai is. Az elaprózott tárgyalás mellett nehéz a kilenc évtized folyamatainak dinamikáját bemutatni, akár társadalomtörténetileg, akár a politikában, akár a kultúrát tekintve. A társadalomtörténeti folyamatok kapcsán minden bizonnyal elképzelhető lett volna az egész korszakot átfogó, a változásokat is ilyen módon kontextualizáló megközelítés is. A politikatörténet esetében inkább az egyes fejezetek koncentráltsága okoz hiányérzetet, egy-egy utódállam nemzetiségpolitikája sokkal inkább tűnik állandónak egy adott időszakon belül, mintsem változónak, és ennek lényegét ráadásul a kötet tükrében már a kezdet kezdetétől fogva ugyanazok a sérelmek és problémák jelentik. Talán ez lehetett az oka annak is, hogy a munka szerkesztőinek és szerzőinek kifejezetten érezhető szándéka ellenére mégis szomorú vagy szenvedéstörténetként olvasható.

Mindez azonban önmagában kevéssé jelentene problémát. Ezek a példák sokkal inkább azért emelhetőek ki, mert annak ellenére is a kisebbségtörténet elméleti megközelítésének tisztázatlanságára mutatnak rá, hogy az előszó kísérletet tesz néhány elméleti és módszertani kérdés felvillantására. Pedig a kötet egyik legfontosabb tanulsága éppen az lehet, hogy a kutatások jelenlegi állása mellett már ideje elgondolkodni ennek a területnek a mibenlétén és problémáin is.

Bár a szerzők a vonatkozó részekben felteszik a kérdést, miként köthető a magyar kisebbségek története a magyar és az egyes nemzetállami történetekhez, és ezt a kényszerkisebbségek fogalma, valamint a nemzetiesítő állam – nemzeti kisebbség – anyaállam triadikus viszonyrendszere felől is megpróbálják megközelíteni, ez önmagában valószínűleg kevés. Talán érdemesebb lett volna a kérdéssel részletesebben és összefoglaló igénnyel is foglalkozni, alaposan körüljárva a lehetséges módszertani és elméleti problémákat is, különösen azért, mert az egyes részkérdések esetében amúgy is megkerülhetetlenek. Elég csak arra gondolni, hogy vajon létezik-e magyar kisebbségi társadalomtörténet.

Persze már arra a kérdésre sem könnyű választ adni, vajon mi is a kisebbségtörténet, vagy konkrétabban mi a magyar kisebbségek története. Vajon ez egy önálló történetet jelent, vagy Magyarország történetének része, netalán az egyes utódállamok története keretébe illesztendő? Miként kötődnek egymáshoz ezek a lehetséges megközelítések és történeti perspektívák? Az előszó ugyan említi (9.), hogy a téma összefügg nemzetközi változásokkal, a Magyarországgal szomszédos országok bel- és külpolitikájával, a kisebbségek szerepével és pozícióival, ez azonban nem szükségszerűen foglalja magában például a társadalmi változásokat. Másfelől a kényszerkisebbségek fogalma (vagyis annak hangsúlyozása, hogy a magyar kisebbségeket közösségként a békeszerződések hozták létre, és csak ennek hatására kezdődik önszerveződésük) nem veszi figyelembe a korábbi, regionális szerveződéseket, ott, ahol voltak ilyenek, sőt arról sem vesz tudomást, hogy ennek a regionalizmusnak lehetett a politikán túli, társadalmi alapja is. Ezzel azonban nemcsak az előtörténetet zárja ki a probléma vizsgálatából, hanem egy olyan lehetséges összehasonlítási szempontot is, aminek magyarázó ereje lehetne például az egyes kisebbségi magyar elitek 1938 és 1944 közötti sikerességére vonatkozóan. Legalább azt a kérdést mégis érdemes lenne feltenni, hogy kell-e egyáltalán foglalkozni a regionalizmus problémájával, vagy a magyarság 1918 végén homogén egységként fogható fel, amit csak az ország felbomlása indít el a szétfejlődés útján.

Mi is tehát a kisebbségtörténet, általában és ennek a kötetnek a tükrében? Vajon a magyarságról leszakadt részek önálló története? De akkor mi fogja őket össze mégis egyetlen keretben? Vagy esetleg a ma divatos „entangled history” (összefonódó történelem) egyik minősített esete, amit csak a magyarországi és a nemzetállami központok, a kisebbségi, valamint a többségi nemzethez tartozó, de regionális csoportok és közösségek bonyolult viszonyrendszerében lehet igazán értelmezni? Továbbá ha van kisebbségi társadalomtörténet, akkor ennek mi a kezdőpontja? Mennyire lehet ez a társadalomtörténet nemzeti? Vajon létezik-e a „magyar” Kolozsvár társadalomtörténeti szempontból, vagy csak Kolozsvár létezik, be- és kivándorlóival, hátországával, aminek egyik, de csak egyik dimenziója a népesség nemzeti megoszlása? Vagy esetleg Rogers Brubaker elméletének megfelelően csak elitek vannak, amelyek nemzeti alapon próbálják mozgósítani meglehetősen cseppfolyós csoportjaikat? A kérdés a látszat ellenére egyáltalán nemcsak elméleti, hanem meghatározhatja a kötetben felsorakoztatott anyag értelmezését is. Egyáltalán nem mindegy, hogy a többségi vidékekre vándorló kisebbségi munkásokat minek is tekintjük: a munkaerő-vándorlás mindennapos jelenségében részt vevőknek, a nemzeti közösségből kiszakadó veszélyeztetett nemzettagoknak vagy éppen egy elnemzetietlenítő állampolitika tárgyainak?

