stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Március

Hatalmi elit Magyarországon a 20. század második felében, 1945–1989


Gyarmati György

 


 

I. Az elit és a kommunista fogalom viszonya

Négy megjegyzés kívánkozik a referátum elejére a fogalomhasználat, illetve a kommunista hatalmi elit általános jellemzői tekintetében. Ezeket tömör kijelentésekként teszem meg. Árnyaltabb és okadatoltabb kifejtésére most éppúgy nincs terünk, mint ahogy a korszak egyes alperiódusainak elittablója is csak a lényegi elemekre koncentráló vázlat.

 

1. Az elit fogalom használata nem egyértelmű a kommunista diktatúrákkal foglalkozó diskurzusban. Leginkább azért nem, mert az e körben tárgyalt szűk társadalmi csoport tagjai, illetve reprezentánsai sem tulajdonosi szempontból, sem képzettségi szempontból nem sorolhatók sem a régi rend kései korszakának művelt arisztokratái, sem pedig az ún. polgári kori előkelőségek közé. (Versus: tulajdonosi vagy tudáselit: Notabilitäten des Besitzbürgertum oder Bildungsbürgertum.) A különbségtétel egy mindmáig keveredő kettős nézőpontból következik. A kommunista rendszerek létrejöttének és működésének ideológiai önlegitimálása éppen a hatalomváltás társadalmi reprezentálása okán utasította el a korábbi elitekkel való közösségvállalást. Általában is egy markáns elitellenességet, illetve egalitarianizmust képviselt. A munkás, illetve paraszti származás vált elvileg megkívánt pedigrévé, aki pedig ezt nem tudta felmutatni, annak – úgymond – a munkásmozgalom „tisztítótüzében” kellett megigazulnia: megszabadulni a „polgári származás”, illetve habitus stigmáitól. A visszatekintő kritikai megközelítések ugyanakkor a polgári kori evolutív mintát tekintik zsinórmértéknek, elfeledve, hogy az is csak egyik történelmi formaváltozata volt az elit(ek) rekrutálódásának.1 Az averzió ugyanakkor – azt gyanítjuk – nem feltétlenül a tudományos megismerés óhatatlanul kritikai természetéből fakad. A kutatás szempontjából releváns kíváncsiságba mintha beszüremlene a rendszerrel szembeni morális vagy ideológiai elutasítás is. Ezzel párosulva egyfajta intellektuális arisztokratizmus is kitapintható a kommunista elitvizsgálatoknak az iskolázottságot, illetve az „eredeti foglalkozást” firtató kérdésfeltevéseiben.2 Ezért is szükséges jelezni, hogy a dolgozat egyfelől funkcionális és releváns vizsgálati kategóriának tekinti a kommunista elit, illetve az ehhez tartozó pártelit fogalmát, másfelől, hogy a továbbiakban a magyarországi kommunista hatalmi elit – vázlatos – jellemzését tekinti tárgyának.

2. Részben a fentiekből következik, hogy esetenként magát az elit kifejezést is inadekvátnak tekintik a kommunista pártegyeduralom notabilitásainak leírására. Ebből eredően szoktak volt körülírást alkalmazni: „a pártvezetés legfelső köre”, illetve – ennél némileg tágabb szociológiai halmazt magában foglalva – a nómenklatúra kifejezés terjedt el. Ezekhez képest az előbbi, a pártvezetés legfelső köre az, amit a referátum elitként – pontosabban hatalmi elitként – fog azonosítani. Az utóbbi, a nómenklatúra elnevezés ennél egyfelől tágabb, másfelől karakterében is különböző szociológiai halmazt jelöl.3 A nómenklatúrába tartozók ugyanis azok voltak, akiket különböző szintű pártfórumok neveztek ki, egy hierarchikusan tagolt ún. „hatásköri lista” alapján. Ebbe a körbe mindazok beletartoztak, akik – a német politikai szociológia fogalomalkotása szerint – a Kaderverwaltung vagy Kaderbürokratie tagjai voltak.4 (Mindkettő fordítható káderigazgatásnak.) Ezen garnitúra felső, vékony rétege ugyan már érintkezhet a kommunista hatalmi elitbe tartozókkal, ugyanakkor az utóbbiakat épp a legfelső szintű döntési jogosultság határolja el a nómenklatúrától. Az elit és a nómenklatúra közötti státuskülönbség esetünkben a következőképpen definiálható: a kommunista hatalmi elitbe azok tartoztak, akik kinevezték az alsóbb szinten kinevezendők kinevezőit. Más közelítésben azok tekinthetők a kommunista hatalmi elitbe tartozóknak, akik a felső szintű párt- és államhatalmi pozíciók rendszer-specifikus „összecsúszása”, átfedése, illetve viszontbiztosítása következtében kettős vagy akár ennél is több, multipozicionális státust mondhatnak magukénak. Mivel a pártállam felépítése, működési rendje hierarchikusan tagolt, az ilyen multipozicionális státusok alsóbb szinteken is – egyre növekvő számban – előfordulnak, ismétlődnek. Utóbbiak alkothatnak egyfajta helyi-területi vagy éppen középszintű (megyei) elitet, de a rendszer egészében ez utóbbiak csak a nómenklatúra különböző szintjeit jelentik. Azért, mert státusba kerülésük a kommunista hatalmi elit hierarchikus rendben delegált „kinevezési mechanizmusának” a része. 

3. A pártvezetés legfelső köre – a kisajátított anyagi és kulturális javak birtokosaként – funkcionális helyzetét és akaratérvényesítését tekintve hatalmi elitként tevékenykedett. A kommunista hatalmi elit kiválasztódását, viselkedését maga a rendszer kondicionálta, úgy persze, hogy ezen elit határozta meg magát a rendszert – annak működési sajátosságait – is. Ezzel a tautológiával elsődlegesen a rendszer zártságára utalok. Minden társadalmi alrendszerben (politika, gazdaság, kultúra stb.) felszámolta a magántulajdont, erőszakkal kiiktatta a sokféleséget, a funkcionális autonómiákat, a „versenyhelyzetet”, és viselkedett monopolhelyzetben lévő hatalmi elitként. Ezt a monopolhelyzetet egy „kettős birtoklás” jellemezte: egyfelől úgy viselkedett, mint az államosított gazdasági, kulturális és infrastrukturális-kommunikációs javak „kollektív”, de egyedüli birtokosa (Bezitzer), másfelől ugyanezen szűk csoport, a pártelit irányította-szervezte a társadalom mindennapi tevékenységét. De a társadalom tagjai egzisztenciájukat tekintve szintén – idővel – teljes körűen államosított alattvalók voltak. Ezen államosított társadalom tagjainak nem volt – nem lehetett – a rendszer mechanizmusán kívüli „privát” egzisztenciája. Azaz a hatalmi elit a jelen levő népesség egyedeinek egzisztenciáját is „kollektíve” birtokolta, lényegében rendszerbe kötött alattvalóvá degradálta a társadalom (szinte) egészét. Mindemellett a hatalmi elit az elkonfiskált, „kollektivizált” javakat sajátjaként is konzumálta, majd az idő előrehaladtával – egy részük – személyes tulajdonként tezaurálta is.

