Augusztus 2007
Mirigyezés, testnedvek tüköre


  Hormonális ráció vagy racionális hormonok
  V. J. L.

  Boldogság és melankólia, avagy időszerűtlenségük dicsérete
  Földényi F. László

  Stresszelő mirigyek
  Vargha Jenő-László–Szabó Krisztina-Gabriella

  A testnedvek nyelvének eltérése: Viktor Jerofejev és Ljudmila Ulickaja
  V. Gilbert Edit

  A női testnedvek a hagyományos magyar népi hiedelemvilágban, különös tekintettel Erdővidékre
  Zakariás Erzsébet

  A test/vér szöveg
  Zsélyi Ferenc

  Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl
  Gyimesi Júlia

  Felejtés
  George Banu

  Pimaszkalauz
  Radu Paraschivescu

  Szaturnusz fintora
  Rigán Lóránd

  A bölcseleti tanulmányokat folytatók egészségének gondozása
  Marsilio Ficino

  Beszélő falak (Generátor)
  Bekő Jutka Tünde

  Helyünk a világban (Európai Napló)
  Tárnok Attila


Világablak
  Csatlakozás után, felzárkózás előtt (I.)
  Kiss Viktor


Mű és világa
  Az intonációs elv érvényesülése a kodályi dallam retorikájában
  Angi István

  A Korunk és a népi irodalom
  Pomogáts Béla

  Káosz – valóság – őrültség avagy az elágazó történetek hálózata
  Bakcsi Botond


Közelkép
  A bioinformatológia – új metatudományos szemléletmód a biológiában
  Bárány-Horváth Attila–Uray Zoltán


Téka
  Egy álmodó költő arca (Átfogó)
  Demény Péter

  Függő játszma
  Zuh Deodáth

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Kuruc vagy labanc?
  S. L.

  Kortárs avantgárd
  Soós Amália



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Gyimesi Júlia

Disszociáció és tudatküszöb a pszichoanalízisen innen és túl

 

Érdekes tudományfilozófiai kérdés, hogy pontosan mely problémák vezetnek egy tudomány kialakulásához; melyek azok a kérdések, amelyek megoldását a korszellem, a történelmi, gazdasági és kulturális változások olyannyira sürgetik, hogy a megválaszolatlanságukból fakadó feszültségek új tudományos diskurzusok kialakulásához vezetnek. A 19. század második felében körvonalazódó tudományos lélektan esetében e problémák meghatározása különösen nehéz, tekintve, hogy a lélektan születésétől kezdve őrzi többparadigmás állapotát. Ezen eltérő paradigmák a lélek különböző reprezentációit nyújtják, amelyek – az ezekhez kapcsolódó eltérő nyelvezet következtében – sokszor nehezen egyeztethetőek össze egymással, így a lélektan egészének alapproblematikája is azonosíthatatlanná válik.

A 19. század második felének különböző és gyakran egymással szemben álló pszichológiai iskolái feltehetően kisebb divergenciát mutattak a pszichológia kérdésfeltevései terén, mint napjaink irányzatai. A pszichológia bontakozó tudományának alapvető motivációjaként jelent meg az érzékelési, észlelési vagy tudatküszöb rendkívül szerteágazó jelenségének vizsgálata. E küszöbproblematika explicit módon csupán a percepciókutatások terén őrizte meg tudományt megalapozó szerepét, és nem kapott megfelelő hangsúlyt azon vonatkozása, amely az észlelés kutatásának szűk spektrumán kívül képviselte a lélektani vizsgálatok alapkérdéseit. E sokat emlegetett küszöb nemcsak észlelési küszöböt jelölt – vagyis az ingerintenzitás sajátosságain alapuló differenciálást –, hanem egy tágabb értelemben vett tudatküszöböt is, amely láthatatlan vonalat húzott az emberi tudat által megismerhető és megismerhetetlen közé.

