stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Február.

Hogyan épült be a társadalom hálózataiba a román avantgárd (Társas esztétikák)


Balázs Imre József

 

Avangarda românească în arhivele SiguranÅ£ei

 

A harmincas évek avantgárdja a szürrealizmusé. Ezért tűnik el az avantgárd beszédmód egyre inkább a magyar irodalomból (a magyar avantgárd csúcsteljesítményei és legaktívabb idÅ‘szaka a szürrealizmus elÅ‘ttre esnek), és ezért van jelen továbbra is a román irodalomban (a román avantgárd egyik leghosszabb életű folyóirata, az unu szürrealista irányultságú, Tristan Tzara és Victor Brauner pedig évekig teljes jogú tagjai a párizsi szürrealista csoportnak, amelybe egyébként Ilarie Voronca és Claude Sernet/Mihail Cosma is kérik felvételüket, sikertelenül). Ez persze már a szürrealizmus „forradalmi” idÅ‘szaka, amikor a kommunista párthoz csatlakozott francia szürrealisták is évrÅ‘l évre kénytelenek felülvizsgálni irodalmi és politikai nézeteiket aszerint, hogy a kommunista párt kultúrpolitikája, az André Breton által támogatott Trockij megítélése és a nemzetközi politika fejleményei éppen mennyire engedik tágan értelmezni azt a forradalmiságot, amelyet a szürrealizmus is vállalni próbál, mindvégig komolyan véve a hivatalos orgánuma nevét: A Szürrealizmus a Forradalom Szolgálatában.

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy a román avantgárd (és különösen a szürrealizmus) szerzÅ‘i elsÅ‘sorban kommunista propaganda gyanújába keveredve bukkannak fel a két világháború közötti román állambiztonsági szolgálat dossziéiban, illetve a Stelian Tănase által 2008-ban összeállított rendkívül érdekes dokumentumkötetben. A könyv és a titkosrendÅ‘rségi dokumentumok fÅ‘szereplÅ‘i: Geo Bogza, Gheorghe Dinu/Åžtefan Roll, Gherasim Luca, Gellu Naum, SaÅŸa Pană, akik irodalmi művek szerzÅ‘iként is jelentÅ‘set alkottak. A fontosabb képzÅ‘művészek, szerkesztÅ‘k (Victor Brauner, M. H. Maxy, Jules Perahim, Scarlat Callimachi) sem hiányoznak, rövidebb epizódszerepekben pedig felbukkan még Ion Călugăru, illetve Eugen Ionescu. Utóbbit egy 1943-as, illetve 1947-es franciaországi állásvállalási kísérlet kapcsán „káderezik le”, származását is pontosan dokumentálva. A dosszié tartalmazza annak a pernek a kivonatát is, amelynek nyomán Ionescut távollétében hatévi és hathónapnyi börtönbüntetésre ítélték, a román katonaság és nemzet gyalázásáért, egy 1946-os cikke miatt. A cikk hivatalos dokumentumokban idézett mondatai különösen a hadseregre és a rendÅ‘rségre nézve tartalmaznak „kompromittáló” megjegyzéseket, de Ionescu nem kíméli egyébként az igazságszolgáltatást és a korlátolt papságot sem (173–174.).

A kötetben talán nem annyira az egyes szerzÅ‘k hivatalosságokkal történt konkrét összeütközései a fontosak, inkább azok a stratégiák lehetnek érdekesek egy mai olvasó számára, amelyek által a román avantgárd szerzÅ‘k a francia szürrealisták példáját követve a „forradalom szolgálatába” próbálták állítani tudásukat és képességeiket.

