Augusztus 1997
Tamási mítosz

Grúber Károly

A Blair-jelenség, avagy mennyire baloldali a brit Munkáspárt?

Amikor 1960-ban Daniel Bell megírta a mára már társadalomtudományi klasszikussá vált művét, Az ideológia végét, 1 nem is sejthette, hogy harminc-egynéhány év múltán alaptézisei fontosabbak lesznek, mint valaha. A politikai értékek „posztmodern vásárán” a hagyományos értelemben vett baloldali és jobboldali értékek egyre kevesebbet jelentettek a ma választóinak és politikai pártjainak. A ma oly divatos politikai pragmatizmus jegyében, mely nem tűr el semmiféle földtől elrugaszkodott, absztrakt politikai elveket, a politikacsinálók az adott gazdasági és politikai konstellációk függvényében cselekszenek. Sokan, köztük olyan híres társadalomtudósok, mint Jürgen Habermas2, Fehér Ferenc és Heller Ágnes3, azonban hangosan tiltakoztak a posztmodern kor e sokszor a felvilágosodás dogmatikáját is elfelejtő pragmatizmusa ellen. A legtöbb kritikát valószínűleg Richard Korty4 „posztmodern neopragmatizmusa” váltotta ki, Ronald Dworkin5 kritikája szerint Rorty munkássága már-már a moralitás elleni bűnténynek tekinthető. „Meglátásunk szerint azok a morális és etikai elvek, amelyek alapján élünk a modern társadalmakban mint például hogy a szexuális zaklatás vagy a faji megkülönböztetés morálisan elítélendő, alapvetően igazak, és azok az elméletek, amelyek azt állítják, hogy más korok vagy más közösségek morális elvei különböznek a miénktől, alapvetően hamisak.”

Amint e rövid elméleti bevezetés is sejteni engedte, a politikai pragmatizmus és az „ideológia vége” tézisek korántsem vitamentes témák, azonban a politikai elemzőnek világosan kell látnia a politikai valóságot, sokszor túllépve az értelmiségi elefántcsonttornyok elméleti vitáin. E szemléletmód jegyében világosan kell látnunk, hogy a valóságban igenis láthatóak a hagyományos politikai ideológiák érvényessége elhalványodásának jelei. Ezeket a folyamatokat jól példázza a brit Munkáspárt, amely Tony Blair elnöksége alatt radikális változások során ment át.

Tony Blair 1994-ben a tragikusan fiatalon elhunyt skót John Smith helyét vette át a Munkáspárt vezéreként. Az 1992-es választások elvesztése miatt demoralizált Munkáspárt John Smith vezetése alatt már elkezdte a párt újjáépítését, azonban a Tony Blair-féle „új” Munkáspárt programjában érte el a csúcspontját a párt „paradigmaváltása”. Ennek a „paradigmaváltásnak” végső célja az, hogy a Munkáspárt ne csak képes legyen átvenni a 17 éve kormányzó konzervatív párttól a hatalmat, hanem az is, hogy a jövő esetleges munkáspárti kormánya képes legyen megtartani a hatalmat két teljes választási cikluson keresztül, ezzel mintegy új alternatívát adni a thatcheri „neoliberális” koncepcióval szemben.

A következőkben Tony Blair néhány beszédének elemzésén keresztül megpróbáljuk megmagyarázni a Blair-jelenséget és az „új” Munkáspárt bonyolult és sokszor ellentmondásos kapcsolódási pontjait a hagyományos baloldali értékrendhez. Néhány idézet Tony Blair beszédeiből: „A társadalom jellege megváltozott, a régi osztálytársadalom felbomlott, ez azt jelenti, hogy ha a baloldal választási többséget akar szerezni, akkor a hagyományos szavazóbázisán is túl kell lépnie.” „...A társadalmi cselekvés eszméje ma már túlságosan kötődik az erős központi államhoz. A párt, amely egyszer azért jött létre, hogy társadalmi változásokat érien el, mostanság fél önmagát megreformálni.”6

