Június 2007
Közigazgatás, reform


  Bevezető
  

  Egy utca hossza; Egy furcsa nap (versek)
  Papp Attila Zsolt

  A visszavonható ténylegesség
  Bakk Miklós

  Igazgatás – közigazgatás – bürokrácia
  Cziprián K. Loránd–Deme Cecília

  Decentralizáció és dekoncentráció
  Butyka Loránd

  A közszolgálati rendszerek összehasonlító elemzése
  Deme Cecília

  A politikai korrupció természetrajza
  Gulyás Gyula

  Napjaink romániai köztisztviselői
  Szőcs Levente

  Helyi önkormányzatok, civil szervezetek és magánvállalkozások
  Jenei György–Kuti Éva–Horváth Ágnes

  A pénzlépő kislány (próza)
  Váradi Nagy Pál

  Szociális partnerség Székelyudvarhelyen
  Balogh Márton

  Romániai magyar nyelvű közigazgatás és közigazgatási nyelvhasználat
  Kozma Csaba


EURÓPAI NAPLÓ
  Mindennapos népszavazás
  Zirkuli Péter


TOLL
  Határtalan irodalom
  Sárközi Mátyás

  Dsida Jenő, a nyelvvédő
  Cseke Péter

  Móser Zoltán erdélyi fényképei elé
  Tánczos Vilmos

  Szebeni kanálisfedők
  Győrffy Gábor

  Igazgatnak, közigazgatnak
  Kalinovszky Dezső


TÁJOLÓ
  Gondolatok a dulaizmus kori székelyföldi arányosítás és kivándorlás témakörében
  Varga Sándor


HISTÓRIA
  Az 1848-as forradalom és a kolozsvári sportélet kapcsolatai
  Killyéni András


VILÁGABLAK
  Centralizáció és decentralizáció az Európai Unióban
  Vasile Prahovean

  Kisebbségi sajtó Európában
  Székely Kriszta


MŰ ÉS VILÁGA
  Irodalom, kultusz, társadalmi nyilvánosság
  Lakner Lajos


KÖZELKÉP
  Személyi állomány és szervezeti kultúra a székelyföldi önkormányzatokban
  Cziprián K. Loránd–Kozma Csaba

  Önkormányzatok és politika
  Hornung Ferenc–Szabó Ferenc

  Cigány-kérdés alulnézetből
  Wilhelm Sándor


TÉKA
  A csoda fogságában
  Demény Péter

  Tan–nyelv–politika
  Benő Attila

  Kegyetlen, szép magyar sors
  Ráduly Zoltán

  A történetek és azok vége
  Péter Árpád

  A helytállás enciklopédiája
  Győrffy Gábor

  A Korunk könyvajánlata
  


TALLÓ
  Geert Bouckaert A teljesítményelvű közigazgatásról
  Deme Cecília



  ABSTRACTS
  

  Számunk szerzői
  

Zirkuli Péter

Mindennapos népszavazás

 

 

 

Párizs–Budapest, 2007. április

 

Az alábbi sorokat, mint a keltezés is jelzi, közvetlenül a kínos magyar népszavazás előtt írtam. A gazdasági hetilap, a Figyelő, melynek pár éve – jobbára könyvszemlékkel, de olykor más cikkekkel is – távoli munkatársa vagyok, néhány bekezdését közölte. Pontosabban: a kettős állampolgárságról szólókat. Reméltem, a többi aztán és időközben elavul. Nem így történt. A két és fél évvel ezelőtti elmélkedés maradt időszerű, sajnos. Ajánlom így a Korunk olvasóinak megtisztelő és vélhetően szomorú figyelmébe.

 

Párizs, 2004. november 24.

 

Néhány nap múlva népszavazás lesz. Ez drámai felhangjaival együtt is a régi tréfabeszédet idézi: a válasz igen; de mi a kérdés? Egészségügyről és állampolgárságról a népszavazásig jutott két kérdést civil szervezet tette föl, melynek nem erőssége a világos fogalomhasználat.

Kétség nem fér hozzá, hogy az államnak a gazdálkodás több területén kötelességei vannak. Ezek egyike az egészségügy. E kötelességek teljesítése érdekében szedhet adót, melynek egyéb indoka nincsen. Legalábbis az adózás klasszikus és szabadelvű meghatározása szerint. A sokszor emlegetett adózási fegyelem nem perzekutor dolog, hanem állam s társadalom közti bizalom és kényszerű belátás adta egyetértés függvénye.

Állam és társadalom között a történeti átmenet eddigi másfél évtizede alatt Magyarországon, úgy fest, ilyen bizalom nem alakult ki. A magyar gazdaság számos baja ebből származik. S emiatt lehetett föltenni és népszavazásig vinni az egészségügy privatizációjára vonatkozó kérdést. Az oktatásügyét egyébként szintén lehetett volna. A föltett kérdés azonban nem ettől suta. Hanem attól, hogy közös töprengés meg vita helyett fogalmazódott, az egész privatizáció megbeszéletlenül maradt társadalmi kérdéstömegének végső lecsapódásaként.

