Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Bakcsi Botond

Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata

 

Bevezetésképpen, mintegy ízelítőül hadd álljon itt két, szövegkörnyezetéből kiragadott idézet a Párhuzamos történetekből. Mivel nyitott szerkezetű, nem lineáris regényről van szó, amelyről egykönnyen nem lehet megmondani, hogy hol kezdődik, és hol végződik (ha egyáltalán végződik valahol), bármelyik pontján hozzáfoghatunk az elemzéséhez, hiszen úgy tűnik, mindenütt in medias res vagyunk. A kiválasztott idézetek az elbeszélés „nehézségeire”, a kimondhatóságra vonatkoznak, tehát önreflexív szerkezetekként (is) olvashatók.

„Amikor valaki meg akarja valaki mással osztani a történetét, akkor úgymond méretre szabja át, a másik igénye szerint dolgozik vele. Csupa olyan dolog jut eszébe, amit nem mesélhet el vagy nem lehet megosztani senkivel. Ez lefékezi, holott a sok fölös locsogástól különben sem jut semminek a végére vagy nem jut vissza semminek az elejére. Másik történet szegődik a saját cenzúrázott történetéhez, vagy valamilyen ostoba legendával kullog az eredeti történet nyomában.” (III. 475.)

„Miként, milyen rendszerben képez az ember magában mondatot, nem tudta. […] Előbb beszél az ember, csak utána látja át, hogy mit akar mondani. […] Akkor viszont nem tudja az ember, hogy eddig ki beszélt ki belőle, vagy ki lenne, aki előre átlát a szavakba sem foglalható tervein.” (III. 177.)

*

Nádas Péter több mint 1500 oldalas regénye élénk kritikai fogadtatásban részesült. A regényt korszakalkotó, összegző vagy újító műnek, esetleg kudarcnak titulálták, de mindenképpen szuperlatívuszokban szólt róla a kritika.1 Még az olyan kritika is „asztalbeszakító” teljesítményről beszélt, amely egyébként a mű „szelíd radikalizmusát” hangsúlyozta.2 Azt azonban már elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Nádas életművének ismerői számára a Párhuzamos történetek nem jelenthet teljes újdonságot. Ez a regény ugyanis továbbgondolja és újraírja a Nádas korábbi műveiből (hogy csak a legismertebbeket említsük: A Bibliából, a Kulcskereső játékból, az Egy családregény végéből, a Leírásból, az Emlékiratok könyvéből) már ismert tematikus és prózatechnikai elemeket: az árvaságot, a gyilkosságot, az epilepsziát, a homoszexuali-tást, a szeretkezés és az ürítés jeleneteit, a deportálások és az ’56-os forradalom történeteit, a képleírást és a Thomas Mann-reminiszcenciákat, illetve az alinearitást, a töredezettséget, a redukció és a bővítés elegyítését, az elbeszélésszituáció dinamizmusát, az érzékiség elbeszélésgene-ráló potenciálját stb.3