A tudatküszöb elmélete a descartes-i cogito megrendülését sugallta, és olyan jelenségeket, lelki tartalmakat és érzékleteket tüntetett fel az ember sajátjaként, amelyek a tudat alatti szférák tudományos legitimációja nélkül a külvilág részét képezték volna. A tudatküszöb elméletének posztulálásával világossá vált, hogy tudatos énünk többé-kevésbé ki van szolgáltatva az általa nem kontrollálható lelki tartalmaknak és funkcióknak, amelyek spektruma az egyszerű észlelési illúziótól az öndestruktív patológiáig terjed. E küszöb elismerése teremtette meg a lélekről szóló tudományos diskurzus lehetőségét, amely a racionális önismeret lehetetlenségére alapozva a szakértő interpretációra bízta az egyes ember integritását, ugyanakkor vissza nem fordítható változást hozott létre a külső és belső valóság viszonyának szubjektív megítélése tekintetében.

A tudatküszöb elméletével a megismerhetetlen az énbe vetült, és az idegen valódi idegensége végérvényesen megkérdőjelezhetővé vált. E bizonytalanság öltött testet a lélektan tudományában, kérdőre vonva a modernitás emberének elidegenedettségét. A választ a tudatküszöb alatti lélek elméletei kínálták, hol biztató, hol sötét képet festve az önazonosság és teljesség lehetőségeiről.

A tudatküszöb elméletének további hozadéka a psziché disszociációjának lehetősége volt, mely szerint a tudatküszöb feletti, illetve alatti lelki folyamatok különböznek, nem egyesíthetőek, és a tapasztalás legalább kétféle módját jelölik. Az ember ezen eredendő megosztottságának legimpresszívebb leírását és interpretációját a pszichoanalízis nyújtotta a tudattalan fogalmának azon változatára támaszkodva, amely igényt tarthatott a kortárs tudomány támogatására.

Sikerét azon materialista megfontolásoknak köszönhette, amelyek elfogadhatóvá tették az egyébként meglehetősen spekulatív elméletet. A pszichoanalízis a biológiára – ösztönökre, szexualitásra, agresszióra – támaszkodva tárta a világ elé a lélek végső megismerhetetlenségének okait, amelyek a kopernikuszi fordulatot és a darwini elméletet követően az embert harmadszorra is letaszították trónjáról. A disszociáció magyarázó elve a szexualitás elmélete lett, amelyet még ellentmondásos tudományos recepciója sem akadályozott meg abban, hogy a tudattalan ösztönélet racionális igazolását nyújtsa. 1917-ben Freud a következőképpen kommentálta a szexuális ösztönök szerepét a lélek hasadtságának élményében: „A pszichoanalízis arra vállalkozik, hogy e titokzatos betegségeket [a neurózisokat] megmagyarázza – gondos és hosszadalmas vizsgálatot indít, segédfogalmakat s tudományos szerkezeteket teremt magának s végül meg tudja mondani az énnek, hogy: nem szállt beléd semmi idegen, a saját lelki életed egy része vonta ki magát tudomásod és akaratod uralma alól. Ezért vagy olyan gyenge a védekezésben – a magad erejének egy részével küzdesz a másik része ellen, s nem tudod minden erődet összeszedni ellene, mint valamely külső ellenség ellen. Lelki erőidnek nem is a legrosszabb vagy leghelytelenebb része, mely így ellenkezik veled s függetlenedett tőled. A hiba, meg kell mondanom, benned magadban van. Túlbecsülted magad, mikor azt hitted, hogy nemi ösztöneiddel tehetsz, amit akarsz, s szándékaira egyáltalán nem kell tekintettel lenned. Most íme fellázadtak s mennek a maguk homályos útján, hogy kivonják magukat az elnyomás alól, s megszerezték maguknak a maguk jussát oly módon, mely neked már nem felelhet meg. Hogy ezt mint vitték végbe s mely utakon jártak, azt te nem tudtad meg, csak e munkájuk eredménye jutott tudomásodra, e tünet, melyet betegségnek érzel. Nem ismered fel benne saját kitaszított ösztöneid sarját, s nem tudod, hogy azoknak pótkielégülése az.” (Freud, [1917] 2003. 450.)