A könyv egyik visszatérÅ‘ motívuma az, ahogy az újságírók/írók újabb és újabb lapalapítási engedélyekért folyamodnak a hatóságokhoz. A harmincas években a Romániai Kommunisták Pártja illegális szervezet volt, a nyílt kommunista propagandát is tiltották a törvények. Következésképpen újabb és újabb kísérletek történtek arra, hogy olyan orgánumokat hozzanak létre a kommunisták és szimpatizánsaik, amelyek legalább burkolt formában lehetÅ‘séget biztosítottak számukra az aktuális politikai események szájuk íze szerint történÅ‘ értelmezésére. Ezeket a lapalapításokat a titkosrendÅ‘rség leggyakrabban már a tervezés fázisában figyelte és nyomon követte, és többnyire már elsÅ‘-második számukhoz érkezve betiltotta. Különösen érdekes a Pinguinul című 1937-es lap alapítása körüli helyzet – itt Åžtefan Roll/Gheorghe Dinu az egyik kezdeményezÅ‘. Az elsÅ‘ lapszám megjelenése utáni szerkesztÅ‘ségi gyűlésen arról beszélnek az alapítók, hogy a szatirikus hangnem miatt a cikkek valódi üzenete inkább csak az értelmiségi közönség számára hozzáférhetÅ‘. A második számtól tehát, határozzák el, lapszámonként legalább egy cikkben nyíltabb formában, a szatirikusan torzító hangnemet kerülve fogalmaznak majd. Az értekezletrÅ‘l a titkosrendÅ‘rség természetesen részletes beszámolót kap, a lapot betiltják. Egy hét múlva a kezdeményezÅ‘k új lap tervét nyújtják be engedélyeztetés végett a hatóságokhoz: a tervezett lap címe Pitpalacul.

Scarlat Callimachi esetében (aki elsÅ‘sorban a Punct című avantgárd lap szerkesztÅ‘jeként írta be nevét az irodalomtörténetbe) nem kevesebb, mint hét betiltott, az Å‘ szerkesztésében megjelenÅ‘ botoÅŸani-i napilapot jegyez egy 1940-es dokumentum (105.). Egy másik, igencsak részletes titkosrendÅ‘rségi referátum 1938-ból az unu és az Alge folyóiratok szerzÅ‘inek publicisztikai és irodalomszervezÅ‘i tevékenységét tekinti át. Ez az elemzés is hat, álcázott kommunista propagandát folytató, betiltott napilap nevét említi, amelyekhez a megfigyelés alatt álló szerzÅ‘knek (Jules Perahim, Paul Păun, Gherasim Luca, Virgil Teodorescu, Victor Brauner, Geo Bogza, Åžtefan Roll stb.) közük volt. Az elemzés ürügye egyébként egy levél, amelyben Victor Brauner az éppen Párizsba készülÅ‘ Gherasim Lucát ajánlja Louis Aragon figyelmébe. Luca megbízásának lényege az lett volna, hogy a helyszínen építse ki azokat a kapcsolatokat és csatornákat, amelyeken keresztül a kortárs, „forradalmi” francia irodalom eljuthatott volna Romániába, és fordítások révén Romániában is piacra kerülhetett volna. Ez azért is fontos volt a romániai, szürrealista gyökerekkel rendelkezÅ‘ szerzÅ‘knek, mert növelhette volna hazai, az adott korszakban egyébként nem túl jelentÅ‘s presztízsüket. A jelentés beszámol arról is, hogy 1936-ban kísérlet történt a franciaországi AER (Artistes et écrivains révolutionnaires) romániai fiókszervezetének létrehozására AsociaÅ£ia Scriitorilor ÅŸi ArtiÅŸtilor IndependenÅ£i (Független Írók és Művészek Szövetsége) néven, amely azonban nem alakulhatott meg végül a nem kommunista művészek bizalmatlansága miatt. A megváltozott történelmi-politikai körülmények között – mondja a jelentés írója – Brauner, Luca és társaik viszont nagyobb reményeket táplálhatnak azzal kapcsolatban, hogy egy szélesebb demokratikus összefogás alapjait rakhatják le, akár olyan írók bevonásával, mint Mihail Sadoveanu vagy Tudor Arghezi, akik a korszak nacionalista sajtójában támadásoknak voltak kitéve.

