Május 2007
Etűdök etikára


  Bevezető
  

  A fogadás kacsazsírja; Szinte visszhang; ...(versek)
  Kenéz Ferenc

  Szakmai kompetencia és etika
  Ungvári Zrínyi Imre

  Darwini etika a 20. században
  Szántó Veronika

  A fejlődés etikájáról
  Boda Zsolt

  Felelősség és döntés
  Zsolnai László

  Ha nem jövök; Így múlt a nyár el; Így nyúlunk mind ki (versek)
  Muszka Sándor

  A diagnózis közlésének erkölcsi vonatkozásai
  Gheorghe Popa

  Az abortusz etikája
  Mihaela Frunză

  A számítógép közvetítette kommunikáció etikája
  Mester Béla

  Termékeny közlegelők – zárt magánbirtokok
  Fekete László

  Séta nosztalgiában
  Bögözi Kádár János

  Vonatállomás; Felébredek; Alkohol; ... (Generátor – versek)
  Fülöp Orsolya


Toll
  Bretter György sírjánál
  Angi István

  Akinek régi korokból súgnak
  Csapody Miklós


História
  Parádi Ferenc felvételei a Házsongárdi temető, Baca, Dés, Körösfő és Szék síremlékeiről
  Kiss András


Világablak
  A környezettudatosság mint erkölcsi kérdés
  Balog Adalbert


Mű és világa
  A vágy rítusai
  Bíró Béla


Közelkép
  Lehet-e az etika „alkalmazott”?
  Veress Károly

  Egy illúzió múltja
  Sárkány Péter


Téka
  „Magammal viszem a végtelent is és a dallamot” (Átfogó)
  Bogdán László

  A hiány és a teste (Láthatatlan Kollégium)
  Bucur Tünde Csilla

  Hiába a nyelv… (Láthatatlan Kollégium)
  Bakk Ágnes

  Lélek-létlehetőségek
  Király V. István

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  A demokratikus stabilitás kellékei
  Ferencz Enikő

  Ember az édenen innen és túl
  Veress Boglárka



  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Boda Zsolt

A fejlődés etikájáról

 

Bár a gazdasági fejlődés – de legalábbis a prosperitás növekedésének – kérdése már a klasszikus közgazdák érdeklődésének is a homlokterében volt, az, amit a fejlődés közgazdaságtanának (development economicsnak) szokás hívni, csak a második világháború után bontakozott ki. Ez az az időszak, amely Wolfgang Sachs szerint a „fejlődés évtizedeiként” jellemezhető, és amelynek a szimbolikus kezdőpontját ő Harry S. Truman, az amerikai elnök egy 1949. januári beszédének időpontjára helyezi.1 A beszédben Truman a déli féltekét „alulfejlett” térségnek nevezte, és célul tűzte ki ennek a „felemelését”; a követendő minta természetesen az Egyesült Államok lett volna. Truman persze talán nem annyira felébresztője, mint inkább megfogalmazója volt azoknak a várakozásoknak és illúzióknak, amelyek aztán a fejlődésdiskurzus burjánzásnak elindulását segítették. Azon fejlődésdiskurzusét, amelyet ha talán nem is monopolizált, de kezdettől fogva erősen ellenőrzése alatt tartott a közgazdaságtan, és amely diskurzus – Sachs szerint legalábbis – mára kifulladt, erejét, hitelét vesztette.

A fejlődésdiskurzus „kifulladásának” (amennyiben elfogadjuk a sachsi tézist) számos oka van, köztük az, hogy a világ nagyobbik felén egyszerűen csődöt mondott. A trumani gondolatokkal összhangban a frissen létrejött Világbank 1948-ban publikálta egyik első jelentését, amelyben az egy főre jutó évi 100 dollárnál alacsonyabb nemzeti jövedelmű országokat szegénynek és fejletlennek nevezte, leszögezve, hogy ezek felzárkóztatása a gazdag nemzetek felelőssége.2 A gazdag és a szegény országok közötti jövedelemkülönbségek azonban ahelyett, hogy csökkentek volna, tovább nőttek az elmúlt évtizedekben.3 Több tucat „fejlődő” országban az egy főre jutó nemzeti össztermék lényegében stagnált, vagy éppen csökkent, és ez csak részben tulajdonítható a kedvezőtlen demográfiai folyamatoknak. Más szóval, mint az ENSZ Fejlesztési Programjának egyik jelentése is leszögezi, „a gazdasági növekedés eszméje a világ lakosainak egynegyede számára már nyilvánvalóan megbukott”, ami azt jelenti, hogy a növekedés politikáját követő – és nem csak fejlődő (!) – „89 ország gazdaságilag rosszabb helyzetben van, mint tíz évvel ezelőtt, a vagyonosok és nincstelenek között globális polarizáltságot eredményezve”.4

Végezetül – és a továbbiakban elsősorban erre a szempontra összpontosítva – megállapítható, hogy egyre problematikusabb, hogy mi is a fejlődés értelme és tartalma. Mi az, ami fejlesztendő, és hogyan? És itt visszatérhetünk a fentebb említett problémához is, azaz a közgazdászok aktív szerepére a fejlődésdiskurzus definiálásában. Rostow klasszikus műve óta – amely, mellesleg szólva, jól illusztrálja a fejlődésdiskurzus politikai beágyazottságát is, hiszen alcíme szerint egy „nem kommunista kiáltványról” van szó – magától értetődő volt egymással azonosítani, behelyettesíteni a fejlődést és a gazdasági növekedést.5 Eszerint a fejlődés, illetve a fejlesztési politikák alapvető és kitüntetett célja a gazdasági növekedés beindítása, és ez mintegy magától elindítja a szélesebb értelemben vett társadalmi fejlődést is.