4. A kommunista hatalmi elit tagjai a pártállam centralizált intézményrendszerében csereszabatos módon kerülhettek az egyes alrendszerek legkülönbözőbb vezető pozícióiba. Másképp fogalmazva – és pejoratív felhangja ellenére is funkcionálisan jellemezve – jolly jokerek voltak, akiknek delegálása (megbízása) során mindvégig elsődleges szelekciós szempont volt az ideokratikus rendszerhűség. Egyelőre csak általánosan igyekeztünk ezt érzékeltetni a rendszerpiramis fentebbi ábráján. A kommunista pártegyeduralom mindent saját ellenőrzése alá vont ugyan, de megőrizte a társadalomszervezés „ágazati” alrendszereit. Ugyanakkor viszont két további új jellemzővel kiegészülve – mondhatnánk azt is, hogy megterhelve – működött a rendszer. Az egyik, hogy mindegyik tradicionális alrendszer (gazdaság, kultúra, társadalom) mögé odailleszthetnénk a politika kifejezést is. Egyszerűen azért, mert minden legalább olyan mértékben volt politikafüggő, mint amennyire funkcionális elnevezésének próbált megfelelni. A másik az, hogy épp a legfelsőbb irányítási szinten – azaz a most előtérbe állított elitbe tartozás tekintetében – indifferens volt az adott csúcspozícióba kinevezett hozzáértése, mert elsődlegesen a pártakarat adott területen történő érvényre juttatása volt a vele szembeni elsődleges elvárás. Csak példaként előzve meg az alábbi leírást: lehetett valaki, mint Ilku Pál, az ötvenes évek második felében a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, majd honvédelmi miniszterhelyettes, utána pedig a hatvanas évek elejétől – 12 éven át – művelődésügyi miniszter, s ugyanezen időszakban egyúttal az MSZMP Politikai Bizottságának póttagja is. A nómenklatúra mezőnyében már tucatjával lehetne hasonló példákat említeni, de maradjunk egy közös fogantatású karriercsokornál: a Rákosi-korszak politikai rendőrsé- gének obsitos tisztjeit a fenti példához hasonlóan vezényelte a Kádár-kori párt bizalma színház- vagy éppen könyvkiadó-igazgatónak, illetve a rádió és televízió elnöki székébe. Erre vonatkozik – az ábrán is jelzett – csereszabatos káder kifejezés, illetve az, hogy elitbe (és nómenklatúrába) tartozásuk elsődlegesen „megbízhatóságukon”, rendszerhűségükön nyugodott, s nem – vagy alig – volt jelentősége a funkcionális hozzáértésnek. Ilyen értelemben a magyarországi kommunista hatalmi elit jelenlegi leírása során politikai meghatározottságukra koncentrálunk, és mellőzzük – a hasonlóképpen figyelmet érdemlő – sokszínű társadalomtörténeti jellemzőik számbavételét.  

 

II. A korszakba helyezett – és annak alperiódusaiban módosuló – történeti elittabló

5. A régi elit és az „epizód-elit” sorsa, 1945–1948/1949 

Magyarországon a második világháború utáni fél évtizedben – 1945 és 1950 között – két egymásba csúszott (összetorlódott) politikai rendszerváltás ment végbe. Pontosítva: nagyon rövid idő alatt egy duplázódó és ennek révén teljes körű – politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális – rendszerváltás történt. Ez a korábbi elit – elitek – eltűnését hozta magával. A Horthy-korszak negyedszázadának tágabb értelemben vett politikai, illetve kormányzati elitje lényegében már a világháború végére eltűnt. Vagy a front nyugatra vonulásával egyidejűleg menekült jelentős részük a „bolsevik ármádia” elől, vagy közvetlenül utána emigráltak. Az itthon maradottak pedig egymást követő adminisztratív, politikai és/vagy gazdasági diszkriminációs intézkedések következtében deklasszálódtak. Az 1945. évi nagyszabású földreform egy történelmi pillanat alatt számolta fel a tradicionális (nemesi) földbirtokosok, illetve az egyházak – s vele együtt a klérus – gazdasági létalapját. Az 1946–1948 folyamán egymást követő államosítások hasonlóképpen tüntették el a háborút túlélő és továbbra is itthon maradó gazdasági, kereskedelmi, bankforgalmi elitet. 1948-ban állami kézbe vették az addig többséget kitevő egyházi elemi és középiskolákat. 1948–1949-ben lezajlott a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek átszervezése, s ugyanekkor hajtották végre a kiadók, a színházak, a filmgyártás – általában a kulturális intézményrendszer – államosítását. Ez a többszálú procedúra lényegében felszámolta a tradicionális kulturális életet, illetve elitet.5 A háború után még maradó, de a kommunista hatalomátvétellel összefüggésben emigrálók között olyanok voltak, mint Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas biológus, Bay Zoltán és Gábor Dénes fizikus vagy Márai Sándor író. A Horthy-korszak értelmiségi-kulturális elitjéből összesen két személyiség említhető, aki a kommunista rendszerben is haláláig megőrizte az elitbe – de legfeljebb annak perifériájára – sorolható státusát. Az egyik Szekfű Gyula történész, aki az új rendszernek behódolva lett az átálló-megtérő – és ilyenként megtűrt – „polgári értelmiség” kirakatfigurája. A másik Kodály Zoltán zenetudós és zeneszerző, aki viszont integritását mindvégig megőrizve maradt a régi (oldtimer) értelmiségi elit utolsó mohikánja.

Az új hatalmi elit egyfelől politikai, másfelől szociológiai nézőpontból klasszifikálható. Mindkét közelítésben elkülönítendő a – történeti torzóvá lett – háború végi (1945-ös) rendszerváltás, illetve az 1947–1949 között kiteljesedő kommunista hatalomátvétel neofita garnitúrája. Az 1945. évi cezúra a két világháború közötti időszak baloldali politikai ellenzékét juttatta hatalomra. A Horthy-korszak hatalmi (tágabban uralkodó) elitjét jórészt maga a háború végi apokalipszis sodorta el. Akiket mégsem, azokat a háborút követő adminisztratív-politikai intézkedések sora iktatta ki nem csupán elit státusukból, hanem – idővel – még az átlagos polgári egzisztencia kondícióiból is. Nem sokkal később ugyanez történt a háború után hatalmi posztra került nem kommunista politikai garnitúra zömével is.Ezek közé sorolható a háború után (formálisan) erőnyerő Független Kisgazdapárt miniszterelnöke, Nagy Ferenc; a parlament elnöke, Varga Béla; a Független Kisgazdapártból kiváló, három további pártelnök: Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán és Barankovics István.6 A felsoroltak emigráltak, míg ugyanezen időszak szintén kisgazdapárti köztársasági elnökét, Tildy Zoltánt a Rákosi-korszakban – 1956-ig – házi őrizetben tartották, a Kádár-korszak első éveit pedig börtönben töltötte. Az emigrációt választotta a Nemzeti Parasztpárt főtitkárhelyettese, Kovács Imre, és a Szociáldemokrata Párt főtitkárhelyettese, Bán Antal. Az ugyancsak szociáldemokrata Kéthly Anna – akit kortársai úgy tartottak számon, hogy „egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő” – a Rákosi-korszakot előbb házi őrizetben, majd börtönben töltötte, s az 1956-os forradalom leverésekor emigrált.

