A Memorii şi amintiri (Ediţie îngrijită, prefaţă şi note de Ioan Opriş), amelyből az alábbi részletet válogattuk, 1998-ban jelent meg az Institutul European kiadásában. A hat fejezetre tagolt kötet a gyermekkor, a családi élet és az iskolai tanulmányok emlékeivel indul, majd a szebeni román bank, az Albina szolgálatában töltött évekkel és a házasélet felidézésével folytatódik. Az utolsó három fejezetben a szerző első világháborús naplója olvasható, továbbá a két világháború közötti években nemzetközi konferenciákon való részvételét, utazásait és országjáró kirándulásait foglalja össze a szerző.

Élettörténete jól példázza az erdélyi román közösség társadalmi felemelkedését a 19. század folyamán. Egy Szeben megyei faluban látta meg a napvilágot 1876-ban módos helybéli családok (apai ágon Lăpădat, anyai ágon Circa) leszármazottjaként. Apja már iskolázott ember, a klasszikus nyelvek tanára a brassói román líceumban.

A középiskola elvégzése után Budapesten folytatta tanulmányait. Emlékirataiban elismerően ír azokról, akiknek az előadásait hallgatta (elsősorban a jogtudományi és pénzügyi diszciplínák érdekelték, de Gyulai Pál és Beöthy Zsolt előadásait is látogatta).  

Szakmai karrierje kezdettől fogva sikeresen alakul. 1904-ben az Astra társaság titkára, 1905 és 1911 között a szászvárosi Ardeleana Bank alkalmazottja, majd ismét Szebenbe kerül, ahol elnyeri a frissen létesült Általános Biztosító (Banca Generală de Asigurare) vezérigazgatói tisztségét. A háború után Bukarest is igényt tart szolgálataira. Fontos delegációk tagja, részt vesz az utódállamok közötti közös pénzügyi politika kidolgozásában, több ciklusban parlamenti képviselő és szenátor, 1926–27-ben pénzügyminiszter, majd a Nemzeti Bank főtisztviselője, éveken át kormányzója.

Ikertestvérétől eltérően (Alexandru Lepadat szintén jeles alakja a korszak román társadalmának: történész, kultuszminiszter), akit a kommunista rendszer börtönbüntetéssel sújtott, hozzá kegyesebb volt a sors, noha neki is végig kellett néznie, hogyan semmisül meg mindaz, amit évtizedek alatt létrehozott. Visszaemlékezéseit a negyvenes évek végén mondta tollba lányának, ő őrizte meg mindaddig, amíg néhány éve nyomtatásban is megjelentek. Részleteiben olykor nagyon érdekes, a korszak egy-egy epizódját hitelesen megvilágító tudósítás ez a szöveg  a múlt század első évtizedeiről.

Az alább olvasható részletben a szerző az előző nemzedék általa nagyra becsült egyik képviselőjének állít emléket, az ő tevékenységén keresztül mutatja be az erdélyi román bankélet alakulását a századelő éveiben. (A szövegrész levélformában íródott egy kolléga kérésére, aki tanulmányt készült írni a szóban forgó személyről.) – H. A.

Amikor 1904 novemberében letelepedtem Nagyszebenben mint az Astra Társaság másodtitkára, Cosma közel hetvenéves volt már. Mint magad is tudod, annak köszönhetően, amit korábban tett és képviselt, a legkiválóbb személyiségek egyikének számított és nagy erkölcsi tekintélynek örvendett. E tekintély jóvoltából játszott vezető szerepet az Albinánál, és volt döntő szava mindazon testületekben, amelyeknek tagja volt.

Akkoriban az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában csakúgy, mint szerte a világon, a gazdasági és a pénzügyi tevékenység a lehető legkedvezőbb körülmények között zajlott. Az „aranykor” éveit éltük. Feledésbe merült az 1890-es válság, és senkinek sem azon járt az esze, hogy netán egy újabbra is sor kerülhet. E szerencsés állapotok hatásait mindenütt érezni lehetett. Az Albina széles körben élvezte nemcsak népünk bizalmát, hanem az idegenekét1 is, elsősorban a szászokét. Szinte korlátlan hitele volt az Osztrák–Magyar Banknál, zálogleveleit pedig jegyezték a tőzsdén és be lehetett őket váltani a jegybanknál.1 Az Albina üzleti tevékenysége szinte magától ment, folytonosan emelkedő irányt mutatott. Az intézet vezetésében azonban továbbra is az igazgatójára jellemző elővigyázat és óvatosság érvényesült. Ennek köszönhette az Albina, hogy – jóllehet szinte valamennyi román bankért felelt, ezek pedig számottevő törlesztendő hitelt halmoztak fel – nagyobb megrázkódtatás nélkül vészelte át az 1907–1908-as, meglehetősen heves válságot, amely az egész kontinenst megrázta, és amely véget vetett az említett „aranykor”-nak.