A Párhuzamos történetek – miként azt már a cím is jelzi – egy sor összetett, párhuzamos, elágazó, néha egymást keresztező, többszörösen megszakított és újrakezdett, bonyolult hálózatot alkotó cselekményből áll, amelyeket éppen ezért csak címszavakban, nominális szerkezetekben tanácsos felvázolni, kivéve a cselekmény „gócpontjait”. A könyvben két főbb (egy német és egy magyar vonatkozású), valamint több kisebb cselekményszál váltakozik eltérő terjedelemben, ezekről ágazik le számtalan kisebb történet, emlékezés, álom és reflexió (amelyek nagyjából az 1930-as évektől 1989-ig tartó korszakot ölelik fel). A könyv egyik főszála német történet: Carl Maria Döhring, pszichológia és filozófia szakos egyetemi hallgató és a Tiergartenben általa felfedezett holttest; dr. Kienast érzéki benyomásokon (például szagminták elemzésén) alapuló nyomozása; Döhring képzelgései, bonyolult, kiismerhetetlen folytatásos álmai, baljós családi múltjával való leszámolási kísérlete. E cselekményszál „kimenetelét” nem tudja meg az olvasó: azzal „végződik”, hogy a fiatalember és a nyomozó átlépi a német–belga határt. A másik, terjedelmesebb történetszál magyar vonatkozású, (különféle módon és több idősíkon) a Lippay-Lehr családhoz kapcsolódik. A kórházban haldokló, minden politikai rendszer ideológiájához könnyedén alkalmazkodó tudós, Lippay-Lehr István; felesége, Demén Erna lassú tempóban, többszöri megszakítással előadott taxis utazása a kórház felé, az árva Mózes Gyöngyvér (a fia szeretője) és a taxisofőr, az immár idősödő Bellardi társaságában; Lippay-Lehr Ágost és Gyöngyvér hosszú oldalakon, fejezeteken keresztül leírt szeretkezése az utóbbi albérleté-ben; a főbérlő, Szemzőné Arnót Irma és barátnői, Szapáry Mária grófnő, Huber Mária énektanárnő és Dobrovan Izabella textiltervező történetei, éjszakába nyúló kártyapartik; Ágost és barátai – Hans von Wolkenstein és André Rott, a kommunista hírszerzés „pihentetett” nyugati kémjei, jelenleg titkos iratok fordítói – uszodajelenete (amely a regény különböző fejezeteiben, de a taxis utazással egy időben, 1961. március 15-én zajlik). A harmadik kötetbeli Szorul a hurok c. fejezetben (amely a cselekmény egyik gócpontjának nevezhető) lép színre a miniszterelnök mindenható személyi titkára, Karakas, aki érkezése előtt „oldotta meg” a nemzeti ünnepen történt, egy villamosvezeték leszakadása által okozott, halálos áldozatokat követelő szerencsétlenség eltussolását, a rendezvény visszaterelését a „megszokott kerékvágásba”. A rettegett titkár a Lukács fürdőben különös megbízatást ad az Ágostot eláruló André Rottnak, amelynek következményeképpen Ágostnak rögtön apja halála után nászútra kell indulnia Gyöngyvérrel, majd az athéni reptéren nyoma vész az Eichmann-iratokkal együtt (ezzel a trükkel a magyar hírszerzés az izraeli kormány által kért iratokat formailag elindítja a per helyszíne felé, de valójában eltéríti, eltünteti a dokumentumokat). Karakas elvtárs ugyanaznap tudja meg, hogy Szapáry Mária grófnő (aki egyébként őt a zsidóüldözések idején bújtatta) végzett már régóta mozgássérült szerelmével, Koháry Elisával, majd öngyilkosságot követett el. Egy másik történet Erna unokaöccsének, a szintén árva Demén Kristófnak a története: margitszigeti homoszexuális kalandjai, a forradalom és a kelet-németországi táborozás emlékképei, valamint leselkedése Vay Klára után, furcsa éjszakai autós kalandjuk Klára férjével, a feltehetően szintén belügyis Simonnal. A cselekmény másik gócpontja, a harmadik kötet Áll a bál c. fejezetében, a nagy házibuli-jelenet, amelyben sok történetszál és szereplő találkozik, tanúi lehetünk egy korabeli rendőrségi razziának, valamint – a jelenet csúcspontjaként – Vay Klára spontán vetélésének. Két terjedelmesebb mellékszál is van a regényben, amelyek korábbi idősíkokon, a harmincas években játszódnak. Az egyik Madzar Alajos építész mohácsi kalandja az akkor még fiatal Szemzőnével, illetve találkozása gyerekkori barátjával, Bellardi Lajos kapitánnyal. A másik történet a náci Vilmos Császár Intézet fajvédelmet és sterilizációt kutató két professzorának, Otmar Freiherr von der Schuernek és Karla von Thum zu Wolkenstein bárónőnek a története; ezen belül pedig a bárónő törvénytelen fiának, a kis Hans von Wolkensteinnek az (egyébként Moszkvában tartózkodó, kommunista) apja megbízásából történő megszöktetése a család vidéki kastélyában berendezett gimnáziumból, ahol a fiút – többek között a kis Kienasttal együtt – kísérleti alanyként tartják megfigyelés alatt. A könyvnek nincs hagyományos értelemben vett zárlata, hiszen két nyitott fejezettel „ér véget” vagy inkább, szakad meg: az egyik Balter, a szolgálati évei alatt brutális fegyőr története, nyugalmazása utáni idilli visszavonultsága és az általa elkövetett gyilkosság, amelynek áldozatát az olvasó nem identifikálhatja egész pontosan; a másik az útépítő cigányok és vezetőjük, Bizsók István (aki egyébként Mózes Gyöngyvér nevelőapja) ugyancsak titokzatos, emlékezésekkel átszőtt és nyitott, abbahagyott története. Mint látható, e történetek rengeteg műfajjal való játékra is alkalmat szolgáltatnak a krimitől, a detektív- és kémtörténettől a szerelmi és a családregényen keresztül egészen a nevelődési regényig – anélkül azonban, hogy bármelyik teljesen kibomlana, lekerekített formát nyerne.

A cselekménysorok és történetelemek e sematikus, durván leegyszerűsítő – voltaképp a regény struktúráját „megerőszakoló” – bemutatásához sietve hozzá kell fűzni: a Párhuzamos történetek jóval összetettebb szöveg annál, hogy értelmezéséhez elegendő lenne a történetek szétszálazása és a kronológiai sorrend megállapítása: egy olyan labirintus, amelyből nem lehet úgy kijutni, hogy az ember mindig csak egy irányba fordul. A szövegnek ezt az – egyszerűt és bonyolultat elválaszthatatlanná alakító – „jellegét”, „állagát” már a Parmenidésztől származó mottó is sejteni engedi: „Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.”4  Ez a titokzatos gondolat, amellett hogy a körkörösségre utal, sok mást is elmond. Talán arról is szól, hogy a szubjektum önnön létének narratív megjeleníthetősége illúzió; hogy a megtett út nem föltétlenül tapasztalatként épül be a létezésbe; hogy a nem-jelenlevő is ugyanolyan súllyal van jelen a létezésben, mint a megjelenő; hogy a változás, az idő csak valamilyen „közös”, az interszubjektív hálózat gócpontjának az „észrevételén” keresztül válik elmondhatóvá; hogy az így elmondott is esetleges és bizonytalan, de e bizonytalanság ellenére se lehetséges a körből való kilépés.5

Ennek megértéséhez azonban közelebbről is meg kell vizsgálni a regényt. A továbbiakban – a tendenciózusság vádját is vállalva, néhány kiválasztott szempont alapján – erre szeretnék kísérletet tenni, nyilván a teljesség igénye nélkül, mintegy sarkalatosan, pusztán néhány hipotézis megfogalmazására vállalkozva. Előre kell bocsátani azonban azt is, hogy ezek a szempontok nyilván keverten, összeszálazottan jelennek meg a regény szövegében, szétválasztásuk ezért sose lehet teljes mértékben legitimálható.