A kommunista Einrichtungswerk üzembe helyezése után az 1945–1948 közötti politikai elit nem kommunista reprezentánsaiból csak néhány „társutas” kollaboráns maradhatott a hatalmi elitben, illetve a nómenklatúra valamely reprezentatív posztján. Az előbbi kategóriába sorolható a kisgazda Dobi István, aki miniszteri és kormányfői megbízatás után a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökeként volt – súlytalan – kváziállamfő egészen 1967-ig, vagy a Nemzeti Parasztpárt színeiben politizáló Erdei Ferenc, akit élete végéig (1971) mindig oda delegáltak kommunista kebelbarátai, ahol éppen jól mutatott az, hogy – látszólag – nem kommunista. Erdei 1945-től 1956-ig volt belügy-, földművelésügyi, illetve igazságügy-miniszter és miniszterelnök-helyettes, a Kádár-korszakban pedig egyszer a Magyar Tudományos Akadémia, máskor a Hazafias Népfront főtitkára, s mindeközben a Népköztársaság Elnöki Tanácsának is tagja. Dobi és Erdei az ún. „kriptokommunisták” táborába tartoztak: azokat hívták így, akik a koalíciós korszakban (1945–1948 között) más pártok vezérkarában viseltek tisztséget, miközben már tikos tagjai voltak a kommunista pártnak is. A nómenklatúra tagja maradhatott a kommunista uralom évtizedeiben is a kisgazdák közül – többek között – Ortutay Gyula és Bognár József, illetve a parasztpárt korábbi elnöke, az író Veres Péter.7

6. A kommunista pártelit a Rákosi-korszakban, 1948–1956

A hatalmi elit új „zárt társasága” az egypárti diktatúra évtizedeiben lényegében egybeesett a kommunista pártelittel. Az ideológiai premisszák időnkénti váltakozása volt a mozgatórugója az elitbe kerülés – vagy onnét való kihullás – kontraszelekciós mechanizmusának is.A kommunista világhálózat központjából, Moszkvából közvetített ideológiai-politikai irányváltások – vagy akár enyhébb korrekciók – leképeződtek a szatellit pártokban, beleértve ebbe az egyes pártok vezetésének összetételét is. Magyarország esetében – a politikai szociológia nézőpontjából – kezdetben két csoportjuk volt elkülöníthető. Egyfelől azok, akik a Horthy-korszakot – vagy annak egy részét – szovjet emigrációban töltötték: ők voltak a „moszkoviták”. Onnét tértek haza a világháború végén: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Nagy Imre, Vas Zoltán, Münnich Ferenc, Szántó Zoltán, Lukács György. A másik csoportot azok alkották, akik a két világháború között Magyarországon – gyakorta illegalitásban – éltek. Ide sorolhatók a hatalmi elitbe kerülők közül: Kádár János, Apró Antal, Kállai Gyula, Rajk László, Kiss Károly, Donáth Ferenc, Péter Gábor, Olt Károly, Ilku Pál, Horváth Márton, Kovács István, Aczél György. Egyként jellemezte viszont mindkét szárnyat, hogy tagjainak többsége polgári és/vagy értelmiségi származású volt. Csak kisebb hányaduk tartozott ahhoz a munkásosztályhoz, amelynek a hatalomátvételét – ideológiailag – reprezentálták. A fentebb felsorolt 21 főből mindössze hárman, Kiss, Apró és Kádár tekinthetők „munkásoknak”. Korosztályi összetételüket jellemzi, hogy az MKP Politikai Bizottságának átlagéletkora 1945-ben 42 év volt. Közülük a legidősebb – ekkor – Rákosi Mátyás (53), a legfiatalabb pedig Kádár János (33). A következő évtizedekben ők nevesítették a magyarországi kommunista pártegyeduralom két alperiódusát. 1956-ig Rákosi-, 1957–1989 között pedig Kádár-korszakról szoktunk beszélni.

A Magyar Kommunista Párt (MKP) és Szociáldemokrata Párt (SZDP) 1948 nyarán formálisan egyesült. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az MKP – az általa kézben tartott és irányított titkosrendőrség hathatós közreműködésével – politikai szempontú kontraszelekciós eljárás keretében kebelezte a neki parírozó ún. „baloldali” szociáldemokratákat. A továbbiakban Magyar Dolgozók Pártja (MDP) név alatt működött az egyeduralkodóvá váló kommunista párt. De alig három év alatt egymásután kerültek az „egyesüléspárti” szociáldemokrata exponensek is börtönbe a hatalmi elit – illetve a nómenklatúra – legkülönbözőbb stallumaiból. Ez lett a sorsa Szakasits Árpádnak, aki korábban az SZDP főtitkára, majd az „egyesült” MDP pártelnöke volt, mindemellett egy éven át köztársasági elnök, illetve 1949 augusztusától 1950 áprilisáig – őrizetbe vételéig – a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) elnöke. Vele együtt került rács mögé Marosán György, aki az SZDP-nek, majd az MDP-nek is főtitkárhelyettese volt 1950-es letartóztatásáig, valamint a szintén főtitkárhelyettes – és hosszú időn át igazságügy-miniszter – Ries István, aki fogva tartóinak vallatása közepette halt meg. A kommunista nomenklatúrába átvettek közül ugyancsak börtönben töltötte az ötvenes évek első felét Justus Pál, Vajda Imre és Kisházi Ödön.

A Rákosi-korszakban – a hidegháborús viszonyok között indukált ellenségkeresési hisztéria közepette – szinte kizárólag a nem moszkovita, „hazai” kommunista szárny tagjai estek áldozatul koncepciós pereknek. S ha – az itt felsoroltak közül Rajk Lászlót kivéve – életben maradtak is, börtönéveik alatt kiestek a kommunista hatalmi elitből. (Az előzőkben kurzív, dőlt betűkkel jelöltem a Rákosi-korszakban bebörtönzött kommunista pártvezetőket.) A Rákosi-korszak kommunista vezetőinek egyik életrajzi legitimációs eleme – pedigréjük része – volt, hogy mennyi időt töltöttek börtönben a két világháború között. Ehhez képest a kommunista elit, illetve nómenklatúra köréből többen és több időt töltöttek Rákosi Mátyás magyarországi regnálásának szűk évtizede alatt „saját rendszerük” börtöneiben, mint korábban, a velük szemben mindvégig ellenséges Horthy-korszak negyedszázada során. 

