December 1997
Látványaink logikája

Kelemen Attila

A hétköznapok stílusai

Leíráskísérletek

A következőkben a hétköznapok esztétikájának négy olyan stílusát veszem lajstromba, amelyek közül az első három általánosan ismert, könnyen beazonosítható, citálásuk ezért már-már banális. Ezeket önkényesen bankár, techno és amerikai stílusnak nevezem. A negyedik, a szintén önkényesen elnevezett neoszecesszió rejtettebben, rafináltabban, de nyomon követhetően van jelen.

Kolozsvári, romániai, kelet-közép-európai viszonylatban ezek a stilisztikai locusok általánosan fellelhetők a mindennapi élet számtalan, itt nem citált formastílusa mellett. Elsősorban azt veszem majd szemügyre, milyen formai és „antropológiai” sajátosságok különböztethetők meg, és — bevallott redukcionizmussal — megpróbálom lényegüket egy-egy metaforában megragadni. Mint minden tipológia, ez is támadható; csak remélni tudom, hogy privát feladatkijelölésem véghezvitelén kívül másra is felhasználható.

A bankár stílus vagy az eredet

A Microsoft Windows és Office termékek vizuális alapbeállításai ezt a formavilágot tükrözik, hasonlóképpen az internetes keresők nagy része. Az SZDSZ a legutóbbi választásokon jellegzetes, ide tartozó arculattal nyert bizalmat, a szándékok szintjén az itthoni kampányban az RMDSZ is ezt a formavilágot szerette volna érvényre juttatni. A bankok, nagyobb alapítványok, értékjegy-ügynökségek, ügyvédi irodák, nagyobb cégek, magánközjegyzők leginkább e stílus elvárásai szerint tervezik meg külső és belső arculatukat. Ennek érdekében olasz irodabútorokat vásárolnak, nemegyszer örök életű poliészter növényeket. Az alkalmazottak a Steilmenn-kollekciókból öltözködnek, apró maroktelefonnal szerelkeznek fel, iskolázatlanabbak pomádézzák fürtjeiket. A «posztmodern» dandy, a modern boulevardier eleganciája ez. Általános: minden az euritmika, a harmonikus formakezelés szerint van elképzelve és megvalósítva.

A hangsúly nem annyira a testeken, mint az arcokon van. Ezek legyenek markánsak, minden technikai kérdésre barátságosan semleges technikai válaszokkal kecsegtessenek. Nem többel. Jellegzetesek a finom ívű, de határozott szemüvegkeretek.

A bankár stílus színei szempihentetők, a kék, fekete és szürke különböző árnyalatai dominálnak. Látva látszik, az eurokraták is ezt a forma- és színvilágot választották. A nyomtatványokon használt raszterek óvatosak, a platformok és bútorok ergonomikusak, de a mokettek furcsamód nincsenek mindig a legjobban rögzítve. A stílus leggyakrabban használt betűtípusai az Arial, Tahoma, New Times Roman, Fujiyama 2, mindez középméretben, általában a vékony, de könnyen olvasható talpas betűk. Legyen minden szembarát és érthető, az esetleges gigantománia is szembarát és érthető.

Tünetértékű, ahogy a térnyúlványokat mindenáron ésszerűen és tetszetősen igyekeznek berendezni. Sajátos módon a tükrök egyáltalán nem honosodtak meg. Innen látszik a stílus antibarokk, puritán mivolta. Ez nem a fényűző hotelek csillogó fény- és tükörvilága. Nem okvetlenül energiatakarékossági okokból a jól fókuszolható kis reflektorok a kedveltek; ez a bankár stílus lényegéből, az ésszerűség-igényből következik. Az, hogy a nem félreeső helyeken ritkák a tükrök, hogy ennek a stílusnak nincs szüksége tükrökre, azt eleveníti fel, hogy ez egy tárgyra irányuló, párhuzamos világok betükröződése nélküli, holdon inneni világ.

A bankár stílus a jómód, megbízhatóság és nem utolsósorban a határozottság, a legmagasabb lehetséges hivatali elegancia stílusa. (Az olcsóbb árfekvésű, de hasonló ambíciójú kellékek más esztétikai minőséget hoznak létre: a hittérítő és porszívóügynök stílusát.)