 

Káosz, Anti-Kronosz

„…a gondolkodás számára a távol állók ugyanúgy szilárdan közeliek, / mert
»a gondolkodás« nem vágja szét a létezőnek
a létezővel való összefüggését /
sem »úgy, hogy« mindenfelé a kozmosz rendje
 szerint teljesen szétvágott »legyen«, / sem »úgy, hogy ily módon« összeállított »legyen«.”

(Parmenidész)

 

A történetszálak (re)konstruálása már csak azért sem lehetne adekvát a Párhuzamos történetek értelmezése szempontjából, mert egyrészt kauzális logikába kényszerítene egy tulajdonképpen kaotikus (szöveg)világot, másrészt elvétené az elmondhatatlan, meg nem történt, nem nyilvános, a testiség interakcióiból álló, azok viszonylataiban alakuló (belső) cselekményeket, állapotváltozásokat és ezek alakulásait.6 A regényben ezt olvashatjuk:

„A titkos történetet leválasztani a nyilvános történetéről, nem lóghatnak át egymásba. De miként is alakulhatott volna másként, ha egyszer így alakult. A puszta kérdés megkínozta, hogy mi lett volna, ha másként alakul, vagy mi lehetne, ha sikerülne mégis másként alakítani. Krónika helyett végül is legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét. Addig meséli, míg a hiteles előadástól ő maga felül a közös utópiának, miszerint az életének lenne kereken lezárható vége, valami kis poénja, végszava, tanulsága, ami a halálon túl is értelmet ad az egykori létezésnek.” (III 476.)

Ez az idézet is utalhat arra, hogy Nádas regénye szakít az integratív történetmondással, a regény egységességének a 19. században megfogalmazott és érvényesített követelményével, tagadja a holisztikus szemléletmód lehetőségét.7 A narráció a lehetőség, a valószínűség dimenziójában mozog, amelyet nem a kauzalitás és a belső koherencia, hanem a párhuzamosság, a megtörtént és a meg-nem-történt közötti érintkezés hiányának fogalmaival lehet leírni.

A nádasi koncepció szerint az elbeszélés nem redukálható idősorok felállítására vagy a szubjektum(ok) által irányított mnemotechnika működésére, hiszen az elbeszélés leginkább a – parmenidészi töredékben leírt – gondolkodással egyenértékű. Ezt az elbeszélői szituációt egy másik önreflexív részlettel lehet érzékeltetni, amely egyben a szerző korábbi nagyregényétől való egyik lehetséges eltérést is jelölheti. A Párhuzamos történetek ugyanis annyiban talán különbözik az Emlékiratok könyvétől, hogy az emlékezet itt már nem konzisztenciateremtő elvként jelenik meg.8 A Jártam már ebben a házban c. fejezetben a következőképp artikulálódik ez a probléma Demén Kristóf egyes szám első személyű elbeszélésében:

„Az elmém mindent apró darabokra szétszedett, de örökösen magamra hagyott az összefüggéstelen részletekkel. […] Mintha az indulatokat és az érzelmeket nem követné az értékelő értelem, s így olyan időket hagynék magam mögött, amelyeknek se a tartamáról, se a tartalmáról nem tud elszámolni az emlékezet. Nem azért volt így, mintha kihagyott volna az emlékezetem. Vagy éppenséggel eszembe jutott volna ez vagy az. Nem hagyott ki, nem jutott eszembe semmi, hanem egyszerre minden az eszemben volt. Minden összefüggéstelenül együtt állt. Ennek nem lehetett bemérni az idejét, se kimérni. Túl sok volt, és túlságosan ijesztő egy olyan múltban állni, amely minden ízében jelen.” (III. 279.)

E részletben nemcsak az én, hanem az emlékezet viszonylagosításáról, a dolgok megfoghatatlanságáról is szó van. Az emlékezetet kikezdi valami, ami talán a déjà vu jelenségével rokonítható, amelyben az az illúzió jön létre, mintha együtt állna minden, holott ugyanakkor minden szét is esik, másképp fogalmazva: amelyben bizonytalanság jön létre a tényleges és az illuzórikus múlt megkülönböztethetőségét illetően. Az idézet a déjà vu-t a káosz felől értelmezi, amely állandósult instabilitásként jelentkezik, és semmiféle konzisztenciának nem hagy teret: a jelen számára a múlt is csak annyira képezheti az értelemalkotás horizontját, mint a jövő.

