Augusztus 1997
Tamási mítosz

Széles Klára

Mítosz: Költészet vagy Ideológia?

Mi a különbség mítosz, költészet és ideológia között?

Semmi! mondhatjuk szándékos kihívásként.

Ősidőktől napjainkig a legkülönbözőbb mítoszokból (egészükből és elemeikből) keletkeztek, keletkeznek költői-művészi alkotások, remekművek és gyenge minőségű darabok egyaránt. S hasonlót tapasztalhatunk mítosz és ideológia, költészet és ideológia állandó, aktív, mozgékony kapcsolataiban. Ez az összefűződés megjelenik inspirációként, ihletésként, avagy mint egyszerű átvétel. Még gyakrabban különböző transzformálással történik az egymástól kölcsönzés.

Példa lehet erre Siegfried szerepe. A germán mítoszi hős alakjának, nevének, a mitikus történetnek többféle költői-művészi megelevenítéséről tudunk, s találkozunk ideológiai alkalmazásával is. (Gondoljunk a hitleri Németországra.) Miként kerül a Siegfried név, fogalom a germán-skandináv mitológiából nemcsak a verses Eddába, középkori skandináv balladákba, majd a Nibelungenliedbe, később Wagner zenedrámáiba, hanem a nemzetiszocialista jelképek közé is, többek közt a második világháború Siegfried-vonalának névadójaként?

A 13. század előtti ősi mítosz tehát éppúgy lesz számos értékes költői mű alapja, mint ahogyan később egy ideológia tekinti magáénak, s használja fel éppen gazdag költői asszociációi, históriai-művészi patinája miatt.

Ennek a mítosznak az ideológiává változtatásáról értékes feljegyzés áll rendelkezésünkre. Szerzője az a neves kortárs filozófus, aki különös gondot fordított éppen a mítosz, mitizálás, szimbolizáció kérdéseire: Ernst Cassirer. Ő a „politikai propaganda művészetének” nevezi az ideológiát, szinonimaként a „politikai mítosz” kifejezést is alkalmazza.1 1945-ös írásának címe is meghatározó jellegű: „Modern politikai mítoszaink technikájáról” beszél. Arra hívja fel többek között az olvasók figyelmét, hogy például a Siefried név Siegerfried változatban való szerepeltetése fontos ideológiai különbség, az adott történelmi kontextusban: SiegFried (győzelem - béke) egyes számban a német nép győzelmére, békéjére vonatkozik. Ezzel szemben a Sieger — Fried többes száma utal arra, hogy ez nem egy, nem egységes nép győzelme, hanem többeké, az „idegen nemzeteké”, s ezek „különböző rasszok heterogén egyvelegét” képviselik. Példaként idézi a szerző ezt annak felmutatására, hogy az ideológia akár „egyetlen szótagba” is képes belesűríteni „az emberi szenvedélyek egész skáláját”. Az ember, aki ezeket a szavakat kikovácsolta, „a politikai propaganda művészetének mestere” — állapítja meg.2