A pszichoanalízis „segédfogalmai és tudományos szerkezetei” megfelelőnek bizonyultak a disszociálódott psziché megragadására. A modern pszichológiatörténetben azonban nem csupán Freud vállalkozott a tudatküszöb alattiak magyarázatára; már a freudi pszichoanalízist megelőzően is szép számmal képviseltették magukat azok, akik a tudattalan lelki folyamatok interpretációját nyújtották (Ellenberger, 1997). A küszöbproblematika szempontjából azonban elsősorban a pszichológiával közvetlenül összefüggő törekvések tűntek relevánsnak, azon tudományos, illetve tudományon kívüli elméletek, amelyek közvetlenül reflektáltak a lélek disszociációjának kérdésére.

Egy fiatal tudomány esetében számtalan olyan elmélettel találkozhat a kutató, amelyek tudományossága igencsak kétséges. A pszichológia nehézségeit fokozza, hogy a vizsgálat tárgya – vagyis a psziché – nem csupán a lélektan fennhatósága alá tartozik; megértésének folyamata egyéni és kollektív szinten egyaránt ölthet filozófiai, vallásos vagy okkult jelleget. Az így létrejövő interpretációk összefonódhatnak egymással, és nemritkán a tudományos lélektant is gyarapíthatják. Az objektivitást követelő tudományos személetmód azonban általában nem tűri meg az efféle diffúziót, és elutasítja a nyílt együttműködést.

A pszichológia történetében ritkán engedte meg magának egy-egy kutató, hogy explicit módon merítsen azon tudományos szempontból megkérdőjelezhető elméletekből, amelyektől a lélektannak – tudományossága érdekében – el kellett magát határolnia. Egyes pszichológiai irányzatok azonban mégis megkockáztatták a veszélyes együttműködést, egyre hangsúlyosabbá téve a lélektan demarkációs problémáját és gyarapítva azon iskolák számát, amelyeket az akadémikus lélektan képviselői áltudományként aposztrofálva utasítottak ki a tudományos pszichológia területéről. 

A 20. századra a legjelentősebb kockázatot a modern okkult mozgalommal való érintkezés jelentette, annak ellenére, hogy a 19. század második felében az okkultizmus spiritualista alapokon nyugvó, ám tudományos motivációkkal jellemezhető irányzatai nagyban hozzájárultak a lélektan fejlődéséhez. Pierre Janet, a francia pszichológia nagy alakja, 1930-ban így kommentálta az említett összefonódást: „Igazságtalanok vagyunk a spiritisztákkal, mint a magnetizőrökkel; túl sokat gúnyolódunk rajtuk és túlságosan lenézzük őket […] A spiritiszták vezetői évekkel ezelőtt ismerték a disszociáció azon jelenségeit, amelyeket mi csak most fedezünk fel. Úgy tűnik, mintha minden tudománynak végig kellene járnia a babona bizarr útját: a csillagászatnak és a kémiának az asztrológiával és az alkímiával kellett kezdenie. A kísérleti pszichológiának állati magnetizmusként és spiritizmusként kell elkezdődnie: ne felejtsük el és ne gúnyoljuk ki elődeinket.” (Janet, 1930. 376.)

A spiritizmus, illetve az okkultizmus elsősorban azért járulhatott hozzá a pszichológia progressziójához, mert ugyanazon küszöbproblematika irányította fejlődését, mint a lélektanét. Eredményeiket az okkultizmus tudományos irányultságú kutatói szervezték elméletté, és kísérleteikkel a pszichológia által is kutatott küszöb alatti instanciákat kívánták többé-kevésbé racionalizálni.

Az 1882-ben, Angliában alakult Pszichikus Kutatás Társaságának (Society for Psychical Research) kiemelkedő képviselője, Frederic Myers »szubliminális én« elméletével Sigmund Freudot megelőzve alkotta meg a modern okkult kutatás tudattalan koncepcióját. Míg Freud hisztériás nőbetegek szimptómáira támaszkodva jutott el az emberben rejlő ismeretlen, másik én feltételezéséig, addig Myers telepátiavizsgálatokra alapozta elméletét. Myers – és az okkultizmus – szemléletmódjában e tudattalan a következőképpen nyilvánult meg: „A szubliminális szót – amelynek jelentése »küszöb alatti« – már sokszor használták azon érzékletek meghatározására, amelyek túlságosan gyengék ahhoz, hogy az egyén érzékelje őket. Én e kifejezés oly módon való kiterjesztését javasoltam, hogy lefedje mindazt, ami a megszokott küszöb alatt megy végbe, vagy ha úgy tetszik, a megszokott tudatosságon kívül; – nem csupán azon gyenge ingerléseket értem ezen, amelyek gyengesége elsüllyeszti azokat, hanem sokkal inkább azt, amit a pszichológia eddig még csak igen kevéssé ismert fel; érzeteket, gondolatokat, érzéseket, amelyek ugyan lehetnek erősek, határozottak és függetlenek, de létünk eredeti konstitúciójából fakadóan ritkán emelkednek a tudatosság azon tudatküszöb feletti áramába, amellyel általában azonosítjuk magunkat.” (Myers, 1903. 14.)

