stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

Könyv a viszketés kultúrájáról


Kósa Boróka

 

Sven Regener: Berlin blues

 

A fülszöveg alapján nyilvánvaló, hogy a történet egyik legfontosabb eleme a tér: „a berlini fal árnyékában húzódó negyed”. Lehmann úr és mindaz, ami vele a könyv lapjain megtörténik, nem helyezhetõ át más országba, más városba, sõt Nyugat-Berlin egyéb városrészeibe sem. Ez az, ami azonnal szembeötlik, amit azonnal megért és megérez az ember. Az olvasás során azonban, de az is lehet, hogy csak a végén, rádöbben arra is, hogy nem egy kreuzbergi történetet olvas, hanem magát Kreuzberget, a környéket, amely nem az események helyszíne, nem a hõsök élettere, hanem maga az esemény, a hõs: tér, idõ, közösség és létforma. Ennek a „szabad, életörömtõl, humortól és lázadástól fûtött színes szubkultúrának” sajátos nedvkeringése, jellemzõ viselkedési normái, értékrendje és önálló nyelve van.

Mindezt érteni és ismerni nyilván nem túl bonyolult feladat az ide tartozók számára, mint ahogy számukra nem okozhat túl nagy gondot az sem, hogy beszéljenek róla. Minden kreuzbergi tudja, mit próbál elmesélni az, aki Kreuzberget meséli el. Az ábrázolandó tér megválasztása tehát önmagában nem avatja zseniálissá a szerzõt. Regener mély és gyengéd Kreuzberg iránti szerelmérõl, amelyre szintén hivatkozik a fülszöveg, sajátos módon az tanúskodik leginkább, ahogyan az olvasó belép a nedvkeringésbe. Hiszen szerzõként megtehetné, hogy idegenvezetõi szerepben fordul az avatatlanok felé, s úgy kalauzolja õket végig a városrészen, hogy sikátoronként, báronként, kóbor kutyánként mutatja be azt. Õ azonban nem ezt teszi. A közeg igazi részeként felismeri, hogy ide senki sem érkezhet úgy, mint hívatlan betolakodó vagy mint tapintatosan érdeklõdõ turista. Egyszerûen azért, mert Kreuzberg nem a betolakodók vagy a turisták tere. Kreuzberg kizárólag otthonként létezik, így egészében lakóin kívül senki számára nem megtapasztalható.

Az ötletet érzem zseniálisnak, hogy a szemlélõdéshez kölcsönvesszük Lehmann úr néha szerelemtõl, néha alkoholtól vagy épp másnaposságtól homályos tekintetét, hogy olyannak láthassuk a környéket, amilyennek olyasvalaki látja, aki ide tartozónak vallja magát.

Fontos tehát kiemelnem, hogy Lehmann úrról olvasok, az Ötlet lassan harmincéves csaposáról, aki távolról sem olyan, mint azok a harmincas férfiak, akik többnyire azt állítják, majdnem boldogok, majdnem mindenük megvan, csak ne lenne az a fárasztó robotmunka… Frank Lehmann azt állítja, hogy boldog, és megvan mindene. Pedig a munkáján kívül jóformán semmije nincs, mégis biztos abban, hogy ez elég is neki: az éjszaka az õ napszaka, és egyetlen természetes élõhelye az Ötlet pultja mögötti keskeny sáv a sörösrekeszek és az italpolc között. Lehmann úr az egyetlen a környéken, aki jelenét állandóként fogja fel, felvállalja, hogy ez a világ határozza meg, és otthonaként ismeri el a kreuzbergi éjszakát. Valószínûleg ezért bízik meg benne mindenki, és persze ez az, amiért senki nem veszi egészen komolyan. Mégis õ az olvasó legközelebbi ismerõse, mert gyógyíthatatlan lustaságával, egynapos testszagával és „kapitális baromságaival” együtt része a nedvkeringésnek, amelyhez az olvasó közelebb próbál férkõzni.

