stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 December

Virágzabálók


Darvasi László

 

Úgy kiabáltak, mint a gyerekek, lelkesek voltak, szertelenek, egymás szavába vágtak. Pietro azt üvöltötte, ő olasz óriás lesz, Salamon bólintott, ő pedig Dávid lesz, aki Góliátot legyőzte, mire Pietro akkorát kacagott, hogy a torkába lehetett látni, te Salamon, az égig érő pusztai kóró szerepe jobban állna neked! Kigl tűnődve ivott, ingujjával törölt végig a száján, ő Attila lesz, a hunok rettenetes fejedelme, mire Salamon prüszkölte ki a borát, s az oldalát fogta fájdalmában. Ilyen névvel, barátom?!

Kigl, a rettenetes hun?!

Péter az arcát dörzsölgette, borostája sercegett.

A fogadósnő elnéző mosollyal figyelte a férfiakat, leforrázott szárnyas húsáról tépkedte a tollat, aranyszínű tyúklevest ígért a léhűtőknek, akik újfent rosszban törték a fejüket, megint valami kétes dologra készülődtek, jóllehet a papírjaik rendben vannak, hiába razziáztak többször is a fogadóban, a hatóság a kompániát nem zaklatta, nem úgy, mint a környékbeli tanyák népét, hol még mindig bujkáltak szabadságharcosok, tolvajok, pusztai rablók. Margitnak a duzzogó Somnakaj segédkezett, a cigánylány sűrűn pislogott az emelet felé. A lépcsőn az imént ringott fel a testes német özvegy, hogy lepihenjen. De biztosan nem pihen, csak úgy tesz. Biztosan Pétert várja. Biztosan fésülködik, billegeti azt a húsos derekát a tükör előtt, és hálóingeket próbálgat. A fene enné meg az ilyen némbereket. Csönd volt odafent. Aztán békélt a lány, eszébe jutott Klára. Vajon hogyan él most az úrnője, akit elhagyott a gyilkos Péter miatt? Klára egyedül maradt a gyerekével, Imrét letartóztatták az előadása után, s a férfi börtönben sínylődik, talán sohasem szabadul. Klára biztosan szenved. Biztosan zaklatják, a nyakára járnak, férfiak keringenek körülötte, mint a kutyák.

Te mi akarsz lenni, bogárka?, nézett a lányra Péter.

Somnakaj dacosan emelt az állán, én olyan leszek, mint Klára.

Péter hümmögött, helyes, mindenki arról álmodik, amiről akar.

Amikor Péter először pillantotta meg a német özvegyet, eltátotta a száját. Az asszony Schütz bácsi kíséretében kocsizott ki hozzájuk, s jóllehet a doktor előzetesen üzent, hogy Péternek hamarosan kellemes meglepetésben lesz része, efféle elbűvölő ajándékra nem számított. Az özvegy, akit Schütz bácsi pártfogolt, napok óta Szegeden időzött, a doktor vitte korzózni, hallevest és fánkot enni, a furcsa orrú, sebes hajókat nézegetni, s egy szerencsés pillanatban Bergert is ő mutatta meg neki, a hajós a kikötőben dolgozott, éppen egyedül kapott fel egy vaspántos ládát, amellyel két embere vesződött régóta. Az özvegy szép volt, s Péter az első pillanatoktól fogva igyekezett szövetséget kötni a tekintetével, a meleg, barna szempár nemcsak bizonytalanságot sugárzott, de valami álomszerűt is, mintha a nő képtelen lenne éles és pontos kontúrokat látni. Nem ilyenek a német nők, habár hogy milyenek, Péter nem tudta volna pontosan megmondani, mint ahogyan a magyar nők leírásától is tartózkodott, hiszen miként férhetne egy alakba az ő húsos özvegye, kit már régen látott, a fehér vállú, szomorú Klára vagy Zsófia, aki a sivatag virágaként hajladozott a soha nem pihenő nyírségi szélben, vagy a piros kézfejű, jólelkű Margit itt, a pusztában?! Schütz bácsi elkalauzolt hozzá egy német özvegyet, aki meglepő könnyedséggel lépdelt a puszta földjén, s fodros ruhájában olyan volt, mint valami elszabadult szellem. Ha engem néz, biztosan egy hegyről álmodik, gondolta a férfi. Úgy csókolt kezet, hogy belélegezte a test illatát, s nyomban megérezte a nő mélységes szomorúságát.

