Augusztus 1997
Tamási mítosz

Papp László

A magyar—magyar sorsközösség jövője

Köszönet illeti a Korunkat, hogy „semleges” médiaközegben (1996. november) helyet adott a hazai és nyugati magyarság viszonya (néha viszálya) megtárgyalásának. A Várdy-házaspár vitaindító írása alkalmat ad arra, hogy a cikk bevezető kérése szerint „mások is kifejtsék véleményüket ebben az igen jelentős témakörben”.

Néhány gondolattal kiegészíteném az ott írottakat annak a tapasztalatnak a birtokában is, amelyet mint a Magyarok Világszövetsége Nyugati Régiója elnöke szereztem.

Kezdem azzal, amiben egyetértek a cikkírókkal. „Habár mindannyian magyarok vagyunk, a környezet hatása következtében már nem vagyunk teljesen ugyanolyan magyarok.” Persze ez vonatkozik nemcsak arra a különbözőségre, amely az anyaországbeli és nyugati magyarok között tapasztalható, hanem a Kárpát-medence országaiban idegen környezetben élőkre is. Megvallom, egyre kevésbé tartom elfogadhatónak azt a meghonosodott csoportosítást, amely három régióra (anyaország, Kárpát-medence, Nyugat) osztja a magyarságot. Sokkal reálisabb lenne a határokon belüliekről és kívüliekről beszélni, vagy a tömbben (Magyarországon, Székelyföldön stb.) és a szórványban élők eltérő helyzetét vizsgálni. Egyrészt tehát azokét, akik napjaikat, mindennapi életüket magyar környezetben élik, másrészt azokét, akik idegen közegben élnek, magyar iskolák, intézmények, szervezetek nélkül. Ez utóbbiak magyarsága csupán „vasárnapi”, hiszen hétköznapjaikon más nyelven, idegen környezetben működnek. E két csoport fejlődésbeli különbsége az, amire figyelmet kell fordítanunk, hogy a teljes magyarmagyar valóságot és viszonyt megérthessük.

A szétszórtságban élő „szórvány” az értelmező szótár szabatos meghatározása szerint egy „idegen nyelvterületbe elszórtan beleékelődött kisszámú, más nyelven beszélő család, kisebb csoport”. Nyilvánvalóan ezek nemcsak önmagukat képviselik, hanem egy etnikai közösséget, annak tulajdonságait, erényeit és hibáit is. Beke György mutat rá egy tanulmányában, hogy a szórványban élők közötti összetartó erő mindég a tudatosan átélt sors, amit valakinek példaadóan kell vállalnia. Azokról van itt szó elsősorban, akik ezt a vállalást a nyugati országokban teljesítik.

Nemcsak Magyarországon és a Kárpát-medencében változott meg a világ a nyolcvanas évek vége óta, a nyugati emigráció életében is sok minden megváltozott. Olyannyira, hogy többé nem beszélhetünk emigrációról, még kevésbé politikai emigrációról. Külföldön élő magyarok vagyunk, és ráébredtünk arra, hogy a politikai véleménykülönbségeken túl ami a dolog természetéből adódóan mindég fenn fog állni egyek vagyunk magyarságunkban, kultúránkban, a nemzet egésze iránti aggódásunkban. Kifejezi ezt például itt az Egyesült Államokban az, hogy a Világszövetség Amerikai Tanácsának négyéves munkája eredményeképpen nincs többé belviszály az amerikai magyarok között. Tagja vagy jóindulatú támogatója ennek az Amerikai Tanácsnak magyar Amerika összessége, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségétől (MHBK) a Magyar Zsidók Világszövetségéig, társadalmi, egyesületi, egyházi és egyéni alapon. Ez az egyetértés teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a „sikeres” magyar származásúak New York állam kormányzójától a Nobel-díjas tudósokig éppen úgy otthon érezhessék magukat a Magyarok Világszövetsége közösségében, mint az amerikai magyar közélet „napszámosai” vagy a magyarságukat már idegen nyelven megélő fiatal generáció tagjai. Jól illusztrálja ezt a sikeres folyamatot, hogy az 1984-ben kétfelé, majd 1989-ben háromfelé szakadt 90 éves Amerikai Magyar Szövetség a Magyarok Világszövetsége egyik alapítója 1997-ben újraegyesült, hogy méltó partnerként vehessen részt a magyarmagyar együttműködésben.

Nem jelenti ez azt, mintha minden rendben lenne a világban szétszórt magyarok házatáján. 1981. március 15-i beszédében New Yorkban Csoóri Sándor Adyt idézve azt olvasta a nyugati magyarok fejére, hogy „még a templomot sem építettük fel”. Mármint a magyar összefogás, egység, együttműködés templomát. Ha hozzá is kezdtünk a templom alapjai lerakásához, sok-sok téglát kell még leraknunk, amíg katedrális lesz belőle. Igaz, egy-egy színes üvegablak már készülőben van. Így a magyar származású fiatalok dolgát munkáló Magyar Ifjak Világfóruma vagy az amerikai kormány és törvényhozás előtti magyar érdekek szószólójának szerepét vállaló Magyar Emberjogi Alapítvány (HHRF) és újabban a Magyar Amerikai Koalíció.