Ami ezzel a hõssel megesik, nem egy szokványos, elöl-hátul zárt ponyvatörténet. Leginkább azt az érzést juttatja eszembe, amikor az embernek egy pontban viszketni kezd a háta. Egy darabig megpróbál nem venni tudomást róla, hátha megszûnik… de nem. Egyre erõsebb, és valahogyan muszáj enyhíteni, tehát az ember hosszú nyelû kefét ragad, nekidörgölõzik valaminek, vagy segítséget kér. Próbálkozások, utasítások következnek: feljebb, lejjebb, a lapocka környékén balról, talán mégis inkább jobbról, a gerinc mellett… A végére piros csíkos az ember egész háta, további vakarózásnak semmi értelme, de aggasztó, hogy nem került elõ az a pont, az egyetlen viszketõ pont, amely után mindvégig kutatott. A legrosszabb pedig, hogy végképp lehetetlen ilyenkor eldönteni, hogy ez a különös, nyugtalanító érzés a hátcsíkok okozta fájdalom vagy egy mélyebb, erõsebb viszketés, amelytõl megszabadulni lehetetlen.

Kreuzbergben jobbára mindenkinek viszket valamije. Ez az, amiért az itteniek általában megteremtenek, majd megneveznek egy álmot, amely aztán szervezni kezdi az életüket, míg végül minden idejüket, pénzüket és energiájukat arra áldozzák, hogy kudarcot vallanak. Lehmann úr talán épp azért akar elégedettnek tûnni, mert lázítja, hogy körülötte mindenki valami egyébbel próbálkozik, igyekeznek „kitölteni” az ûrt, amely csak azért képzõdött bennük, mert nem hajlandóak beérni a pult mögötti élettel, mindazzal, amit a kreuzbergi éjszaka nyújthat. Itt mindenki csak átmeneti kocsmáros, átmeneti szakácsnõ és átmeneti piás, valójában mind mûvész, egyetemista, magánvállalkozó. Lehmann úr elutasítja az álomgyártást. Õ nem tervezi meg a családját, a kiállítását, a saját rockbandáját vagy a nyaralását Balin. Azt játssza, hogy neki nem viszket sehol. És ez talán sikerülne is, ha a dolgok körülötte nem változnának, jelentõs és jelentéktelen események nem tagolnák vagy inkább botlasztanák azokat az egyhangúságukban kellemes napokat, amelyekhez hozzászokott. De vannak szülõi látogatások, új szakácsnõk a Piaccsarnokban, krízishelyzetben levõ legjobb barátok, akik miatt újra meg újra ki kell lépni ebbõl a kényelembõl, átmenni Kelet-Berlinbe, a Kudammra, a strandra, idegen negyvenes nõk lakására, és Lehmann úrnak fel kell fognia, hogy a lehetõségek nem elkerülhetõk: kihasználásuk éppúgy, mint ki nem használásuk valamit gyökeresen megváltoztat a dolgok rendjében.

Lehmann úrról olvasok, az Ötlet lassan harmincéves csaposáról, aki látszólag tökéletesen elégedett azzal, hogy nyolctól kettõig sört csapol, bort dugaszol és hamutartókat cserél, miközben nyilvánvalóan minden viszketések legrosszabikával küzd: a háta viszket. Az egy helyben maradási és kitörési törekvések, a megfelelni akarás, az elismerésre való törekvés, a vágy, hogy szeressék, a vágy, hogy békén hagyják – megannyi viszketõ pont a fõhõs próbálkozásoktól csíkos hátfelületén. Minden pillanat, érzés és cselekvés egy-egy kísérlet az ismeretlen eredetû viszketés csillapítására: a Karl melletti feltétlen kitartás, az esti sörözések, a szex Katrinnal a vakarózás különbözõ formái.