A nézetet már a hatvanas évektől kezdve súlyos bírálatok érik, és nem csupán „alternatív”, „másként gondolkodó” körökből, miként ez jól illusztrálható az ENSZ különböző dokumentumaival is. Az ENSZ Első Fejlesztési Évtizedének (1960–1970) alapdokumentuma például leszögezi, hogy „az alulfejlett országok problémája nem csupán a gazdasági növekedés, hanem a fejlődés előmozdítása is. […] A fejlődés egyenlő növekedés plusz változás. A változás viszont nemcsak gazdasági, hanem társadalmi, kulturális, mennyiségi és minőségi változást is jelent. A kulcskérdés az emberek életminőségének javulása.”6 Alapvető változás persze nem zajlott le a közgazdászok és a fejlesztési politikusok szemléletében: továbbra is a gazdasági növekedésen és annak egy egyszerű mérőszámán, a GDP/GNP változásán maradt a hangsúly. Érthető, hiszen a GDP lényegretörően egyetlen számba sűríti a bonyolult fejlesztési politikák következményeit, ráadásul lehetővé teszi az országok közötti és időbeli összehasonlítást is. Mivel a GDP növekedése mellett hasonlóan fontos szempontot nem sikerült elfogadtatni a „fejlesztőkkel”, az ENSZ tíz évvel később mással próbálkozott. Ezúttal az „egységes” és „globális” megközelítés mellett szállt síkra, ami azt jelentette, hogy a fejlődést nem lehet egyetlen szempont szerint nézni, hanem komplexen kell tekinteni. Azaz nem hagyható ki egyetlen társadalmi szektor vagy réteg sem a változásokból (egyfajta szolidaritási elv); mindenkinek részt kell vennie a fejlesztési politika kialakításában (participáció); méltányos tehermegosztásra és jövedelemegyenlőségre kell törekedni; és végül elsőbbséget kell adni a fejlődés humán oldalának munkahelyteremtés és a gyermekek szükségleteinek biztosítása révén.7 Látható, hogy itt a gazdasági növekedés egészen el lett rejtve, be lett ágyazva a szélesebb társadalmi célok közé. Nem állíthatjuk azonban, hogy ez a megközelítés az előbbinél sikeresebbnek bizonyult volna a fejlődés értelmének átfogalmazásában.

Az utóbbi évtizedek a további különböző fejlődéskoncepciók virágzását hozták magukkal. Beszéltek „alapvető szükségletekről”, a „képességek kibontakozásáról”, „humán” és „fenntartható fejlődésről”, „lokális fejlődésről”, de még Gandhi „hagyományon alapuló fejlődésről” alkotott koncepciója is újra előkerült. Nyilvánvaló, hogy Sachsnak igaza van: e sokféle fogalom és megközelítés jól példázza, hogy a fejlődés koncepciója válságban van; talán kisebb az egyetértés a fejlődés alapértékeinek és stratégiáinak tekintetében, mint valaha. E válság azonban méltán tekinthető üdvözlendőnek és potenciálisan kreatívnak akkor, ha egy mérhetetlenül egyszerűsítő koncepció megkérdőjeleződéséből fakad, mint esetünkben is. A továbbiakban e válság néhány tünetét veszem sorra, Amartya Sen munkásságára építve.

Előtte azonban egy rövid megjegyzés a tanulmány címéről. A fejlődés etikája az utóbbi időben vált elterjedt fogalommá, és több ilyen című mű látott napvilágot.8 E tényben nem lehet nem észrevenni egy újabb jelét a fejlődésdiskurzus válságának, hiszen a fejlődés etikája nem jelent mást, mint a fejlődési elméletek és gyakorlatok normatív elemzésére és kritikájára irányuló törekvést. Denis Goulet megfogalmazása szerint „a fejlődés ősrégi filozófiai kérdéseket feszeget: mi a jó élet, melyek a társadalmi élet alapjai, és hogyan kell az embereknek viszonyulniuk a természethez. A »fejlődés« sajátos válaszokat ad e kérdésekre. Az etika feladata, hogy túllépve azon az instrumentális szerepen, amely normák felállítását jelenti a fejlődési folyamat számára, kritikusan rákérdezzen a fejlődés céljaira és valós természetére.”9 Goulet szerint a fejlődés etikája egy új diszciplína, ami bizonyos értelemben igaz (például ilyen címmel korábban nem születtek a teljes problémakört áttekintő művek), másfelől azonban mégis kétségbe vonható. Nemcsak arról van szó, hogy éppen maga Goulet is már évtizedek óta írja cikkeit, tanulmányait a témában, vagy hogy a fejlődés etikai problémájának szenvedélyes és megrázó megfogalmazását adó Berger-könyv, A szenvedés piramisai már harminc éve megjelent,10 hanem leginkább arról, hogy a fejlődés gazdaságtanával foglalkozó olyan szerzők, mint Myrdal, Hirschman vagy Streeten, akik túlléptek a szűk látókörű ökonomizmuson, írásaikban mindig folytattak normatív elemzést; a jóléti közgazdaságtan az ökonómia legkifejezettebben normatív ága. Méltán mondható, hogy ezen említett szerzők is művelték a fejlődés etikáját, még ha nem is használták e kifejezést.11 Még inkább igaz ez Amartya Senre, akinek gyakorlatilag egész munkássága a közgazdaságtan és az etika határterületén helyezhető el.

 

Fejlődés, növekedés, globalizáció

Amartya Sen a fejlődés hagyományos, ökonomista felfogását, amely tehát a gazdasági növekedésnek biztosít kiemelkedő szerepet, elsősorban azzal a klasszikus érvvel bírálta, hogy az összekeveri a célokat és az eszközöket. A gazdasági növekedés legfeljebb eszköze lehet a fejlődés általánosabb céljainak, maga nem tekinthető elsődleges célnak. Nos, ezt talán a közgazdászok többsége is hajlandó elismerni, de mégis ragaszkodnak saját vesszőparipájukhoz, két fő, álláspontom szerint alapvetően naiv érvet hangoztatva. Az egyik az, hogy ők mint közgazdászok nem tehetnek mást, mint hogy arra összpontosítanak, amihez értenek, ami a szakmájuk – ez pedig nem más, mint a gazdaság. A másik pedig az, hogy bár a jólét növekedése valóban csak eszköz, de éppen azért kell előmozdítani, hogy meglegyenek a lehetőségek egyéb, politikai, kulturális, szociális, környezetvédelmi stb. célok megvalósítására, amelyek meghatározása már nem (közgazdasági) szakkérdés. A GDP növekedése tehát valóban csak eszköz, de ebbéli funkciójában kitágítja a választási lehetőségeket. Ekképpen odajutunk, hogy a GDP-re összpontosítani éppen annak „értéksemleges” eszközvolta miatt mégiscsak hasznos, hiszen lehetőségeket teremt más értékek, célok megvalósításához; másrészt a GDP indikátorként jól jelzi a közösség lehetőségeit társadalmi céljainak megvalósítására.

