stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2009 Január

Reklám egy országnak


Ferenczi Szilárd

 

A román folyóiratpiac kevés terméke nyújt a hazai és idegen olvasóközönség számára alternatív olvasmányt. Az Omagiu ilyen kulturális réteglap, akkor is, ha szerkezete kissé kaotikusnak tűnik – kimerítő terjedelemben nyújt a művészet legtöbb ága iránt érdeklődő romániai és külföldi olvasónak változatos szórakozást. „Remix kultúrma-gazinnak” nevezi önmagát, és ennek meg is felel. Stílus-, betűtípus-, szín-, (igényes) reklám- és giccskavalkád. A vásárló és majdani olvasó első ránézésre meghökkenhet a lap szándékosan visszásnak tetsző, játékosan kommunista névadásra emlékeztető címén („hódolat”). Ez a játékosság végigvonul a több mint kétszáz oldalon, helyenként komolykodva lecsillapodik ahhoz, hogy a következő lapozásnál újra ránk kacsinthasson huncutul. A 12. lapszám címe Rawmania, és hímzéses fedőlapja mögött az ország marketing-szimbólumának, brandjének megtalálását tűzi ki céljául. Teszi ezt felrúgva a hagyományos konvenciókat, felleltározva a forradalom előtt és után született vagy kialakult értékek és giccsek egy részét, amelyek meghatározták a romániai mindennapokat, és ma is körülvesznek. Az is a lap másságáról árulkodik, hogy a vezércikk csak a 22. oldalon köszönt ránk. Előtte reklámokat, egy Romániához intézett naiv festészeti szülinapi köszöntőt, koncertplakátot és a kaviárfogyasztás hasznáról és káráról szóló lapszemleszerű cikket találunk a már említett remix előadásmódban.

A vezércikkben Alexandru BrÄtia-nu bevallja, hogy ami a nemzeti brand kérdését illeti, Romániának komoly problémái vannak. Ahogyan ő maga fogalmaz, elméjét önreflexív perverzióknak veti alá, és számos probléma mentén elindulva tagadja fővárosunk értékfelmutató képességét. Áttekint Erdélybe, ahol léteznek még falvak, amelyekben nem fogható egyetlen mobiltelefon-szolgáltató jele sem, és amelyekben a McDonald’s meg a dubstep még mindig nem jelent egy vállrándításnál többet. Itt, a hegyeken túl próbálja elcsípni azt, ami marketingfogásként eladhatná Romániát a nemzetközi piacon. Mint külkereskedelmi cikket mutatja fel Drakulát, majd párhuzamot vonva a román nemzeti lét és a „Szívás Urának” titulált mesebeli vérszívó között, magyarázza népe fennmaradását és továbbélését. Drakula nem azért „harap”, hogy fertőzzön, hanem azért, hogy a vérszívással önmaga fiatalságát végtelenítse. Úgy véli továbbá, hogy a Drakulát körülvevő fiatal és érzéki nőkben, azok hétköznapi román megfelelőjében rejlik az a képesség, mellyel elérhetjük, hogy az itteni földrajzi térségbe látogató idegen kultúrák képviselői életerejük javát önszántukból hagyják itt. Mielőtt még a miccs, sör, spricc és pacalleves az agyunkra menne, a cikk szerzője rávilágít, hogy van egy a romániai nők érzékiségében tetten érhető magyarázata annak, miként sikerül az országnak elcsavarni a külfödi turista fejét. Ha a szex már ősidők óta elad bármilyen árut, miért ne adhatna el egy országot, hangzik BrÄtianu kérdése. Ezt olyan felhívás követi, mely nehezen tűri a nyomdafestéket, és csak az Omagiu vaskos lapjai bírják el.