Természetesen rendkívüli erőfeszítésekre volt szükség. Az Albinának a bukaresti pénzintézetekhez kellett fordulnia, azok pedig a Román Nemzeti Bankon keresztül számottevő hiteleket folyósítottak – ezek segítségével sikerült úgy fennmaradnia és túljutnia ezen az elég súlyos krízisen, hogy nem gyöngült meg iránta a nagyközönség bizalma. [...]

Cosma szívén viselte azonban a többi román pénzintézet sorsát is. Nem ragaszkodott ahhoz, hogy minden üzlet az Albinának jusson. Különösen hitelekkel támogatta őket. Az Albina e bankok amolyan központi hitelintézete lett. Ebben a tekintetben a Victoria irányítói – Oncu és Raicu, akik az Arad környéki gazdag vidékek jóvoltából annyira felvirágoztatták intézetüket, hogy az nemcsak vetekedett az Albinával, de bizonyos szempontból még túl is szárnyalta – merevebbek, személyesebbek, kizárólagosabbak voltak. Emiatt bankjaink, ha gondjuk támadt, szinte csakis az Albinához fordultak, ahol mindig megértésre és támogatásra találtak. Eszembe jut a Silvana esete. Az akkori viszonyok között – 1911–12-ben jártunk – elég komoly gondjai támadtak. Cosma, noha akadtak nálánál félénkebbek, akik figyelmeztették, különösen, hogy a Silvana tekintélyes hitelmennyiséget is felhalmozott, habozás nélkül, azonnal megsegítette és jelentős számú értékpapírt bocsátott a rendelkezésére, ezeket a Silvana letétbe helyezte az Osztrák–Magyar Banknál, s így elkerülte a rá leselkedő válságot. Szép számban lehetne más eseteket is idézni annak a megértésnek a szemléltetésére, amely olyankor jellemezte Cosmát, amikor arról volt szó, hogy a Monarchiában élő románoknak gazdasági és pénzügyi akcióikat illetően szolidárisaknak kell lenniük egymással. Elég, ha annyit mondunk, hogy a nehézséggel küszködő román bankoknak az Albina mindenkor biztos menedéket nyújtott.

Partenie Cosma régtől fogva dédelgette magában azt a gondolatot, hogy mind a saját maguk, mind a nép érdekében, amelyért munkálkodnak, a román bankoknak össze kell fogniuk egymással. Felkarolt és személyesen is támogatott minden ez irányú kezdeményezést. Közel ötven évvel ezelőtt, 1898 nyarán összehívta a román bankok igazgatóinak értekezletét, amelyen elnökölt is. Az elsőt újabb értekezletek követték, ezek nemzeti és gazdasági akcióink szolidaritásának kifejeződései voltak. Ugyanígy viszonyult a Szolidaritás Társaság (Asociaţia Solida-ritatea) létrehozásához is, miáltal a korábbi alkalmi értekezletek helyét egy állandó, törvényes szervezet vette át. Ily módon sor kerülhetett arra, hogy a korban legelőrehaladottabbnak számító reformok némelyikét végrehajtsák bankjainkban, s ezzel növeljék tekintélyüket mind a román, mind az idegen közvélemény körében. Szintén a társaság kezdeményezte, tanulmányozta és készítette elő egy biztosítótársaság létesítését, hogy ezzel az intézménnyel is kiegészüljön a Kárpátokon inneni románok társadalmi-gazdasági szerveződése. El kell ismernünk: akármilyen jól előkészítették is, ez a terv nehezen valósulhatott volna meg az Albina csatlakozása és anyagi támogatása, ám különösképpen vezetője erkölcsi melléállása nélkül.

Ilyen körülmények között, e sok és változatos foglalatosság közepette 1910-ben kereken huszonöt éve volt annak, hogy Partenie Cosma igazgatóként és irányítóként az Albinát, valamint egész népünk gazdasági érdekeit szolgálta. [...]