Nem nehéz közelebbi, hazai példát találni. Mindnyájan emlékezhetünk még a sokat idézett és ideológiai célzattal idézett Petőfi-sorokra: „Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet Isten külde / Vezérül, a lángoszlopot. / Újabb időkben Isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé. // Előre hát, mind aki költő, / A néppel tűzön-vízen át!A tendenciózus ideológiai idézés nem hagyott kétséget afelől, hogy a bibliai, keresztény mítoszra, illetve annak múlt századi költői trópusaira milyen értelemben hivatkozik. A Kánaán felé vezető út egyértelműen a kommunizmus felé vezető út jelképe volt. Arra kellett gondolni, arra volt ajánlatos gondolni. Érdekes folytatása és példája az ideológia rugalmasságának az a tény, hogy nemcsak az ötvenes években, hanem 1956 földrengése után, a hatvanas-hetvenes években is visszatér a hatalmi ideológia a mitikus és költői példa felhasználásához, csakhogy a megváltozott időknek megfelelően megváltoztatott hangsúllyal. A „hajdani”-nak tekintett, sztálinista, rákosista „Lobogónk Petőfi”-változatot bírálják, módosítják. „Nem állítjuk, hogy itt van már a Kánaán — hangsúlyozza a szónok. Majd nem kis diplomáciával így folytatja: ...de ha [...] arra törekszünk, hogy a ma, holnap és holnapután dolgozó ember békésebb, szebb, jobb életet élhessen, akkor... Petőfi szellemében cselekszünk.” S nem átallja kijelenteni — akkor már 17 évvel a vérbe fojtott forradalom után —, hogy „a hatalomra jutott nép úgy ünnepli nagy fia emlékét, hogy igyekszik valósággá változtatni a költő álmait”. Azazhogy ismét, csak most óvatosabban, burkoltabban ama Kánaán felé halad az ország. Petőfi szellemének követése pedig kifejeződik például „az internacionalista politiká”-ban, „az egyetlen igaz, helyes nemzeti politika”-ban; annak felismerésében, hogy Petőfi vágyai „valósággá váltak a Nagy Október megálmodott véres napjaiban”, amelyek „az óvilágnak romjain az új világot megteremtették” és így tovább.3 — Azért is választottam éppen ezt a példát, mert itt a felidézett helyek jól szemléltethetik mítosz és költészet szemérmetlen torzítását az ideológia érdekében. Ugyanakkor, ugyanezen az ünnepi ülésen elhangzott egy költői beszéd is. Illyés Gyula arra használta fel az alkalmat, hogy (szintén mitikus képekben fogalmazva) becsempéssze a történelem és a nép pszichikai valóságát, magát 1956-ot. Színleg 1848-ról beszél. De megfogalmazása más szellemet idéz. „Évszázados csöndes működés után a magyarság ágroskasztóan termi a remekművet, a nagy tettet, a történelmi eseményt; [...] Európa ámulva kapja fel fejét: a magyarokat már elfeledte, s most újra hősök és félistenek honfoglalását hallja és látja a Kárpátok alatt. Mire az ámulatból magához tér, s közelebbről megnézné azokat a hirtelen egekig nőtt alakokat, a szemkápráztató tüneménynek már vége is, dob pereg, kivégző sortüzek dördülnek, fekete gyászlepel hull; a nagy korszak egy óriás följajdulással befejeződött. Fő okként azért, mert a Kárpátok közt élő népek nem álltak egy táborba.”4

 

Mi a különbség tehát mítosz, költészet, ideológia között?

Miben rejlik, hol, hogyan tapintható ki mítoszváltozatok, átvételek értékes költőiségének, avagy torzításának határa? Néhány alapvetőnek vélt szempont oldaláról próbálom megközelíteni.

 

A mítosz esetében már az eredeti görög szó igei alapjelentése (müthosz = mítoszokat mondani) elárulja, hogy történetekről van szó, „különösen jelentős történetek”-ről, amelyek a társadalom „isteneiről, történelméről, törvényeiről”5 szólnak. Ezek elmondása örökölt tudás továbbadását jelenti, hídverést a hagyomány, a múlt és jelen között, ősök és utódok között. Az „antik Én és öntudata mintegy nyitva áll a múlt felé”, az antik ember példaképet „keres magának a múltban”, hogy aztán abba, „mint egy búvárharangba, belebújhasson, és így, védve és álcázva, vesse magát a jelenlevő problémába.”6