Szólni kell a Rákosi-kori pártelit egy harmadik köréről is, amelyik – fiatalabb generációhoz tartozván – már a háború utáni rendszer „saját neveltje” volt: Hegedüs András, Szalai Béla, Vég Béla, Piros László, Gáspár Sándor, Komócsin Zoltán és Czinege Lajos. Az ide sorolhatók másod-, harmadvonalbeli pártapparátusi pályáján a Sztálin halála utáni moszkvai politikai váltás hozott „soron kívüli előléptetést”. Ebben éppúgy szerepet játszott az a kettős moszkvai instrukció, hogy – Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki kinevezésével egyidejűleg – fiatalabb és magyar káderekkel kívánatos felfrissíteni a párt addig zsidó származásúakkal felülreprezentált vezetését, mint ahogy az is, hogy a korábbi pártelit egy része éppen börtönben ült. Miközben Rákosi a szovjet pártvezetés ismételt sürgetései ellenére is eredményesen szabotálta a koncepciós perekben elítéltek ügyének felülvizsgálatát, ezt a „fiatalítást” nem csupán azért támogatta, mert jelenthette a Kreml urai elvárásainak teljesítését, hanem azért is, mert a hirtelenjében magas polcra helyezett „csikócsapatot” könnyebben kézben tarthatónak ítélte. Nem is kellett csalatkoznia. 1954–1956 folyamán, „trónjának” időnkénti ingadozása idején Rákosi – gyorsan léptetve előre ezt az újdondász kádercsapatot a párthatalom grádicsain – egészen bukásáig (1956. június) saját famulusaiként tudta őket használni.  

A kommunista hatalomátvétel utáni években állandósított „éberségi”, ellenségkeresési hisztériának volt egy tendenciaszerű következménye. Miután Rákosi saját rendszerfenntartó apparátusát is megtizedelte, egy idő után – 1953–1954-re – két okra visszavezethető káderhiány lépett elő. A rendszer ideáltipikus kádere a „politikailag is iskolázott nagyüzemi szakmunkás” volt. Csakhogy ezekből a posszibiliseket már korábban felszívta a számottevően felduzzasztott hatalmi apparátus, elsősorban a szakigazgatás, a tanácsigazgatás, illetve a katonai-rendőrségi tisztikar. A szakmunkások másik része viszont persona non grata lett, mert többségük ahhoz a szociáldemokráciához tartozott, amelyet időközben „osztályárulónak” bélyegeztek. Közülük a korábban – különböző szintű – vezetői posztokra állítottak jó részét is leváltották, úgymond megbízhatatlanságuk miatt. Azaz egyszerűen kiürült az ideokratikusan megkívánt kádertartalék köre. Másfelől viszont egyre kevésbé lett vonzó káderstátusba kerülni. Korabeli jelentések arról tudósítanak, a kiszemeltek visszautasították, hogy a munkapad mellől „kiemeljék” vagy magasabb pozícióba helyezzék őket. Az elutasítást a félelem szülte: „a szóban forgó posztról hiányzót elhurcolta a politikai rendőrség [az ÁVH], és semmit nem tudni róla”, vagy ha mégis tudható volt, az úgy hangzott, hogy „börtönben ül”.8

Ez annyiban hatott vissza a nómenklatúra mellett a pártelitre is, hogy egyre iskolázatlanabb, legfeljebb néhány hónapos gyorstalpaló párttanfolyamok résztvevői lépkedtek előre a hatalmi grádicson. Az előző bekezdésben említett hétfős fiatalabb „csikócsapat” négy tagját a moszkvai pártfőiskoláról rendelték vissza, mielőtt ottani tanulmányaikat befejezhették volna, mert itthon „felelős posztokon” volt rájuk szükség. Azaz – általánosan fogalmazva – az ötvenes évek közepére mind a hatalmi elitből, mind pedig a nómenklatúrából eltűnt az 1945–1948-as „alapító atyák” garnitúrájának egy része. A helyükre kooptált „második nemzedék” náluk is iskolázatlanabb volt. Ezt a szekunder, neofita élcsapatot még inkább jellemezte, hogy vezetői képesítésük fedezete nem volt más, mint a sztálinista ideológiai tananyag és a „rendíthetetlen párthűség”. Az ötvenes években a rendszerszerű értelmiségi képzést is ez a túlideologizáltság jellemezte. Az 1956-os forradalom kitörését megelőző egyetemi diákmozgalmak kezdetben nem a „nagypolitika” kérdéseit firtatták. Saját kompetenciájukon belül maradva az ellen emeltek szót – egyre határozottabban –, hogy leendő mérnökökként, orvosokként, jogászokként stb. aránytalanul sok a különböző ideológiai tárgyak száma – óra- és vizsgaterhe – a szakmájukra felkészíteni hivatott funkcionális tananyag rovására.9

7. Az 1956-os cezúra és a kommunista restauráció pártelitje

Ezen a ponton érdemes szót ejteni mind a Rákosi Mátyás, mind pedig a Kádár János nevéhez kötődő kommunista párt(ok) – és elitjük – egy eddig nem érintett jellemzőjéről. Nevezetesen a párt(ok) létrejöttének azonosságáról és különbözőségéről. Azonosságnak tekinthető a kommunista párt háború végi és 1956 végi állapota szempontjából, hogy mindkét esetben létezett pártvezetés – sőt mindkét esetben kettő is! –, csak éppen alig volt ezen párt(ok)hoz tartozó tagság.10 A Moszkvából 1945-ben hazatértek – akik túlélték az 1930-as évek sztálini tisztogatásait –, illetve a „hazaiak” – akik túlélték a háború éveiben visszatérően megismételt „nyílt nyomozásokat” és a zsidóüldözést – elégséges számban voltak ahhoz, hogy egy párt vezérkaraként lépjenek fel. De mert a tagságot lényegében az idő előrehaladtával fokozatosan szervezték „maguk alá”, szó sem volt arról, hogy bármifajta választás révén nyerték volna el legitimitásukat. Kádár János egy alkalommal maga is szót ejtett arról, hogy a „hazaiak” evidenciaként könyvelték el a Moszkvából 1945-ben érkezők elsőségét, hiszen ők – úgymond – a kommunista „szentföld” felkent papjai voltak. A szabad prédaként hirtelenjében megszerezhető stallumok sokaságából mindenkinek jutott. Sőt mi több: az értelemszerű pártépítés mellett azért is kezdtek azonnal intenzív tagtoborzásba a kommunisták, mert kezdetben ahhoz is kevesen voltak, hogy – a többi párttal egyszerre osztozva és versengve – mielőbb betölthessék a háború végén ölükbe hulló, különböző szintű hatalmi posztok rájuk eső hányadát. Ilyen értelemben viszont a párt „felülről lefelé” épült, s az első körben pozícióhoz jutott egykori illegálisak csapatából helyzet szülte adottságként lett hamarjában egy kommunista pártelit.

1956 őszén Magyarországon összeomlott a kommunista pártegyeduralom. A forradalom – és annak leverése – egymásután kétszer és ellenkező előjellel „rostálta át” a kommunista elitet is. Egyik részük – Rákosit követve – Moszkvába menekült. Másik részük a napok alatt szétporladó – úgymond – élcsapat, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) pótlására új néven hirdetett kommunista pártot. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) alapító-szervező gárdája (Intéző Bizottság) a következőkből állt: Kádár János, Nagy Imre, Szántó Zoltán, Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza és Lukács György. Egy nappal később, november 1-jén viszont Kádár János Münnich Ferenc társaságában Moszkvába indult, s onnét – újabb három nap elteltével – már a forradalom leverésére indított szovjet intervenciós csapatokkal tért vissza. Kádár egy ekkor nem létező (Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt) Kormány nevében fordult felhívással a magyar néphez, miközben az általa reprezentált MSZMP szintén csak nevében létezett.11 Rajta kívül ugyanis a pártalapító Intéző Bizottságnak minden további tagja a politikai törésvonal másik oldalára került. Nagy Imre, Szántó Zoltán, Donáth Ferenc, Losonczy Géza és Lukács György Jugoszlávia budapesti nagykövetségén volt – kezdetben azilumnak hitt – vesztegzár alatt, Kopácsi Sándort pedig már ténylegesen fogoly státusban őrizték a budapesti szovjet nagykövetségen.