A freudi és a myersi elmélet egyaránt azt állította, hogy a psziché nem egységes; tudatunk által megismerhető és kontrollálható része csupán egy töredék, amely nagyobb hatalmakat rejt. Mindkét elmélet a disszociáció tapasztalatára épített – Freud a neurotikus tünet idegenségére, Myers pedig az okkult jelenségek hátterében feltételezett alterált tudatállapotokra és „idegen lelkekre”. Az idegenség élménye meghatározó elemét képezte a disszociációnak, amely a lélektan tudományos diadala során igen gyakran került az érdeklődés középpontjába.

Az idegenség vagy idegen tapasztalata a testi betegségek és tünetek esetében jóval kisebb jelentőséggel bírt a disszociáció pszichológiai történetében, mint a lélek disszociációja. Ez utóbbiról – irodalmi megjelenítésén túl – már a 17–19. században is születtek bizonyos tudományos irányultságú szövegek, amelyek változatos módon mutatták be a hasadtság élményét. Jelentős részük a többszörös személyiség premodern változatára reflektált, amelyben általában pszichologizáló szándék nélkül közelítették meg a jelenséget. Egzakt mérce hiányában a beszámolók gyakorta ötvözték az események objektív leírását valamiféle démonológiai magyarázattal, amelyben a megszállottság szolgáltatta a disszociáció magyarázó elvét. Ez utóbbiak szerint a furcsa testi jelenségek, a hang és a mozgás megváltozása, az új személyiség megjelenése és a régi ideiglenes vagy végleges eltűnése hátterében a megszálló állt, egy külső hatalom, aki az egyén pszichológiai struktúrájától függetlenül vette át az irányítást. A lélektani aspektus azonban a megszálló démon eredetét az egyénbe helyezte, azonosította őt saját magával, és ezzel elméletileg megszüntette annak kontrollálhatatlanságát is.

Pszichológiatörténeti szempontból elsősorban azon szövegek szolgálhatnak lényeges adalékokkal a disszociáció történetéről, amelyekben a démonológiai és a lélektani megközelítés keveredik. Noha ezek – többnyire tudományos indíttatású – szerzői a biztonságot nyújtó leíró szinttel oldották fel vállalkozásuk ellentmondásosságát, a pszichológiai aspektus bármilyen szintű bevezetésével a megszállottság jelenségének egyfajta szekularizációját indították el. 

A többszörös személyiség talán legkorábbi hiteles pszichológiai bemutatása Théodore Flournoy nevéhez fűződik. Des Indes à la Planète Mars. Étude sur un cas de somnambulisme avec glossolalie (Indiától a Mars bolygóig. Tanulmány a szomnambulizmus és glosszolália egy esetéről) (1900) című művében a később híressé vált médium, Hélène Smith – eredeti nevén Élise Müller – személyiségein keresztül mutatja be a lélek disszociációjának lehetőségeit. Flournoy választása nem véletlenül esett Hélène-re; meg volt győződve afelől, hogy a lélek disszociációja és a tudattalan specifikus funkciói a maguk teljességében a médiumizmusban tárulkoznak fel. 1896-ban így nyilatkozott a laboratóriumi lélektan lehetőségeiről: „egy nap a gyermekszobában vagy egy úgynevezett spiritiszta szeánszon sokkal több és alapvetőbb pszichológiai problémát vet fel, olyanokat, amelyeket jó néhány kizárólag laboratóriumi munkának szentelt év sem oldana meg.” (Flournoy, 1896. 24., idézi Shamdasani, 1994.)

