stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Február.

Változó kor(unk) – változó nyelvünk


Péntek János

 

 

A változatosság és a változás általános sajátosságként van benne minden emberi nyelvben, nem csupán lehetőségként, hanem folyamatos megvalósulásként is. A sokféleség megvalósulása részben a beszélő szándékától függ (stilisztikai, retorikai jellegű), részben pedig olyan tényezőktől, amelyek társadalmilag adottak: a beszélő születési helyétől és lakóhelyétől, nemétől, iskolázottságától, életkorától, nyelvi környezetétől stb. Mindezek a magyarul beszélők számára is lehetőségként adottak, illetve külső körülmények által meghatározottak. Ezek jelölik ki a beszélői csoportokat, a nyelvi tájakat és régiókat, ennek alapján különül el az is, hogy valaki nyelvhasználatában határon túli vagy inneni (a nézőponttól függően), az is, hogy kisebbségi vagy többségi, továbbá, hogy anyaországi vagy külső régióbeli, peremrégióbeli; magyar környezeti nyelvű vagy idegen környezeti nyelvű stb.

Ami a változás, a mozgás megítélését illeti, abban rendszerint eltér a laikusok és a szakmabeliek véleménye. Ennek az oka részben az, hogy a jelenidejűségben, a mai nyelvhasználatban empirikusan csak a változatosság érzékelhető, és így olyasmit is változásnak vélhetünk, ami nem az. Néha ez okozza félelmeinket, riadalmainkat is. Szakmailag nem értelmezhető és igazolható általános tendenciaként olyasmi, hogy romlik vagy javul, fejlődik vagy visszafejlődik a nyelv, pedig a beszélőket ez foglalkoztatja leginkább. Elméletileg azon is vitatkozni lehet, hogy kívülről tudatosan befolyásolható-e a nyelv mozgása, a nyelv változása, vagy ez teljesen öntörvényű. Pedig az eléggé evidens tény, hogy amióta írásbeliség van, és a nyelvnek írott változata is van, azóta ez a tudatosság nyilvánvaló: az írásbeliségben, az irodalomban meglévő és ható tudatos szándék a beszélt nyelvre is hatással van, a szabályozás, a szabályozottság és a minta folyamatosan befolyásolja, irányítja a nyelvhasználatot.

Vannak azonban a nyelvi mozgásnak olyan irányai, amelyek tényekkel, adatokkal igazolhatóak. Ilyen például az adott nyelvnek más nyelvekkel való viszonyában az expanzió vagy regresszió: valamely nyelv térhódítása más nyelv(ek) térvesztését okozza; de ilyen a nyelven belüli egységesülés vagy szétfejlődés, különfejlődés, azaz a konvergencia vagy divergencia is. Elvileg ezek a mozgási irányok is természetesnek tekinthetők, az adott nyelvi közösség szempontjából mégis vagy kedvezőek,vagy kedvezőtlenek. Ennek alapján állítható az, hogy a magyarul beszélők szempontjából a magyar nyelv mozgása a 20. században kedvezőtlen: végig regresszióban volt, és ez a tendencia máig tart; az anyaországi és a külső régióbeli változatok szétfejlődtek, ez utóbbiak részben le is épültek, és fokozottabban teret veszítettek. A 20. század harmadik évtizedétől a demográfiai és a területi térvesztés folyamatos, és egyelőre ütemében sem lassul. Vigasztaló lehet az a statisztikai adat, hogy csökkenő arányban ugyan, de még mindig a magyarnak van a legtöbb anyanyelvi beszélője a Kárpát-medence össznépességében: 39,7%. (Az adat 2001–2002-re vonatkozik, amikor Magyar-országon és a környező országokban 11,7 millió magyar nemzetiségűt és 12 millió anyanyelvűt írtak össze. Kocsis Károly–Bottlik Zsolt–Tátrai Patrik: Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban 1989–2002. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Bp., 2006. 30.) Van mégis ennek a mozgásnak egy olyan, el nem hanyagolható komponense, amely kedvező irányú: ezekben az években funkcionálisan kiterjed, presztízsben valamelyest erősödik a magyar. És ez a nyelv jogi helyzetének javulásával függ össze, a beszélők és a nyelv mozgási lehetőségeivel, a magyar nyelvű tömegkommunikáció általánossá válásával. Az országhatárokkal összefüggő szétfejlődés 1920-szal kezdődött, és folyamatos volt a század végéig. 1990-től azonban ez a kedvezőtlen mozgási irány megváltozott, kedvezővé vált: a mobilitással, a média hatásával és (reményeink szerint) a nyelvi tervezés s az anyanyelvi mozgalom következményeként.