Az egészségügybe pénzt kell vinni, ezt mindenki tudja. (Egyébiránt és ismét: az oktatásügybe is.) A kérdés tehát az, hogy honnan. Az európai minta szerint az egyik fő forrás mégiscsak az adó, vagyis a társadalom s annak saját államába vetett bizalma. Állam és társadalom közötti bizalmat puszta piacosítás nem pótolhatja. Ily helyzetben a népszavazásra bocsátott kérdésként támadt reakció régi hagyományt éleszt, mely szerint „eb ura fakó”, ezt azért már nem.

Talán emiatt is fordult úgy, hogy kommunikációs stratégiájában jó gazdának a másik föltett kérdésben igyekezett mutatkozni az állam, vagyis a kormányzó koalíció. Kiszámolta szépen, hogy mily sokba kerülne a határokon túl élő magyarok honosítása. Ez a számigálás, röviden szólva, badarság.

Egyrészt azért, mert például – igaz, más történeti pillanatban, a hatvanas-hetvenes években – honosíthatóinak Romániából való elengedéséért, a szovjetizált Balkánnak folyósított baksisként, „fejpénzt” fizetett a német szövetségi állam, illetve Izrael. Szolidaritásukat már honos adófizetői pénzzel is kifejezték tehát. Egyébként a romániai magyarság egyik kivándorlási hulláma épp az volt. A szászok mellett a családok, melyek a Déry, Herczeg, Márai, Molter famíliához hasonlóan magyarrá lettek, tört németséggel „visszaasszimilálódtak”, s kivándoroltak. A menekülő-kivándorló zsidóság mintegy fele pedig magyar zsidó volt. (A még életben lévő idősebbek most Izraelben nézik a Duna TV-t, olvassák a pesti lapokat.) Akasztófahumorral mondta akkor magyar irodalmat is fordító román barátom, hogy a magyarokkal az a baj: Romániában számosabbak, mint a már kivándorolt németek, zsidók, és senki sem akar fizetni értük.

A számigálás badarság továbbá azért is, mert az összeszámolt juttatások nem alanyi jogon illetik meg a Magyarország nevű állam polgárait. Hanem azért, mert
lakosként adót s mindenféle járulékot fizetnek, s ott vagy ott is lakva fogyasztanak, azaz működtetik a gazdaságot. Ezt olvasmányaimon túl onnan is tudom, hogy kettős állampolgár vagyok. Romániából „hontalan útlevéllel” érkezettként szerzett magyar állampolgárságomról nem mondtam le, amikor választott szellemi hazám francia polgárrá fogadott. Franciaországban meglehetős sokan vagyunk ilyen helyzetben. Magyarok csak kevesen, arabok (jobbára algériaiak), zsidók viszont szép számban. „Papír-franciának” csak a szélsőjobb tart bennünket.

A két alapvető európai nemzetfogalom, az etnikai-kulturális német, illetve a jogszerű szabad döntésre, ama Renan leírta „mindennapos népszavazásra” alapozott francia illusztrációjaképpen is honosításomkor itt hivatalban és tájékoztatásul elmondták: jog szerint a honosítással Franciaországban francia vagyok, Magyarországon viszont továbbra is magyar, hacsak ottani állampolgárságomról le nem mondok. Esetleges sérelmeimmel így ott nem fordulhatok a francia követséghez. A világ bármely más országában igen. A többi, adózástól az érzelmekig, törvények szabályozta magánügyem.

A népszavazással, reményeik szerint, a határon túli magyarok ilyesféleképp válhatnak kettős állampolgárrá. Az EU egyik alapító és meghatározó tagállamában ez jogilag szabályozott gyakorlat. (Más európai államok is fontolják bevezetését, tudtommal például Belgium.) A francia szellem szerint ez a traumákban fogant és most népszavazásra bocsátott magyar kérdés is jogszerűen, államigazgatási ügyként rendezhető lett volna. A „jobboldali” kormány nem tette, nem tudom, miért nem. A „baloldali” meg talán azért sem tette, mert, mint egyik politikusának újságban olvasott szavaiból megtudtam, a határon túliak nem rá szavaznának. Felmérés erről nem készült, de az utóbbi hetek kampányára várható válaszként ez immár elég valószínű.