A 19. század végén pszichológiai körökben korántsem volt ritka a médiumok tanulmányozása. Freud, Jung, Ferenczi, Bleuer, James, Myers, Janet, Bergson, Stanley Hall, Schrenk-Notzing, Moll és Dessoir csupán néhány név azon nagy hírű gondolkodó és kutató közül, akik a spiritiszta szeánszokat tudományos érdeklődéstől hajtva látogatták. Flournoy is hasonló motivációkkal fordult Hélène Smith felé, és tette életművének főszereplőjévé. Könyvének sikere – Hélène rejtett lelki tartalmainak kiapadhatatlansága mellett – sajátos szemléletmódjából fakadt, amellyel a pszichológiai kutatások egy speciális irányzatát indította el. Sonu Shamdasani szavaival élve: „Az »Indiától a Mars bolygóig« újítása, hogy az első jelentős lépés volt a Myers által pszeudo-megszállottságnak nevezett kép tanulmányozásában, melynek legfőbb célja az volt, hogy megcáfolja a jelenség természetfeletti eredetét és beszámoljon annak pszichogeneziséről. Ily módon megalapozta a pszichikus kutatás elsöprő szkeptikus paradigmáját.” (Shamdasani, 1994.)

Flournoy ezzel nem csupán a többszörös személyiség elméletét és a tudattalan számos funkcióját – így például a rejtett emlékezést, a kriptomnéziát – vezette be, hanem jelentős adalékokat szolgáltatott a nyelvészeti kutatások számára is. Hélène ugyanis transzállapotaiban rendszeres látogatásokat tett a Marson, ahol a marsi nyelvet beszélte, ám hindu nyelven is megszólalt. Glosszoláliája olyan kutatók figyelmét keltette fel, mint például Ferdinand de Saussure-ét, akinek Flournoyval való együttműködését később Roman Jakobson szépnek és követendőnek tekintette a glosz-szolália strukturális analízisének tekintetében (Shamdasani, 1994).

Flournoy hatása rendkívüli volt a múlt századforduló pszichológiájának történetében; jelentős pszichológusokat inspirált, például Carl Gustav Jungot, aki visszaemlékezéseiben igen fontos szerepet tulajdonított Flournoynak szakmai fejlődése terén: „Flournoy tudományos attitűdjéről az volt az alapvető benyomásom, hogy valóban »objektív« megközelítés jellemezte, és Freuddal összehasonlítva ez nagyon nagy érdemnek tűnt föl számomra. Freud a dinamikus és behatoló utat választotta: valamit várt az eseteitől. Flournoy semmit sem akart. Elfogulatlanul is világosan látta azokat. Freud hatása alatt tudáshoz jutottam, de semmi nem vált világossá. Flournoy tanított meg arra, hogy fenntartsam a távolságot magam és a tárgy között, és támogatott engem abban az erőfeszítésemben, hogy tág horizonton osztályozzam és kezeljem a dolgokat. Módszere inkább leíró volt, anélkül hogy feltételezésekbe bocsátkozna, és a páciens iránti meleg és élénk érdeklődése ellenére mindig jelentős távolságot tartott. Így soha nem tévesztette szem elől az egészet.” (Jung, 1988. 378–379.)

Noha Jung éppen az elfogulatlanságot emeli ki Flournoy érdemeként, fontos figyelembe venni, hogy az objektivitás a lélektan teljes spektrumán problémaként merült fel. Az 1910-es években Freud és Ferenczi éppen azzal vádolta meg Jungot, hogy a pszichoanalízist nem megismerő tudományként, hanem vallási rendszerként határozza meg és alkalmazza (Freud, 1914; Ferenczi, 1919). Ráadásul Freud nagyon is szkeptikusan viseltetett a pszichikus kutatás iránt, és határozottan tartózkodott attól, hogy közösséget vállaljon annak képviselőivel (Freud, 1912. Fodor, 1971). A pszichoanalízis viszont egzakt eredmények híján a kísérleti lélektan aspektusából bizonyult spekulatívnak.

A 19. század végére az okkultizmus a pszichológia kérdéses objektivitásának szemszögéből már-már tolerálhatatlan kockázatot jelentett, így nem véletlen, hogy egyes kutató pszichológusok határozottan elzárkóztak attól. A német kísérleti lélektan atyja, Wilhelm Wundt szavai – miszerint a tudomány embere, ha független és pártatlan, nem foglalkozhat az okkult jelenségekkel – lassan irányadókká váltak a modern pszichológia egészében (idézi Shamdasani, 1994).