Az első világháborút megelőző évek gyarapodást és fejlődést hoztak az Albina és a többi román bank életében. A háború kitörését követően mind több nehézség és gond szakadt ránk. Előrehaladott életkora ellenére Cosma megbirkózott velük, de egy év múltán, 1915-ben, kénytelen volt leköszönni vezető tisztségéből.

Nem volt szakképzett bankár, de a kor, amelyben élt, a gazdasági liberalizmus kora, nem is követelte meg feltétlenül, hogy valaki a szó mai értelmében szakképzett legyen. A bankügyletek nem voltak annyira összetettek, mint az első világháborút követő korban, amely inkább az autarkiának, az inter-vencionizmusnak és az irányított gazdaságnak kedvezett. [...] Kitűnő jogászként nagy hozzáértéssel és tapasztalattal kezelte a bankügyek jogi vonatkozásait, ami akkor éppúgy fontos volt, mint manapság. Sőt akkor talán még fontosabb volt, tekintettel arra, hogy a paraszti tulajdon, amelynek felszabadítása az Albina létesítésének egyik célja volt, sok helyütt ilyen meg olyan peres eljárás alatt állott, különösen úrbéri kötelezettségek címén, ő pedig ezekben kiváltképp felkészült volt. Kétségtelen, hogy igazgatóként csakúgy, mint korábban, amikor az Albina jogtanácsosa volt, nagy mértékben hozzájárult sok hasonló tulajdonjogi kérdés kibogozásához és tisztázásához.

*A záloglevelek kibocsátását illetően szeretnék előadni néhány észrevételt az 1878-as magyar kereskedelmi törvénnyel kapcsolatban, amely mindvégig hatályban volt, amíg az Osztrák–Magyar Monarchiához tartoztunk. Liberális, szokatlanul liberális törvény volt. Merem állítani, hogy e törvénynek köszönhetően hozhattuk létre és jegyeztethettük be azt a száznál több bankintézetet, amellyel az első világháború kitörésekor rendelkeztünk. Az egységes magyar állam eszméje és a magyarosítás politikája persze szigorúbb törvényt kívánt volna meg, amely – ha „módszeresen” alkalmazzák, gátolni tudja vagy éppen megsemmisíti a kisebbségek gazdasági és pénzügyi szervezeteit. Ha az 1878. évi törvény fennmaradt, és nem is módosították ilyen irányban, az azért volt, mert megfelelt a nagytőke érdekének, amely a politikai életben is uralkodó szerepet játszott. Ez a törvény lehetővé tette számunkra, hogy az erőteljes magyar sovinizmus korszakában bejegyeztessük két, leginkább nemzeti jellegű intézményünket: a Szolidaritást és a Részvénytársaságot – olyan intézményeket, amelyek mondhatni az akkori Magyarországon élő egész román népet képviselték. Az elsőt kereskedelmi cégként sikerült bejegyeztetni, jóllehet valójában nem voltak üzleti célkitűzései. Elegendő volt, hogy feltüntessünk egy csekély mennyiségű tőke-befizetést, az alapító okirat egyik cikkelyébe pedig beírjuk, hogy értékpapírokat vásárol és ad el, s ezzel jóvá is hagyták, hogy kereskedelmi vállalatként bejegyezzük. Sokat számított az a körülmény is, hogy az ügyintézés Szebenben történt, amely a legnagyobb román intézeteknek (érsekség, Albina, teológiai és pedagógiai főiskola, értekezletek stb.) adott otthont, amelyek komoly és tartásos tevékenységükkel bizonyos fokú visszafogottságra késztették még a legsovénebbeket is irántunk való viselkedésükben. Ha nem sikerült volna kereskedelmi vállalatként bejegyeztetnünk, a Solidaritatea soha nem jöhetett volna létre a magyar uralom alatt (sub regimul unguresc). El kellett érnünk, hogy jogi személyisége legyen, azt pedig a kormány nem hagyta volna jóvá. Az első világháborút megelőző évtizedben egyetlen román intézménynek sikerült jogi személyiséget szereznie, éspedig a Magyarországi Román Újságírókat Segélyező Alapítványnak (Fundaţiunea pentru ajutorarea ziariştilor români din Ungaria). Ez is csak kezdeményezője, néhai dr. Ioan Mihu ügyességének volt köszönhető, aki a megfelelő lélektani pilllanatban kérte és kapta meg a jóváhagyást, akkor, amikor éppen zajlottak a tárgyalások a megbékélésről Tiszával. A Biztosító Társaság bejegyzése meglehetősen bonyolultnak látszott. Hasonló intézmények létesítését a törvény különleges feltételekhez kötötte, ezek megítélése értelmezhető volt. Rosszhiszeműséggel olyan kifogásokat lehetett volna emelni, olyan nehézségekbe ütközhettünk volna, hogy végül a bejegyeztetés kudarcot vall. Népünk jó szelleme azonban úgy akarta, hogy akkoriban a szebeni törvényszéken a cégek bejegyzésének feladata néhai Pompei Micşára hárult, aki a körülményekre való tekintettel kénytelen volt ugyan tartózkodóan viselkedni a szebeni román társadalommal szemben, román lelkiismerete azonban helyeselte az új nemzeti intézmény kezdeményezését, és megkönnyítette annak bejegyzését. Ma is emlékszem a napra, amikor a szükséges iratokkal ellátva elvittem neki a bejegyzésre vonatkozó kérvényt. Barátságosan fogadott, miután pedig előadtam a szükséges magyarázatokat, így szólt: „Minden rendben.” Néhány nap múlva megkaptuk a bejegyzési határozatot. E történettel tisztelegni kívánok a jeles jogász emléke előtt.

