Áprlilis 2007
Művek a purgatóriumban


  A mester kabátja (vers)
  Balázs Imre József

  Irodalom és politika
  Selyem Zsuzsa

  Szerepek és zavarok
  Boka László

  Vitázó utókor (ankét)
  

  Táguló kerekasztal
  Kántor Lajos

  Fehérnép-poszton (vers)
  Balogh Edgár

  Philosophiai mesék
  Szabédi László

  „Mindnyájan szomorúak vagyunk”
  Balogh Tamás

  Palocsay Zsigmond poémája elé
  Láng Gusztáv

  Bálint Tibor
  Nicolae Balotă

  Bogu Miloszt (Generátor – próza)
  László Szabolcs


Toll
  A varázsmesétől a mítosztalan falukutatásig
  Pozsony Ferenc


História
  Politikai emblémák a nagyszebeni Haupt-epitáfiumon
  Kovács Zsolt


Mű és világa
  Hegel, új olvasatban
  Zoltai Dénes

  Előadások (részlet)
  G. W. F. Hegel

  A széthullott világ képzete Dsida Jenő verseiben
  Bondár Anita


Téka
  Magánymitológiák (Átfogó)
  Demény Péter

  Az uralisztika görbe tükre
  Simoncsics Péter

  A velünk együtt haladó határról
  Rigán Lóránd

  A terápia felfüggesztett ideje
  Csog Szidónia

  A „mot juste” keresése
  Andorkó Júlia

  A Korunk könyvajánlata
  


Talló
  Ciklikusan gyorsuló kultúra?
  Schmidt Dániel

  Bálványok alkonya
  Balon Ruff Zsolt

  Erdélyiek a vásznon
  Nagy Katalin



  Lépcső/ház
  

  Abstracts
  

  Számunk szerzői
  

Zoltai Dénes

Hegel, új olvasatban

 

Egy inkább filológiai, mint filozófiai felismerés, úgy tűnik, új fejezetet nyitott a hegeli művészetfilozófia értelmezésében, egyáltalán a modern esztétikai diskurzusban. Látszólag nem történt semmiféle „paradigmaváltás”, csupán az újabb szövegkritikai vizsgálódás bizonyossá tett egy régi sejtést. Hegel, mint ez régóta köztudott, nem írt saját kezűleg rendszeres esztétikát, bár tervezte, hogy berlini éveiben Esztétika vagy a művészet filozófiája címmel meghirdetett és négy ízben (1820/21-ben, 1823-ban, 1826-ban és 1828/29-ben) megtartott egyetemi előadásait egységes művé alakítja és nyomtatásban is közreadja; a korai halál viszont közbeszólt: megakadályozta a terv realizálását. Mármost a közelmúlt aprólékos kutatásai kétségtelenné tették, hogy az 1835 óta nyomtatott formában is hozzáférhető Esztétika több és más, mint az akadémiai életben megszokott, jobbára tanulmányi célokat szolgáló hallgatói jegyzet. Szövegét a mű összeállítója, H. G. Hotho, Hegel egykori tanítványa és elkötelezett híve gyúrta össze, hallgatótársai által készített és rendelkezésére bocsátott jegyzetek – nem utolsósorban saját, az 1823-as előadásról készített jegyzetei – alapján, de különös igénnyel. Hegel igazi esztétikáját akarta közreadni. A végeredmény egy meglepően olvasmányos szöveg; habár a terjedelem – három vaskos kötet! – már egymagában is túlhabzó szövegszerkesztői ambíciókat valószínűsített. A legújabb szövegkritika aztán kiderítette, hogy a nagyigényű kompiláció megannyi szerkesztői „kiegészítéssel”, inautentikus, de kultúrfiliszterre jellemző „betoldásokkal”, „feljavításokkal” teli korcsszülött. Ki kell mondani: az újra és újra pertraktált, új és új vitákat gerjesztő „hegeli esztétika” számos részletében filológiailag megbízhatatlan, instabil szövegbázison alapul. Jó tollú és ambiciózus szerkesztője, Hotho botcsinálta társszerző: gyakran bővít, és akarva-akaratlanul torzít; egészében véve hiteltelenítve az esztétika hegeli opus magnumát. Mindez beárnyékolja a nagyrabecsült és gyakran bírált alapmű valamennyi bemutatását több mint másfél századon át. Kikerülhetetlen a végkövetkeztetés: új lapot kell nyitni a hegeli művészetfilozófia szövegrekonstrukciójában.