Az okkultizmus és a pszichológia bizonyos összefonódása azonban időnként gyümölcsöző eredményekkel kecsegtetett, a médiumok ugyanis nem kis hasonlóságot mutattak a pszichológiai szempontból szintén rendkívül figyelemreméltó hisztériásokkal. Mindkét esetet a leválasztott, lehasadt tudatosság megnyilvánulásaként definiálták a kutatók, a Jean Martin Charcot nevéhez fűződő hisztériaelmélet előretörésével pedig egyre gyakrabban azonosították a médiumizmust a hisztéria egy formájaként. Mindezt megerősítette az a feltételezés, hogy a hisztéria és a médiumizmus egyaránt a női nem sajátja, és mindkettő ugyanazon patológia eltérő megnyilvánulása (Treitel, 2004; Owen, 1989, 2004).

E patológiát számtalan módon közelítették meg a múlt századforduló kutatói. A jelenségek betegségként való definiálása már önmagában elvágta a lélektant az okkultizmus legfenyegetőbb törekvéseitől. A hisztériaelmélettel a női testre, lélekre és szexualitásra terelődött a figyelem, hogy aztán a freudi pszichoanalízisben a hisztéria elszakadjon kizárólag női attribútumaitól, és a szexualitás elméletévé módosulva univerzális pszichés zavarként lépjen elő. A disszociáció freudi értelmezésében a hasadtság élményének forrása az elfojtott ösztönkésztetés lett, a biológiai követelések elutasítása, amely a charcot-i megközelítés organikus magyarázatának továbbfejlesztéseként metapszichológiai szinten is kizárta a természetfeletti lehetőségét a hisztéria kóroktanában.

Érdemes megjegyezni, hogy ugyanakkor Freud lelkiismeretes kutatóként nem zárkózott el végérvényesen az okkult jelenségek létezésének lehetőségétől. Az álom és okkultizmus (1922) című tanulmányában intellektuális, lélektani és történelmi nehézségeket említ az okkult megállapítások értékével kapcsolatban, amelyek lépten-nyomon megnehezítik a témával kapcsolatos tisztánlátást. A legfőbb intellektuális problémát – igen szellemes módon és a kérdés súlyosságát némileg enyhítve – a következő hasonlattal illusztrálja: „Tegyük fel, el kell dönteni, hogy miből áll földgolyónk belseje. Tudvalevőleg erről semmi bizonyosat nem tudunk, csak gyanítjuk, hogy izzó állapotban lévő fémekből áll. Ha mármost valaki azt állítaná, hogy a földgolyó belseje szénsavval telített víz, tehát valami szódavízféle, bizonyára azt válaszoljuk, hogy ez nagyon valószínűtlen, ellenkezik minden elképzelésünkkel, nincs tekintettel azon ismereteinkre, melyek a fémhipotézis felállításához vezettek. Mindazonáltal egyáltalán nem elképzelhetetlen; ha valaki bizonyítékot szolgáltatna a szódavíz-hipotézisre, minden vonakodás nélkül hajlandók volnánk azt felülvizsgálni. Ha azonban valaki azt az állítást kockáztatná meg, hogy a föld magvában lekvár van, ezzel szemben már egészen másféle viselkedést tanúsítanánk. Így elmélkednénk magunkban: De hiszen a lekvár nem fordul elő a szabad természetben, ez az emberi konyha terméke, előállításához gyümölcsfákra, ezek gyümölcseire van szükség, s elképzelhetetlen számunkra a vegetáció és az emberi konyhaművészet jelenléte a föld belsejében. Ezen intellektuális ellenvetéseink eredményeképpen csökkenni fog a tárgy iránt való érdeklődésünk, és ahelyett, hogy hozzáfognánk annak megvizsgálásához, valóban lekvárból van-e a föld magva, az a kérdés merül fel bennünk, vajon miféle ember lehet az, akinek ilyen ötlete támad, és legfeljebb még megkérdeznők tőle, honnan tudja ő ezt. A lekvárteória szerencsétlen felfedezőjének ez nagyon rosszul fog esni, és azzal vádol majd bennünket, hogy állítólagos tudományos előítéletből nem méltatjuk tárgyilagosan megállapítását. Ez azonban mit sem fog neki használni. Megérezzük, hogy ezek az előítéletek nem is mindig olyan megvetendők, néha jogosultak, sőt hasznosak is, amennyiben fölösleges fáradtságtól kímélnek meg bennünket [...] Az okkultista megállapítások egész sora a lekvárhipotézishez hasonló hatást gyakorol reánk, úgyhogy feljogosítva érezzük magunkat, hogy minden elővizsgálat nélkül elutasítsuk azokat.” (Freud, 1943. 38–39.)