Az első érv azért (ál)naiv, mert eltekint tudás és hatalom összefonódásaitól: a közgazdaságtan és általában az ökonomista diskurzus elképesztő befolyásra tett szert a világ dolgainak intézésében.12 Michel Foucault gondolatainak szellemében azt mondhatjuk, hogy a közgazdaságtan egy meghatározó hatalmi diskurzus, amely átalakítja – átalakította – a társadalomhoz való viszonyunkat, azt a módot, ahogyan a társadalmi kérdésekről beszélünk. A fejlődéselméletet pedig, mint már volt róla szó, a közgazdaságtannak kiváltképpen sikerült saját befolyása alá vonnia.13

A másik érv szorosabban kapcsolódik Sen munkásságához is, amely több síkon igyekezett bizonyítani azon tétel tarthatatlanságát, hogy a GDP végső soron jól jelzi az adott társadalom rendelkezésére álló döntési alternatívahalmazt, és bár csak eszköze, de igen jó eszköze a fejlődés céljainak. Sen kutatások sorozatában14 vizsgálta, hogy az egy főre jutó GDP nagysága és változása miként függ össze az emberi élet minőségével, a társadalmi jól-lét mutatóival. Eredményeinek bemutatása előtt azonban azt kell tisztázni, hogy mit is értünk az élet minőségén, milyen mutatókban ragadható meg. Sen többször használta a várható élettartamot az életminőség egyszerű indikátoraként. Ez mint értékválasztás is védhető, hiszen nyilvánvaló, hogy a hosszú élet értékelendő, de mutatónak is jó, hiszen komplex mutatóként sűríti magába az élet külön-külön nehezen számszerűsíthető dimenzióit. Tudjuk például, hogy bár a várható élettartam alakulásában szerepet játszik az egészségügyi ellátás minősége, ám csak csekély (mintegy 10–12 százaléknyi) mértékben, meghatározó (kb. 40 százalékos) jelentőségű azonban a nehezen definiálható „életmód”; továbbá a várható élettartam mutat némi összefüggést az iskolázottság szintjével és a társadalmi egyenlőtlenségek mértékével is.

A várható élettartam tehát önmagában is jól jelzi az életminőséget, de más mutatókkal is kombinálható. Sen részt vett az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDP) keretében folyó azon munkákban is, amelyek az úgynevezett „humán fejlődés” (human development) koncepciójának kidolgozásához vezettek. Az UNDP egyébként 1991-től évről évre publikálja jelentéseit az humán fejlődésről, amelyet az első jelentés öt dimenzió mentén határozott meg: a megfelelő jövedelemszint mellett magában foglalja az alapvető oktatáshoz és az egészségügyi ellátás minimális szintjéhez való hozzáférést, az emberi jogok garantálását és az önmegvalósítás alapjainak biztosítását – hozzátéve, hogy (Sen a későbbiekben ismertetendő megközelítésére rímelve) a fejlődés a választási lehetőségek bővülését jelenti.15

Az életminőséget, de még inkább a társadalmi jól-létet jól jelzi továbbá az abszolút szegénység és az éhezés szintje. Mint Sen megállapítja, a szegény országok lakóinak többsége igen „korlátozott életet él”, ami szorosan összefügg azzal, hogy számukra még a legelemibb szükségletek kielégítése is problémás.16 A fejlődés seni definíciója – amelyre a későbbiekben még visszatérünk – tartalmazza azt, hogy minél kevesebben éljenek nélkülözések közepette. Azt, hogy a fejlődésnek a legalapvetőbb szükségletek biztosítására, illetve a leghátrányosabb helyzetűek pozíciójának javítására kell összpontosítania, a Paul Streeten által kidolgozott „alapvető szükségletek” (basic needs) koncepciója is tartalmazza.17 És bár az alapvető szükségletek biztosításának célját sokféle etikai alapon meg lehet alapozni, talán érdemes megjegyezni, hogy a 20. század legnagyobb hatású politikafilozófiai műve, John Rawls igazságosságelmélete is ebbe az irányba mutat. A rawlsi elmélet (melyet itt most ismertetni nem áll módunkban) híres és sokat idézett különbségelve a következőképpen hangzik: „a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket úgy kell alakítanunk, hogy a legkevésbé előnyös helyzetűek számára a legelőnyösebbek legyenek az igazságos megtakarítás elvével összhangban.”18 A fejlődés egyszerű, ám jó, azaz etikailag is megalapozott mércéje tehát az, hogyha a legszegényebbek helyzetének alakulását tekintjük. Joggal kritizálható az a „fejlődés”, amely nem képes csökkenteni az éhezést vagy az abszolút szegénységi küszöb alatt élők számát.

A kérdés tehát az, hogy mennyiben tartható az az álláspont, miszerint a gazdasági növekedés mutatói végső soron jól jelzik az életminőség és a társadalmi jól-lét alakulását is. Sen komparatív és longitudinális, összehasonlító empirikus kutatásai meggyőzően bizonyították, hogy az álláspont tarthatatlan. Az évszázad első hat évtizedét vizsgálva például Sen megmutatta, hogy az Egyesült Királyságban a várható élettartam alakulása majdnem teljesen ellentétesen mozog az egy főre jutó GDP expanziójával.19 Számos példát tudunk hozni annak bizonyítására, hogy alacsonyabb egy főre jutó jövedelem mellett egyes országok másokhoz képest magasabb várható élettartamot tudnak produkálni; Brazíliát vagy Dél-Afrikát például több szegényebb ország is megelőzi a várható élettartam tekintetében. Az Egyesült Államokban is kevesebb ideig élnek az emberek, mint számos, az egy főre jutó GDP tekintetében hátrább elhelyezkedő európai országban. Sen azonban statisztikai módszerekkel bizonyította, hogy az egy főre jutó GDP és a várható élettartam között nincs összefüggés. A pozitív kapcsolat csak bizonyos feltételek teljesülése esetén áll fenn, és a gazdaságpolitikai döntés során ezeket is figyelembe kell venni. Sen Jean Drèze-zel végzett közös empirikus kutatásaiban20 a halálozási arány csökkentésének két fő útját különítette el: a gazdasági növekedés, valamint a közösségi támogatás (programok) jellemezte utat. Az előbbi, a gyors gazdasági növekedés kijelölte út járható, de csak abban az esetben, ha a növekedés folyamatában a lakosság túlnyomó többsége mint foglalkoztatott vesz részt, és az anyagi gazdagodás gyümölcseit megosztják a közszolgáltatásként nyújtott egészségügyi ellátás és oktatás keretében. Sőt Sudhir Anand és Martin Ravallion – Drèze és Sen kutatásait követve – országok közötti összehasonlító vizsgálataiban megállapította, hogy az egy főre jutó GDP és a várható élettartam közötti pozitív kapcsolat kizárólag két tényező közvetítésével áll fenn: (1.) a szegény rétegek jövedelmén és (2.) a közkiadásokon, elsősorban a közegészségügyi kiadásokon keresztül.21 Nem igaz tehát, hogy a gazdagság valamilyen úton-módon magától „leszivárog” a szegény és hátrányos helyzetben levő rétegekhez is. Ez határozott és célzott közpolitika, valamint közösségi szolidaritás nélkül egyáltalán nem várható.22