Hasonlóan fontos lenne foglalkozni azzal a kihívással, amit a szociológia és az antropológia intézett a történettudományhoz (is). Mert ugyan Rogers Brubaker fentebb említett koncepciója a triadikus viszonyrendszerről megjelenik a kötetben, de az az ehhez szorosan kapcsolódó hipotézise, miszerint az egyes nemzetek, nemzeti kisebbségek valójában nem foghatóak fel olyan, állandóan létező csoportként, amilyenként a társadalomtudományok kezelik és elemzik őket, hanem ezzel szemben sokkal inkább külön kontextusokban és az elitek konstrukciós tevékenysége révén, „eseményként” lehet őket megragadni, elsikkad. Sem kritikus számbavétele, sem a megközelítés érvényesítése nem jön szóba, annak ellenére, hogy az elmúlt néhány évben, főként a német–cseh viszonyra vonatkozva fontos munkák sora (a teljesség igénye nélkül említhető Pieter M. Judson: Guardians of the Nation: Activists on the Language Frontiers of Imperial Austria, Jeremy King: Budweisers into Czechs and Germans: A Local History of Bohemian Politics, 1848-1948, Tara Zahra: Kidnapped Souls: National Indifference and the Battle for Children in the Bohemian Lands, 1900-1948) alkalmazta ezt a modellt. Noha ezek szerzői, abbeli igyekezetükben, hogy elkerüljék az esszencializmust, és magának a nemzet létrehozásának, megteremtésének mechanizmusait tárhassák fel, számos esetben a szükségesnél kevésbé vesznek tudomást olyan élő, a lakosság által is így felfogott helyi törésvonalakról, melyek nemzeti választóvonalként is könnyen átértelmezhetőek voltak, kiinduló feltételezésük, miszerint helyi szinten, a mindennapokban a nemzeti hovatartozás korántsem feltétlenül volt olyan meghatározó és fontos, mint azt a „nemzetépítők” szeretnék és elképzelik, arra mindenképpen rávilágított, hogy a nemzeti kisebbség vagy a nemzetiség valóban nem olyan egyértelműen meghatározható entitás, mint azt a kisebbségtörténeti források legtöbbjének szerzői szeretnék láttatni.

Ez azonban felvethető ezzel a kötettel kapcsolatban is. Egyik jó példa erre a nyelvhatár fogalma, amit a szerzők egyértelmű és földrajzi dimenziójú fogalomként kezelnek, noha ennek a fogalomnak a szoros kapcsolata a nemzetépítéssel éppenséggel kételyeket is ébreszthetne, különösen annak tükrében, hogy például Csehszlovákiában olyan drámai módon változott meg a települések nemzetiségi összetétele 1910 és 1930 között. Miután ez a jelenség lényegében azonos azzal, amit az előbbiekben említett szerzők hangsúlyoznak a cseh–német vagy éppen a német–szlovén esetben, és amit úgy fogtak fel, mint ami igazolja az egyénnek a nemzet kategóriájához való összetett, sokszor akár a külső, nacionalista szemlélők számára összeegyeztethetetlennek tűnő azonosságtudatokat magában foglaló viszonyára vonatkozó hipotézisüket. Ez alapján az a feltételezés is megkockáztatható lenne, hogy az itteni viszonyok sok szempontból hasonlóak lehettek a német–cseh vegyes lakosságú vidékekhez, ahol a nemzeti és nyelvi azonosság kérdése a mindennapokban kisebb volt, mint azt a nemzetépítő aktivisták elvárták, és a nyelvhasználat vagy a népszámlálások különböző kategóriái sokkal kevésbé egyértelműen húztak határt két nemzet közt, mint azt szerették volna. Viszont ennek magyarázatára nem biztos, hogy elegendő akár a hatalmi erőszak és manipuláció, akár a józanul haszonelvű, egyéni mérlegelés. Ráadásul a nyelvhatár fogalma ebben a formában sokkal kevésbé szociolingvisztikai, és sokkal inkább Magyarország földrajzi (viszont semmiképpen sem nyelvi) fogalmához kapcsolódik; változása sem más, mint a régi Magyarország „elporladása”.