Érdemi eltérés az 1945-ös helyzethez képest, hogy 1956 végén Kádár Jánosnak nemcsak pártot kellett „maga alá” szerveznie, hanem kombattáns vezetőtársakat is. De kikből? A forradalom mellett magukat elkötelezők persona non grata lettek. Nekik éppúgy nem kellett a „muszkavezetővé lett” Kádár, mint ahogy ő sem kért belőlük. Rájuk börtön és/vagy bitófa várt. De akik ennél kevesebbel megúszták, azok is „megbízhatatlanok” lettek, s ehhez esetleg éveken át tartó politikai rendőrségi megfigyeltetés is társulhatott. A korábbi pártelit már leszerepelt, Moszkvába menekült része ugrásra készen várta ugyan, hogy visszatérhessen a szovjet fegyverekkel „pacifikált” országba, de a kiérdemesült sztálinisták újbóli visszaeresztésétől még Hruscsov is ódzkodott. Magyarán Kádár számára maradt a resztli, a rákosista garnitúra második-harmadik vonala. Belőlük rekrutálódott az ún. „szolnoki csapat”, az 1956 végén meginduló kommunista restauráció magja.

Bár úgy tűnik, hogy Kádárnak volt bizonyos averziója a „továbbszolgáló” rákosista garnitúrával szemben, válogatni azonban csak a régi nómenklatúra azon tagjai közül tudott, akik nem kompromittálódtak az ellenforradalommá átminősített októberi napokban. Egyfelől a forradalom előtti pártelit – vele együtt – börtönviselt tagjait vette maga mellé: Kállai Gyula (diplomát nem szerzett bölcsész), Marosán György (pék). Utóbbi ugyan a szociáldemokráciát faképnél hagyó köpönyegforgató karrieristák mintapéldánya volt, de egyszerűen nem akadt más, akivel az egykori testvérpártot lehetett szimbolikusan megjeleníteni a továbbra is „egyesült” munkáspárt vezetésében. Az 1945-ben hatalomra kerültekhez képest számottevően redukálódott Kádár környezetében a polgári származásúak aránya. A maga köré gyűjtöttek közül Apró Antal eredetileg szobafestő, Biszku Béla lakatos, Fock Jenő műszerész, Kiss Károly cipész, Rónai Sándor kőműves, Somogyi Miklós ács volt. Pártmunkássá válásuk előtt ebből a garnitúrából csak ketten rendelkeztek diplomával: Fehér Lajos tanító volt, Münnich Ferenc pedig jogász. Azok közül, akik a legfelső pártvezetésben nem, „csak” Kádár János ekkori kormányában kaptak helyet, Dögei Imre eredetileg agrárgépgyári munkás, Kossa István villamoskalauz, Mekis József esztergályos, Nyers Rezső lakatos volt. Nevezettek végletes elutasítását nagyon is világosan fejezte ki a korabeli közbeszéd a nevükből képzett vitriolos szójátékkal: „Kádár Apró Dögei”. A háború óta betöltött posztjaik alapján viszont ők is inkább az MSZMP pártmunkás-hivatalnokpárt arculatát erősítették tovább; azt, amilyenné 1956-ra már az előd, az MDP is vált.12 (Ezért is lett fontos, hogy egészen a hetvenes évek végéig „eredeti foglalkozásuk” feltüntetésével próbálják javítani a különböző káderstatisztikákban a „munkás” kategória arányait, s rendeltek el időről időre újabb értelmiségi numerus clausust a pártépítés során.)

A Kádár János vezette restauráció idején éppúgy hiányzott a kontraszelektált új pártelit legitimitása, mint 1945-ben az „alapító atyák” esetében, miközben számottevően visszaszorult az értelmiségi vagy polgári származásúak száma, s többségük – hozzá hasonlóan – alacsonyan iskolázott, munkásból lett pártkáder volt. Egy részük a hatalom grádicsain felfelé lépkedve – még az „elitbe” kerülés előtt – szerzett valamilyen képesítést egyetemek esti, levelező tagozatán, illetve a párt gyorstalpaló káderképző főiskoláján. Az elitbe kerülés kritériuma – a konstansnak tekinthető ideokratikus párthűség mellett – ekkoriban egy új mozzanattal bővült. Ez a világháború utáni „párttörténet”, illetve 1956 megítélése volt. Azok számára, akik a párthierarchián belül kívántak karriert csinálni, megkérdőjelezhetetlen evidencia kellett legyen a szovjet alávetettség tudomásulvétele, az, hogy 1956 ellenforradalom volt, és hogy ők akkoriban is az „igaz ügyet” szolgálták. Ezzel szoros összefüggésben volt „rendszertabu” Kádár múltjának firtatása: ez vonatkozott a kommunista Einrichtungswerk időszakára, amikor Rákosinak segédkezett belügyminiszterként „Rajk és áruló bandájának” likvidálásában, és még inkább 1956-os pálfordulására, amikor Nagy Imre oldaláról a forradalmat eltiprók mellé szegődött. (Az utóbbi időben hozzáférhetővé váló állambiztonsági iratokból derül ki, hogy a titkosszolgálatoknak „fedésben dolgozó”, szigorúan titkos [SZT] tiszti állományába a hatvanas évek végéig csak azok közül válogattak, akik részletekbe menően igazolták, hogy 1956 október–novemberének kritikus napjaiban „a jó oldalon álltak”. Káderlapjukon minden esetben ez a legaprólékosabban kitöltött rovat.13)

A pártelitet és a nómenklatúrát is érintő politikailag motivált újabb irányváltás 1962-ben történt. Ebben – áttételesen – a szovjet pártfőtitkár segítette Kádárt. Ny. Sz. Hruscsov a Szovjet Kommunista Párt előző évi (22.) kongresszusán újabb propaganda-hadjáratot indított a sztálinizmus ellen. Szimbolikus aktusnál érdemlegesebb politikai üzenete volt annak, hogy a Vörös téri mauzóleumból kirakatta Sztálin földi maradványait, s azt – új sírjában – szó szerint bebetonoztatta. Kádár ezt használta fel arra, hogy újabb felülvizsgálat nyomán lezárja azt ötvenes években justizmordok áldozataivá lett kommunista párttársai ügyét, köztük azokét is, akik az ő közreműködésével végezték bitón. Ennek keretében menesztették a belügyi, igazságügyi szervektől azokat, akik – a korabeli pártmegítélés szerint – túlzottan kompromittálták magukat az ötvenes évek terroruralma idején. Ezen eljárás részeként rakták ki a Politikai Bizottságból (PB) Kiss Károlyt és – más okból – menesztették ugyaninnen Marosán Györgyöt is. Gáspár Sándor, Komócsin Zoltán és Szirmai István lettek a PB új tagjai. Azok, akik az MSZMP 1962 novemberében összeülő – és „a szocializmus alapjainak lerakását” deklaráló – hetedik kongresszusát pozíciójukban stabilizálva vagy meghagyva érték meg, immár Kádár János konszolidációs uralmának lettek részesei. A Rákosi-korszak hatalmi intézményrendszerének másod-harmad vonalában szolgáló káderek közül azok kaptak továbbra is bizalmat, akik Rákosi iránti korábbi rendszerhűségüket „hihetően” konvertálták időközben Kádár iránti maradéktalan lojalitássá. Joggal jegyzi meg ezzel kapcsolatban Huszár Tibor, hogy „a konszolidálódó Kádár-rendszer nem kereste az új erőket, inkább a meglévő átcsoportosításával élt”.14 De a tényrögzítés csak azzal kiegészítve respektálható, hogy bármifajta rendszerkonform „új erő” – egyszerűen nem volt. Ezek egy része a bitóra küldöttek, illetve a börtönbe zártak között volt, másik része pedig – ha szabadlábon maradhatott is – az MSZMP-be való belépést elutasítva demonstrálta, hogy nem vállal közösséget Kádár uralmával. Ezt figyelembe véve helytálló az a másik megállapítás, hogy „alapvetően átrendezésről és nem megújulásról volt szó; a nómenklatúra konzervativizmusa és zártsága nem módosul[t]”.15