Közel száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjük és megállapíthassuk: 1920 korszakhatár volt nemcsak a történelemben, hanem a magyar nyelv újabb kori történetében is. Arról, ami most történik, szintén sejteni lehet, a vizsgálatokban ki is lehet mutatni, hogy a mi korunk az intenzívebb, kedvezőtlen és kedvező nyelvi változások kora. Hogy korszakhatár is lesz-e egyben, azt valószínűleg csak újabb évtizedek elteltével lehet majd megállapítani.

 

Anyanyelvű irodalom, a hitélet anyanyelvűsége

Az élőnyelvi, szociolingvisztikai terepkutatásoknak az az előnyük és a hátrányuk is egyben, hogy a beszélők reprezentatív mintáján mérik föl az úgynevezett nyelvi változók variánsainak megoszlását, illetve a beszélők véleményét releváns nyelvi jelenségekről. Az ilyen vizsgálatokból rendszerint kimarad például az irodalom. Pedig különösen a mi régiónkban a szépirodalom nyelve, a színház nyelvhasználata élő nyelvi értéket és nyelvi mintát hordoz és közvetít. A Kárpát-medence egész magyarságára kiterjedő, a kilencvenes években végzett szociológiai vizsgálatnak kiemelt témája volt az olvasás, általában a kultúra és a nyelvhasználat kapcsolata. Erdélyre is érvényes természetesen az a világjelenség, hogy az olvasás, a könyv iránti igény háttérbe szorult, a színháznak is megváltozott a helyzete, csökkent a szerepe az átalakuló világban. Személyes vagy közösségi elszigeteltségben azonban éppen a könyv jelentheti a nyelvvel való bensőséges kapcsolatot, a nyelv gyakorlását, a nyelvi tudás naponkénti fölfrissítését. Lényeges ennek a vizsgálatnak az a megállapítása, hogy „A kisebbségi helyzet az ízlés terénis erősen felértékeli a kulturális tradíciók, a klasszikus irodalmi értékek szerepét. […] Az esztétikailag értékesebb ízléskategóriák aránya szórvány-szituációbanmagasabb” (Gereben Ferenc: Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp., 1999. 209–211.). Ez a helyzet minden tekintetben biztató, hiszen éppen a szórványokban a legfontosabb az a folyamatos nyelvi inspiráció, minta és bátorítás, amelyet a szépirodalom képvisel. Ahhoz azonban, hogy az irodalomnak bármilyen hatása legyen, fontos a nyelvismeret, az írni-olvasni tudás, a nyelvvesztés generációs folyamatában azonban ez a feltétel gyakran hiányzik.

Az egyház nyelvhasználata és a hívek nyelvéhez való viszonyulása akkor tekinthető kedvezőnek, disszimilatív hatásúnak, ha az különbözik a többség felekezeti hovatartozásától, ha az illető egyház a hitélet gyakorlásában fontos szerepet tulajdonít az anyanyelv használatának, és meg is teremti ennek feltételeit. Ebben a tekintetben Erdélyben határozott megoszlás van a többségiek görögkeleti vallása és a magyar kisebbségiek protestáns, illetve római katolikus volta között. A szórványok kétnyelvűségében és folyamatos asszimilációjában azonban a protestáns egyházaknak a nyelvvel kapcsolatos döntései nem mindig egyértelműek és következetesek. A gyakorlatban a kétnyelvűség megjelenik a templomi liturgiában, és nem ritka a fiatalok román nyelvű vallásoktatása és konfirmációja sem. Ez a kompromisszum az egyház védekező stratégiájához tartozik, amely az etnikus jelleg feladásával megpróbálja megőrizni azokat a híveket is, akik nyelvet váltottak. Kétségtelen, hogy egy általánosabb nyelvstratégia keretében különleges jelentősége volna az egyházak saját nyelvi stratégiájának, határozottabb elvi álláspontjának. Ez is a halaszthatatlan feladatok közé tartozik. A moldvai magyarok helyzete pedig azt bizonyítja, hogy a római katolikus egyház általánosabb anyanyelv-bátorító gyakorlata ellenére és annak ellenére, hogy tagadhatatlan a helyi népi közösségekhez való kötődése, vannak különleges helyzetek (és nemcsak Romániában), amikor világegyházként éppen az erőszakos asszimilációban játszik szerepet. Érdemes arra is figyelemmel lenni, hogy mind protestáns, mind katolikus közösségekben előfordul, hogy az egész közösségre kiterjedő nyelvcserét követően a magyar nyelv ritualizált szövegek reliktumnyelveként szakralizálódik: mindennapi nyelvként átadja a helyét a románnak, szakrális használatban viszont megőrződik. Ez történt például a mostanában gyakran emlegetett Verespatakon. Verespatak csak a tervezett felszíni bányászat miatt került az érdeklődés középpontjába, pedig Vetési László filmje, Máthé Dénes helyszíni vizsgálódásai már a kilencvenes évek elején jelezték, hogy az azt megelőző évtizedekben a helyi magyar közösségek nyelvet váltottak: a magyart a románra cserélték. Az elveszett nyelv kevésbé volt fontos, mint a földben levő arany.