Ezután a folyóirat galériává változik. Oldalain egymást érik a festmény-, fénykép- és happening-kiállítások dokumentációi az elmaradhatatlan reklámmal, hirdetéssel és koncertplakáttal megszakítva. Párhuzamosan a brand-vadászat folyik tovább. Először Roman Tolici kortárs festőművész gondolataival és Legvalószínűbb holnap (Cel mai probabil mâine) című kiállításának egyes darabjaival ismerkedünk. A festő a román természeti és urbanisztikai tájból kiragadott jelenetekben keresi a különböző országok nemzeti ünnepének itthoni hangulati megfelelőjét. Szokatlanul láttatja, mily felszabadultan ünnepli népe egy olyan ország nemzeti ünnepét, melyről álmodik (Július 4.), míg saját ünnepén pirosra váltott forgalmi lámpa álldogál az esti ködben egy kihalt utcán (December 1.). Magányosan megtorpanó kilátástalanság. A következő oldalakon Dragoş Platon tűnődik: mi lenne, ha az anyafarkas bukaresti szobráról átkerülne a fakó Romulus és Remus a római emlők alá, és itthon csak a magányos, mély álomból felócsudott nőstény maradna? Az egykori világbirodalom és olasz főváros így túlzsúfolt jelképe ezáltal átértelmeződne. Metaforája lehetne a Romániából kivándorolt tömegek győzelmének Olaszország felett – véli a képzőművész. Sajnos a közelmúlt itáliai valósága szomorú ténnyé változtatja ezt a bronzba önthető elmélkedést. További két oldalon a kolozsvári Plan B berlini export galériája jelenik meg fényképeken. „A komunizmus nem történt meg” – ez Mihai Pop galérista lendületes üzenete. Átlapozunk egy társadalmi célú hirdetésen.

Fotósorozat következik Perifairy címmel. Bogdan Andrei Bordeianu hamis panorámaképei tetten érik a bukaresti periféria történelmi kirakós játékának groteszk változásait. A kommunista romok és a kapitalista félkész épületek között átmenet nincs, új rom kerül a régi helyére. Külvárosaink lassú átalakulása bizarr képet mutat, mindannyiunk romba dőlt múlt- és jövőképének metaforája a sivár táj. A következő cikk ugyanezt láttatja vidéken, családok szemszögén keresztül. Négy fővárosi művész járja a román falvakat, és házakat fényképeznek. „Üres falvak” kunyhói mögött befejezett és félkész villák várják haza lakatlanul gazdáikat, akik külföldön gyűjtik a folytatáshoz szükséges anyagiakat, vagy a berendezéshez próbálnak pénzügyi alapot teremteni máshol. Így vagy úgy, teljes falvak vándorolnak már tizenhét éve tömegesen szezonmunkára. „Haza” már csak azt a helyet jelenti számukra, ahol várja őket felépítendő házuk.

A kulturális műsor folytatásaként két német diák próbálkozik a romániai sajátosságú roma paloták valamely kortárs építészeti irányzatba való besorolásával. Feltárva a „bádogpagodák” múltját, végigsétálnak Buzescu (Teleor-man megye) főutcáján, rácsodálkoznak az épületekre, és elbeszélgetnek egy-két építtetővel. Lenyűgözve állnak ezen egyedi és utánozhatatlan jelenség előtt. Ahogyan a dollár, az euró és Mercedes Benz-jeleket a romák házaikba integrálták, és díszítőelemként használják – ezzel a németek nem tudnak mit kezdeni. Nem csoda, hiszen kevésnek sikerül megérteni azt, ami a giccsen jóval túlmutat. Mielőtt egy autóreklámban elmerülnénk, Silviu Ghetie fényképein egy avasi esküvő visszás képeit elemezhetjük. A népviseletbe bújtatott menyasszonyt és vőlegényt vidám sms-ezés közben találjuk, majd mindketten pálinkával locsolgatják a földutat egy illinois-i rendszámú limuzin tetőtéri ablakán kihajolva.

„Clandestino.” Ő Michele Bressan, egy Olaszországban született félromán, aki tizennégy éves korától Bukarestben él és fényképez. Utcai hangulatot, épületegyüttest, kisgyereket, gyárat, padlón heverő levágott halfejeket, Mickey Mouse óriásbábut futballkapu mögött, szárnyas menyasszonyi ruhát kirakatban. Saját Romániát varázsol a hatvanas-hetvenes kommunista évek sárgás pasztell hangulatában. Nem bánja, hogy itt maradt, úgy érzi, itt tehet „valamit”, akkor is, ha nem tudja még, hogy mi lehetne az. Szinte betegesen szereti Rawmaniát, eszében sincs olasz hazájába visszatérni. Elgondolkodtató, hogy egy külföldi mennyire tud ragaszkodni választott hazájához, helyenként jobban, mint a tősgyökeres hazai.