„Az átlagos várható élettartam közösségi támogatás eredményezte növekedésének közismert példája a viszonylag alacsony egy főre jutó GDP-jű Srí Lanka és az indiai Kerala állam. Ezen államok társadalompolitikája előnyben részesítette az egészségügyi ellátás és az oktatás közösségi szolgáltatásait, kihasználva munkaintenzív jellegüket, s nem vártak az egy főre jutó GDP növekedésére.”23

A gazdasági növekedés és a legszegényebbek helyzetének vizsgálata ugyancsak azt támasztja alá, hogy a jövedelem expanziója nemcsak azt nem zárja ki, hogy nőjenek a jövedelmi különbségek a társadalomban, de még azt sem, hogy ez a szegény rétegek jövedelmének abszolút csökkenése révén történjen.24 Azaz nem csupán arról van szó, hogy egyesek gyorsabban gazdagodnak, mint mások, hanem gyakran arról is, hogy a gazdag gazdagabb, a szegény pedig még szegényebb lesz. Jól jelzi ezt a helyzetet a brazil miniszterelnök megjegyzése a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig tartó „brazil gazdasági csoda” éveiben: „a gazdaság jól van, csak az emberek nincsenek jól.” A kilencvenes években egyenletes gazdasági növekedést produkáló Egyiptomban az abszolút szegénységi szint alatt élők száma néhány év alatt nyolc százalékkal nőtt.

Még aggasztóbb – mert még általánosabban igaz –, hogy az utóbbi tíz évben a gazdasági növekedés szinte mindenütt a világon a relatív jövedelemkülönbségek növekedésével járt (ez alól csak néhány hagyományosan egalitárius ázsiai ország, mint például Tajvan, kivétel). Ennek okai között a gazdaság globalizációja is szerepel, amire rögtön rátérünk; most csak annyit kell tehát leszögeznünk, hogy a szegények helyzete nem javul, a jövedelemkülönbségek nem csökkennek automatikusan. Sőt a globalizáció körülményei közepette az a valószínű, hogy a növekedés egyes rétegek marginalizációjával jár együtt.

Az uralkodó „fejlődéskoncepció” egyik pillérje tehát a gazdasági növekedés eszméje. A másik a gazdasági nyitás, a világgazdaságba való aktív bekapcsolódás gondolata. A világszerte széles körben – sajtóban vagy a politikusok által – népszerűsített felfogás szerint csak a nemzetközi kereskedelemben részt vevő és a külföldi beruházásokat vonzani képes országok reménykedhetnek a gazdasági növekedés és a fejlődés megindulásában. A gondolat nem új, hiszen a második világháború utáni gazdasági rend és az azt szolgáló intézményrendszer célja kezdettől fogva az volt, hogy a világgazdasági nyitottságot szolgálja. (Egyes mai globalizációkritikusok már-már összeesküvéselméletet alkotnak e tényből.25)

A nyolcvanas évek végétől például a Világbank retorikájában is mind meghatározóbbá váltak azok az elemek, amelyek visszatekintve mint a globalizáció és a neoliberális gazdaságpolitika propagandája értelmezhetőek.26 Azonban a Világbank deklarált legfontosabb célja tíz éve is ugyanaz volt, mint ma: a szegénység visszaszorítása. Ehhez azonban, a neoliberális receptek szerint, a gazdaság „nagy egyensúlyainak” elérésén, majd a világgazdasági folyamatokba való bekapcsolódás indukálta gazdasági növekedésen keresztül vezet az út. Márpedig a „nagy egyensúlyok” elérését szolgálni hivatott megszorító intézkedések mindenhol a legszegényebbek helyzetének romlását hozták magukkal. Ezt számos tanulmány kimutatta, de maga a Világbank is elismeri. A liberális szerkezeti reformok „kínos változásokat hoznak az alkalmazottak számára”, és „kétségtelen, hogy a strukturális alkalmazkodás során a dolgozóknak általában szenvedniük kell, talán többet is, mint a tőkének”. (De ne feledjük, teszi hozzá a bank: e szenvedések inkább a korábbi „populista” politikák, mintsem a liberális reformok számlájára írandók, és ha visszafordulunk félútról a reformok végigvitelében, azzal a dolgozóknak csak még többet ártunk.27) Azaz a szegénység leküzdésének stratégiája azt jelenti, hogy először kicsit romlik a helyzet, a szegények még szegényebbek lesznek, nőnek a társadalmi különbségek, de hosszabb távon javulásra számíthatunk. Csak a neoliberális reformoktól várható ugyanis a gazdasági növekedés, ez utóbbi viszont mindenképpen javít a szegények helyzetén. Azt ugyan a Világbank is hajlandó elismerni, hogy a társadalmi különbségek növekedése viszont jól megfér a gazdasági növekedéssel.28

A „szegénység csökkentésének” deklarált célját tehát az intervenciós programok nemigen szolgálják. A modell, úgy tűnik, inkább azt a logikát követi, hogy a gazdasági nyitás és a liberális reformok megteremtik a gazdasági növekedés alapjait, amely azután enyhíti a szegénység és az egyenlőtlenségek problémáit. Korábban már láthattuk, hogy a logikai lánc két utolsó eleme (tehát a gazdasági növekedés és a társadalmi problémák enyhülése) közötti kapcsolat igencsak problematikus. A növekedés legjobb esetben is csak szükséges, de semmiképpen sem elégséges feltétele a társadalmi jól-lét növekedésének. (Tegyük gyorsan hozzá: a szükségessége is kétséges. De legalábbis feltehető a kérdés: mekkora mértéke szükséges? Évi kétszázalékos növekedés elég? Több kell, vagy kevesebb is elég? És mihez elég?) Azonban legalább ilyen kérdéses a logikai lánc első két eleme közötti kapcsolat, azazhogy a liberális reformok gazdasági növekedést indukálnának.