A valóságban azonban Freud nem utasította el az okkult jelenségeket oly határozottan, mint ahogyan az előző részlet sugallja (pl. Jones, 1957). Személyes érdeklődését valamiféle pszichoanalitikus redukciónak a vágya vezérelte, vagyis, hogy megtalálja azt a pszichoanalitikus elvet vagy konstrukciót, amellyel a misztikusnak tűnő jelenségek racionalizálhatók. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy a tudattalan bevezetésével megnyitotta az okkultizmus és a pszichológia közeledésének lehetőségét. A tudattalan fogalma, amely éppen a lélek megismerhetetlenségét legitimálta, rendkívül alkalmas volt arra, hogy magyarázatot kínáljon bizonyos okkult tapasztalatokra; a telepátiát például egyes pszichoanalitikus körök a terápia legfontosabb mozgatórugójával, az áttétellel azonosították (Devereux, 1973).

Az ez irányú vizsgálódások alapját a lelki disszociáció jelensége szolgáltatta, amely a szuggesztió technikáinak fejlődésével a 19. század végére a dinamikus pszichoterápiákat – így a pszichoanalízist is – megalapozó hipnózisban öltött testet (Ellenberger, 1970). A szuggesztió története a pszichológiában a Janet által is kiemelt állati magnetizmusra és Franz Anton Mesmerre nyúlik vissza. Mesmer újítása abban állt, hogy a szuggesztión alapuló gyógyítás első szekularizált formáját hozta létre, amelyben ő maga vált a gyógyítás eszközévé, annak ellenére, hogy a hipnotikus magnetizmus mögött jelentős instrumentális felszereltség (mágnesek, fluidum) és tudományos motivációkkal jellemezhető elmélet állt. Noha Mesmert és módszerét számos kritika érte, az 1800-as évek végére Charcot hipnózisában éledtek újjá tanai, hogy éppen a hisztériás nők tudatküszöbének könnyű átjárhatóságát igazolják általuk. Janet jóval később e küszöb gyengeségét jelölte meg a pszichopatológiára való fogékonyság, sőt a médiumizmus hátterében is (Janet, 1930).

A küszöbproblematikával összefüggő disszociáció tehát a kísérleti lélektan percepciókutatásain túl megalapozta a dinamikus pszichoterápiákat is, és olyan nagy hatású koncepciókat indított útjukra, mint a hipnózis, a hisztéria, a többszörös személyiség vagy a tudattalan. E küszöb feltételezése elkerülhetetlenül magával vonta a spiritizmus és az okkultizmus tapasztalatát is, amelyek ugyan tudományos szempontból megkérdőjelezhető eszmerendszerben kezelték a tudatküszöb alattiakat, ám a pszichológiáéhoz nagyon hasonló problémákat azonosítottak a psziché disszociációja során.

E folyamatban döntő változást hozott a pszichoanalízis, mivel tudattalan-koncepciójával elismertette a világgal a tudatosság korlátait és a küszöbalattiak kifürkészhetetlenségét, ám elvágta azok interpretációját minden transzcendenciától. A szexualitás elméletével racionális és materialista magyarázatot adott az emberben munkálkodó idegenre, mégpedig a pszichológiai diskurzus azon szintjén, amelyen a tünet, a szimbólum és a jelentés végső bizonyossága igencsak kétséges. Igazsága rendszeréből adódott, amelynek alapját a szexualitás jelentette. Ezzel olyan valóságot nyújtott a modern embernek, amelyben a racionális kontroll önmagunk teljes megismerhetőségének lehetetlenségén nyugodott.  