Mindez persze nem jelenti az emlékezet megtagadását egy időtlen szolipszizmus kedvéért, hanem pusztán a visszaemlékezésben – mint műalkotást létrehozó tényezőnek a megbízhatóságában – való kételkedést. (Ezt illusztrálhatják Szemzőnének az emlékezésről alkotott ambivalens elképzelései is: a szöveg egyik pontján az emlékezés lehetetlenségéről beszél, míg egy másik részben viszont azt mondja a narrátor, hogy mesterségesen kellett létrehoznia a felejtést.) A Párhuzamos történetekből az mindenképpen nyilvánvalóvá válik, hogy a narráció itt már semmiképpen sem tud esztétikai konzisztenciát létrehozni, tehát szakít azzal a klasszikus modernista elképzeléssel, amely – egyféle protézisként – a műalkotás esztétikai egységét állította a világ egységének a helyére, mint például Az eltűnt idő nyomában, amelynek végén Marcel végül íróvá válik, és saját műve lesz a hatalmas keresés emlékműve.9 A világnak és a világ elmesélhetőségének erre a fragmentációjára utalhat a testrészek leírása, az érzékelés felértékelődése, a cselekmény teljes felszabdalása, a tényszerű eseményeknek csupán a hálózat nagyobb gócpontjaiban való megmutatása. De nem csupán ennyiben tér el Proust könyvétől (amelynek az elbeszéléstechnikája már szintén felszámolta az egységesség elvét), hiszen az idő itt már nem „végső értelmezésként” jelenik meg, amely mégiscsak képes lehet a különböző terek és töredékek közötti átjárót kiépíteni.10 Itt már nem lehet az idő irányultságát nyomon követni, felgöngyölíteni és megtalálni a különféle cselekvések okát, nem lehet megalkotni az idő kisiklásának a történeteit. Azonban mindvégig hangsúlyozni kell, hogy az értekező nyelv óhatatlanul elvéti a káosz alakzatát, amelyet csupán az elbeszélés töredékessége, a megjelenő, eltűnő, majd váratlanul újra felbukkanó történetek ritmusa képes „színre vinni”. Még pontosabban azt mondhatnánk, hogy a káosz ebben a regényben egy olyan virtuális teret hoz létre, ahol nem lehet megállapítani a különbséget előbb és utóbb, felszín és mélység, belső vagy külső történés között.

Az talán az eddig elmondottakból is érzékelhető, hogy a Párhuzamos történetek nem a szavak, hanem a nagyobb szerkezetek szintjén olvasható. Ennek értelmében nemcsak a mikro-, hanem a makroszerkezetek szintjén is megfigyelhető a parallelismus membrorum, a szemantikai és grammatikai ismétlődéseken alapuló jelenség számos változata. Többen hangsúlyozták már Nádas korábbi művei kapcsán is az ellipszis (a kihagyás) fontosságát: ez az alakzat a Párhuzamos történetekben is kiemelkedő szerepet játszik, hiszen a lehetőségre, a virtuálisra, a kimondhatatlanra hívja fel a figyelmet.11 A kérdés bővebb kifejtését mellőzve azt a hipotézist is meg lehet itt fogalmazni, hogy a regényben uralkodó szerepet játszik a többi, nem-tropikus retorikai alakzat is, a leírás alakzatai (hogy csak egy párat említsünk ezek közül: anakoluthon, hypotyposis, paralepsis, prolepsis, expolitio, topographia, prosopographia, etho-poeia stb.).12 Ehhez hasonló feltételezést fogalmaz meg Bagi Zsolt is, amikor az Emlékiratok könyvével kapcsolatban a „körülírás” kiemelkedő szerepére figyelmeztet, de nem a periphrasis klasszikus retorikai értelmében fogja fel ezt az alakzatot, hanem olyan struktúraként, amely a nagyobb szövegegységek egymással való kapcsolatát, egymáshoz viszonyított viselkedését, tektonikáját mintázza.13

 

Észlelés, valóság

„…ne kényszerítsen a sokszor tapasztalt
szokás erre az útra, / hogy nemlátó szemet,
csengő fület használj / és nyelvet.”

(Parmenidész)

 

A Nádas-értelmezések általában figyelmeztetni szoktak az érzékelésnek az elbeszélésben betöltött hangsúlyos szerepére. Thomka Beáta – az Emlékiratok könyvéről szólva – úgy véli, a nádasi mű világának építőköveiként működnek az érzéki szenzációk és a velük kapcsolatos asszociációk.14 Ez a megállapítás a Párhuzamos történetekre is érvényes, annyi pontosítással, hogy ez utóbbi regényben az észlelésről mint az értelmezéseket folytonosan felülbíráló mozgásról, aktivitásról van szó: az észlelés tehát inkább az építkezés folyamatát, semmint építőkövek statikus egymásmellettiségét jelöli. A tét itt sosem az érzékelés közvetítetlenségéről szóló diskurzus újraalkotása és ezáltal egy végérvényes tapasztalat bizonyosságának a kialakítása:

„Állandóan tanultam az érzékszerveimtől és az érzékszerveimmel, mintegy hozzátanultam mindahhoz, amit korábban az értelem mértéke és léptéke szerint sajátítottam el a tudatomban. Mivel azonban minden folyamatosan nyitva állt, örökösen változott, és kínosan nyitva is maradt, nem juthattam végleges tudáshoz, legfeljebb észrevettem az ismétlődéseket, vagy a visszatérés ritmusában felrémlett egy megfoghatatlan természeti törvény. Nem láttam be, hogy ebben a vigasztalan éjszakában végére lehetne-e járni valaminek a tanulással. Legfeljebb mindig újra felfogtam egy újabb helyzetet, lassan elfogadtam a körülöttem és bennem párhuzamosan kapcsolt események realitását, mintegy beletörődtem, hogy a körülöttem és bennem történő mégis az életem része lesz, s ezért a térdem is feladta a megalázó reszketést. De nem hihettem, hogy bárminek is a végére értünk.” (II. 125).