 

Szimbolikus érték – pragmatikus választás

A kilencvenes években végzett szociológiai vizsgálatok következtetése szerint a kisebbségi magyarok döntő többsége magyar identitású, identitástudatuk alapvetően nem etnikai, hanem kulturális jellegű: „A nemzeti hovatartozás és identitásvállalás legnagyobb súllyal említett meghatározó tényezőinek az anyanyelv és a család bizonyultak. […] Az […] állampolgári keret mint identitást meghatározó tényező kisebbségi körülmények között feltűnően alacsony említést kapott. S a nyelv pedig – nyomatékosítsuk – a legmagasabbat. […] A nyelv a hétköznapi érintkezés eszköze, az információ és a kultúra hordozója […] identitást fémjelző szimbólummá válhat”(Gereben: i. m. 89–91.). Annak alapján, hogy a legutóbbi népszámláláskor Magyarországon a népesség 5,6 százaléka (570 ezer személy) nem nyilatkozott nemzetiségéről, Kocsis, Bottlik és Tátrai azt állapítják meg, hogy „a nemzeti öntudat a Kárpát-medencei magyarok körében a magyarországiak esetében a leggyengébb, Erdélyben és Kárpátalján a legerősebb, ahol a magyarok településterületén 1 százalék alatti az etnikai hovatartozásáról nem nyilatkozók aránya” (i. m. 30–31.). Ennek a nyelv szempontjából kedvező attitűdnek a kialakulásában, a nyelv szimbolikus felmagasztosulásában bizonyára egyaránt szerepe van a 20. századi folyamatos alárendeltségnek és veszélyeztetettségnek, de a történelmi tapasztalatnak és mítosznak is. Védekező és ugyanakkor cselekvő identitás ez, amely mindenképpen alapja lehet az értékmegőrző stratégiának. Ebben a vonatkozásban az egyik stratégiai tennivalót úgy lehetne megjelölni, hogy a közösségek attitűdjében lehetőség szerint egyensúlyba kellene hozni a nyelv szimbolikus értékét és használati értékét.

Mindenképpen disszonancia van aközött, hogy az erre vonatkozó vizsgálatok szerint az identitásban legfontosabb tényező az anyanyelv, és hogy a székely nyelvjárás és az erdélyi magyar nyelvváltozat mint „legszebb” változat több évszázados mítosza napjainkban is tovább él, és aközött a szintén ismert tény között, hogy ennek ellenére például az oktatás nyelveként egyre többen választják a többségi nyelvet (ennek változó és többnyire növekvő aránya általában 25 és 40 százalék között van). Szülők, pedagógusok nyilatkoznak úgy, hogy a magyar jelenti a többletet, a terhet a tanulás–tanítás heti programjában. A helyzet ellentmondásosságának jelzéseként némi iróniával azt lehet mondani, hogy a kisebbségi közösségekben az anyanyelvűség nagyon fontos, maga az anyanyelv már sokkal kevésbé. Az ezzel kapcsolatos feladatok nem egyszerűen a presztízstervezés ismert feladatai, azok egyébként is inkább a kedvezőtlen külső megítélés megváltoztatására irányulnak. Sokkal inkább az anyanyelvű oktatás minősége és eredményessége, az anyanyelv-pedagógia hatékonysága, a nyelvi kultúra egészének színvonala az, amely bizonyíthatná, hogy az anyanyelv nem szent célként, hanem szent eszközként fontos e közösségek életében.