Az özvegy évek óta kutat a férje után, végül a hivatalok arról értesítik, hogy a győri csata után, vagyis 1849 júliusában a magyarok német foglyokat tereltek Pesten át Kecskemétre, majd tovább Szegedre, hogy aztán nyoma vesszen a szomorú transzportnak. A rabokat elnyelte a puszta ködje, porfelhője, ám ha még él, ezen a vidéken megtalálhatja a férjét, a tűkészítő Klemm mestert, aki egy érthetetlen napon gyalogos katonának jelentkezett a magyarok elleni háborúba, a császár oldalán, holott korábban az iserlohni barikádok forradalmi zászlói alatt harcolt a köztársaságért, s a legféltettebb aranyfejű tűit, szaktudásának mintapéldányait ajánlotta fel a sebesült forradalmárok sebeinek összevarrására. Nem, a férjét egyelőre itt sem találta az özvegy, ám láthatóan nem nagyon bánkódott a kudarc miatt. A bánatát, melyet mélyen őrzött, más táplálhatta. Péter a kelleténél többet mosolygott a nőre, s maga is érezte, sokszor nem mosoly terül szét az arcán, hanem ostoba vigyorgás. Az özvegyet fölöttébb érdekelte a táj, a görbe gémeskutak, az itatók, a vonuló csordák látványa, a sárgára égett fű végtelensége, a közeli zsombékos, mely felett lassú árnyakként keringtek a gémek.

Mutassanak, kérlelte Péteréket, miután mindent szemügyre vett, olyan képet, melyben vigaszra lelhet, amelyben az igazság nem csupán részvétlen tények sorozata, hanem remény is. Ő, Klemmné a szerető férjét idejekorán elvesztette. Ő, Klemmné, ha ez nem is látszik, gyászol. Alszik ő éjjelenként? Nem, egyáltalán nem jön álom a szemére, csak forgolódik a lázban, a forró hiányban, mint aki holnap maga is meghal. Szegény Klemm talán szörnyű kínok között pusztult, szíven szúrták, ágyúlövés szaggatta a testét, levágták a fejét.

Micsoda, hogy levágták a fejét?!

Péter borzongott, hogy mondhat ilyen szörnyűséget egy nő.

Ugyan kérem, miért is ne mondhatna?!

Schön úr bizonyára nem csodálkozna ezen, ha többször forgatta volna a Szentírás lapjait, mert akkor ismerné Judit történetét, e bátor és ravasz nő például lefejezte az ellenséges Holofernész hadvezért. Mert ha úgy hozza a szükség, egy nő levágja a férfi fejét is.

Péter csak hümmögött.

Tudja ő, így az özvegy, hogy a magyarok vérszomjas népség. Mégsem félt e barbár vidékre utazni, dörmögte erre a férfi, mire az asszony lesütötte a szemét, neki már nincsen félnivalója. S ahogy beszélt, ahogy álmodozó, ám gyakran váratlanul pajkossá váló tekintetét mindegyre Péterre függesztette, a férfi azt érezte, puha ujjak tapogatnak arcán. Kitartóan kérlelte őket, igen, biztosan tudnak az urak valami megoldást, amellyel egy bánatos lélek fájdalmait enyhíteni tudják. S mert ők zavartan hümmögtek, Klemmné szinte kiáltva mondta, jól van, kössenek üzletet. Igen, ő úgy hallotta a városban, s a szóbeszédet maga Schütz bácsi is megerősítette, hogy Schön Péter kitűnő üzletember, de nem holmi rőfös kereskedő, több annál, az üzleteiben fantázia és költészet munkál.

Művész!

Péter dünnyögött, hát persze, művész vagyok.

Az özvegy a harmadik nap látogatott ki, s addig nyaggatta őket, hogy Péternek végre eszébe ötlött valami. A férfi felordított örömében. Az asszony rémülten hátrált, a közeli mocsárból riadt madarak csaptak az égnek. Péter nevetett, képes segíteni, igen, van esély megtalálni Klemm mester halvány nyomait e végtelenségben, és aztán kimondta a szót, amellyel mindez lehetséges.

Délibáb!

Az asszony magyarul ismételte, ja, ja, delibab, Sie haben gesagt, delibab?!

Majd mint aki ezzel az egyetlen szóval is eleget hallott, fáradtan súgta, visszatérne a fogadóba, lepihenne, s egyébként is a férje emléke mindig mélyen felkavarja. Mindezt csillogó szemekkel mondta. Péter a fejét vakarta. Visszatértek tehát a fogadóba, az özvegy lepihent, Somnakaj féltékeny lett, Margit tyúkot vágott, a férfiak ittak, Schütz bácsi pedig még alkonyat előtt Szegedre kocsizott. De másnap reggel korán az udvaron toporgott, lelkes volt, hozta a fotográfusi masináját is.