Úgy tűnik, nem lehetünk teljes mértékben bizonyosak abban, hogy Nádasnak ez a szövege a „tapasztalati elvű létértelmezés racionalista hagyományához”15 kötődne. Azáltal, hogy ismételten emlegeti a „körülöttem” és a „bennem” párhuzamosságát, a szöveg az észlelés és a gondolkodás közötti különbséget szünteti meg. Ezzel egy időben rávilágít az észlelés/gondolkodás és a tapasztalat között tátongó űrre: a valóság folytonos elillanására, a kapcsolódási pontok kiismerhetetlenségére és ezáltal a tapasztalat struktúrájának az átértékelésére is.

Nádasnál az észlelés mindig is a műbe íródik vissza, csupán a mű struktúrájaként, a mű tektonikájaként képes felülbírálni a korábban kialakult, gyakran végérvényesnek tűnő értelmezéseket. A szerelmi jelenet az érzékelés és a gondolkodás összemosódásaként, harcaként van leírva:

„Mindketten erősen, világosan gondolkodtak, aminek a szerelmi cselekvésekhez látszólag szintén nem volt sok köze, vagy legalábbis nem voltak rögzíthetőek az érzetek és a gondolatok kapcsolódási pontjai. A megkettőződött két világ, az érzékelés és a gondolkodás, mely különben hol összemosódik, hol áttűnik, átszivárog és átfolyik egymásba, hol kitűnik, eltűnik, felszívódik, hogy az egyik utat engedjen a másiknak, illetve az erősebbik hatalmasodjon el, a gyöngébbik pedig alázatosan adja fel pozícióját, most úgy kapaszkodott, úgy ment, haladt előre egymáson és egymásban, mint a durva, vastagon zsírozott fogaskerék, finom óramű, mely áttételein keresztül egy magánál nagyobb szerkezetet mozgat öntudatlanul, valamit, aminek nincs neve, ami ésszel nem fölérhető, ami nem belátható, vagy roppant tömegében nem fölmérhető.” (I. 345.)

A szeretkezés leírása is olyan dialektikában valósul meg, amelyben észlelés és gondolkodás, megtörtént és meg nem történt párhuzamossága, megkettőződése voltaképp a kimondhatatlan felé való nyitást teszi láthatóvá.

A fentebb elmondottak nem azt jelentik, hogy a regényben mindvégig ne a „valóság” kényszerítő erejéről lenne szó. Csakhogy észre kell venni, hogy a valóság a regényben projekciók és beteljesülések, tényleges történések és meg nem történt cselekmények bonyolult hálózataként jelentkezik. Ezzel a megállapítással egybecseng Bacsó Béla megállapítása is, amely szerint: „a közönséges valóság vélekedésszerű tapasztalata ellenében az lesz valóságos, ami teljességgel valóságidegen, az lesz valóságos, ami puszta vágy-kivetítés, és így a traumatizált szubjektum minden tette és kijelentése a valóság ellenállásával ütközik.”16 Nem az érzékek elemi tapasztalatáról van szó, hiszen a regényben a másik érzékelése és az önérzékelés, az érzékelés és az öntudat elválaszthatatlannak mutatkoznak, bármelyikük primátusát sem lehet teljes bizonyossággal megállapítani. Olyan tapasztalatról van itt szó, amely nem lényegismeret, olyan valóságról, amely nem puszta külsődlegesség, de ettől függetlenül azért akadály, ellenállás, idegenség. Ezek olyan mozzanatok, amelyek a Párhuzamos történeteket elkülönítik Alain Robbe-Grillet vagy akár Claude Simon – első pillantásra hasonlónak tűnő – poétikáitól, amelyeket a kritika néha párhuzamba állít Nádas írásművészetével. A dologiság, a „valóság” leírása itt ugyanis sosem a közvetlenség illúzióját hozza létre, annál is inkább, mivel többszörös áttételen megy keresztül, amelyek során a dolgok is csak annyira vannak jelen, csak annyira tapasztalhatók meg, mint a múlt a déjà vu élményében. Ezek az áttételek talán felülírják mind a tudatfilozófiai, mind a nyelvfilozófiai megközelítések premisszáit:

„A tárgyak idegen nevét sem tudta megtanulni rendesen, s ezért ezek úgy jelezték az önálló létüket, mintha értelmetlen akadályok lennének. […] E pillanatban azonban valami olyasmit sejtett meg a felfoghatatlanságában lenyűgöző világról, ami túl volt a tárgyak használati értékén, túl a tárgyak nevén és egzisztenciáján, túl a személyes érzelmeken.” (II. 156.)

 

Test, őrültség

„Mert amilyen a sokat bolygó tagok
mindenkori keveréke, / olyan állapotban van az emberekben a gondolkodás. Mert ugyanaz /
gondolkodik az emberekben: a test természete / mindegyikükben és az összesben.”

(Parmenidész)

 

Úgy tűnik, hogy – az észlelés és a gondolkodás karteziánus megkülönböztetésén alapuló rendszert kifordítva, mintegy a rendszer vakfoltjára tapintva – a Párhuzamos történetekben a test gondolkodik. Ez egyféle párhuzamosságot jelent test és lélek között, ami azt jelenti, hogy kettőjük között – a funkciók hasonlósága ellenére – nincs egyértelmű kauzális kölcsönhatás. A műben éppen ebből kifolyólag intenció és megvalósulás, lehetőség és valószínűség, testi jelenlét és reflexió végleg elválnak egymástól. A műbeli világot a legerőteljesebben a testek interakciója határozza meg, ez az interakció irányítja a történések nagy többségét. A következő passzus igen találóan reflektál a testek közötti viszonyokra:

„Olyan nagy lett az élvezet, hogy szavakkal nem lehetett útját állni vagy kordában tartani. Nem értették, mi történik kettőjük között. Illetve tudomásul kellett venniük, hogy egészen más történik a tavaszi szélben a borult ég alatt, mint ami aznap reggel egyáltalán a szándékukban állt, és egészen más történik velük, mint amiről hangosan beszélnek. Mintha megcsúsznának a szellemi és a testi élvezet között.” (II. 163.)