Ami a záloglevelek kibocsátását illeti, az említett magyar törvény két lényeges feltételt szabott meg: az első egy százezer forintos szavatossági alap, amelyet – miután a törvény nem írta elő, mekkora értékekből kell állnia – egészen bizarr módon is létre lehetett hozni, a második pedig az volt, hogy a kibocsátott záloglevelek fedezeteként használt kölcsönök ne haladják meg az elzálogosított javak értékének ötven százalékát. Ilyen feltételek mellett bármely pénzintézet megpróbálkozhatott ezzel a művelettel. De a záloglevelek csak abban az esetben kerülhettek sikeresen forgalomba, ha volt tőzsdei árfolyamuk, és az Osztrák–Magyar Banknál be lehetett őket váltani. Csakhogy mind a tőzsdei jegyzés, mind a jegybanki beváltás igen nehezen elérhető előnynek számított. Mindamellett az Albinának sikerült őket elérnie, aki pedig e kedvezmények kijárásában nagy érdemeket szerzett, az tudomásom szerint dr. Cornel Diaconovici volt. Kitűnő baráti, személyes kapcsolatokat ápolt az Osztrák–Magyar Bank vezetőivel, ezek minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz is, hogy az Albina könnyen jutott visszleszámítolási hitelekhez a jegybank részéről.

E jegyzet végén emlékeztetni kívánok arra, hogy az 1878-as magyar kereskedelmi törvénynek, amelyet úgy jellemeztem, mint az egyik legliberálisabbat, a budapesti egyetem jogi karának professzora, Apáthy volt a szerzője, a kolozsvári egyetem jövendő tanárának, Apáthy Istvánnak az édesapja, akit honfitársai nagy tudósnak tartottak, de akit a mi nemzedékünk mint az egyik legvadabb sovinisztát ismerte meg. Mekkora különbség két nemzedék mentalitásában! A jelek szerint a fiú nem örökölte apja liberális szellemét, vagy pedig a későbbi nemzedékek már olyan kóros légkörben nevelkedtek az egykori Magyarországon, hogy az egészen megrontotta értelmüket is, lelküket is.2 Kissé ehhez fogható, ha nem is ennyire brutális, az ugyancsak budapesti egyetemi tanár, Eötvös Loránd esete. Ha jól tudom, a Magyar Akadémiának is elnöke volt, édesapja pedig az ismert miniszter és irodalmár, Eötvös József, akit az utókor liberális és megértő szellemű emberként tart számon.

Horváth Andor fordítása

Jegyzetek

1. A román nyelv „străin” szava adott kontextusban „nem román ajkú”-t jelent (A ford.)

2. Apáthy István (1829–1889): jogász, akadémikus. Apáthy István (1863–1922): zoológus, 1891-től egyetemi tanár Kolozsváron. 1918-ban a magyar érdekek védelmében szembe helyezkedett a román hatóságokkal. (A ford.)