Visszadobhatjuk a labdát a Magyarok Világszövetsége térfelére is. Annak lenne igazán a dolga, hogy a magyarmagyar viszony és együttműködés ügyét tisztába tegye. Erre nem került még sor, nem adódott alkalom az 1992-es újraalakulás óta. A három régió azonosságának és egymás segítésének hangoztatása mellett még nem jutottunk el oda, hogy amúgy istenigazában megvitassuk: mi a célja, feladata, különleges kötelessége a három régiónak egymás, illetve az összmagyar nemzeti érdekek iránt.

Egy lehetséges válasz erre a kérdésre az lehet talán ez volt Perényi Zsigmond és Teleki Pál alapítók gondolata is —, hogy a magyar közegben élők segítsék a szórványban, idegen közösségben élőket magyarságuk megtartásában. Nem kis feladat ez, ha számba vesszük, hogy az ún. „15 milliós magyarságnak” legalább egynegyede él a szétszórtság állapotában. Ezek iskolázottsága, szakmai nyelve, környezeti kapcsolatai nem magyarul alakulnak. Egy-két generáció még valahogy megtarthatja magyarságát, azután az külső segítség nélkül csak a gyökerek emlékévé halványul. Ez nemcsak két és fél millió magyar lemorzsolódását jelenti, hanem azt is, hogy a magyar érdekek elvesztik szószólóik nagy részét a világban. Nehéz elhinni, hogy ez a szempont milyen kevés megfontolásban részesül azon a Magyarországon, amely ezerszer elsírja, hogy a trianoni tragédiában milyen szerepet játszottak a környező népeknek a nyugati politikai életbe épült képviselői (Masarik, Benes).

Mulasztás terheli ezen a téren nemcsak a magyar kormányt, hanem a magyar társadalom egészét, a társadalmi szervezeteket, a Magyarok Világszövetségét és mindazokat, akik többet tudnának tenni a mintegy két és fél millióra tehető magyar és magyar származású szórvány megtartásáért.

Tévedés ne essék, nemcsak az amerikai, ausztráliai, svédországi magyarok magyarságának megőrzéséről van itt szó. A partiumi, burgenlandi vagy bánsági magyarok veszélyeztetettsége legalább olyan nagy. Hiszen nemcsak a connecticuti magyar templomokban csökken a magyar istentisztelet résztvevőinek száma, hanem a partiumi egyházakban is másfélszer annyi a temetés, mint a keresztelés. És ez nem demográfiai kérdés. Ez nem az „elnémuló harangok” kongatása. Ez a magyarmagyar sorsközösség vállalásának, tudatos ápolásának a kérdése.

Mi tehát a teendőnk? Elsősorban a jövőt kell biztosítani azáltal, hogy a most felnövő második és harmadik generációt bekapcsoljuk a magyar szervezetek, egyházak munkájába és vezetésébe. Nagy büszkeség számomra az általunk kezdeményezett Ifjak Világfóruma sikere. Az ott összejött fiatalok fogják biztosítani, hogy a jövőre hatvanéves Világszövetség munkája tovább folytatódjék. Ők fogják megőrizni a szórványban élők magyar öntudatát és kultúráját. Ha ez nem történik meg, ha ők nem lesznek sikeresek, örökre elvész a nagy olvasztótégelyben a már említett, a világ közvéleményét befolyásolni tudó magyar érdekképviselet is.

Másodsorban meglévő értékeinket kell védeni, megőrizni. Évtizedek alatt a nyugati magyarság olyan kapcsolatrendszert épített ki országaiban, amely felmérhetetlen erkölcsi tőkét jelent az anyaország számára. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország megbecsülése, értékelése ma a világpolitikát befolyásoló tényezők előtt olyan magas, mint amilyen aligha volt még a történelem során. Ezt az erkölcsi tőkét kell kamatoztatnunk még fokozottabban. Gondoljuk meg, milyen valós nemzeti érdek az, amikor a kettős kultúrában felnövő, más nyelveket anyanyelvi szinten beszélő, a világpolitikát befolyásoló országokban szavazó és így ott politikai tényezőként számító magyarok felemelik szavukat a magyarországi és környező országokban élő testvéreik érdekében és védelmében.

Harmadszor azt kell megállapítanunk, hogy kinek mi a szerepe és felelőssége ezeknek a feladatoknak az elvégzésében. Nekünk, a ma vezető szerepben lévők nemzedékének nincs sok időnk és lehetőségünk arra, hogy mulasztásunkat bepótoljuk. Ma kell cselekednünk. Remélem, lesz „ész, erő és szent akarat” Magyarországon ennek a munkának a vállalására.