Új, tiszta lapot, de patyolattisztát, ta-bula rasát már aligha lehet. A szofisztikált filológia például kimutatta, hogy a híres definíció: „a szép az eszme érzéki látszása”, amelyet a háromkötetes nagy Esztétika minden kommentárja idéz és kötelességszerűen értelmez, nem Hegeltől származik, egyetlen hallgatói jegyzetben sem szerepel – a mintadiák Hotho terminológiai leleménye. És mégis, a jövőben sem lesz könnyű nem idézni a frappáns, egyébként platóni eredetű közhelyet, akkor is, ha ezt a platonizmust semmiféle szöveg citálásával nem lehet Hegel nyakába varrni. Vagy: magam is kedvtelve emlegettem (Zeneesztétika-történetemben) a hegeli Esztétika egy másik, idézésre csábító mondását: „Sebastian Bach az a mester, akinek nagyszerű, jellegzetesen protestáns, tősgyökeres és mégis mintegy tudós zsenialitását csak újabban tanultuk meg újra igazán megbecsülni” – újabban: tudniillik a Máté-passió 1829-es Mendelssohn-féle berlini felújítása óta. Szép mondás, csak éppen az ellenkezője igaz: Hegel valóban ott ült a nevezetes koncerten, csakhogy éppenséggel ama kevesek közé tartozott, akik kételkedtek az ilyen művészettörténeti remake-ek értelmében és értékében. Az eljövendő értelmezésekben, bármilyen nehéz is lesz, cáfolni kell majd az efféle legendákat. De a valódi előadásszöveget feltárva interpretálni kell azt is: miért volt a heidelbergi zártkörű Pales-trina-koncertek lelkes hallgatója, Hegel professzor úr Berlinben a Palestrina-kultusz őszinte híve.

Mindenesetre a hegeli esztétikát az újabb, igazán most felfedezett előadásjegyzetek figyelembevételével kell rekonstruálni. Persze Heideggernek igaza van: a hallgatói lejegyzések zavaros források. De jobb híján nélkülözhetetlenek. Nem utolsósorban közvetlenségük okán. Az előadásokhoz helyben és időben közel készültek. Olykor valóban félreértésekkel, félrehallásokkal vannak teli, még elemi fokú kibetűzésük (és – ezt pro domo – fordításuk- tolmácsolásuk) is kínkeserves munka, hálátlan dolog. És mégis: nemcsak Hegelnél, nemcsak az Esztétika vonatkozásában pótolhatatlanok. Filozófiailag is azok: olvasásuk valósággal kiprovokálja a gondolati újraértelmezést.

A legújabb kori Hegel-kutatás egyik új fejleményéről beszéltem. A szóban forgó kéziratokat jobbára német archívumokban őrzik; de egymás után jelennek meg jól szerkesztett, kommentárral ellátott, nyomtatott kötetekben. Sorukat egy 1998-ban publikált, az 1823-as előadások közvetlen hallgatói lejegyzését közreadó kötet nyitotta meg, a „fiatal” Hotho kitűnő minőségű Mitschriftje, A. Gethmann-Siefert szöveggondozásában. 2004-ben két újabb kötet látott napvilágot, mindkettő az 1826-os előadások anyagát rögzíti, az egyik, a terjedelmesebb H. von Kehler, a másik, a tömörebb P. von der Pfordten szövegezésével. Van tehát mit újraolvasni és újragondolni. Jómagam, ha már ötven-egynéhány évvel ezelőtt az akkor még autentikusnak tartott Esztétikai előadásokat ültettem át magyarra, a fiatalkori „bűnt” jóváteendő, az 1823-as Előadások (megjelent Budapesten, az Atlantisznál, 2004-ben), majd tavaly az 1826-os von der Pfordten-leírás magyarítására vállalkoztam. Az alábbiakban az utóbbiból adok közre egy rövidebb fejezetet a zenéről, ízelítőül. Kurta kis szöveg, de ami például a „zeneélvezés” modern kori antinómiáit, a „műértő” és a „művet élvező” különválását illeti, zseniális. A modernség esztétikai diskurzusában ez is, más is iskolát teremtett.