Az utóbbi idÅ‘ben néhány tanulmány részletesebben is foglalkozott a román avantgárd szerzÅ‘k politikai nézeteivel. Marta Petreu és Ion Pop1 különösen a korabeli sajtóban megjelent írásokra alapozva rekonstruálják ezeket a nézeteket, kiemelve azokat a tipikus konfliktusokat, amelyek a szürrealista táboron belüli különbözÅ‘ elkötelezettség-értelmezések körül robbantak ki. A román avantgárdban, ahogy a franciában (vagy a magyarban) is, akadtak olyanok, akik politikailag és a konkrét társadalmi cselekvés szempontjából ugyan alávetették magukat a párt utasításainak, de nehezükre esett poétikailag is követni a direktívákat – például a szürrealista poétikát szocialista realistára cserélni. A korábbi összeütközés természetesen magának a politikai elkötelezÅ‘désnek a problémája kapcsán történt – az avantgárdnak mindig is megvoltak az „esztétistái” is, akiket a művészet forradalma érdekelt, de a politikai változások elÅ‘készítésében nem kívántak részt venni. És mindezeket a csoportokat természetesen újabb és újabb törésvonalak szabdalták az idÅ‘ múlásával, a személyes életpályák kanyarulatainak megfelelÅ‘en.

A Stelian Tănase-féle kötet jelentÅ‘s újdonsága viszont az, hogy a korabeli sajtónyilvánosságon túli források egészen konkrét eseményekre és cselekvési tervekre, nem csupán általános programokra vagy a cenzúra miatt torzítottan közvetített üzenetekre összpontosítanak. Néhány ilyen tipikus akció a kötetben említettek közül: 1. ElÅ‘adások tartása munkásközönség elÅ‘tt. Ion Călugăru 1933-ban a bukaresti Baraseumban film-témájú elÅ‘adás ürügyén Lenin és Gandhi politikai nézeteirÅ‘l tart elÅ‘adást. Az elÅ‘adás lejártával egy aktivista szólal fel, aki a grivicai sztrájk elítéltjeirÅ‘l kezd beszélni. A rendÅ‘rség ekkor megszakítja a rendezvényt, és letartóztatja a szervezÅ‘ket (115–117.); Geo Bogza 1937, augusztus 1-jén, a GrădiÅŸtea-erdÅ‘be szervezett kirándulás alkalmával elÅ‘adást tart a spanyolországi polgárháborúról, saját spanyolországi tapasztalatai alapján. A SiguranÅ£a-jelentés szerint a kiránduláson mintegy nyolcszáz bukaresti munkás vett részt (74.). 2. Brosúrák írása és publikálása. 1937 márciusában Scarlat Callimachi a Tudor Vladimirescu-féle lázadás osztályharcos értelmezését végzi el egy 3000–3500 példányban nyomtatott füzetecskében. UgyanÅ‘ készítette el a Trockij-ellenes per fordítását is, amelynek terjesztésére engedélyt kért. A cenzúra jóváhagyta a szöveget, de a SiguranÅ£a közvetlen módon lépett közbe, és ez utóbbi anyag nem került kinyomtatásra (95–98.). 3. Irodalmi szövegek a propaganda szolgálatában. Gherasim Luca Fata morgana című regényének egyik fejezete a Konspiráció címet viseli, ebben részletesen írja le a szerzÅ‘ azokat a módszereket, amelyek révén a szervezkedÅ‘ forradalmárok elkerülhetik a lebukást. Ahogy a SiguranÅ£a-jelentés rámutat, ez a fejezet hosszú, szó szerinti idézeteket tartalmaz a kommunista párt illegális brosúrájából, amelyik a Ce trebuie să ÅŸtie orice revoluÅ£ionar (Mit kell tudnia minden forradalmárnak) címet viseli. A könyv további terjesztését betiltják. 4. Röpcédulák terjesztése és egyéb „terepmunka”. Gellu Naumot 1935-ben tetten érik, amint kommunista jelmondatokat ír különbözÅ‘ bukaresti házak falaira. Korábban Naum szerkesztÅ‘je volt egy betiltásra került ifjúsági lapnak, és tiltott gyűlések résztvevÅ‘jeként is figyeltek rá.