8. A konszolidált diktatúra hatalmi elitje, 1962–1988

A hatvanas évek elejétől szokták számítani – az összesen 33 évig tartó – Kádár-korszak „két jó évtizedét”. Ezen időszakban kiegyensúlyozottá és tűréshatárát tekintve is kiszámíthatóvá vált a pártegyeduralom. A megelőző negyedszázad – háborúval, Rákosi terroruralmával és az 1956 utáni megtorlással kitöltött – megpróbáltatásaihoz képest a társadalom döntő többségének mindennapjaira is szolid regenerálódás vált jellemzővé. A hatalmi elitben sem történt immár – a korábbi időszakra jellemző – rapszodikus változás. Az 1960/1970-es évtized fordulójától az elitben megfigyelhető személycserék egyfelől az ún. „új gazdasági mechanizmus” elindításával, majd visszafogásával hozhatók összefüggésbe. Másfelől viszont gerontológiai okok is közrejátszottak, bár korántsem olyan mértékben, mint ahogy az a csúcson levők kiöregedésének természetes rendjéből következett volna. A szűkebb elitbe kerülők rekrutációja változatlanul ideokratikus jellegű maradt: leginkább a kommunista párt ifjúsági szervezetében (KISZ) elért vezető pozíció volt konvertálható a legfelső hatalmi elitbe kerülésre.16 Csak az elit perifériáján, illetve a nómenklatúrában nem volt már rendszeridegen az, hogy az elvárt lojalitás mellett a funkcionális szakértelem váljék felhajtóerővé az egyéni életpályán.

 

Az MSZMP – táblázatban jelölt – két legfontosabb testületének együttes „normállétszáma” 17–20 fő között mozgott. Ehhez képest összesen 33 személy volt rövidebb-hosszabb ideig tagja, úgy, hogy közülük heten már a hatvanas évek elejétől beletartoztak ebbe a körbe.17 Azaz, közel negyedszázadon át inkább a folytonosság, semmint a fluktuáció jellemezte a szűkebb pártelitet. Az 1980-as évek közepéig többnyire a Kádár Jánossal egyívású – azaz már 1945-től a hatalmi apparátus lajtorjáján felfelé lépkedő és az 1956 utáni „második Gründezeit” idején is csereszabatossá hunyászkodó – káderek generációja képezte a hatalmi elit magját. Az 1960-as évek elején – a rendszer restaurációját követő konszolidáció idején – többségük a negyvenes éveiben járt (Kádár János éppen átlépte az ötvenet), átlagéletkoruk 44 év volt. (Azaz alig volt idősebb ez a garnitúra, mint az 1945-ben 42 éves átlagéletkort mutató MKP Politikai Bizottsága.) Azután együtt öregedtek a rendszerrel. Az 1980-as évek közepére – a késlekedő fiatalítás miatt – már a „vének tanácsát” alkották. 1985-ben az akkor 73 éves Kádár mellett is kilencen voltak túl 60. évükön, s ők adták a vezető testületek 60 százalékát. Csak a KISZ vezérkarából PB-taggá lett fiatalok (Hámori Csaba, Maróthy László) nyomták a pártgrémium átlagéletkorát hatvan év alá (58 év). A nyugdíjba menni – koruk ellenére is – képteleneket 1985–1988 között, a rendszer alkonyán tudták elküldeni a generációváltást is jelentő „trónkövetelők”. 

A hatalmi elitbe tartozás – korábban már említett – sajátossága volt az időnkénti pozíciócsere, illetve esetenként több elitstátus egyidejű birtoklása is. Ehhez két olyan kiegészítés tartozik, amiben a korabeli hatásköri listák, illetve szervezeti táblák mégoly alapos tanulmányozása sem nyújt eligazodást. Egy-egy pozíció fontossága a tisztség betöltője révén válhatott alkalmasint – informálisan – fajsúlyosabbá. Rögtön a második világháború után belügyi politikai államtitkárnak delegálta pártja Farkas Mihályt. Az akkor bársonyszékben ülő Erdei Ferenc tényleges „beosztására” is utalva a kortársak gyakorta úgy emlegették Farkast: „a miniszter első felettese”. Ugyanez forgott közszájon Aczél Györggyel kapcsolatban, aki 1958-tól egy évtizeden át volt a művelődési miniszter első helyettese, pontosítva: egymást követő minisztereinek (Benke Valéria és Ilku Pál) „első felettese”. A másik kiegészítés, hogy egy pártközponti osztályvezető legalább akkora – ha éppen nem nagyobb – „intézményi hatalommal”, befolyással rendelkezett, mint az adott területhez tartozó minisztérium(ok) élére kinevezett személy(ek). Kivéve akkor, ha az adott miniszter egyben a párt legszűkebb vezetésének, a Politikai Bizottságnak is tagja volt. (Ilyen volt például Gerő Ernő, aki 1945 elejétől egészen az 1956-os forradalomig megszakítás nélkül volt tagja a kommunista párt legszűkebb vezetésének, s eközben szinte mindvégig különböző kormányzati pozíciókat is betöltött.) 