A Világbank egyik anyaga részletes, statisztikailag alátámasztott érvelést tartalmaz arra nézvést, hogy a strukturális kiigazítási programok követése gazdasági növekedést eredményez.29 Huszonhat afrikai ország nyolcvanas évek eleji és kilencvenes évek eleji gazdasági teljesítményét veti össze, és kimutatja, hogy a világbanki ajánlásokat követő, a világgazdaság felé forduló, a neoliberális recepteket alkalmazó országok sikeresebbnek bizonyultak a többieknél. A részletek bemutatása nélkül hadd utaljunk csak Castells elemző kritikájára, amelyben kifejti, hogy az érvelés igencsak támadható statisztikai megoldásokon nyugszik.30 A valóság az, hogy a magasabb gazdasági növekedés egyáltalán nem áll kapcsolatban azzal, hogy az adott ország alkalmazta-e a Világbank ajánlásait. Azt is meg kell jegyezni, hogy még ha a „globalizálódó” gazdaságok egy része valóban komoly növekedést tudott is felmutatni, e növekedés igen törékenynek bizonyult a kilencvenes évek második felének sorozatos pénzügyi válságaiban. A viszonylag sikeres, külgazdaság-orientált országokat, Mexikót, Argentínát, Brazíliát, Chilét, Thaiföldet, Malajziát, Indonéziát, de még a fejlettebb kelet-ázsiai országokat, például Dél-Koreát is súlyosan érintette a világgazdaságon végigsöprő krízis.31 A „globalizáció húzta gazdasági növekedés” velejárójának kell tekinteni a válságoknak való nagyobb kitettséget.

Bár a Világbank újabban hajlandó elismerni: „részben igaza van” azon kritikáknak, amelyek szerint a globalizáció nem oldja meg a szegénység problémáját, növeli az egyenlőtlenségeket, környezeti károkat okoz, következésképpen a gazdasági nyitás nem helyettesítheti a fejlesztési politikákat, csupán része lehet azoknak, mégis, továbbra is amellett érvel, hogy a globalizálódó országok minden probléma ellenére jobb teljesítményt tudnak felmutatni, mint a bezárkózók. Az ahistorikus, kontextusukból kiszakított országtanulmányok és a sok mindent elfedő statisztikai összehasonlítások eszerint is legfeljebb azt tudják tanúsítani, hogy sok globalizálódó országban még mindig jobb élni, mint valamely bezárkózó, diktatórikus, esetleg polgárháborúktól sújtott államban. Ez igaz lehet, de az érvelés nem igazán meggyőző. Meglehet, sok rosszabb alternatíva létezik a globalizáció jelenlegi formájához képest, de az igazi kérdés az, hogy valójában mit tekintünk fejlődésnek, és ehhez képest milyen problémákat vagy lehetőségeket mutat fel a globalizáció.

E kérdés megválaszolásához térjünk vissza Senhez.

 

A fejlődés értelme

Goulet nyomán különbséget tehetünk a fejlődés célja (értelme), az azt megvalósítani hivatott stratégiák, valamint a megvalósítást vezérlő normatív elvek között. Induljunk tehát ki először is abból a kérdésből, hogy miként határozható meg a fejlődés. Ezután a következő lépés annak eldöntése, hogy vajon mely politika szolgálná leginkább ennek előmozdítását, és e politikának milyen elveket kellene respektálnia a megvalósítás során. Láthattuk, és éppen Amartya Sen kutatásai is kimutatták, hogy a fejlődés nem azonosítható a gazdasági növekedéssel. Milyen más definíció adható rá?

Sen fejlődéskoncepcióját a képességeken alapuló életminőség eszméjének nevezhetjük. A megközelítés a képességek (capability), valamint a működési és létmódok (functionings) fogalmán nyugszik. Megfogalmazása szerint „a működési és létmódok a személy állapotának részeit képezik – elsősorban azokat a dolgokat, amelyeket az életben meg tud tenni vagy élni”.32 Az életet eszerint a megteendő és átélendő dolgok (doings and beings) alkotják. Az élet minőségét azonban mégsem csupán az elért eredmények, a megtett vagy átélt dolgok határozzák meg, még ha ezek korántsem tekinthetők fontosság nélkülinek. Sen az élet minőségét az értékes működési és létmódokat lehetővé tevő képességek alapján határozza meg.

Az ok, amiért Sen az élet minőségét a képességek kibontakozásához köti, az, hogy önmagában való fontosságot kíván biztosítani a pozitív szabadság számára, amelyet ő úgy határoz meg, mint dolgok megtételére vagy megélésére való lehetőséget.33 Tekintettel arra, hogy a képességeken alapuló megközelítés azokra a működési és létmódokra összpontosít, amelyeket a cselekvő egyén elérhet, a különböző életek élésének szabadsága az egyén képességeinek halmazában tükröződik. E halmaz pedig nem más, mint a rendelkezésére álló működési és létmódok összessége.

Sen felfogása a fejlődésről mint a képességek kibontakozásáról egyenesen következik az életminőségről és a szabadságról adott értelmezéséből. Szavai szerint „a gazdasági fejlődést legjobb úgy látni, mint az emberi képességek kibontakozásának folyamatát, a fejlődést magát pedig mint felszabadulást a korlátozó szükség alól, amely arra kényszerít, hogy kevesebbek legyünk, és kevesebbet éljünk”.34 Sen megfogalmazását követve mondhatjuk, hogy a szegény országokban nagyon sokan élnek a „korlátozó szükség” kényszere alatt, azaz kevés az a dolog, amit megtehetnek, vagy amit átélhetnek. A fejlődés tehát nem más, mint a felszabadulás ezen korlátozások alól.

Mindezek alapján világos tehát, hogy Sen mit is ért az életminőségen és a szabadságon, de az igazságosságot is elsősorban mint a dolgok megtételére való képességek egyenlőségét értelmezi. Az alapvető képességek ugyanis egyrészt bizonyos szükségletek kielégítéséhez kötődnek, és eme szükségletek függvényében tesznek szert morális és politikai jelentőségre; másrészt a képességek a szegénység értelmezésében is kulcsfontosságúak. A szegénység Sen megfogalmazásában annak a képességnek a hiánya, hogy bizonyos alapvető fontosságú működési és létmódokat kielégítő minimumszinten megvalósítsunk.35 Sen szerint az értékes működési és létmódokat lehetővé tévő képességek, illetve ezek használatának szabadsága fontosabb a pozitív szabadság eszközeinél, azaz a javaknál vagy jövedelemnél.