A test önállósodása (amely leginkább a szerelmi jelenetek kódolásában mutatható ki, de a regényben voltaképp a kommunikáció összes módját uralja) természetszerűleg azzal jár, hogy végleg felszámolja az intellektuális képességek uralhatóságáról, általánosabban pedig a nyelv elégtelenségéről alkotott bizonyosságot. A test uralomra jutása megszünteti a szavak rendjét, és olyan lavinát indít el, amely igen közel áll az őrültséghez.

A regényben vannak olyan passzusok, amelyek reflektálnak arra, hogy az őrültség nyelvileg, a szöveg szintjén nem ragadható meg. Talán épp ebből kifolyólag van az, hogy a regény nem a mondatok agrammatikalitásával kísérletezve valósítja meg ezt az őrültséget. Nem véletlen, hogy a következő részletben Szemzőné saját szakmájára, a pszichoanalízisre reflektálva mondja:

„Szívesen elismerem, hogy a határ vagy a határoltság hiányának ténye nyelvileg igen nehezen megragadható vagy nehezen követhető. Nyelvileg mindig szembeállítunk valamikkel valamit. […] Ha őrületet mond vagy lelki betegségről beszél, akkor összes ellentettjeivel együtt itt van a gyilkos közhely, a séma, a pusztító nyelvi konvenció, és észre se veszi, hogy egy kulturálisan jól előkészített ítéletet hajtott végre másokon és önmagán. Magával a fogalommal határolja el magát az archaikus közöstől, amelytől senki nem szabadul.” (III. 42.)

Az „archaikus közös” képzetéből is belátható annak érvényessége, amit az értelmezők már többször is jeleztek, tudniillik hogy Nádasnál a nyelv valamiféleképpen alárendelt szerepet játszik;17 és a testiség által meghatározott személyiség valamiféle „preverbális tartományban”18 jelenik meg. A testiség előtérbe kerülése, az „archaikus közös”, a „testközösség” képzetei tehát egyféle nyelvkritikával járnak együtt. Csakhogy a test sem végső jelöltként szerepel a szövegben, hanem „test-beszédként”, a szubjektivitás olyan, állandóan változó lehetőségeként, amely kibújik a nyelv felügyelete alól. A test mint instabil jelölő rögzítésének a feladata elvileg az észlelésre és a leírásra kellene háruljon, csakhogy láthattuk, többé már ezek sem lehetnek képesek a közvetlenség illúziójának a megteremtésére. Ezért megkockáztathatjuk azt is, hogy a testet nem is lehet a jel struktúrája alapján megérteni, hiszen olyan jelzésként működik, amely az észlelhetetlen, a – bináris oppozíciókon alapuló – nyelv számára érthetetlen felé mutat.

A Párhuzamos történetekben a „test-beszéd” olyan módon artikulálódik, hogy kikezdi a karteziánus bizonyosságot, amely szerint a beszélő és önmagára reflektáló szubjektum semmiképpen se lehet őrült.19 Csakhogy az önmagát elgondoló gondolkodás itt elveszíti azt a lehetőségét, hogy önmagát valami idegennel szemben meghatározza, hogy formalizálni tudja a megkülönböztetés megkülönböztetését. Ennek a lehetőségnek az elvesztését írja le a könyvben az interszubjektivitás, a testek közötti kontaktusok összes formája: Döhring és Kienast nyomozó, Ágost és Gyöngyvér, Kristóf és Vay Klára kapcsolatai az érzékek őrületének különféle mintázatai. Ebben az őrültségben nem csupán a dolgok és a szavak viszonyai mosódnak össze, hanem az öntudat és az azt megalapozó testiséghez kötődő jelenlét bizonyossága is elillan. A számtalan jelenet közül, amelyek ennek  a test önállósodásával együtt járó őrültségnek az alakváltozásait boncolgatják, most csak Ágost és Gyöngyvér „szerelmi együttlétének” egyik részletét idézzük fel kicsit hosszasabban (amelyben figyelni kell az erotikus és az episztemológiai kódok közötti átjárásra is):