A bankár stílus nem a vulgárisan ultramodern hivatalok és hivatalnokok, a japán sararik stílusa, merthogy belsőépítészeik előszeretettel használják a neoklasszicista tereket is. Ide tartozik, hogy az emblémákban, fejlécekben gyakran látható történelmi formaelemekkel való patinázgatás teljesen bevett, mint ahogy az is, hogy ha több mint százéves intézményről van szó, törvényszerűen szerepel rajtuk az alapítási év. A jubileumok számon tartottak, megünnepeltek, közhírré tettek. De ez a diszpozíció nem a klasszicizálás vagy a nosztalgia jele, de nem is a juppi életforma kiüresedésének tünete. Ellenkezőleg, a fundamentum felmutatásáról van szó: a biztonság, a formai előkelőség, a megbízhatóság, a nyugalom, az ésszerűség, a tükrözhetetlenség mind annak jele, hogy ez a stílus a centrumtudat, eredettudat stílusa is egyben. A felsoroltak egytől egyig az eredet immanenciájának tanújelei.

A techno stílus vagy az álmodó hús

Nem a technokratából, hanem egy en vogue popzenei irányzat nyomán. A megismerés logikája felől két előzménye van, és a harmadikban jön létre maga a stílus. Az első a gépek, számítógépek és különböző berendezések, tulajdonképpen a specifikus megismerés kelléktárának világa, a második mindaz, amit ezek az eszközök szimulálhatnak, a szükségletspecifikus, erős ingerű virtuálvilágok. A harmadik ezek egymásra tolódása, ebben jön létre a stílus maga: a gépekkel létrehozott és gépeket tartalmazó álvilágok világa. Vegyük sorra.

Az első, többnyire a tulajdonképpen nemzedéki naiv technománia terrénuma, a számítógépek és az ide tartozó számtalan krékeri kellék szubkultúrája. Adott a terminálok szilícium-esztétikája, a függvények, traktálok, technikai rajzok, gépi „bip-bip”-ek, áramkörök, érthetetlen paraméterek, a technoform betűtípusok. A második a virtuális, kibernetikus világ, amely a gépekkel létrehívható, amely olyan nyúlékony és erős tonalitású, mint egy LSD-mámor. Külön kell választani tehát azt, mivel, és azt, mit. Ez itt a „mit”. Itt születtek, platonikusan szólva, a látszat látszatainak látszatai. Ami a lefolyást illeti, ugyanazon „paradigmán” belül nagyon különbözhet, akár ellentétes is lehet: a) az ingerek erősek, a színek „tubusiak”, a kontrasztok élesek, pszichikai becsapódásokat gerjesztenek; vagy b) az ingerek fokozatosan nőnek, sok az árnyalat, a cél a hosszan tartó, sokáig megmaradó vízió.

Az eredmény — és itt válik a fenomén stilisztikai fenoménné — a valószínűtlen, parahiteles gépi terek stílusa, a techno stílus. Ide tartozik a legtöbbet nézett popzenei tévécsatornák futurisztikus képisége, a legtöbb számítógépes akciójáték és szimulátor grafikája, a főleg japánok által készített számtalan animációs film, a technó zenekarok plakátjai stb. Megemlíthetőek az öltözködés sajátos techno vonalai, amelyek a kellékek arzenálja miatt offenzíveknek hatnak. A tipográfiában a raszterek egymásba folynak, gyakori az öncélú, olvashatatlan felirat, az indokolatlannak tűnő technikai rajz. Általánosan jellemző, hogy sokkal több a felvonultatott képi információ a befogadhatónál.

Egy ideig várnunk kell, hogy a jó ízlés felfedezze önmagát, referenciák, klasszikusok, instanciák teremjenek, stilisztikák konszolidálódjanak, és ez minden bizonnyal a stílus gyengülését, esetleg újraformálását hívja majd elő. A technika rafináltabban fordul a humánum ellen, mint ahogy azt Heidegger vagy Dürrenmatt elképzelte, ez egy kapkodó stílus, a képek mögötti képek mámora hívja életre és tartja fenn és talán fárasztja ki.

A techno stílus jellegzetes műfaja a követhetetlen, sztroboszkópszerű klip. Általában az „effektek”. Effekt az a jel, amely sem önmagában, sem valahova behelyezve önmagát sem, mást sem jelent. A képi zsúfoltságot tetőzi, hogy a releváns és irreleváns jelek nehezen vagy egyáltalán nem különböztethetők meg; ebben a formavilágban sem az aranymetszés, sem a balról jobbra olvasás nem szabály.

A techno stílus az erős ingerek és mindenféle mámorok stílusa, a virtualitás epikureizmusa, az álmodó hús formai megnyilatkozása. Egyelőre jellegzetesen generációs, következésképpen egy időben jelenthet kezdetet és véget. A fiatal virtuális gyarmatosítók antropológiai leírása nem adható meg, a hálózaton álneveket használnak, egysoros leveleket írnak, amelyekből semmi nem tudható meg. A közeg lényege, hogy állandó mozgásban van, minden pillanat hiteles és egyben hitelvesztett azáltal, hogy még hitelesebb vagy hitelvesztettebb pillanatok eljövetelével biztat. Szerepjáték, arckeresés és vesztés ideális terrénuma ez, ahol a szilícium eszközök társakként legitimizálódnak, így kerülnek bele a mindennapi élet hús-vér formavilágába.