E sorok is kristálytisztán mutatják Tony Blair kampányának fő vonalait. Blair harcba száll a párt modernizálásáért, legelőször a pártalkotmány egyik legfontosabb paragrafusa, a 4. paragrafus ellen indít támadást, ugyanis ez mondja ki a köztulajdon felsőbbrendűségét a magántulajdonnal szemben. Nem vitás, a hagyományos brit baloldali értékek alappilléréről van szó. Blair machiavellista módon, ravasz politizálással, a média teljes kihasználásával és a frakciók kijátszásával indít harcot a 4. paragrafus ellen s így közvetlenül a párt hagyományos erői, a szakszervezetek ellen. Sok szigetországbeli politikai elemző szerint Blair módszertana már-már az 1980-as évekbeli Thatcher-féle szakszervezetek elleni háborúkat idézi... Szimbolikus Blair győzelme a 4. paragrafus körüli csatákban, hiszen ezzel mintegy előrevetítette a Munkáspárt átalakításának útját.

Mindenesetre a brit Munkáspárt, amely hosszú ideig a kontinens baloldali pártjaihoz képest jóval radikálisabb baloldali eszméket képviselt, mára az egyik legcentristább baloldali párt Európában. Sokan ma már példaként említik a Munkáspártot, amely sikeresen újította meg magát (megjegyzendő, hogy a Blair vezette Munkáspárt 1997. május 1-jei átütő sikerei után a szociáldemokrata pártok Európa-szerte követendő példaként emlegették a brit Munkáspártot).

A hagyományos baloldali gazdaságpolitikai dogmák bírálatában Tony Blair pragmatizmusa odáig ment, hogy nyíltan elfogadott jó néhány konzervatív gazdaságpolitikai elvet. “Az infláció fékentartása kemény makroközgazdasági eszközökkel még annál is fontosabb, mint ahogyan azt a konzervatív párt állítja.”7

Természetesen ezen neoliberális elvek elfogadása nem jelenti a baloldali elvek teljes feladását. Blair programja továbbra is elfogadja azt a tényt, hogy az állam speciális területeken ellensúlyozza a piac működését. Ez az állami beavatkozás azonban nem a hagyományos jóléti állam állami beavatkozása, sokkal kisebb mértékű, és a beavatkozás más eszközeit használja.

A munkanélküliség kezelése tipikusan állami beavatkozást igénylő szektor, a hagyományos jóléti állam nagylelkű segélyrendszerek fenntartásával próbálta a problémákat orvosolni, míg az „új” Labour gazdaságpolitikája az átképzési alapok megszervezésével, valamint rövidebb időtartamú és kisebb mérvű segélyek kifizetésével kezelné a problémákat. Ennek megfelelően nem elfogadható a blairi Munkáspárt számára a konzervatív gazdaságpolitika, amely ugyan kivonul a segélyezésből, de emellett a piacra bízza a munkanélküliség kezelését és az átképzést.

Az Európa-szerte tartósan magas munkanélküliségi ráták és az Európai Unió gazdaságpolitikai patthelyzete az egyesített valuta kérdéseiben mind érdekesebb kontextusba helyezi a brit Munkáspárt gazdaságpolitikai elképzeléseit. Tony Blair zárszava hűen fejezi ki az új gazdaságpolitika lényegét. “A ma Munkáspártja már tudja, hogy az adócsökkentés és a hatékony közszolgáltatások a gazdasági eredményektől függenek, és nem lehet őket ezektől függetleníteni. A kedvező adórendszerű gazdaságot mindig megelőzi a gazdasági siker.”8

Ma már közhelynek hangzanak a gazdasági folyamatok globalizálást leíró és a hagyományos nemzetállam gazdasági és politikai szuverenitását korlátozó tényezőket magyarázó elméletek. A Tony Blair-féle Labour vizsgálatakor azonban kézenfekvőnek tűnik e témakör vizsgálata is.

Közismert, Nagy-Britannia a konzervatív uralom alatt mindig az integráció mélyítése ellen lépett fel, sokszor kihasználva a kormányközi rendszer adta vétójogot. Mi több, a Major-kormány távol maradt a maastrichti egyezmény szociális megegyezésétől is. Ennek megfelelően az Európai Unió más tagországai remélik, hogy a közeljövő esetleges Blair-kabinetje nagyban elősegíti az integrációs folyamatokban az előrelépést. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a maastrichti szerződés szellemi szülőatyja a francia szocialista politikus, Jacques Delore volt, és a federalista Európa modellje sok tekintetben baloldali koncepció. A szocialista frakció az Európa Parlament legerősebb frakciója, és nem kevesebb mint 11 tagországban szocialista, illetve szociáldemokrata irányultságú kormány van uralmon. Ezen tények fényében különösen érdekes megvizsgálni Blair Európa-politikáját.