 

Nyelvi leépülés, nyelvi hiány

A kilencvenes évek elején a legtöbb nyelvésznek az volt a véleménye, hogy a kisebbségi nyelvváltozatok vészesen szétfejlődtek, eltávolodtak a magyarországitól, a magyar standardtól. A vélemények abban különböztek és éleződtek ki, hogy ki milyen mértékűnek ítélte a szétfejlődést, ki mennyire tekintette ezt veszélyesnek vagy éppen végzetesnek a jövő szempontjából, és hogy ki milyen „terápiát” javasolt a továbbiakra nézve. A különfejlődés tényét azért sem lehet tagadni, mert maga a kétnyelvűség és az elszigeteltség már eleve ilyen divergens mozgást eredményez. A terepkutatás azonban azt igazolta, hogy a magyar nyelv egészében megőrizte viszonylagos szerves egységét: „Szerencsére a magyar nyelv állami változatainak szétfejlődése csekély mértékű, a magyar standard állami változatai közötti eltérések csak egy-két szakregiszterben számottevőek” (Lanstyák István: A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp.–Pozsony, 2000. 229.).

A szociolingvisztikai kutatások azonban nem a kisebbségi változatok vészes szétfejlődését igazolták, hanem a hiányt, a leépülést, a funkcionális térvesztést, a nyelvi rendszer erózióját. Mindez elsősorban annak a következménye, hogy az utódállamokban korlátozták a nyelvhasználat fontos szintjeit, a kialakuló, egyre nagyobb teret hódító, felcserélő kétnyelvűségben pedig folyamatosan nőtt az államnyelv szerepe, dominanciája. „Ami a kisebbségi helyzetben élő kétnyelvű beszélőkre, sőt magára az általuk használt anyanyelvre nézve valóban veszélyt jelent, az a kisebbségi helyzetből fakadó, sokszor a többségi hatalom nyelvvisszaszorító, lingvicista politikája által is gerjesztett nagyfokú nyelvi hiány, illetve ennek szélsőséges változata, a nyelvcserehelyzetben jelentkező nyelvleépülés” (Lanstyák: i. m. 229.).

Vannak friss felméréseink például arra nézve, milyen mértékű az általános iskolai tanulók nyelvi hiánya, lexikális és frazeológiai hiánya erdélyi kétnyelvű környezetben. Az egyetemi felvételiken pedig a nyelvi képesség elmaradása a kognitív képességhez viszonyítva éppen a nyelvi hiányban jelentkezik legfeltűnőbben. Az Erdélyi Tankönyvtanács munkájában és az egyetemi oktatásban is tapasztaljuk, milyen nehézségeket jelent kellő képzés és megfelelő oktatási anyagok, szakszótárak hiányában a magyar szaknyelvek megfelelő szintű használata. Mindez a legsürgetőbb oktatástervezési és nyelvi tervezési feladatok közé tartozik. Ennél is fontosabb azonban a szaknyelvek intézményes oktatásának és használatának lehetősége, valamint a napi gyakorlás. Mert csak a rendszeres gyakorlás hiányával magyarázható, hogy szakszöveg lektorálása közben ilyesmire bukkan az ember: „a kisebbségi jogok körülkerítése”, nyilván a korlátozása helyett (a román îngrÄdire fordításaként).