„Most az egyszer megvan, kiáltotta a nő rekedten, most el tudom mondani. Ami szintén gondolkodóba ejtette, sőt, elrémisztette a férfit. Nem tudta, ki lenne ez benne vagy kívüle, aki mit tudna vagy mit akarna ennyire. Ő pedig érezte, kiáltása ostobán hangzik a rideg külvilágban. Hogyan érthetné a másik, ha egyszer ő maga sem tudja, mi lenne meg. Ellenkezőleg, nincsen semmi, semmi, itt vannak ezek a túl közeli, rideg falak, a rohadt kis szoba. Semmi nem megfogható. Hiszen mindezt álmodom. Csupán egy érzésem, hogy valamit sikerüljön elmondani, megosztani, egy kívánság, üres kívánkozás. […] Nem fedték egymást a gondolatok és a tárgyak, a gondolatok tárgyai, mert minden el volt csúsztatva egy kicsit. A másik őt most befogadja, vagy ő fogadja be a másikat, ezt azonban jól érezte. […] Nem tudom, válaszolta a férfi, s ő sem tudta még, vajon mit ne tudna. Nem tudom, mikor aludtunk el. Ami egy kicsit úgy hangzott, mintha kérdés lenne, nem állítás. De nem tudhatta biztosan, van-e valaki ebben a meleg sötétben, akitől tényleg megkérdezhetné. Kételkedett, nem álmodja-e. Vagy azt álmodja, hogy álmodik, és akkor értelmetlen kérdezősködni. Én nem tudok, nem tudom, mit álmodom, tette hozzá jóval hangosabban. […] Te, mi teljesen őrültek vagyunk, nevetett a nő. Azt képzeljük, hogy álmodunk, holott tényleg nem tudunk fölébredni, vagy valami hasonló.” (II. 76–78.)

A Párhuzamos történetekben mindvégig a valóság kényszerítő erejét látjuk működni: a testek kontaktusában ez nem más, mint a kimondhatatlan vonzása. A paradox ebben a helyzetben csak az, hogy a kimondhatatlan az elbeszélésben „jut szóhoz,”20 pontosabban egyféle „test-beszéd”-ben (ami nyilván nem összetévesztendő a gesztusnyelvvel). Láthattuk, hogy itt nemcsak a testek, hanem a tudatok is egymásba csúsznak, valamint a hozzájuk tartozó hangok, szólamok is annyira összemosódnak, hogy immár lehetetlenség megítélni, melyik melyikhez köthető. Az elbeszélés ilyen diskurzusa kísértetiesen hasonlít a delíriumra, az őrületre… Ami a regényben mindvégig íródik és különböző alakjaiban felmutattatik, az talán nem más, mint a cogito és az őrültség határainak a megvonhatatlansága.

*

A fentiekben vázolt szempontok felől talán körvonalazódtak azok a pontok, amelyekben a Párhuzamos történetek eltérni látszik Nádas Péter korábbi műveitől: az emlékezés viszonylagosítása, a valóság mint önmagunkból kitermelt ellenállás, a káosz és az őrültség mögékerülhetetlensége, illetve e mögékerülhetetlenség bevezetése a testről szóló diskurzus „szívébe”. Ezáltal egy alapvetően széttagolt, széttartó világ bontakozik ki, amelyben a párhuzamosságot a bizonyosság, a nyelvi konvenciók mentén kialakított narrációk termelik ki, csakhogy ezeknek az origója sem más, mint az események és a test történeteinek metszőpontjain kialakuló „érzetek”. A Párhuzamos történetekben azonban az észlelés, a valóság és a testek interakciója többszörös áttételen és reflexión, valamint a történetelemek bonyolult hálózatán keresztül alakul szöveggé, s ebben a viszonyrendszerben jön létre az időbeliség és a dologiság szintjét meghaladni igyekvő elbeszélés csapdáinak a kijátszására tett kísérlet. A dolgok elbeszélhetetlenségének a kísérlete, amelyben végig a kisiklásról, a hamis legendaképzésről, a kimondhatatlan határairól esik szó – miként az a jelen írás elején idézett passzusokból is kiolvasható. A szavak ugyanis mindig megelőzik a gondolatokat, és mihelyt a szavakat kimondó én utánaered szavai értelmének, megint csak újabb, szavakba nem foglalható tervekbe botlik, és elbizonytalanodik önnön kilétét illetően is: a körbe, az ugyanoda való folytonos visszatérés körébe így lopódzik be a test, a bizonytalanság, az őrület. Amiről nem lehet beszélni, arról ugyanis hallgatni sem lehet…

 

JEGYZETEK

1. Takács Ferenc például „a Rossz infernális remekművéről” beszél Test-világ c. kritikájában (www.mozgovilag.hu). Csordás Gábor pedig így zárja En filigrane, en mouvement c. kritikáját (www.es.hu): „… a Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely minden, a klasszikus realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdést komolyan vesz és megválaszol, és ugyanakkor kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel is.” Margócsy István viszont azt írja kritikájában (Nádas Péter: Párhuzamos történetek. 2000, 2005/december), hogy „… ez a regény kudarc, egy nagy írónak hatalmas kudarca, […] a mű egésze súlyosan megoldatlannak tűnik”.

2. Károlyi Csaba: Ecce homo, www.es.hu.

3. Ehhez vö. Szirák Péter: Az ész reménye a sors ellenében (Nádas Péter). In: Az Úr nem tud szaxofonozni. JAK–Balassi Kiadó, Bp., 1995, 95–117.; illetve kisebb módosításokkal: Posztmodern tapasztalat későmodern távlatból (A Nádas-hagyomány). In: Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 34–50.

4. Steiger Kornél fordítása. Az itt következő fejezetek Parmenidész-mottóit a következő kötet Függelékéből vettem: Steiger Kornél: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája. Áron Kiadó, Bp., 1998.

