Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Nagy Katalin

Erdélyiek a vásznon

 

A februári Filmtett öt erdélyi magyar színész filmes munkásságára összpontosít, többé-kevésbé szakmai interjúkkal próbál fényt deríteni Csíky András, Széles Anna, Dimény Áron, Pálffy Tibor és Kézdi Imola filmes múltjára, élményeire – színházi tapasztalataikkal párhuzamban. Az írások, interjúk nagy hangsúlyt fektetnek szakmai, jellembeli kvalitásaikra, néha (a rajongók elégedettségére) sikerül is részleteiben autentikus képet nyújtaniuk az illető színész eljátszott és saját karaktereiről. A színészek nyilatkozatai az alkotói periódusok mentén rendeződnek a lap hasábjain, az erdélyi színház és film rendszerváltás előtti, általuk megélt helyzetével indítanak, majd a rendszerváltás utáni, a közelmúltban átélt kulturális állapotokat rajzolják meg.

Köllő Katalin kérdéseire a székelyudvarhelyi Csíky András, a második világháború utáni erdélyi magyar színésznemzedék egyik kiemelkedő alakja számol be arról, hogyan került a színpadról a kamerák elé, mitől másabb egy filmbeli figurát alakítani, jellemfejlődését követni, mint a színházi munka, és mennyiben befolyásolta filmes karrierjét, hogy mondhatni „nagyon rossz időben élt” (erős cenzúra, útlevélszerzési nehézségek). Úgy véli, az eddigi filmszerepei között valójában az egyetlen tisztességes eredményt a Liviu Ciulei rendezte Akasztottak erdejében tudta felmutatni.

A kolozsvári színház örökös tagja, Széles Anna a színészi pályakezdés bonyodalmairól és szerencsés fordulatairól mesél. Játszatták többek között a Pokolrévben és az Irgalomban, „fiatalságának, törékeny alkatának, nagyon jó beleélőké-pességének” köszönhetően legtöbbször a naiva figurájában szerepelt.

A fiatalabbak közül a Kolozsvárt igen népszerű Dimény Áron beszél arról a pillanatról, amikor eldöntötte, hogy nem filozófus, hanem színész lesz, majd szó esik Dimény különböző film- és reklámszerepének alakításairól, azonosulási fokáról, tudniillik ő játszotta a pásztorfiú szerepét a Rom-Mániában, Citrom Bandit a Sorstalanságban, az ávós Szautner hadnagyot a Mansfieldben,  újabban pedig Pius atyát a Mátyás, a sosem volt kiályfiban. Dimény szerint a filmszínészet és a színházi színészet közel áll egymáshoz: „mégiscsak a jelenlét tisztasága és koncentráltsága az, ami a játék minőségét meghatározza akár a kamera előtt, akár a színpadon.”

Némán sármos, bolondot játszó Bivalyos címmel elemzi Márton Imola a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, Pálffy Tibor filmbeli szerepléseit. Az Álombánya bolond Imréjének, a Fény hull arcodra Bivalyosának, a Drum bun! – Jó utat! sármos Imijének, végül pedig a Dallas pashamende néma Dynamójának élethű megformálása között egyértelmű hasonlóságokat lehet felfedezni. Az interjúkészítő e négy említésre méltó alakítása alapján értékeli Pálffy kifinomult filmszínészi érzékét, érzékenységét a különböző hangulatok megteremtésére, rendkívüli tehetségét, hogy a mimika, a mozgás és a gesztusok kifejezőerejével, melyek „aprók, szerények, mégis ragaszkodást, gyanakvást, féltést, engedelmességet tudnak kifejezni”, valamint „gyors, pontos és tiszta fizikai és érzelmi reakcióival” mindig sikerül kiváltania a szükséges intenzív hatást a nézőkből.

Ugyancsak a fiatalabb színészgeneráció képviselője a Filmtettben Kolozsvár „egyik legeredményesebb és legsokoldalúbb fiatal színésznője”, Kézdi Imola. Sándor Boglárka Ágnes interjújában a színészmesterséghez szükséges adottságokról, a vele járó feszültség mértékéről, a szerepekre való felkészülés módjáról kérdezi az UNITER-díjas művésznőt. Annak ellenére, hogy eddig öt filmszerepet tudhat magáénak (legutóbbról a Lotusban és az Orient Expressben nyújtott játéka emelhető ki), Kézdi Imola szerény és őszinte vallomást tesz: „a huszadik filmem bemutatója után is úgy állnék ki, hogy lenne bennem szorongás: vajon tetszett-e a közönségnek? És biztosan bennem lenne az is, hogy én még változtatnék rajta, hiszen mint színpadi színész még mindig nem tudok a filmre kész termékként tekinteni. Ezért gondolom, hogy nem tud az ember büszkén odaállni, hogy na, ez igen, ezt én csináltam!”

Összességében a személyes hangvétel jellemző ezekre a beszélgetésekre, vannak csodálatra méltó momentumok, de néhol klisékkel átitatott, érzelgős si-kersztori elemeket lehet felfedezni (nem tudni kinek/minek a provokációjára), a kérdés-válasz megfogalmazások zavarhatnak, a kopott jelzők ismételgetése valószínűleg a sztárság mint attitűd  velejárói (minden nagyszerű, tanulságos, a szerencsés sorsnak köszönhető stb.), ahol pedig hiteles és indokolt, ott sem tudjuk komolyan venni. Időnként nem is inkább a mit, hanem a hogyan kérdezünkön áll vagy bukik az interjú sikeressége (ezért nem meglepő a kérdésekre érkező válaszok stílusa). Minden stiláris baki ellenére a Filmtett érdekes információkat nyújt a nyilvánosság számára az erdélyi magyar színészek filmes kísérleteiről. (Filmtett, 2007. 2.)