Csak egy-egy példával igyekszem érzékeltetni azt, amit a „kádermegmaradás elve” formulával írt le már a korabeli közbeszéd is. Kádár János után Apró Antalnak volt a leghuzamosabb ideig széke a hatalmi elit szűkebb testületeiben. 1946-tól 1980-ig – fél év megszakítással – 33 éven át volt tagja a Politikai Bizottságnak. Figyelmet érdemlő képessége volt arra, hogy gumigerincű pártbürokrataként a mindenkori No. 1 pozíciójában ülő szája íze szerint szolgálja ki előbb Rákosit és Gerőt, majd utóbb Kádár Jánost. Apró a Rákosi-korszakban volt a SZOT főtitkára, az Elnöki Tanács tagja, miniszter és a minisztertanács elnökhelyettese. Ugyanő a Kádár-korszakban miniszter, a minisztertanács első elnökhelyettese – ezzel egyidejűleg 1958–1971 között Magyarország állandó képviselője a KGST tanácsában –, 1971–1984 között pedig az Országgyűlés elnöke. Mindezekhez képest már csak – formálisan nélkülözhetetlen – kiegészítés, hogy korszakunk „mindhárom” kommunista pártja (MKP, MDP, MSZMP) Központi Vezetőségének, illetve Bizottságának 1945-től 1988-ig volt megszakítás nélkül tagja, illetve országgyűlési képviselő is. A hozzá hasonló jolly joker elittagok másik reprezentánsa volt az eredeti foglalkozását tekintve villamoskalauz Kossa István. A világháború végétől kezdve haláláig (1965) parlamenti képviselő, a változó nevű kommunista párt Központi Vezetőségeinek és Központi Bizottságainak tagja, emellett öt éven át a Politikai Bizottságnak is. Volt parlamenti alelnök, ipari, majd pénzügyminiszter, ő volt az 1951-ben életre hívott Állami Egyházügyi Hivatal első elnöke. Azután – még 1956 előtt – gépipari miniszter, majd az Országos Tervhivatal elnökének első helyettese. A Kádár-korszak elején újra a pénzügyek vezetésével bízták meg, az 1950–60-as évek fordulóján pedig hat éven át volt közlekedés- és postaügyi miniszter.

Gondot jelent megbízható adatokkal előrukkolni a kommunista hatalmi elit tagjainak jövedelméről. Viszonyszámként meg szokták adni, hogy az egyes időszakok átlagbérének öt-hétszerese lehetett a betöltött funkcióval járó fizetésük. Nem tudjuk viszont, hogy a több pozíciót is betöltők mely tisztségükért milyen juttatásban részesültek. A Rákosi-korszakban volt olyan „jövedelem-korlátozás”, hogy a miniszteri fizetést kapva ugyanazon személynek parlamenti képviselői tiszteletdíját a párt kasszájába kellett átutalni, de ez is csak egy részadat. Az ország legvagyonosabb, tezauráló rétegébe nem feltétlenül tartoztak bele az 1970–80-as években sem, amikor a magántulajdon, az anyagi javak ismét kezdtek felértékelődni. Leginkább azért nem, mert az elit ezen tagjai – kiemelt javadalmazásuk mellett – státusukból eredően térítésmentesen élveztek lényegében minden egyéb extra színvonalú szolgáltatást is, az államkassza terhére.

Az hatalmi elitbe tartozás igazi kritériuma az volt, hogy „javadalmazása” milyen egyéb – nominális fizetésén túli – juttatásokból állt össze. Ilyen értelemben – történelmi hasonlattal élve – „hétszilvafás nemeseknek” tekinthetők. Hét olyan juttatást lehet ugyanis elősorolni, amelyek együttes birtoklása (!) a hatalmi elitbe tartozás „kelléke” volt. 1. extra színvonalú állami lakás; 2. szolgálati gépkocsi; 3. úgynevezett K-telefon (elkülönített „közigazgatási” távbeszélő hálózat); 4. a korban „Kútvölgyi” néven ismert Központi Állami Kórház ellátó-körébe tartozás; 5. külföldi üdüléshez való jogosultság (a szocialista tábor országaiban, családdal együtt); 6. a „szigorúan bizalmas”, névre szólóan megkapott – napi, illetve heti – „Tájékoztató” jelentések; 7. tagság az Egyetértés Vadásztársaságban.

Nem mulasztás okán mellőztem két további kritériumot: a Rákosi-korszak állandósult ellátási zavarai idején kiváltság volt a „káderboltokba” szóló vásárlási jogosultság, de ennek jelentősége a Kádár-korszakban erősen mérséklődött, majd eltűnt. Az állandó kilépésre jogosító „ablak” az útlevélben ugyancsak kiváltság volt a külföldi utazásokat erősen korlátozó rendszerben. A nómenklatúra körében ez is egyike lehetett a „fontos ember vagyok” érzetnek. A fentebb említett hét juttatással rendelkező elittagok számára viszont már hivatalból intéztek minden külföldi utat, így ez a hatalmi elitbe tartozás velejárója volt, s nem külön előny. Ehhez képest sokkal fontosabb volt a Kádár-korszakban az informális „elitklubba”, az Egyetértés Vadásztársaságba való felvétel, mert a többi juttatáshoz képest ez mindvégig egyedileg és személyre szólóan intéződött. (Azaz, a fentiekben felsorolt 1–5. benefícium pozícióhoz rendeltségén túl, ez valóban extra megbízhatóságot, illetve a kiváltságosok között is kiváltságot jelentett.) Ennek aktív tagsága egy-egy időmetszetben általában nem haladta meg a száz főt. Hubertus áldozópapjainak a vadászházakban tartott összejövetelein egyeztették azt is, hogy kit kooptálnak maguk közé a hatalmi elitbe, illetve hogy az alájuk rendelt nómenklatúra tagjai közül kit és hová léptessenek előre – esetleg vissza, valamilyen „parkolópályára” – a káderigazgatási hierarchia különböző posztjaira.18 A hatalmi elitbe tartozás azon fokmérője volt ez a vadásztársaság, amely a pártegyeduralom idején is a leginkább konspiráltan működő szervezet volt. Ténylegesen titkos társaság, amiről még mínuszos sajtóhír sem tudósíthatott. Az itt született kulisszák mögötti döntések, alkuk megfelelő időzítés szerinti nyilvános celebrálását szolgálta a párt- és az állami intézményrendszer ismert fórumainak mindegyike.

Kikből állhatott a hatalmi elitnek a fenti paraméterek szerint meghatározott köre? A fentebbi ábrával is szemléltetni próbálva, az egyeduralkodó párt Politikai Bizottságának és Titkárságának tagjai mindenképpen ide sorolhatók, és a kormánytagok zöme is. A pártközpont osztályvezetői és a maguk idején „tömegszervezetek” elnevezéssel futó intézményeiből a Szakszervezetek Országos Tanácsa, a Hazafias Népfront és a Kommunista Ifjúsági Szövetség „csúcsvezetői”. Az országgyűlési képviselők, a párt Központi Bizottságának, illetve a Népköztársaság Elnöki Tanácsának (NET) tagjai közül viszont csak azok, akik az említett tisztségek mellett kiemelt szervet vagy intézményt is reprezentáltak. Ilyen értelemben mondtam azt fentebb, hogy a szűkebb hatalmi elit és a nómenklatúra felső rétege között volt „átjárás”. Ezzel együtt is úgy tűnik, hogy az intézményes pozicionáltság szerint körülhatárolt hatalmi elit, illetve a „juttatások” számbavételével leírt kiváltságosok köre jórészt egybeesett. Megjegyzendő viszont, hogy noha a társadalmi munkamegosztás révén idővel – legalábbis a Kádár-korszak utolsó két évtizedére – már ismételten létrejöttek az új „funkcionális” elitek is (a gazdaság, a kultúra-tudomány, a művészetek vagy éppen a sport területén), a rendszer monolit politikai determináltságából eredően ezek reprezentánsai továbbra is csak a legritkább esetben kerülhettek bele a formalizált hatalmi elitbe.