A jogi s az új, berlini falomlás utáni, EU-bővítés közben alakult viszonyokra építő államigazgatási szabályozással és népszavazás nélkül elérhető magyar állampolgárság, például francia logikával, utat nyithatott volna mindenkinek, aki a magyar ország honpolgára kívánna lenni. Ha franciául szükséges ehhez némely követelménynek megfelelni, ideértve elkötelezett lojalitást, nyelvismeretet, akkor ez magyarul sem lehet másként. A gazdaság főszereplői, mint MGyOSZ-, MKIK-nyilatkozatokból kitetszett (Figyelő, 2004. 47. sz.), ezt örömmel vennék. A badar, vagyishogy félrevezető számigáláson kívül az állami kommunikációs gyakorlat másik bökkenője az, hogy sugallta: mindez talán nem „EU-konform”. Holott, magánhelyzetemmel ezért hozakodtam elő, az elvek s gyakorlat szerint az. Jogászok el is mondták.

Közfelkiáltással persze nem lehet törvénykezni. Kezdeményezői mintha efféle közfelkiáltásnak képzelték volna a népszavazást. (Olyasféleképp, hogy „aki magyar, velünk kiált”.) Lett belőle eddig hangzavar, belpolitikai csetepaté, különféle értetlenség. Mindez a magyar–magyar s magyar–szomszéd „közös dolgok” rendezését előbbre aligha viszi. S népszavazástól és eredményétől függetlenül mindenképp szükséges törvénykezni, lehetőleg nyilván úgy, hogy a magyar állampolgárságot világos ügykezeléssel és kínos akadályfutás nélkül elérje, aki megszerezni akarja. Az ugyanis akadályok, elhallgatások, dadogások közepett is régi tény, hogy a határon túli magyarok ugyanúgy magyarok, mint a magyarországiak. Emiatt is – de nem pusztán emiatt – illik s már illett volna kimunkálni a jogi keretet, melyben egyénenként magyar állampolgárrá válhatnak, ha ezt mégoly tömegesen bár, de egyenként és személy szerint kérni szándékozzák. (Egy tömegben s merőben etnikai, avagy kulturális-nemzeti alapon honosítás jogszerűen, úgy tudom, nem kezelhető. Legföljebb rendkívüli állapotok közepett.) Amit a jog szabályoz, amögött mindig érzelmek tolonganak (házasság, gyermek-szülő viszony, nemzeti-állampolgári hovatartozás és í.t.). Az érzelmeket közvetlenül azonban nem lehet jogszabályozni, csakis közvetítő fogalmakkal.

Kimunkált közvetítő fogalmak híján s újabb politikai mulasztások után maradtunk így most és egyelőre a népszavazással. Pénzről nem volt szó. Vagyis az egészségügy esetében igen, de azt, hogy oda, bármi lesz is a népszavazás eredménye, honnan és miként kerül pénz, változatlanul homály fedi. Az állampolgársági népszavazást övező disputában pedig, „eb ura fakó” mintájára, más hagyomány is feléledt. Ez harmadfél évszázada és szintén nemesül így szólt: „életünket és vérünket, de zabot – azt nem adunk.” A zavaros fogalomhasználatban fogant kérdés patetikus voltához ekként társult zabos pitiánerség.

Ha francia mintára szabad emberek „mindennapos népszavazásaként” gondoljuk el a nemzeti hovatartozást, akkor az egyszerre patetikus és pitiáner népszavazás napját tekinthetjük egyszerűen e mindennapok egyikének. Mikor is, ha már így alakult, valóban elmegyünk szavazni. Hisz egyéb napokon is ezt tesszük, csak épp urnák nélkül. Most az urnák mérsékelhetik vagy mélyíthetik a szakadékot azok között, kiket (vagyis őseiket) szeszélyesen a határ egyik vagy másik oldalára tett a trianoni béke s a szomszédok nemzetálma, mely számukra is, azóta is frusztrációk forrása. A határon túliak a rossz szájízhez közben ismét hozzájutottak, ingyen és fölöslegesen. E népszavazásnak ez egyik paradoxona. Persze a „mindennapos népszavazás” szellemében mindannyian folyton szavazunk. S olyankor gondolkodhatunk el igazán arról, amit a német történész, Koselleck így fogalmazott meg: „Közös fogalmak híján nincs társadalom, s főleg nincs egységes politikai cselekvés.”

 

Párizs–Budapest, 2007. április

 

Az idő múlásán kívül történt még közben az is, hogy Románia szintén EU-tag lett. S napirendre került aztán a „moldovánná” lett románok állampolgárságának kérdése. Következésképp az is, hogy a magyarokról elnevezett ország felelős döntéshozói, ha már vigyázó szemüket régi biztatással is dacolva, nem vetik Párizsra, vethetnék például Bukarestre.

Román szemszöghöz és remélt alakulásához meg álljon itt „titkos történet”, vagy-is anekdota: jó negyedszázada budapesti pályatárssal látogatott Moldovába (akkor még „szovjet szövetségi köztársaságba”) a költő Nichita Stănescu (kitől kötetnyi verset fordítottam). Az éttermi asztalnál így szólt a pesti társhoz: „Testvér, most már értem, mit is érezhetsz te Erdélyben.”