5. Bacsó Béla a regény „erős”, éppen a mottóból kiinduló értelmezésében így fogalmaz: „A lét igazságában álló ember éppen nem azon kívül áll, s főként nem ő rendelkezik az igazsággal (nincs mód önkényes elfordulásra, ahogy magát nem zárhatja el a lét igazsága elől), ami nincs és nem is lehet a lét állandó mozgásán kívül. A lét körben mozgása váratlanul visz vissza az elé, ami a kiindulás volt, szembesítve az embert külön-léte tarthatatlanságával, s az egykor voltat mint jelenlevőt kényszerítően visszaállítja léte körszerű mozgásába, s vele az embert is.” Bacsó Béla: Olvasási kísérlet, www.li-tera.hu

6. Egy rövid önértelmező szövegében (A szerkezet és a cselekményminták a Párhuzamos történetek című regényben) maga a szerző nagyon pontosan fogalmazza meg ezt a problémát: „S nem hagyott többé nyugodni a gondolat, hogy akkor a prózaírás tulajdonképpen a kauzális gondolkodás cselédlányaként működik, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az sem foglal el kisebb területet az életünkben, ami nem történik meg. […] Olyan emberek történetét írni meg, akik soha nem találkozhattak, vagy igen felszínesen ismerhetik csak egymást, egymás sorsába mégis alaposan belebeszélnek. Ez a rejtett és rejtélyes összefüggés vajon helyet találhat-e az elbeszélés zárt szerkezetében. Netán az egymástól független vagy éppen egymástól függő, de mindenképpen önmagukba zárt történetek nem egy olyan szerkezetben lépnek-e kapcsolatra egymással, amelynek mintája maga a káosz.”

7. Ehhez lásd Hajdu Péter: A regény egységességéről. In: Józan–Kulcsár–Szegedy (szerk.): Az elbeszélés módozatai. Narratíva és identitás. Osiris Kiadó, Bp., 2003. 9–27.

8. Kulcsár Szabó Ernő az Emlékiratok könyvével kapcsolatban ezt írja: „Az én egységének kérdésessége […] nem a dolgok elvi elbeszélhetetlenségével áll összefüggésben, hanem az én időbeli megtapasztalhatóságának sokféleségével és egyáltalán a dolgok érzékleteken át való rögzíthetőségével.” Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Bp., 1994. 179.

9. Kulcsár-Szabó Zoltán az Emlékiratok könyvének zárlatával, a „tökéletes forma” megalkotásával kapcsolatban jogosan azt írhatta: „Mindebben egy jellegzetes klasszikus modern poétikai eszmény nyer új funkciót: a szubjektum – mintegy A tragédia eredete tételének értelmében – esztétikailag képes újraalkotni a világ egységét.” Kulcsár-Szabó Zoltán: Az emlékező regény (Vázlat az Emlékiratok könyvéről). In: Hagyomány és kontextus. Universitas Kiadó, Bp., 1998. 117.

10. Vö. Gilles Deleuze: Proust. Atlantisz Kiadó, Bp., 2002. 129., ford. John Éva.

11. Bacsó Béla az alakzatot ugyan nem nevezi meg, de hasonló módon értelmezi az Emlékiratok könyvének nyelvezetét: „Mindaz ami elmondható, sokkal kevesebb annál, mint aminek a lehetősége fennáll, s mindaz, amit a másikkal való együttlét egzisztenciális találkozásában megérthetünk, sokkal kevesebb annál, mint amit ez az együttlét tartalmaz.” Bacsó Béla: Szó és szenvedély. Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényének értelmezéséhez. In: Határpontok. Hermeneutikai esszék. T-Twins Kiadó, Bp., 1994. 157.

12. Ehhez vö. Pierre Fontanier: Les figures du discours. Éd. Flammarion, Paris, 1977; különösen a második rész: Des figures du discours autres que les tropes. 271–490.

13. Bagi Zsolt: A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005. 102.

14. Thomka Beáta: „Homíliák az Emlékiratok könyvéhez”. In: Balassa Péter (szerk.): Diptychon. Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről. Magvető Kiadó, Bp., 1988. 246.

15. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: i. m. 180.

16. Bacsó Béla: „Olvasási kísérlet”. i. h.

17. Vö. Bacsó Béla: „Szó és szenvedély”. 153–154.

18. Vö. Szirák Péter: „Az ész reménye a sors ellenében”. 110.

19. Ehhez vö. René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. Atlantisz Kiadó, Bp., 1994. 26–27., ford. Boros Gábor; illetve ehhez a szövegrészhez kapcsolódó Derrida–Foucault vitát: Michel Foucault: A bolondság története. Atlantisz Kiadó, Bp., 2004. 69–72., ford. Sujtó László; Jacques Derrida: „Cogito et histoire de la folie”. In: L’écriture et la différence. Seuil, Paris, 1967. 51–97.; Michel Foucault: „Mon corps, ce papier, ce feu”. In: Dits et écrits II. Gallimard, Paris, 1994. 245–268.

20. Valami hasonlót fogalmaz meg Balassa Péter az Emlékiratok könyvével kapcsolatban, amikor azt írja: „Azzal, hogy elbeszélünk, tudhatunk-e olyasmit, ami »nem én vagyunk«.” Csakhogy Balassa a korábbi nagyregény esetében úgy látja, a nádasi válasz egy olyan tartomány felé visz, ahol a kommunikáció, egy dialogikus én-te viszony a végső instancia. Vö. Balassa Péter: Közelítések az Emlékira-
tok könyvéhez. In: Diptychon. 163–164. Mint láthattuk, a Párhuzamos történetekben a dialógus lehetősége még csak fel sem merül.