A megfelelő nyelvi regiszter hiánya az egyik oka annak is, hogy még a magyar anyanyelvű vagy magyarul tudó tiszt(ség)viselők és az állampolgárok sem élnek azokkal a jogokkal, amelyeket a mai törvényi szabályozás biztosít a közigazgatásban, az államigazgatásban, az igazságszolgáltatásban. Ezen a helyzeten kíván segíteni a Szabó T. Attila Nyelvi Intézetben szerkesztett és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége által kiadott Román–magyar és a Magyar–román közigazgatási szótár (az előbbi 2002-ben, az utóbbi 2004-ben jelent meg). Hasonlóan fontos nyelvi tervezési szerepet töltenek be azok a hivatalos formanyomtatványok is, amelyeket a kormányhivatalként működő Nemzeti Kisebbségkutató Intézet fordíttatott le magyarra (Román–Magyar Ügyintéző, CD-n és az Intézet honlapján: http://ispmn.gov.ro). Talán nem érdektelen ennek példáján röviden arra utalnom, milyen elvek érvényesülhetnek vagy esetenként éppen ütközhetnek a nyelvi tervezésben. Az általunk (Péntek János és Benő Attila által) végzett nyelvi lektorálás során szükségét éreztük annak, hogy lényegesen módosítsuk az ezt megelőző fordítás szövegét. Ennek az volt afő oka, hogy mi másképpen rangsoroltuk a követhető szempontokat, mint a fordítók. Ők azt tartották elsődlegesnek, hogy a mi nyomtatványaink nyelvilegminél közelebb kerüljenek a magyarországiakhoz. Ez sok mindenben megmutatkozott. Pl. a vezetéknév/utónév vagy a születési/házassági/halotti anyakönyvi kivonat terminusok használatában. Ennek szélsőséges példája a honvéd nyugdíj, ami – megítélésünk szerint – román kontextusban használhatatlan. A mi első és legfontosabb szempontunk az volt, hogy a nyomtatványokat minél könnyebben megértsék azok, akik használni fogják őket. Tehát a romániai magyar nagyközönségre gondoltunk, iskolázottsági szinttől függetlenül. Ezért nyelvileg is a legszélesebb értelemben vett romániai magyar köznyelvre voltunk tekintettel. Ebből a meggondolásból cseréltük ki az előbb példaként említett terminusokat családnévre/keresztnévre, születési stb. bizonyítványra, katonai nyugdíjra stb. Ilyen alapon elfogadhatónak tekintettük az általánosan ismert és használt idegen szavakat is: dátum, széria stb. Egyszerűsítettük a bonyolult szerkezeteket, például személyi számot használtunk a személyi azonosító szám helyett. Több esetben úgy találtuk, hogy a fordítás szövege nem eléggé explicit, ilyenkor igyekeztünk feloldani, egyértelművé tenni azt, amiről szó van. Például a személy azonosításához a román igazgatás kéri a szülők nevét ebben a formában: „fiul lui… şi al…”, de ez alapjában az apa és az anya keresztnevét kéri, az szerepel például a személyi igazolványban is.

 

Regionalitás és anyanyelv-pedagógia

 

A standard és a köznyelv közössé tétele semmiképpen nem irányulhat arra, hogy csökkentsük a regionális nyelvváltozatok szerepét a külső régiókban. Ehhez azonban változásra van szükség az anyanyelv-pedagógia szemléletében is. Az anyanyelvoktatásban sokkal természetesebbnek kellene lennie és jelen kellene lennie a nyelv változatosságának, különösképpen a tanulók és az adott nyelvi környezet vernakuláris változatának. A változatosság elismerése és felismerése a kodifikált változat fontosságára is felhívná a figyelmet, természetessé tenné a nyelven belüli folyamatos mozgást, a spontán kódváltást. Az anyanyelvoktatásban gyökeres változást eredményezett, hogy a nyelvi rendszer helyett a nyelvhasználat és a kommunikáció került előtérbe, a stiláris regiszterek ismerete és gyakorlása. Arra azonban alig van példa, hogy a sokféle alternatív lehetőség éppen a nyelvi környezet különbségeire legyen tekintettel. Magyarországon ez elsősorban a helyi nyelvjárást jelenti, a kisebbségi régiókban a nyelvjárásiasság mellett a kétnyelvű környezetet, a szórványkörnyezetet stb. Magam mindössze két olyan kísérletről tudok, amely éppen a vernakuláris nyelvváltozat sajátosságaira épít: az egyik az az Apró ábécé, amelyet Csicsó Antal állított össze a moldvai magyar gyermekeknek, a másik pedig egy magyarországi ábécéskönyvnek a székely nyelvjárásra jellemző zárt ë-ző változata (mindkettő az Erdélyi Tankönyvtanács kiadásában jelent meg).

Az iskolának, az anyanyelvoktatásnak tehát tudnia kell a tanulók nyelvjárásáról, ismernie kell azt. Ezen túlmenően tananyagként is helye van a magyar nyelv tantervében és tankönyveiben olyan fontos ismereteknek, hogy az írásbeliség előtt a nyelvjárás volt a nyelv létezésének egyetlen formája, hogy a nyelvjárásiasság általánosabb, mint a nyelvjárás: nyelvjárási elemek a köznyelvben, sőt a standardban is előfordulhatnak; hogy a nyelvjárás teljes értékű nyelvváltozat, a teljes élet kifejezője adott közösségben. A nyelvjárás a köznyelvhez hasonlóan önálló rendszer, kifejezési lehetőségei (kifejezőerő, szabályszerűség, logikusság, árnyaltság, komplexitás stb.) ugyanolyanok, mint a köznyelvéi. Nem stiláris változat, nem a nyelvnek egy alsóbb szintje, mint azt gyakran láttatják, hanem stilárisan, a stílusnemek tekintetében maga is differenciált.

 

 

 

 

+ betűméret | - betűméret