Fontos azonban leszögezni, hogy a pozitív szabadság előtérbe állítása semmiképpen sem jelenti azt, hogy Sen kevésbé fontosnak tekintené a negatív, azaz a valamitől való (és hagyományosan a politikai és polgári szabadságjogok által védelmezett) szabadságot. Éppen ellenkezőleg, amellett érvel, hogy a kettő összefügg, egyik sem képzelhető el a másik anélkül.36 A negatív szabadság kiterjesztése mit sem ér a pozitív szabadság, azaz a képességek kibontakozása nélkül: hiába biztosított mondjuk a mozgás szabadsága, ha például a rokkantak számára nem áll rendelkezésre olyan (társadalmi és/vagy fizikai) infrastruktúra, amely lehetővé tenné, hogy korlátozott képességeik ellenére is helyet tudjanak változtani, vagy éppen helyváltoztatás nélkül is meg tudják valósítani céljaikat. Vagy hiába biztosított a lelkiismereti és szólásszabadság, ha a népesség jó része nem tud írni és olvasni, azaz nem tud élni szabadságjogaival. De fordítva is igaz: mit sem ér a pozitív szabadság a negatív nélkül, ha politikai tiltások korlátozzák a választás szabadságát.

Sen az olyan nagy éhínségek, mint a bengáliai, az etiópiai és mások elemzése alapján bizonyította, hogy hamis az a hagyományos nézet, amely az éhínségeket a rendelkezésre álló élelmiszerek mennyiségével magyarázta. Azaz az éhezés elsősorban nem azt jelenti, hogy nincs elég rendelkezésre álló élelmiszer, hanem azt, hogy egy adott embercsoportnak nincs mit ennie.

Sen meggyőzően érvel tehát amellett, hogy az éhezés kiküszöbölése nem elsősorban a rendelkezésre álló javak (élelmiszerek) mennyiségétől függ, sokkal lényegesebb, hogy az emberek miféle jogosultságokkal rendelkeznek a javakra nézvést. A fentebb elemzett világbanki ajánlásokkal éppen ellenkezőleg, Sen nyomán úgy kell érvelnünk, hogy nem a jogosultságok korlátozása, hanem azok kiterjesztése a fejlődés egyik legfontosabb eszköze. Az éhínségek elemzése rámutat, hogy megfelelő pozitív szabadságok nélkül a legelemibb negatív szabadságjogok is veszélybe kerülnek: ha az emberek nem rendelkeznek megfelelő jogosultságokkal az élelmiszert illetően, életük is veszélybe kerülhet, ami nyilvánvalóan az emberi jogok legnagyobb sérelme. Sen azonban tovább megy, és azt is bizonyítja, hogy az összefüggés fordítva is áll: az éhínségek elemzése alapján bizonyítható, hogy a negatív szabadságjogok segíthetnek biztosítani a pozitív jogokat is.

Éhínségeket vizsgáló elemzései rámutattak arra, hogy a brit gyarmati uralomtól függetlenedő Indiában 1947 óta nem fordult elő ezrek vagy milliók halálát követelő éhezés, annak ellenére, hogy az ország a Föld legszegényebb államai közé tartozik. Mindez pedig Sen szerint a sajtószabadság és a plurális demokrácia kialakulásának köszönhető. Ugyanis a kormányzati hatalom többé nem titkolhatta el az emberi depriváció e szörnyűségét, és így idejében hatásos beavatkozásra kényszerítette a nyilvánosság és a politikai ellenfelek rázúduló haragja. A borzalmas ellenpélda ugyancsak látható: Kínában az úgynevezett nagy ugrás kudarca utáni években, 1958 és 1961 között az élelmezési helyzet katasztrofális volt, de a szabad sajtó hiánya és a politikai ellenzék brutális elnyomottsága miatt szinte minden nyilvánosságtól és a lehetséges segítségtől elzárva halt éhen – a becslések szerint – 16–30 millió ember.37

Sen túl akar lépni a szabadság liberális, túlzottan merev negatív értelmezésén: szerinte a képességek kibontakoztatása feltételezi a pozitív szabadságok kiterjesztését. Másrészt nem fogadja el a pozitív szabadság előtérbe állítását és a negatív háttérbe szorítását. Az egyéni (negatív) szabadságjogokat univerzális értékeknek tekinti, és a fejlődés feltételeiként láttatja: egy helyütt például vitatja azt, hogy az „ázsiai” értékek nem fogadnák magukba ezeket.38 Ezért elméletében és elemzéseiben – a képességek fogalmán keresztül – összeköti a szabadságot és a jóllétet.

Összefoglalva tehát: Sen szerint a fejlődés az emberi képességek kibontakozását jelenti, vagyis azt, hogy nő a különböző működési és létmódok megvalósításának lehetősége, összhangban a negatív és pozitív szabadságjogok kiterjesztésével.

 

A fejlődés elvei

Goulet gondolatait követve a fejlődés értelmének a meghatározása után lássuk, hogy melyek lennének azok a normatív elvek, melyeket a fejlesztési politikák megvalósítása során figyelembe kellene venni. Két elvre térek ki röviden: a részvétel és az ökológiai fenntarthatóság elvére.

Az ENSZ Fejlesztési Programja, az UNDP 1990 óta publikálja az emberi fejlődésről szóló Human Development Reportokat. Az emberi fejlődés és az annak mérésére szolgáló indikátor koncepciójának a kidolgozásában, amint már szó volt róla, Sen is részt vett. A Human Development Reportok mindkét elvet leszögezik (bár a fenntarthatóság az első jelentésben explicit módon még nem jelent meg). Eszerint az embereknek joguk van beleszólniuk az életfeltételeik alakításába, továbbá a fejlődésnek a környezetet kímélő módon kell történnie.39

A részvétel elvének hangsúlyozása természetesen szorosan összefügg azzal a felfogással, hogy a fejlesztési projekteket a múltban elitcsoportok kényszerítették rá a társadalomra, és a fejlődés gyakran erőszakos modernizációt, sőt „nyugatosítást” jelent. Az „eredeti”, „autentikus” vagy a hagyományon alapuló fejlődés koncepciójának népszerűsítői erre a szempontra mindig felhívják a figyelmet.40 Azaz a részvétel hangsúlyozása nem csupán a demokrácia elvének megfelelően fontos, hanem tartalmaz még egy mozzanatot, amelyet Gandhi nyomán „hagyományon alapuló fejlődésnek” lehetne nevezni.41 A részvétel procedurális elve tehát egy tartalmira is utal, arra tudniillik, hogy a fejlődésnek a kulturális, társadalmi hagyományokkal valamiképpen összhangban kell lennie. Sen ezt – meglehetősen arisztoteliánus megközelítésben – úgy fogalmazta meg, hogy bármely fejlődés helyes értelmezése „arra az értékfelfogásra utal, amely az emberek tapasztalatában gyökerezik, és eredendően gyakorlati jellegű”.42 A részvétel elvének hangsúlyozása tehát hallgatólagosan azt is magában foglalja, hogy a participatív módon kialakított fejlesztési politikák valamiképpen tekintettel lesznek az adott nép, kultúra hagyományaira, ami a kulturális diverzitás fennmaradásának önmagában vett értékén túl azzal az előnnyel is kecsegtet, hogy a fejlesztési politikák működőképesebbek, alkalmasabbak, hatékonyabbak lesznek.