Diana Pavlenco Az én negyedemben (În cartierul meu) című esszéjét bomladozó épületek és kockára préselt autók fényképei kísérik. Miként költözik be, hogyan él egy fiatal nő valamelyik panelnegyedben, az ország bármely városában a szomszédi kedvességgel és rosszindulattal körülvéve? Hazai specifikumú éles nyelvek és gyengéd mosolyok szomorkás szimfóniája ez a rövid írás, lépcsőházi szagokkal átitatva.

„Románia, ahogyan a közvécéken keresztül látjuk”: fényképekkel teleaggatott három oldal a bukaresti nyilvános vécékről és arról, hogy az elemi ürítési kényszer hogyan változtat egy közvécékben szegény fővárost óriási mellékhelyiséggé ott, ahol már a gyorséttermek is zárják toalettjeiket. Egy vécékben hirdető reklámcég plakátja, majd hat oldalnyi mosószer mossa el rossz érzésünk. Rögtön utána zene és tánc.

Tom Wilson, egy Bukarestben élő angol férfi Tokióba utazik, hogy megtalálja azt a tengerentúli hírnévre is szert tett klubbot, ahol naponta szól a manele. Először egy éttermet talál, melynek tulajdonosa román hölgy, és ahol hazai ínyencségek, román sörök és pálinka rendelhető a románul beszélő japán pincérektől. Innen átirányítják a No Problem klubba, ahol a jamaikai lemezlovas az idős japán törzsvendégek legnagyobb örömére manelet kever egész este. Ám a tengerentúli hírverés túlzónak bizonyul. Az úri közönség csúcsidőben is elenyésző létszáma rossz szájízzel hagyja derék britünket. Konfuciusz szavai jutnak eszébe: „jobb utazni, mint megérkezni”.

Ana Sofia Misicu a román nemzeti identitás kérdésköres mentén indít nyomozást. A szerző nem érti, mi hajtja nemzedéktársait külföldre, ezért felkeresi Ioana Popescu etnológus-antropológust, és kényelmetlen kérdésekre vár tőle választ. Mi teszi a nemzetet nemzetté? Melyek a népi identitás meghatározó elemei? Elsősorban a „másik” iránti viszonyunk – hangzik a szakértő válasza. Egészségtelen esetben a nemzeti viszonyulás olyan, mint a nagyobb fiútestvér és a kisebb lánytestvér közötti rivalitás. Mindkettő a legjobb próbál lenni valamiben azért, hogy őt kedveljék inkább a szülők. Első lépésként kell találni egy azonos képességű csoportot (népet), és annak szemében keresni közös, a saját csoporton belüli hasonlóságaink tükröződését. Mit jelent a nemzet egy mai román számára? Egy nagy családhoz tartozni a legnagyobb öröm. Az itthon és külföldön élő rokonok konyhájában a legizgalmasabb felfedezni ezt: a receptek azonosak, valószínűleg minden női rokon ugyanazt a családban maradt ősrégi recepteskönyvet másolta ki magának, és ugyanazt főzi, mint a többiek – lelkesül az etnológus. Hogyan tekintenek ránk az idegenek? Egzotikus benyomást keltünk a világban. Középkori városaink és fából épült falvaink időben, és nem térben távolítanak el a többiektől. Vendégszeretetünket pedig nem mennyiségi, hanem minőségi szempontból kell értelmezni. Az emberi melegség, jókedv és barátság értendő alatta. Régen a vendégszeretet azt jelentette, hogy bőséges vendéglátással háziasították, „emberítették” az idegent. Ioana Popescu szerint túlzott közvetlenségünk és nyilvános csipkelődéseink nem tetszenek az idegeneknek. Tiszta körvonalazódás hiányában hogyan fejleszthető a nemzeti szellem? Ami egyelőre hiányzik a román társadalomból, az a bizalom és az összefogás – véli az antropológus. Ötven évnyi árulás (haza-, történelem-, hagyomány, elit- és az egymás iránti bizalom elárulása) után nehéz harcolni egy közös cél érdekében. Első lépésként talán társadalmunk szervezetlensége ellen kellene küzdeni. A többi jön magától. (Omagiu, 2008. 12.)

 

 

+ betűméret | - betűméret