Az amerikai stílus vagy a többlet

A tömegstílus par excellence. Úgy szokás tartani, a) amerikai vívmány, b) az amerikai fogyasztói utópia tehető érte felelőssé. Az amerikai nép pszichéje nélkül is működő nemzetközi stílussá vált. A szenzációk, együgyű nagy igazságok tömegstílusa a többlet metaforájával írható le. Ez hívja létre a fiúegyütteseket, a reklámok teljesen megszokott és elfogadott őszintétlenségét, a hatalmas betűkkel szedett könyveket, a pozitív gondolkodást, a sikeres emberek mitológiáját, a költséges polgári rossz ízlést. A jó minőségű giccsek stílusa ez, tulajdonképpen az egyetlen momentum, amikor a giccs stílussá válik. A Herbelife, Sooters, Amway jellegzetes, formailag nagyon markáns világa ez. Az első (nr. 1.), a legújabb (new), az igazi (real), a legjobb (best), a ne feledd (do not forget), a most hívd fel (call now) feszültsége hívja elő, tartja fenn, egyszóval az a feltételezés, hogy a világ örök fejlődésben van, és nem elég ezzel csak számot vetni. Ide kívánkozik, hogy voltak jelentős görögök, akik sem az efféle fejlődéssel, sem a szabad önrendelkezéssel nem voltak tisztában. Ezért nem építették az Akropoliszt kisebbre, a színházat pedig nagyobbra.

Ami mindebből bárhol megfigyelhető: a vastag betűk, a tárgyak legjellegzetesebb oldalát mutató illusztrációk, a kiemelt, aláhúzott, bekeretezett szövegek. A csomagolások mindig jóval nagyobbak, mint ami benne található, a hirdetések magától értetődően túloznak, a mosolygó arcok a boldogságot ígérik. Az élet egy bármelyik pillanatban kiváltható bérlet a boldogságra és boldogabbságra, külön mindenféle extrákkal.

A dolog logikájából következik, hogy az amerikai stílus a kozmikus szerénység stílusa is egyben, a nagybetűkkel, újsághír formájában közölhetőé. Az embereszmény is a többlet szerint alakul. Ami a techno stílusban szilícium, itt az a szilikon. A többletet a nők mellben, a férfiak a karok táján prezentáljak. Ez a kisemberek nagy igazságainak stílusa, de a nagy igazságok őket is nagyokká teszik. Lényege, hogy a nagy volumen előhívja a nagy formátumot, és soha nem késő nagy formátumúnak lenni. Ezúton válik minden vásárlás egzisztenciális tetté, a nagy vásárlásban pedig a nagy egzisztencia csúcsosodik ki

A neoszecesszió vagy a jelenvesztés

Ha a származást tekintjük, kezdetét az emlékezésben találjuk meg. Emlékezés, tegyük hozzá, sokféle van, szűkítsük hát a fogalmi kört: a) ez az emlékezés nem felelevenítés, hanem képzelgés, b) nem a dialektikás elhagyással megőrzés, c) nem visszavágyódás, nem nosztalgia, d) nem historizálás. De melegséggel, akár szeretettel történik, azzal a szeretettel, amely elnéző és épp ezért nem elnéző, mert benne van az elnézés is. A neoszecesszió lényegi körülménye ez: az elnézés aktusa. Ezért valójában nem is hajdaniakról szól, hanem inkább arról, mennyire vehetjük komolyan önmagunkat olyan időben, amikor leszakadásról, rojtosodásról, töredezésről szokás a legtöbb szót fecsérelni.