A Munkáspárt az 1970-es évek elején nyíltan az európai közösségi tagság ellen lépett fel. Az elmúlt 17 év konzervatív kormányai alatt a Munkáspárt álláspontja azonban lényegesen változott. Ma már Blair vezetése alatt nyíltan integrációpárti. „Az Unió segített békét teremteni. Az Unió hatalmas piacokat teremtett, és a világkereskedelem központi tényezője napjainkban. Az izolacionizmus mind Nagy-Britannia, mind az Unió számára katasztrofális lenne.”9

De a blairi beszédek Európáról bővelkednek kritikus felhangokban. Blair élesen bírálja a Nagy-Britannia számára oly hátrányos közös agrárpolitikát, a közösségi intézmények bürokratizmusát és legitimációs problémáit. A Labour Európa-politikájának azonban fő része a szociális politika, és a munkanélküliség elleni küzdelemre épül. Blair több beszédben is kijelenti, hogy egy esetleges Blair-kormány azonnal csatlakozna a maastrichti szociális szerződéshez. Az egységes valuta körüli vitákban azonban rendkívül óvatos álláspontot képviselnek, nem mindenáron támogatják a valutát, félvén az esetleges negatív gazdasági következményektől (a növekvő munkanélküliség stb.}. A nemzeti vétójog fenntartása a kulcsterületeken adózás, biztonságpolitika, határőrizet stb. központi része az „új” Munksápárt Európa-politikai koncepcióinak. A hagyományos amerikaibrit kapcsolatok ápolása is szerves része a Blair-féle külpolitika-koncepciónak.

„Amerika kulcsfontosságú az európai biztonság tekintetében. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok mindig egymáshoz fognak fordulni válság idején. A hagyományos amerikaibrit barátságnak összekötő szerepet kell betöltenie Európa és Amerika között.”10

Összességében úgy tűnik, hogy a Munkáspárt Európa-politikája valóban „eurooptimistább a Major-kormányénál, azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a hagyományos brit külpolitikai elveket (nemzetállami önállóság, hagyományos atlanti orientáció stb.), amelyeket a blairi koncepció teljes mértékben figyelembe vesz. Ezek alapján nem várható igazi gyökeres változás Nagy-Britannia euro-politikájában egy esetleges kormányváltozás esetén sem 1997-ben.

Az Európai Unió és a nemzetállamok hatáskörének vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a brit alkotmány és államforma kérdését sem. Ahogy már említettük, a hagyományos nemzetállam és a parlamenti szuverenitás elvei mind a mai napig szerves részei a brit politikai közgondolkodásnak. Ebből a szempontból is érdekes Nagy-Britannia ún. „állam nélküli nemzeteinek” (skót, walesi, ír) kérdése. E tanulmány rövidsége miatt főleg a skót példával fogunk foglalkozni.

Ahogy már említettük, az Edinburghben született Tony Blair elődje a Munkáspárt élén a skót John Smith volt. Az a Smith, aki halála napjáig teljes mértékben támogatta a devolúció, illetve decentralizáció elvét, ami Nagy-Britannia államformájának és alkotmányának nagymérvű megreformálását jelentené. Eszerint az ország régiói parlamentet kaphatnának, Skócia esetében adóbehajtási joggal, és ezen regionális parlamentek léte a központi westminsteri parlament feladatkörének csökkentését jelentené. A Munkáspárt radikálisabb, republikánusabb köreiben még az alkotmányos királyság és a Lordok házának eltörlése is szerepelt. Összességében azonban a smithi Labour első számú tervei között szerepelt legalábbis a királyság és a lordok alkotta felsőház jogainak drasztikus csökkentése is.

Skócia számára különösen fontosak a devolúciós tervek, történelmileg Skócia az Act of Union (1707) révén szerződéses úton feladta államiságát, megtartva azonban saját oktatási, jogi rendszerét és saját egyházát (Church of Scotland), hiszen az említett történelmi alkotmányos megoldás ma már nem képes megválaszolni az újraéledő skót nacionalizmus kihívásait, mely jóval több önrendelkezési jogot kíván.