Ugyancsak olyan fontos, általános érvényű kérdés a kisebbségtörténet eredete és egykori szerepe. A kötetből is kiderül, hogy ez alapvetően a revíziós politika szolgálatában született, és részben azt is szolgálta. (Nem önmagában, hanem pl. a térképészettel, etnográfiával, nyelvtudománnyal, történettudománnyal együtt.) A kisebbség leírása egyúttal a határai kijelölését is jelentette, a másik nemzet „visszaszorítását”. Kapcsolata a politikával később is egyértelmű volt, akár a békeelőkészítés során, akár 1989-et követően. Bár ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy eredményei használhatatlanok lennének, a kérdés mégis fontos, részben azért, mert a két világháború közti korszakra vonatkozó ismereteink jelentős része más lehetőség híján ma is olyan, a kötet bibliográfiai válogatásában is szereplő munkákra támaszkodik, melyek megírása és kiadása mögött éppen ez a szándék állt (pl. Kornis Gyula, Móricz Miklós, Mikó Imre munkái). Vajon milyen módon olvashatóak és használhatóak ezek? Csupán szakmunkaként vagy éppen a magyarságpolitika történetének forrásaiként?

Hasonló kérdés vethető fel az általunk és az említett munkák által használt forrásokra vonatkozóan is. Tudva például, a magyar kormányzat legalábbis kísérletet tett arra, hogy központilag koordinálja az erdélyi sajtóban megjelenő híranyagot (természetesen a sérelmeket előtérbe állítva), és a korabeli munkák forrásai is jórészt ezek voltak, vajon mennyire fogadható el az ezekből kirajzolódó kép? Egyáltalán megítélhető-e már, hogy mennyire valóságos vagy torz az a sérelmi és szenvedéstörténet, ami kirajzolódik a sajtóból és ezekből a munkákból? Vajon azoknak az erdélyi magyar joghallgatók által készített jelentéseknek higgyünk-e, amelyek szerint a román igazságszolgáltatás nemzeti értelemben pártatlan volt, vagy a sérelmeket taglaló sajtóanyagnak? A csendőri brutalitásokat nemes egyszerűséggel hasznos, de mértéktelenül eltúlzott propaganda-alapanyagnak minősítő ügynöknek vagy a panaszoknak? A nyelvhasználatot tiltó tábláknak, vagy a magyarul beszélő nagyszalontai román hivatalnokokat megemlítő beszámolónak?

Ezekre a kérdésekre persze nem biztos, hogy választ tudnánk adni a kutatások mai állása mellett, és így legfeljebb általános formában, a problémával való szembesülést magát hiányolva említhetőek a kötettel kapcsolatban. Részben éppen azért, mert a konkrét megállapítások esetében sokkal kevesebb kritikai megjegyzésre adódik lehetőség. Azért ezek közül is érdemes kiemelni néhány fontosabbat. (Miután magam elsősorban a két világháború közti időszakkal foglalkozom, innen válogattam.) Felesleges ténybeli tévedés, hogy a bukaresti titkos szerződés a Tiszáig terjedő kelet-magyarországi területeket ígért volna Romániának (14.). Kós Károly és Paál Árpád már 1918–1919-et megelőzően is ismert közéleti személyiségek voltak Erdélyben, lakóhelyük határain túl is (33.). Ciszlajtániában 1918-at megelőzően nem (vagy nem csak) az egyházi oktatás jelentette a kisebbségi oktatás gerincét, hanem olyan magániskolák, melyeket az állam kötelezően átvett, ha öt év átlagában a tanulók létszáma elérte a negyven főt. A különböző iskolafenntartók éppen erre törekedve hozták létre intézményeiket (76.). A szlovénoknak is volt saját intézményrendszere 1918-at megelőzően, nem csak egyesületek formájában, hiszen Krajna tartományban ők voltak többségben (76.). Talán érdemes lett volna egy kicsit bővebben is foglalkozni az egyes utódállamok belső, regionális és kulturális megosztottságával, hiszen például nemcsak a különböző utódállamok régi elitjeinek volt különböző a politikai kultúrája (76.), hanem az újonnan megszerzett területek többségi elitjének is. Elég csak arra gondolni, hogy Nagy-Románia román politikusai közül voltak, akik Magyarország parlamentjében, voltak, akik a bukovinai Landtagban és a bécsi Reichsratban, és voltak, akik a cári Oroszország intézményeiben szocializálódtak. Végül azt is érdemes lett volna bővebben érinteni, hogy a második világháború után szinte minden Magyarországgal szomszédos államban megkísérelt etnikai tisztogatás és/vagy lakosságcsere nemcsak vagy nem elsősorban a kommunista pártok találmánya volt, hanem lényegében a második világháború előtt és alatt megfogalmazódó hasonló tervekre és sok esetben gyakorlatra is épült (192.).

Mindezzel együtt a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században fontos munka. Nem csak a felsőoktatás vagy a tanárok számára, nem csak a kutatás alapvető kézikönyveként. Legalább ilyen lényeges az is, hogy a könyv kapcsán felmerülő problémákból világosan kirajzolódik, merre is vezethet a magyar kisebbségtörténeti kutatások további útja.

 

*Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Szerk. Bárdi Nándor – Fedinec Csilla – Szarka László. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Bp., 2008.

 

 

Vissza az oldal tetejére

+ betűméret | - betűméret