Az elbeszélt történet pedig valójában nem is történet, hiszen ahhoz, hogy annak nevezhessem, feltétlenül látszania kellene a központi szálnak, az eseménynek, amit elmesélhetnénk, ha valaki rákérdez: mi történt Lehmann úrral? Ehelyett az elbeszélés maga is vakarózássá alakul át, mintha valaki azt kezdené el kutatni, mi változott meg adott idõintervallumban Lehmann úr körül, és leltárt készítene azokról a dolgokról, emberekrõl és helyzetekrõl, amelyek hatottak rá az utóbbi idõben. A leltár, a vakarózó elbeszélés pedig (ha múlt idõben szólal is meg) olyan, mint a jelen idõ: önmagában nem képes rámutatni arra, ami a felbukkanó elemek közül késõbb jelentésessé válik. Lehmann úr mindennapjaiban felhalmozódik minden õt ért benyomás és élmény, a leltárban pedig egymás mellé kerül a Csillagok háborúja és Verena szendvicsei, a Hólyag és a GedÃächtniskirche, Erwin üldözési mániája és a sült csülök a túlbecsült bõrkével, a közben leomló berlini fal… Az élmény pillanatában egyik sem fontosabb vagy érdekesebb a másiknál. Szûrtbúzás Rainer éppolyan véletlenszerûen kerül a képbe, mint a kutya: felbukkan Kreuzbergben. Eszembe sem juthat azzal gyanúsítani a szerzõt, hogy tudatosan teremti meg Rainer alakját azzal a céllal, hogy késõbb összefusson Katrinnal Kelet-Berlinben, és még megalázóbbá tegye Lehmann úr bukását. Ha ilyesmit feltételeznék, az elbeszélésmód lényegét nem érteném. Szûrtbúzás Rainer ugyanis kizárólag azért jelenik meg a regényben, mert ilyen arcok megjelennek néha a kocsmákban; ahogy a szerelmi háromszög is azért alakul ki, mert az olyan arcok, mint Rainer néha megszerzik a Katrin-féle nõket, akiket a Lehmann úrhoz hasonló arcok minden szerelmük és igyekezetük ellenére sem tudnak maguk mellett tartani.

Talán egyszerûbb volna fejlõdéstörténetként olvasni: Frank Lehmann megtanul valamit… szólhatna egy szerelemrõl, egy régi társaság széthullásáról, az életundor születésérõl, a berlini fal pusztulásáról. Hiszen mind benne vannak, lehetõségként, kiemelhetõ történetként, megragadható lényegként a leltárban, amit Regener hiánytalanul nyújt át az olvasónak. Az olvasó pedig lassan megszokja, hogy Lehmann úrról olvas, vagy Lehmann úr Kreuzbergjét olvassa, a kettõ pedig lényegét tekintve azonos: városnegyed, kulturális közeg, sajátos tér „a berlini fal árnyékában”. Bár valószínûleg nem a fal árnyéka az, ami rávetül, hiszen Kreuzberg fal nélkül is megmarad Kreuzbergnek, semmivel nem lesz sötétebb vagy világosabb, mintha csak törekedne arra, hogy megõrizze magának ezt a nedvkeringése számára nélkülözhetetlen, jótékony félhomályt.

A félhomályhoz lassan az olvasó szeme is hozzászokik. Ennyi történik vele. Nem von le mérföldkõnek számító következtetéseket a világról, nem tanul meg mélyebben érezni, helyesebben gondolkodni vagy teljesebben élni. Megtanulja viszont a reggelizõ vagy a hétvégi piás faji jellemzõit, illetve azt, hogy minden kocsmatulajdonos idióta, hogy buzikocsmába nem jó nõvel menni, vagy hogy a bikinis fürdõruha a természet tévedése. És ez alapképzésnek megteszi. Elég ahhoz, hogy az ember megkívánja Kreuzberget, és kedve támadjon betérni egy sörre (természetesen üveges, semmiképp nem szûrt búzasörre!) valamelyik valódi (nem alternatív arcoknak, melegeknek vagy turistáknak szánt) kocsmába, szemügyre venni a pult mögött állókat (néha maguknak is kitöltenek egy-két rövidet) vagy az asztaloknál ivókat (közben az elektrolitokat pótolják), a pultnál ülõket (nincs senkijük, tehát belebámulnak a csapos képébe), a belépõket (már részegek, vagy még keresnek valakit), a térben szabadon kószáló tulajdonosokat (faszikáim, faszikáim, faszikáim), a nõket (széles csípõ, mocskos száj, kifürkészhetetlen igények)… Jó lenne ilyenkor megkérdezni: épp mi van Frank Lehmann-nal, történt vele egyáltalán valami említésre méltó, vagy azóta is változatlanul egy pontban viszket a háta?

Kalligram, Pozsony, 2007.

 


+ betűméret | - betűméret