A skót kontextusban azonban a devolúció nem az egyedüli politikai eszköz az önrendelkezési jogok kiterjesztésére. A Skót Nemzeti Párt (SNP) kampánya, „Függetlenség Európában” (Independence in Europe) napról napra népszerűbb. Az SNP vezető teoretikusai felismerték, hogy a nemzetállami szuverenitás eszméje nagymértékben korlátozódik a globalizáció korában, különösen olyan kis nemzetek esetében, mint Skócia. Ennek megfelelően önrendelkezési koncepciójuk a jövő független Skóciáját mint az Európai Unió teljes jogú tagját képzeli el, elfogadván ezzel az Unió nemzetek feletti szerveinek és jogrendszerének nemzetállami jogköröket korlátozó szerepét. Szerintük így Skócia követni tudja az Unió olyan sikeres kis nemzeteit, mint Írország vagy Dánia. Az ír példa különösen attraktív a nemzeti párt számára, hiszen az ír mint Anglia árnyékában élő kis nemzet valóban bámulatos fejlődést tudhat maga mögött az elmúlt húsz évben. Az Unió strukturális segélyalapjai segítségével Írország kisebbfajta gazdasági csodát vitt végbe, az Unió periferiális kis nemzetéből dinamikusan fejlődő gazdasággá vált. Írország gazdasági függősége Angliával szemben már a múlté, az előrejelzések szerint Írország relatív nemzeti összterméke 2010-re meghaladja Nagy-Britanniáét. Tehát sok skót számára az ír példa követendőnek tűnik, és végső soron a Skót Nemzeti Párt koncepciója is ezt a logikát követi. A Nemzeti Párt másik érve a „Függetlenség Európában” koncepció mellett a következő: mit ér Nagy-Britannia föderalizációja, ha a közeljövő Európai Uniója fokozatosan átveszi a makrogazdasági, kül- és biztonságpolitikai döntéshozás jogkörét? Más szóval: mi lenne ebben a politikai helyzetben a westminsteri parlament szerepe?

Skócia szavazóbázisa az utóbbi évtizedekben Angliától eltérően stabilan a balközép felé hajlik. Az utolsó, 1992-es választásokon a Labour 39%-ot kapott, míg a nemzeti párt 21, 5%-ot. Ha beleszámoljuk a baloldalhoz közel álló Liberális Párt 13, 1%-át11, akkor megállapíthatjuk, hogy a skót szavazók közel 3/4 (!) része baloldali vagy balközép pártokra szavaz. Sokan meglepődhetnek azon, hogy a nemzeti pártot baloldali pártként vettük számításba, hiszen azt hihetnénk, hogy a nemzeti pártok általában inkább a jobboldal felé hajlanak, és sokszor fordulnak etnikailag idegen állampolgárok ellen, mint ahogyan azt a Le Pen-féle francia Nemzeti Párt teszi. Am a Skót Nemzeti Párt egy mindenki által elfogadottan szocialista irányultságú párt, ahogyan a különböző pártprogramok és politikai dokumentumok sugallják. Valószínűleg a nemzeti párt gazdasági

p

rogramja, mely néhány kulcsszektor államosításáról és nagyobb állami beavatkozásról beszél, a brit Munkáspárthoz képest közelebb áll a hagyományos szociáldemokrata gazdasági dogmákhoz.

Egy esetleges munkáspárti győzelemhez szükség van a skóciai szilárd szavazóbázis megtartására, illetve további bővítésére. Mivel a brit választási rendszerben a többségi szavazási elv érvényesül, a parlamenti mandátumok számát vizsgálva még erőteljesebben megmutatkozik a Munkáspárt skóciai fölénye: 49 munkáspárti, 11 konzervatív, 9 liberális és 3 nemzeti mandátum. Érthető, hogy a blairi új Labour számára létfontosságú Skócia kérdése.

Tony Blair kezdetben nagymértékben folytatta a smithi elképzelések hagyományát. 1995 folyamán többször is kijelentette, hogy az esetleges Blair-kabinet első lépésként törvénybe iktatja a skót parlament intézményét, és kidolgozza az ezzel járó alkotmánymódosításokat. Az akkori ígéretek szerint ez a parlament nagy önállóságot élvezne az oktatásban, egészségügyben és gazdaságpolitikában, s önálló adókivetési hatalommal rendelkezne.