Eddig a szűkítések. A neoszecesszió pozitív meghatározását kezdjük leíróan, villantsunk fel néhány momentumot abból, hogyan történt az 1880—1920 közötti évek újrafelfedezése, és arról, milyen utakon kerülhetett be a mindennapok esztétikájába. Az 1980-as évek elején, miután a világ „civilizáltabb” részén több konzumstílus is végigviharzott, elkezdődött a szecesszió újrafelfedezése, a formák kezdenek nagy iramban visszaszivárogni. Alá kell húzni azonban, nem arról van szó, hogy a panellakásokba íves kilincseket, tiffany csillárokat, tarka vitrail-okat kezdtek beszerelni, hanem arról, hogy sokan belátták, a régi formák az egykori, már nem funkcionális tárgyakon működnek még akkor is, ha ezeket nem rendeltetésszerűen fogadjuk ismét be: a nyomdák belle époque-os plakátok utánnyomásait kezdték gyártani, de az előszobák és konyhák díszítésére, a családi fotóalbumokba századfordulós felvételeket kezdtek gyűjteni ismeretlen emberekről, a lokálokban hely került az oroszlántalpú vaskádaknak, a régi kiglancolt vasalók, akár a nippek, és általában minden ancien csecsebecse elhelyezhetővé vált. A plakátok nem a Moulin Rouge hirdetései immár, a vaskádakban már nem fürödnek, a szénvasalókkal nem vasalnak. Dekorációk, hangulatfestő eszközök. Nem a lakás szentélyei, hanem hangulati kiegészítők. A neoszecesszió ott kezdődik, ahol a tárgy nem funkcionális szerepet kap.

A régi formákat aztán a populárisabb művészeti kiadók is felemlegették és kanonizálták. Például a Benedikt Taschen rendszeresen jelentet meg szecessziósokat, de a nagy példányszámot gyártó kiadókhoz hasonlóan a gótikában vagy a rokokóban már nem lát üzleti fantáziát. Külön műfajjá vált a régi életképfotókat közzétevő nyomtatott vagy digitális kiadvány is. A kiadók kiszolgálják és fenntartják a piaci igényt.

Ha az albumok lapozgatásakor magunkra is figyelünk, könnyen észrevehető, optikánk nem hasonlítható ahhoz, ahogy mondjuk a velencei kikötő hajdani megörökítéseit vagy a realista köztérábrázolásokat szemléljük. Különös ízük van ezeknek a képeknek, mondanánk, de pontosabb így: szemléletünk különösre fűszerezi őket. A neoszecesszió a sajátos befogadás karikírozása. Mert szemléletünkben van egy „gesztus”, ami a megbocsátó iróniától a groteszkig vagy abszurdig vihető,amit a szemlélt előhív ugyan, de nem tartalmaz. A groteszk, például a Kantor-féle, nem képzelhető el avittságok nélkül, a Monty Python-féle abszurd pedig a régi képek számlájára produkált gegek nélkül. Mostanában inkább a finomabb ironikus szemlélet érvényesül, gondoljunk Menzel egy-egy filmjére vagy arra, hogyan hirdeti idei őszi kollekcióját a Chanel, esetleg a kolozsvári Idea Print hirdetőmappájának fotójára. A neoszecesszió a mindennapi vizualitáson belül teret kapó formavilág, amely századfordulós motívumokhoz nyúl, de ezeket sajátosan kisajátítóan, ironikusan olvassa.

Hogy miért pont ezek az évek és nem a lovagok kora, csak találgatni tudnék. Lényegesnek inkább az tűnik, miért kerülnek ismét elő az art nouveau karakterek, miért kerülnek a nyomtatványokra ismét a hajdani tipográfiai jelek, miért rendeznek egy-egy egyetemi városban a diákok régi sanzonos mulatságokat, milyen igényre válasz a neoszecesszió. Mert igényről és nem historizálásról van szó, amit az is jelez, hogy nem a hordozók belső logikája, vagyis a tárgy elsődleges jelentése (hogy mi végre van) a fontos, hanem a szemléletünkből mellécsatoltak. Nem is a tárgyak a fontosak, hanem a motívumok. Ugyanarról tanúskodik egy sajátosan elhelyezett régi tárgy vagy egy új, neoszecessziós plakát: nem a múlt a lényeges, hanem a múlt hatása. Ezt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy mi magunk is létrehozhatjuk a specifikus belle époque illúzióit, az Adobe grafikai programcsaládban külön filterek szolgálnak a fotók patinásítására, a közepes videópultok mesterséges karcolást visznek fel egy századfordulósnak tervezett képkockára. Ezek a technológiák nem léteznének, legalábbis nem volnának ilyen könnyen hozzáférhetők, ha a neoszecessziós érzés nem volna kortárs szükséglet.

A szükséglet egyértelműen a képzettebbek, műveltebbek, ha tetszik, az értelmiségiek felől jön. A neoszecesszió a kulturális public space-ek, például mozik, kiskocsmák vagy kiadványok, mondjuk a 2000, kisnyomtatványok, bizonyos értelmiségi beszédmódok elsődleges vagy másodlagos formavilága. Ennek a formavilágnak az érvényre kerülése az értelmiségiek jelenvesztésének, pánironizálásának tanúbizonysága. Annak, hogy nincs racionális funkció, annak, hogy a hagyomány processzusa sem folyamatként, sem perként nem megoldható.