Az természetesen további kérdés, hogy melyek a hagyománynak azok az elemei, amelyek valóban legitimek, azaz elismerésre méltóak, és melyek azok, amelyeket éppen hogy nem megőrizni, hanem megváltoztatni kellene a fejlődés során. Sen maga is sokat foglalkozott olyan kérdésekkel, amelyek az indiai hagyományokat, a nők helyzetét illetik, és hevesen kritizálta azt a nézetet, hogy csupán azért elfogadható a nők hátrányos megkülönböztetése, mert ők maguk is elfogadják ezt. A kérdés az „adaptív preferenciák” problémájaként vonult be a társadalometika irodalmába. Mindez azonban messzire vezetne; jelen tanulmány keretei között elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy a participáció olyan fontos elvnek tekintendő, amely a hagyományok és a modern elvárások közötti illeszkedés megteremtésében, egy kreatív interkulturális párbeszéd kialakításában is nagy szerepet játszhat.

A fenntarthatóság egy másik olyan elv, amely a fejlődés immár univerzális kritériumának tekinthető: semmiféle olyan fejlesztési politika nem támogatható, amely nem felel meg a generációk közötti igazságosság etikai elvének.

A fenntarthatóság fogalmát, mint ismeretes, a Brundtland Bizottság Közös jövőnk című dokumentuma tette népszerűvé a nyolcvanas évek végén. A sokat idézett definíció, mely azóta számos nemzetközi szervezet alapdokumentumában és a nemzeti környezetpolitikákban is felbukkan, a következőképpen szól: „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.”43 Bár a fenntarthatóságnak eszerint a generáción belüli méltányosság is a feltétele, valamint a nemzedékek közötti igazságosság nem szűkíthető le csupán a környezeti problematikára, a koncepció mégis elsősorban mint az ökológiai szempont tudatosításának eszköze került be a köztudatba.

Mint ahogyan a kritikusok erre szeretik felhívni a figyelmet, a fenntartható fejlődés politikai karrierje nagyban betudható annak a ténynek, hogy semmi radikálisan újat s főként semmi radikálisat nem követel, valamint keveset lehet tudni arról, hogy pontosan mit is jelentene a megvalósítása. Másfelől az is védhető álláspont, hogy bármi legyen is a fenntartható fejlődés népszerűségének oka, vagy bárhogy akarják is a politikusok kiüresíteni, önkényesen használni a fogalmat, egyetemes elfogadottsága, legitimitásának ereje biztosítja, hogy a fejlődést ne lehessen többé elválasztani a környezeti hatásoktól, hogy a fejlesztési projekteket szigorú ökológiai szempontok szerint is vizsgálni kelljen.

A képességek kibontakozását, a választható működési és létmódok kiterjesztését célzó fejlesztési politikáknak eszerint az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása és előmozdítása mellett legalább két általános elv szerint kell működniük: az egyik a részvétel elve (amely egyfelől a demokrácia, másfelől a hagyományok, a kulturális diverzitás megőrzésének feltétele), a másik pedig az ökológiai fenntarthatóság elve.

 

Fejlesztési stratégiák

Goulet a fejlesztési stratégiák négy alapvető útját különbözteti meg:

– a gazdasági növekedés serkentése (ennek mai uralkodó paradigmája a „globa-lizáció vezérelte gazdasági növekedés” politikája);

– növekedés és újraelosztás (a „szociáldemokrata modell”);

– az alapvető emberi szükségletek biztosítása (erre példa a közszolgáltatások közösségi támogatottság általi biztosítása, mint például az indiai Kerala államban);

– hagyományon alapuló fejlődés.

Az első modell a gazdasági szféra primátusát valósítja meg, ebben akar sikereket elérni. Korábban láthattuk, hogy ez a modell dominánsnak tekinthető a fejlődésdiskurzuson belül, jóllehet mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból súlyos problémákkal terhes.

A második a társadalmi igazságosság elvét helyezi előtérbe, a megtermelt jövedelmet különböző redisztribúciós sémákon keresztül elosztja a társadalmon belül. Az ötvenes-hatvanas évekbeli Európában élte e modell a fénykorát, bár nem mondhatjuk, hogy a jóléti állam teljesen visszavonult volna azóta. Ez a modell érvényesül nagyjából az egalitárius kelet-ázsiai országokban is, mint például Tajvanban.

A harmadik modell – az előzővel szemben – nem igényel feltétlenül növekedő gazdaságot, magas elosztható jövedelmeket: az alapvető szükségletek biztosításának közösség által támogatott politikája képezi az alapját. Néhány állam – amelyek közül talán a Sen által is sokszor emlegetett indiai Kerala a legismertebb – sikeresen követte ezt a politikát, aminek eredményeképpen néhány száz dollárnyi egy főre jutó éves jövedelemszint mellett is sikerült biztosítani azt, hogy senki ne éhezzen, mindenkinek legyen tető a feje felett, az írástudatlanság szoruljon vissza, a nemi diszkrimináció ne érvényesüljön, sőt a várható élettartam is magasan haladja meg a fejlődő országok átlagát.

A negyedikre példa a sok-sok alig ismert, lokális fejlesztési projekt, amelyek során hagyományos víz- vagy mezőgazdálkodási módok elterjesztésével vagy felélesztésével (hiszen a modern fejlesztési projektek igézetében sok helyütt szétrombolták a hagyományos gazdálkodási struktúrákat), a tradicionális kézműipar fejlesztésével sikerült az emberek jól-létét javítani.44 Hazai körülményeink közepette ilyen lenne a hagyományos ártéri és más organikus gazdálkodási módok felelevenítése, a faluturizmus fejlesztése stb. Bár az előző három modellre is igaz, de erre kiváltképpen, hogy a megoldások sokféleségét, a fejlődési utak pluralitását foglalja magában. Ez definíció szerint így van, hiszen a tradíciók mindenhol másak; a hagyományon alapuló fejlesztési politikák szükségképpen a lokálisból, a helyileg adott társadalmi, kulturális, ökológiai adottságokból indulnak ki.