Ekkor úgy tűnt, ha kormányra kerül, a Munkáspárt ígéreteinek megfelelően hajtja végre a decentralizációt, és lehetőséget nyújt Skócia és más régiók számára is a nagyobb önállóság gyakorlására. Ahogy közeledtek a választások, Blair és csapata egyre kevesebbet beszélt a decentralizációról, mígnem 1996 júniusában váratlan fordulat állt be a Munkáspárt Skócia- és devolúció-politikájában. Blair edinburghi beszédében kijelentette, hogy a Munkáspárt választási győzelme esetén a skót parlament ügyét törvényhozás előtt népszavazásra javasolja. A népszavazás kérdőívein azonban nemcsak a parlament felállításának eldöntésére feltett kérdés szerepelne, hanem második kérdésként a parlament adókivetési joga és annak mértéke. Elméletileg előfordulhat egy olyan szituáció, hogy létrejönne a skót parlament adókivetési jog nélkül, azaz megfelelő anyagi háttér nélkül. Blair pálfordulása a devolúció ügyében politikai viharokat kavart, sok skót munkáspárti szavazó számára, akik bíztak a párt Skócia-politikájában és egy igazi demokratikus decentralizációban, a dolog árulásnak tűnt. John McAllion, aki a párt szóvivője volt devolúciós és skót ügyekben, azonnal lemondott tisztségéről az affért követően. McAllion nyíltan szállt szembe a pártelnök koncepciójával: „Az adó mértékének meghatározása Skóciában magának a parlament koncepciójának alapvető gondolata. Az olyan parlament, amely nem emelheti, illetve csökkentheti az adókat, nem is igazi parlament.”12

A döntés sajtóvisszhangja is igencsak negatív volt, több elemzés szerint Blair az igazi szubsztanciális decentralizáció felpuhításával egyenesen a brit állam felbomlását segíti elő. „Egy parlament adókivetési joga nélkül valószínűleg jobb helyen lenne Legolandben, mint Edinburghban, tényleg miért is nem szavaztatjuk meg embertársainkat, hogy mennyi adót akarnak fizetni?”13

Természetesen a Skót Nemzeti Párt is élénken reagált a blairi fordulatra, sajtóközleményük szerint a Munkáspárt sohasem gondolta komolyan a skót parlament gondolatát. Idézik Keir Hardie, a Munkáspárt egyik alapítójának sorait, aki nem korábban, mint 1888-ban ígérte a részleges skót önrendelkezés visszaállítását; az ígéretet azóta sem követte tett... 

Összességében talán a devolúciópolitika az új Munkáspárt legérzékenyebb pontja. Úgy tűnik, Tony Blair és csapata nem rendelkezik megfelelően átgondolt alkotmány- és decentralizációs koncepcióval. Skócia tekintetében ez valószínűleg sok szavazat elvesztését jelenti, azonban az ügy igazi jelentősége a párt hitelességének megőrzése.

Összefoglalva Tony Blair tevékenységét, megállapíthatjuk, Blair pragmatizmusa sok tekintetben igen szilárd koncepciókon alapszik, céljainak elérését igen tudatosan próbálja elérni. A média teljes mértékű Kihasználásával és a nem éppen demokratikus pártvezetői stílussal Blair mindent megtesz a párt teljes megreformálására. A Munkáspárt megújítására tett kísérlet eddig sikeres vállalkozásnak tűnik, néhány igen fontos területen azonban, mint például az alkotmányreform és a brit állam decentralizációja, sok mindent kell tennie a pártnak, hogy mint modern és hiteles baloldali pártként jelenjen meg a brit választók előtt. Zárszóként idézném a Times cínapilap szemleíróját, aki  valószínűleg megtalálta a Blair-jelenség kulcsát: „Britannia egy konzervatív ország, lassan mozdul meg, és lassan lehet megmozdítani. Baloldalinak és közben hatékonynak is lenni egy ilyen országban mindig is pragmatizmust és alkalmazkodóképességet kívánt századunk folyamán. Az ilyen baloldal az, amellyel a legjobban azonosulni lehet, az, amely belátja, hogy ha az utópiái beteljesültek volna, az maga lett volna a pokol.”14

Utóirat

1997. május l-jén a brit Munkáspárt elsöprő győzelmet aratott a brit általános választásokon. 419 (!) munkáspárti képviselő ül a westminsteri parlament kormánypárti oldalán, eközben a toryk 165 mandátumot szereztek. Ez az eredmény a Munkáspárt történetének legnagyobb győzelmét jelenti. Skóciában és Walesben, a már korábban említett „állam nélküli nemzetek” régióiban egyetlen (!) konzervatív jelöltet sem választottak meg.