A küszöbproblematika és az ahhoz kapcsolódó lelki disszociáció lehetősége ily módon nem csupán az akadémikus lélektan és a dinamikus pszichoterápiák progresszióját indította el, hanem inspirálóan hatott a pszichikus kutatásra és a modern okkult mozgalom egyes irányzataira is. Az önmagától elidegenedett, megosztott lélek racionalizációjának igénye öltött testet a pszichológia tudományában, amely az okkultizmussal való hol kívánatos, hol veszedelmes együttműködésében egyre határozottabb álláspontot foglalt el a psziché disszociációjának kérdésében. Így a modern okkultizmus – a pszichológia mindenkori identitásának korántsem mellékes alakítójaként – állandó dinamizmust biztosított a psziché racionalizációjának folyamatában.

 

IRODALOM

Cerullo J. J. (1982): The Secularization of the Soul: Psychical Research in Modern Britain. Phliadelphia, Institute for Studies of Moderns Issues.

Charcot, J. M. (1879): Előadások az idegrendszer betegségeiről. Bp., Franklin Társulat.

Devereux, G. (ed. )(1973): Psychoanalysis and the Occult. IUP, New York.

Ellenberger, H. F. (1970): The Discovery of the Unconscious. The History and the Evolution of Dynamic Psychiatry. London, Allen Lane The Penguin Press.

Ellenberger, H. F. (1997): The Unconscious before Freud. In: Laurence Spurling (ed.): Sigmund Freud. Critical Assessment. London, New York, Routledge and Kegan Paul, I:133–146.

Ferenczi S. ([1919] 2000): Jung libido-elméletének bírálata In: Erős Ferenc (szerk.): Ferenczi Sándor. Új Mandátum, Bp., 181–191.

Flournoy, Th. (1900): Des Indes à la Planète Mars. Étude sur un cas de somnambulisme avec glossolalie. Paris/Genève, F. Alcan/Ch. Eggimann.

Fodor N. (1971): Freud, Jung and, Occultism. University Books, New Hyde Park, New York.

Freud, S. (1912): A Note on the Unconscious in Psycho-Analysis. In: The Standard Edition of Complete Psychological Works of Sigmund Freud. Trans. and ed. James Strachey in collaboration with Anna Freud, London, The Hogarth Press and the Institute of Psycho-analysis. 1953–1974. Vol. 12.

Freud, S. ([1914] 1989): A pszichoanalitikai mozgalom története. In: Erős Ferenc (szerk.) Sigmund Freud Művei. I. Önéletrajzi írások. Cserépfalvi Kiadó, 65–119.

Freud, S. ([1917] 2003): A pszichoanalízis egy nehézségéről. In: Erős Ferenc (szerk.): Sigmund Freud. Válogatás az életműből. Európa, Bp.

Freud, S. ([1922] 1943): Álom és okkultizmus. In: A lélekelemzés legújabb eredményei. Ampelos Könyvek, Debrecen.

Janet, P. (1930): L’automatisme psychologique. Librairie Félix Alcan, Paris.

Jung, C. G. (1988): Erinnerungen, Traume, Gedanken von C. G. Jung. Olten: Walter-Verlag.

Jones, E. (1957): Occultism. In: The Life and the Work of Sigmund Freud. Basic Books, New York. 375–408.

Myers, F. (1903): Introduction to ”Human Personality and its Survival of Bodily Death”. http:\ISS Introduction to Human Personality Frederic W_ H_ Myers.htm

Owen, A. (2004): The Place of Enchantement. British Occultism and the Culture of the Modern. The University of Chicago Press. Chicago and London.

Owen, A. (1989): The Darkened Room: women, power and spiritualism in the late nineteenth century England. Camden Town, London: Virago.

Shamdasani, S. (1994): Encountering Hélène: Théodore Flournoy and the Genesis of Subliminal Psychology. C:\ISS Théodore Flournoy and the Genesis of Subliminal Psychology Sonu Shamdasani.htm

Treitel, C. (2004): A Science for the Soul. Occultism and the Genesis of the German Modern. The Johns Hopkins University Press. Baltimore and London.