Goulet nyomán azt kell mondanunk, hogy elméletileg mindegyik stratégia sikeres lehet; a szóban forgó ország adottságai, körülményei döntik el, hogy melyik stratégia a legalkalmasabb a fejlődés alapvető céljának, tudniillik az emberi képességek kibontakoztatásának a megvalósítására. A domináns fejlődési diskurzus kritikája vagy a leváltására irányuló törekvések nem azt jelentik, hogy egy másik domináns modellt kell mindenkinek elfogadnia. Éppen ellenkezőleg: az elmúlt évtizedek megmutatták, hogy az univerzális fejlődési modell koncepciója nem tartható. Amartya Sen munkássága nagy meggyőző erővel mutat rá, hogy a fejlődés leegyszerűsítése a gazdasági növekedésre, majd a növekedés céljának erőltetése néhány egyszerű gazdaságpolitikai recept alapján olyan redukciókat jelent, amelynek drámai való világbeli következményei vannak.

 

Jegyzetek

1. The Development Dictionary. A Guide to Knowledge as Power. (Red. Wolfgang Sachs) Zed Books, London, 1995. 2.

2. Majid Rahnema: Poverty. In: Wolfgang Sachs (red.): i. m. 158–178. 161.

3. Vö. World Bank: World Development Report. Washington, 2000.

4. UNDP: Human Development Report. Oxford University Press, New York, 1996.

5. Walt Whitman Rostow: The Stages of Economic Growth. A Non-Communist Manifesto. Cambridge University Press, Cambridge, 1960.

6. United Nations: The UN Development Decade. Proposals for Action. New York, UN, 1962.

7. UNRISD: The Quest for a Unified Approach to Development. UNRISD, Geneva, 1980.

8. Lásd David A. Crocker: Toward Development Ethics. World Development 1991. 5. 457–483. Denis Goulet: Development Ethics. A Guide to Theory and Practice. Zed Books, London, 1995. Mozaffar Qizilbash: Ethical Development. World Development 1996. 7. 1209–1221.

9. Goulet: i. m. ix.

10. Peter L. Berger: Pyramids of Sacrifice. Basic Books, New York, 1974.

11. Sokatmondó azonban Gunnar Myrdal híres könyvének a címe: Ázsiai dráma. Vizsgálódás a nemzetek szegénységéről. [Asian Drama. An Inquiry into the Poverty of Nations. Pantheon Books, New York, 1968.]

12. Vö. Szakolczai Árpád: A fejlődés megkérdőjelezése. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. Itt most nem feladatunk tárgyalni eme folyamat lehetséges okait.

13. Mozaffar Qizilbash: i. m. 1210.

14. Magyarul lásd Amartya Sen: Néhány jelenkori gazdasági és társadalmi problémáról. In: A közgazdaságtan társadalmi és etikai vetületei (Nemzetközi tanácskozás a Vatikánban). (Red. Stefano Zamagni–Ignazio Musu) Egyházfórum, Bp., 125–133. és uő: A fejlődés mint szabadság. Európa Kiadó, Bp., 2004. A témáról kitűnő összefoglalást ad Pataki György: A fejlődés gazdaságtana és etikája. Tiszteletadás Amartya Sen munkásságának. Kovász, 1998. 4. 6–17.

15. UNDP: Human Development Report. Oxford University Press, New York, 1991.

16. Amartya Sen: Goods and People. In: Resources, Values and Development. Basil Blackwell, Oxford, 1984. 509–527, 509.

17. Vö. Paul Streeten et al.: First Things First. Meeting Basic Needs in Developing Countries. Oxford University Press, Oxford, 1981.

18. John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris, Bp., 1997. 361.

19. Amartya Sen: Mortality as an Indicator of Economic Success and Failure. The Economic Journal 1998. 446. 1–25. 6. A következő néhány bekezdésben erőteljesen támaszkodtam Pataki idézett munkájára

20. Jean Drèze–Amartya Sen: Hunger and Public Action. Clarendon Press, Oxford, 1989.

21. Sudhir Anand–Martin Ravallion: Human Development in Poor Countries. On the Role of Private Incomes and Public Services. Journal of Economic Perspectives 1993. 1. 133–150.

22. Pataki György: i. m. 1998. 10.

23. Uo.

24. Vö. Jacques Valier: Pauvreté, inégalités et politiques sociales dans les Tiers-mondes depuis la fin des années quatre-vingt. In: François Bourguignon et al.: Développement. Les Rapports au Conseil d’Analyse Economique. La documentation Française, Paris, 2000. 127–156.

25. Lásd David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma. Magyar Kapu Alapítvány EKF hálózat, Bp., 1997.

26. Lásd erről Valier idézett elemzését.

27. World Bank: World Development Report. Washington, 1995. 121, 126.

28. World Bank: Latin America and the Caribbean. A Decade after the Debt Crisis. Washington, 1995. 55.

29. World Bank: Adjustment in Africa. Reforms, Results, and the Road Ahead. Oxford University Press, New York, 1994.

30. Manuel Castells: The Information Age. Economy, Society and Culture. I The Rise of the Network Society. Blackwell Publishers, Oxford, 1996. 148–152.

31. Joseph E. Stiglitz: A globalizáció és visszásságai. Bp., Napvilág Kiadó, 2003. amellett érvel, hogy a túlzott és korai liberalizáció nem szolgálja a szegény országok érdekeit.

32. Amartya Sen: Capability and Well-Being. In: The Quality of Life. (Red. Amartya Sen–Martha Nussbaum) Clarendon Press, Oxford, 1993. 30–53. 31.

33. A pozitív szabadságról magyarul lásd Amartya Sen: Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. In: Etika a gazdaságban. (Red. Kindler József–Zsolnai László) Keraban Könyvkiadó, Bp., 1993. 26–44.

34. Amartya Sen: Goods and People. 509.

35. Amartya Sen: Capability and Well-Being.

36. Lásd Amartya Sen: Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség.

37. Amartya Sen: i. m.

38. Amartya Sen: Human Rights and Asian Values. In: Ethics and International Affairs. (Red. Joel H. Rosenthal) Georgetown University Press, Washington, 1999.

39. UNDP: Human Development Report. Oxford University Press, New York, 1991, 1994.

40. Vö. David A. Crocker: i. m.

41. Denis Goulet: i. m. 88.

42. Martha Nussbaum–Amartya Sen: i. m. 308.

43. Közös jövőnk. A Környezet és Fejlesztés Világbizottság jelentése. Mezőgazdasági Könyvkiadó, Bp., 1988. Megjegyzendő, hogy az eredeti magyar fordításban a „harmonikus fejlődés” kifejezés szerepel.

44. Lásd Majid Rahnema: i. m.