Margit fogadója kisebb emelkedőre épült a pesti út közelében, a háztól keletre mocsaras vidék terült, s a nádrengeteg szőkeségéből vakító szikhátak fehérlettek. Valóságos vízi paradicsom volt ez, rengeteg madárral, kócsagokkal és bíbicekkel, békazenével és vérszívók felhőivel. A másik oldal a pusztára nyílt, s bár néhány akácfa megtörte a látvány egyhangúságát, a végtelen sík a csenevész törzsek között is megmutatta a mélyebb kékségű horizontot, hol a fenti világ összeolvadt a lentivel. A legjobb kilátás egy csalános árok partjáról nyílt, talán hunok, avarok temetkeztek itt. Nem messze a fogadótól állt egy rozoga csőszkunyhó is, amely előtt ott pöfékelt a csősz, idős ember, ujjnyi ráncok szabdalták az arcát, öt mondatot használt az életében. S mert Péter művésznek érezte magát, intézkedett. Schütz bácsi bólogatott, na igen, igen, Goethe is mennyire szerette az élőképeket. A szomorú Klemmné felnevetett. A csőszkunyhót lebontották, és távolabb eszkábálták össze. A csősz mérgesen dörmögött a bajuszába, s egy hatodik mondatot is alkotott a másik öt segítségével, ezzel is bizonyítva, hogy a nyelv éppoly találékony, mint a művészet. Viszont nem mozdult a helyéről, ott üldögélt, ahol eddig is, mint aki nem bízik semmiféle változásban. Az árok mellől most már zavartalan kilátás nyílt a végtelenre, a felhők párnázta égre és a forróságtól sárgára égett földre. Péter a homlokát ráncolta, gondolkodott. Majd a csőszkunyhót visszavitette az eredeti helyére. A csősz úgy tett, mint aki észre sem venné a háta mögött zajló visszarendeződést, de a butykost, mit Salamon nyomott a kezébe, nyomban meghúzta. S mert az özvegy, valami német dalocskát dúdolva arrébb sétált tőlük, Schütz bácsi gyorsan elfecsegte, amit megtudott róla.

Klemmné tehát Iserlohnból indult, Münchenen keresztül Bécsbe utazott, majd Győrig ringatta egy rendszeresen közlekedő gőzhajó, de csakhamar Pestre irányították. A szép Klemmné az iserlohni Wochenblatt egy régebbi lapszámát mutatta Schütz bácsinak, s Péter bólintott, az újság tudósítását vele is elolvastatta az özvegy. Iserlohn tekintélyes vesztfáliai iparváros, Dortmundtól nem messze. A tudósítás szerint a győri csata 1849. június 14-én és 15-én zajlott, s ez volt az újkor legvéresebb ütközete, beleértve Napóleon számtalan csatáját, a lipcsei mészárlást vagy Austerlitzet is. Győr alatt, a Duna és a Rába partján huszonháromezer osztrák és orosz katona veszett oda, meghalt Schlik, Haynau, valamint Rigiyer tábornok. Legalábbis ezt állította az újság június 21-i száma. S ha egészen pontos nem is lehetett a tudósítás, hiszen Péter jól tudta, Haynau nem veszett oda Győrnél, mint ahogy Rigiyer sem, hanem Klemm, az asszony férje talán mégis, s ezt a vélekedést erősítette Schütz bácsi is, aki előremutatott, nézze csak Péter, hiszen Klemm özvegye a fehér napernyő alól itt nézelődik velük, szegény asszony már csak Péterben bízik, vegye észre a férfi, hogy az asszony tekintete alázatos és kérdő, igen, bólintott Péter, de bizonyára Schütz bácsi látja, bármennyire is könyörög az asszony, a szája sarkában mosoly bujkál. Ezt a mosolyt, e furcsa cinkosságot ő nem egészen érti. Nos, folytatta Schütz bácsi, a tudósítások szerint nyolcezer magyar halt meg, de a csata így is az egyesült orosz és osztrák csapatok fejvesztett menekülésével ért véget. Az osztrák tüzérség elveszett, az összes löveg a magyarok kezébe került. A magyar huszárok Bécsig üldözték a császári csapatokat. Az öreg köhécselt, talán kissé túloz ez a híradás. Persze nem történhetett egészen így, jegyezte meg Péter, a szabadságharc mégiscsak elbukott, s akkoriban, június tájékán, legalábbis ő így emlékszik, a magyarok már nem üldöztek, inkább őket kergették mindenfelől, nyugatról, délről és Erdélyből, bár erről ő, Péter, aránylag keveset mondhat, hiszen Schütz bácsi is tudja, vagy legalábbis emlékezhet rá, hogy ez idő tájt Zsófia birtokán, Szatmárban időzött, béresek és csikósok közé állva várta ki a bukást, s a megtorlás első mérgező hullámát.

Klemmné közelebb lépett.

Mire gondolt Péter, kérdezte az asszony, majd hozzátette, látta ő, hogy valami kedves emléke foglalkoztatja.