Hogy ezek az akciók hogyan fértek meg a gyakran nagyon is „hermetikus” avantgárd poétikával, és hogy milyen belsÅ‘ konfliktusokhoz vezethettek az idÅ‘k folyamán, azt talán olyan életrajzokból lehet leginkább kideríteni (és itt már nem a Tănase-féle kötet lehet segítségünkre), mint például a Tristan Tzaráé, aki sok tekintetben mintát jelentett a romániai fiatal avantgárd szerzÅ‘k számára. Tzarának mindig sikerült egy-egy váratlan „fordulattal” meglepnie kortársait – individualistának és nihilistának lenni, amikor a szürrealisták körében kitört az elsÅ‘ forradalmár-hullám, és apró mozgalmi feladatokat vállalni, amikor dúlt a küzdelem a francia kommunisták különbözÅ‘ frakciói között. Egyfajta kultúrdiplomataként a háború után sztálinista bikkfanyelven tartani beszédeket a szocialista országokban, majd 1956 októberében valóságos intellektuális földrengést idézni elÅ‘ a francia kommunisták körében a magyarországi forradalom elÅ‘tt, a valós helyzetet feltárva, Nagy Imre törekvéseit támogatva nyilatkozatában.2

Azt a problémát, hogy a levéltári anyagokból nem tárul fel egy-egy történet a maga teljességében, Stelian Tănase nem jegyzetekkel hidalja át (a további adatok után történÅ‘ nyomozást meghagyja a professzionális olvasóknak), hanem egy kitűnÅ‘ elÅ‘szóval. Tănase nem állandó résztvevÅ‘je az avantgárdról szóló diskurzusnak, inkább az elitek történetérÅ‘l szóló egyéb munkáinak visszhangjait érzékelhetjük az írásban, de éppen ezért kitűnÅ‘ az összefoglalás: nem beszéli túl a témát, mégis feltárja azt a hátteret, amely közvetlenül a dokumentumokból nem derül ki, de a vizsgált avantgárd szerzÅ‘k vagy az irodalomtörténészek másutt, másként megírták. Tíz jegyzet csupán ez az elÅ‘szó az avantgárdról, mintegy ötven könyvoldalon, de végigvezet a román avantgárdok és a politika fÅ‘bb kapcsolódási pontjain, nemzetközi kontextusban: a zürichi dada és Lenin lehetséges találkozásai, a párizsi szürrealisták nézeteinek változásai, a harmincas évek román avantgárdjainak francia és német kapcsolatai, illetve a második világháború utáni életútváltozatok sűrített formában mind végigkövethetÅ‘k ebbÅ‘l a bevezetÅ‘bÅ‘l. „Mi maradt a szürrealizmus »hullájából« a proletárdiktatúra éveire?” – teszi fel a kérdést (58.). Sokan közülük beépültek az új rendszer propagandagépezetébe, feladva addigi lázadó attitűdjüket. SaÅŸa Pană, Jules Perahim, M. H. Maxy, Ion Călugăru, Scarlat Callimachi, Geo Bogza és mások a rendszer hivatalos értékrendjét és a szigorú cenzúra elveit tették magukévá. (Bogza, mutat rá Tănase, csak élete végén foglal állást újra bizonyos kérdésekben a rendszer ellenében.) Gherasim Luca emigrál, Gellu Naum hallgat (vagy legalábbis tartózkodik a publikálástól), Ilarie Voronca még 1946-ban öngyilkos lesz Párizsban.

A román avantgárd megnyugtató történeti elhelyezéséhez minden bizonnyal szükség van a lehetÅ‘ legteljesebb kép kialakítására, ezt segítik elÅ‘ az olyan vállalkozások is, mint Stelian Tănase kötete, amelyik egyébként a Polirom kiadó Istorii subterane (Földalatti történelmek) című sorozatában jelent meg. A hasonló anyagok hiányában könnyen ítélhet az utókor túlzottan apologetikusan (mondván: nem tudok a történet ilyen vonatkozásairól, tehát figyelmen kívül hagyom), vagy éppen árnyalatlanul (mondván: nem ismerem az adott szerzÅ‘k motivációit, elképzeléseit, nézetkülönbségeit a mozgalmakon belül, tehát egyszerűen ellátom Å‘ket és munkásságukat egy címkével). Ez az, amit most már nem lehet megtenni. Tănase munkája, bár nem von le „tanulságokat”, igyekszik összegyűjteni mindazokat az adalékokat, amelyekre támaszkodva kialakítható egy következetes vélemény.

 

*Bev., s.a.r. Stelian Tănase. Polirom, Iaşi, 2008.

 

+ betűméret | - betűméret