Tehát az új Blair-kormány úgyszólván korlátlan politikai hatalommal rendelkezik. A következő évek meg fogják mutatni, hogy a Blair által megújított brit Munkáspárt képes lesz-e megválaszolni az írásomban említett kihívásokat.

 

 

JEGYZETEK.

1.  Danid Bell: The End of Ideology. Free Press. New York, 1960.

2.  J. Habermas: Philosophical Discourse of Modernity. Cambridge University Press. Cambridge, 1990.

3.  Fehér FerencHeller Ágnes: A Modernitás Ingája. T.-Twins. Bp., 1992.

 

4.  Richard Rorty: Postmodernist Bourgeois Liberalism. Journal of Philosophy. LXXX. 10. 583—589. — Movements and Campaigns. Dissent, Winter. 1995. 55—60.

5.  Mimeo: Ronald Dworkin: Untitled on Philosophy. Interpretation and Law. CUNY. New York, Fall. 1993. Az angol szöveg eredetije így hangzik: „We also think that the moral and ethical convictions we shape our lives around the radical discrimination and sexual harrasment are wrong — for example — are really true, and that moral opinions of other times or people are inconsistent with ours are really false.”

6.  Tony Blair: Charities Aid Foundation. Előadás. 1993. július. A szöveg eredetije így hangzik: „The changes in social composition, the break-up of the old class structure, mean that to form a new electoral majority the left has to reach out beyond its traditional base.”

A következő részlet Blairnek abból a beszédéből való, amelyet a Munkáspárt rendkívüli kongresszusán mondott. A kongresszus témája a pártalkotmány híres 4. bekezdése volt, amely kimondja a köztulajdon magasabbrendűségét a magántulajdon felett. Lényegében a 4. bekezdés elleni támadásával megindult Blair harca a Munkáspárt megreformálásáért. 1995. április 29. A szöveg eredetije így hangzik: „The idea of social action became dominated by the notion a central state. And the party that came into being to change the world became frightened of changing itself.”

7. Mais Előadás. City University. London, 1995. május. A szöveg angol eredetije így hangzik:            the

control of inflation through a tough macro-economic policy framework is even more important than the Tories have said.”

8.  Lásd a 7. jegyzetet. A szöveg angol eredetije így hangzik: „Finally, we have learned that the ability to improve public services or to cut taxation, is derived from, and cannot be divorced from economic success. A low-tax economy only if we first have a high-success economy.”

9.  Ez a beszéd Tony Blair távolkeleti turnéján hangzott el Japánban üzletemberek előtt. 1996. január 5. A szöveg angol eredetije így hangzik: „The EU has helped bring peace. It has created a vast market, it aets as a major force in world trade. A policy of perpetuai isolation would be disastrous to Britain and the EU.”

 

10.   Ez a beszéd 1995. novemberében a Time magazin fogadásán hangzott el. A szöveg angol eredetije így hangzik: “America is crucial to European security. The UK and the US will allways turn to each other in time of crisis. The relationship between the US and Britain must play a crucial role in binding together Europe and America.”

11.   Alcie BrownDavid McCroneLidsay Patterson: Politics an Society in Scotland. MacMillan. London, 1996. 8.

12.   The Glasgow Herald. 1996. Június 29. A szöveg angol eredetije így hangzik: „The power to vary the rate of taxation in Scotland is the fundamental to the very idea of a Scottis parliament. A parliament without the power to raise or to lower taxes is not a real parliament.”

12.  The Independent. 1996. szeptember 5. és 12. „Let us say goodbye to Britain” „Scotland the thwarred”. Az idézett szöveg angol eredetije így hangzik: „If a parliament without taxation powers is better suited to Legoland than Edinburgh, why not put tax to the vote?”

13.  Times Literary Supplement. Goodbye Utopia. 1996. szeptember 13. A szöveg angol eredetije így hangzik: „Britain is a conservative country, slow to move and to be moved. To be on the left (and be effective) in such a country is has been in this century a matter of incrementalism and pragmatism. It is the best kind of Left to be on: one wich saw its utopias realized would be the devil.”