 

JEGYZETEK

1. Az európai korai keresztény királyságok létrejötte idején korántsem volt rendszeridegen, hogy a király kíséretébhez tartozó „zászlós urak”, világi és egyházi főméltóságok viselői írástudatlanok, vagy teológiai végzettség nélküliek voltak, miközben adományozott benefíciumaik és udvari tisztségeik révén alkották az akkori hatalmi elitet. A keresztény-rendi uralom, illetve a kommunista uralmi rendszer összevethető annyiban, hogy mindkettő ideológiavezérelt politikai hatalomátvétel közepette zajlott. Ehhez képest az előbbi esetben is több generáció – és több évszázad! – elteltével váltak majd a Besitzerelit státusúak egyben Bildungselitté is. Magyarország esetében még minden további nélkül ide sorolható a Mátyás király nevével fémjelzett reneszánsz időszaka – több mint négyszáz évvel a keresztény királyság létrejötte után. 

2. Ez ahhoz hasonló, mint amikor a polgárosodás folyamatának vizsgálata során – a közismert bonmot szerint – úgymond nem illik rákérdezni az első egymillió eredetére. Azaz a polgárinak mondott, liberális és „szekularizált” társadalomszervezés – melynek során a gazdasági és kulturális elitpozíciókat „hatalom kívüliként” megszerezve a „harmadik rend” konvertálja gazdasági és intellektuális tőkéjét a politikai uralom megszerzésére, és ezzel válik egy része „hatalmi elitté” is – nem más, mint az elit rekrutálódásának egy másik történelmi formaváltozata.  

3. Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához. Szerk Nyírő András. Interart, Bp., 1990; T. Varga György – Szakadát István: Íme a nómenklatúrák. Társadalmi Szemle, 1992. 3. 73–95; Szakadát István: Káderforgó. A hatásköri listák elemzése. Társadalmi Szemle, 1992. 8–9. 97–120. 

4. Bálint Balla: Kaderverwaltung. FEV. Stuttgart, 1992; Bálint Balla: Bürokratie oder Kaderverwaltung. Zeitschrift für Soziologie, 1973. 2. 47–76; Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere az ötvenes években. Valóság, 1991. 2. 51–63.

5. Tudatosan nem szóltunk – és továbbra sem szólunk – a második világháború utáni hatalmi elitet vizsgálva a megelőző évszázadokban e tárgykör részének számító (elsősorban) katolikus főpapságról. Egyszerűen azért nem, mert a társadalom széles köreiben továbbra is őrzött nagyfokú respektusuk ellenére sem tartoztak a hatalmi elitbe, még az alfejezet címében jelzett ún. epizód-elitbe sem. Nem sorolhatók ide sem a püspöki karnak a Rákosi-korszakban bebörtönzött ordináriusai (Mindszenty József esztergomi bíboros érsek vagy Grősz József kalocsai érsek és további meghurcolt püspökök), sem a Kádár-korszak második felének azon, magas stallumba helyezett klerikusai, akik a kollaborációt vállalva hitték célravezetőbbnek egyházuk megmaradását szolgálni. 

6. Sulyok Dezső a Magyar Szabadságpárt, Pfeiffer Zoltán a Magyar Függetlenségi Párt, Barankovics István a Demokrata Néppárt vezetője volt.

7. Ortutay Gyula 1954-től a HNF Országos Tanácsának tagja, 1957–1964 között a HNF főtitkára, majd alelnöke haláláig (1978). 1957–1963 között az ország legnagyobb egyetemének (ELTE Budapest) rektora s egyben az MNK Elnöki Tanácsának tagja. 1967-től az MTA Néprajzi kutatóintézetének s emellett 1970-től az Országgyűlés kulturális bizottságának elnöke haláláig. Bognár József: 1949–1956 között belkereskedelmi miniszter, 1949–1952 között a Népgazdasági Tanács, 1954–1956-ban a HNF Országos Tanácsának tagja. 1956-ban előbb külkereskedelmi miniszter, majd Nagy Imre kormányában miniszterelnök-helyettes. A Kádár-korszakban a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke (1961–1970), az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója (1973–1987), az Országgyűlés terv- és költségvetési bizottságának elnöke (1966–1988). 1960-tól a HNF Országos Tanácsának elnökségi tagja, 1972-től alelnöke. Veres Péter honvédelmi minisztersége (1947–1948) után, 1954-től országgyűlési képviselő, a HNF Országos Tanácsa elnökségének tagja és a Magyar Írók Szövetségének elnöke. 1957 után haláláig országgyűlési képviselő.

8. Gyarmati György: A káderrendszer és a rendszer kádere az ötvenes években. Valóság, 1991. 2. 57–63.

9. Lásd erre a MEFESZ-t (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) újjászervező és tantervi reformot szorgalmazó egyetemista-főiskolás hallgatók manifesztumainak első fogalmazványait. Beck Tibor – Germuska Pál: Forradalom a Bölcsészkaron. 1956-os Intézet, Bp., 1997; Gyarmati György: Március hatalma – a hatalom Márciusa. Paginarum, Bp., 1988. 139–154; Diák- és ifjúsági mozgalmak, 1956–1968. Válogatott dokumentumok. Felelős szerkesztő Vida István. Gondolat Kiadó – Nagy Imre Alapítvány, Bp., 2007. 

10. 1945-ben a két világháború közötti Kommunisták Magyarországi Pártja elnevezést váltotta fel a Magyar Kommunista Párt öndefiniálás. Az átkeresztelés célja éppen az volt, hogy az addigi moszkvai determináltságú „országtagozat” helyett az MKP „nemzetibb” jellegét hangsúlyozza. A Rákosi-korszak kommunista pártvezetésének „nacionalizmusa” vagy éppen nemzetietlen jellege mind a maga idején, mind pedig a történeti irodalomban lezáratlan vitakérdés, de erre most nem térünk ki.

11. Úgy is csak alig. Voltak megyék, ahol 1956. november 4-ike után a régi MDP-t kezdték újjászervezni, s ennek nevében jelentették meg újra a megyei kommunista pártújságot. Lásd Gyarmati György: Kossuth-címeres forradalom 1956-ban. 2000, 2006. 10. 13–25. 

12. Hajdu Tibor: Hogyan alakult át a munkáspárt a bürokrácia pártjává? (1948–1956). Történelmi Szemle, 2006. 3–4. 309–336.  

13. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára. 2.8.2/1–6. A III-as Főcsoportfőnökség titkos és szigorúan titkos állományú beosztottai.

14. Huszár Tibor: Az elittől a nómenklatúráig. Corvina, Bp., 2007. 68.

15. I.m. 72. 

16. A KISZ KB első titkári posztjáról kerültek idővel az MSZMP legfelső irányító testületeibe (Politikai Bizottság, illetve Titkárság) Komócsin Zoltán, Horváth István, Maróthy László, Hámori Csaba, a KISZ KB titkárai közül pedig Borbély Sándor, Barabás János, Fejti György.

17. Ketten, Szirmai István és Komócsin Zoltán aktív korúként halnak meg „idő előtt”.

18. Majtényi György: Az elit és a vadászat – újjáépítés és rendszerváltás között. In: Rendszerváltás és a Kádár-korszak. Szerk Majtényi György és Szabó Csaba. ÁBTL – Kossuth Kiadó. Bp., 2008. 489–508.

 

 




+ betűméret | - betűméret