Igen, bólintott Péter, egy asszonyra gondolt, akit ő a „sivatag virágának” nevez.

Hogy mi történt az asszony tekintetével, Péter nehezen írta volna le. Mert hogy öröm és harag, düh és hála egyaránt keveredett a szempár barnaságában.

Maga egy marha, uram, szólt váratlanul Klemmné, ám Péternek sem haragudni, sem meglepődni nem volt ideje, a következő pillanatban Pietro éleset füttyentett, jelezve, készen állnak. Klemmné oly közel volt Péterhez, hogy még a férfinak is jutott valamennyi a napernyő árnyékából. Az asszony még mindig neheztelt, Schütz bácsi a kamerájával bíbelődött.

Ameddig a szem ellátott, kékesszürke ég határolta a horizontot, ám a levegő remegő rétegeiben egyszerre csodálatos alakzatok születtek. Az ég kékjébe felhők futottak, melyek csakhamar tolakodó hegyekké váltak, majd rengeteg fehér oszlop emelkedett, portölcsérek vadállatai táncoltak, vad szélemberek hajtották őket kurjongatva. Hullámok vágtattak előttük, lassan egy imbolygó óriás vált ki a látványból, föléjük magasodott, mintha rájuk akart volna omlani, mire Klemmné felsikoltott, s megragadta Péter karját, s a férfi hallotta a nő suttogását, ez volt a férjem, ez volt a férjem. Vagy mégsem?! Hatalmas, fényes várost láttak a következő pillanatban, tornyokat és árkádokat, kilátókat és templomokat, s arrafelé, hol egyébként a csősz kunyhója árválkodott, egy palota mutatta magát ezernyi fényes ablakkal. Szörnyetegek rohantak feléjük. Bőgött és ordított a világ, hogy a következő pillanatban bállá váljon e forgatag, az örvény közepén gyönyörű nő táncolt.

Klára?!, hümmögött Péter.

Klemmné eltakarta a szemét, és némileg színpadiasan elájult. Péter felfogta a testet, a földtől elemelve tartotta, könnyű volt az özvegy, akár egy párna. Ló horkant, port rúgott mellettük, Pietro és Salamon tért vissza, a férfiak lihegtek, az arcuk maszatos volt. Kigl kissé hátramaradt, ő a mutatvány közben leesett a lováról, karját ficamította. Pietro elégedetten mosolygott az ájult özvegy láttán.

Hát persze, ők álltak a fény útjába, ők okozták a fénytörést, az ő mozdulataikból lett hullámverés, ők voltak a csatázó, bömbölő, egymást űző gigászok, az ő fehér ingük lobogott hatalmasan, s az ő eszeveszett rohanásukból születtek városok, új világok. A csősz részegen imbolygott kalyibája előtt, hallották, magában dúdolt. A duzzogó Somnakaj nem ment hozzájuk, a fogadó felé tartott.

Este Péter benyitott Klemmné szobájába, az asszony még mindig az ágyában feküdt, sápadt volt, de a szeme és a szája mosolygott. A férfi szótlanul ült az ágy szélére, nézték egymást, majd Péter levetkőzött, és bebújt az asszony mellé.

Hogy megtalálta-e Klemmet, kérdezte a férfi.

Úgy véli, igen, megtalálta, zihálta a nő, de csak akkor, amikor elájult. Elveszett férje karjaiban érezte magát, amikor Péter nem engedte, hogy a földre essen. És köszöni. Nagyon köszöni, hogy megóvta őt.

És hogy kér-e Péter egy pohár finom rajnai bort?

A férfi megborzongott, eszébe jutott, mert előző nap utánanézett a Szentírásban, hogy a gyanútlan Holofernész miért hagyta el a fejét. Mert galádmód leitatták. És ráadásul Judit is özvegy volt, özvegy bizony, akár Klemmné.

Ne vágd le, ne vágd le a fejem, zihálta az asszony mellére.

Az asszony másnap utazott vissza Szegedre. A zöld oldalú bérkocsi az udvaron állt, az asszony két utazóládáját Pietro cipelte a fogadó épületéből. Margit a küszöbről nézte őket. Péter elveszetten tűnődött, micsoda hülye név, hogy Klemmné. Az asszony, mintha a gondolataiba látna, hozzálépett, s kedvesen, de határozottan megfogta a karját.

Ha egy nő álarcot vesz fel, szólt, akkor ennek az álarcnak kell hódolni.

Érti ezt a férfi?

Érti, hogy az álarc fontosabb, mint ami alatta van?!

Péter bólogatott, úgy hiszi, most már érti.

Klemmné nagyot sóhajtott, s még hozzátette:

Jaj, maga marha, maga drága marha!

 


+ betűméret | - betűméret