A mítosz születésétől kezdve ikertestvér a költészettel. Mint megformált elbeszélésnek „lényege a megformáltsága”, „...szabályai a költészet formális törvényei”. Platón felfogása szerint a mítoszmondás „a poézis egy faja”, a mitológia a költészet mellett és vele együtt” jön számításba 7 Mítosz és poiézisz egyaránt a „múzsai művészetek” része, s a múzsák Zeusz és Mnemoszüné gyermekei (Hésziodosz), azaz szülőanyjuk, az Emlékezet. Akár az egyes mítoszokból, elmondott történetekből kerekedett ki az összefüggő világmagyarázati rendszer egésze mint mitológia, akár fordítva;8 a mitikus elbeszélések olyan, már meglévő örökséget képviselnek, amely egyúttal élő, újraelevenedő anyagot is jelent. A felidézések során tovább alakulhat, gazdagodhat — persze szegényedhet is. A mitologemák mesemagvai istenekről, isteni lényekről, hősök küzdelmeiről új és új változatban bukkannak fel. költészet és mítosz eredete egybefonódik, mintegy közös ködbe vész. Mindkettő az írásbeliséget megelőző időkben keletkezett, forrásaik rejtélyei is hasonlóak. Egyaránt az emlékezet fontos bázisuk, hozzátehetjük: a közösségi emlékezet. Fennmaradásuk, terjedésük alapvető eszköze a szóbeli közlés, a szájhagyomány, ennek gyakori társulása az énekkel, dallammal, hangszeres kísérettel (lantos, hárfás, kobzos, hegedős stb.). Hasonló a kapcsolatuk a történetírással, a históriai emlékezettel. Mítosz és költészet hasonlóképpen s bármifajta krónikától különbözően nem tényeket, adatokat, hanem fikciókat rögzít és ad tovább szájról szájra. Legfeljebb valódi történeti figurákat, mozzanatokat is szerepeltet. Művészetek és tudományok megszületése előtti korok, a differenciálódást megelőző állapot az oka annak, hogy — mintegy mitikusan és poétikusan találkozhatunk például történelem és mítosz, történelem és költészet összemosódásával. Elég az Iliászra utalnunk, a trójai események, a homéroszi jelenkor és a görög istenek világának egybeszövődése, avagy a múlt századi romantikus eszmevilágra oly jellemző, híres Erdélyi János-féle megfogalmazásra: „Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása [...] még van egy szövétnek, mely ezentúl is világot vet az életre s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, [...] hanem az élet áll elő legsajátosabb másvilágában, a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor már lejárta idejét. Így minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok, énekek és dalokban száll firól fira, időről időre, mint szent örökség.9 A kifejezésmód metaforikussága ismét mítoszokra és poézisre hasonlóan jellemző, s legkevésbé illik az adatok tényszerű (később: tudományos igényű) rögzítésének igényéhez. Erdélyi János idézet' gondolatmenetének méltán sokat idézett befejezése pedig mintegy élő — hivatkozásokban továbbhagyományozódó — példája a mítoszi és költői képvilágok egymásba simulásának. „Tehát tanulni a népet, az életet, beállni a tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.”10 Erdélyi János hasonlaton belüli hasonlatként él a keresztény mitológiai utalással, s egyúttal mintegy mitikus szerep vállalására hívja fel a költőket.

Mitológiai és költői emlékezet egyaránt nevezhető, tekinthető egyes népcsoportok, társadalmak „poétikai tudatának”.11 S valamennyi eddig kiemelt jellemvonáshoz odailleszthetjük a „közösségi” (vagy kollektív) jelzőt. Közösségi az emlékezet, közösségi a fogantatás, a továbbélés eszköze, formája, közösségi funkciókat hordoz mítosz és poiészisz létrejötte és fennmaradása különböző stációiban. Vajon ez a szándékosan hangsúlyozott kollektív jelleg akár már önmagában is nem lenne elég ahhoz, hogy különféle ideológiák bázisa legyen? Hogy mítoszok, költészetek és ideológiák érintkezéseire gondoljunk? Azt tapasztalhatjuk, hogy az ideológia mindig nagy előszeretettel támaszkodik mind a mítoszra, mind a költészetre, utóbbinak a tágabb, korábbi, „poészisz” értelmében12 is, szoros összefüggésben a többi, más művészeti ággal: zenével, képzőművészettel, tánccal, színházzal, majd filmmel. Hogyan?

Korábban Siegfriedet, a Nibelung-mítosz hősét említettük, mint a NSDAP politikai ideológiájának, propagandájának egyik jeligéjét, mitikus győzelmi jelszavát. Nem egyedülálló ez a mítoszi hivatkozás. A germán őskor Thing-játékát is feleleveníti Rainer Schlösser, a „birodalmi dramaturg”. Nem egyszeri alkalomról van szó, hanem meghonosítani kívánt rendszeres, országos kultusz tervéről. Thing-tereket terveztek, nyitott amfiteátrumokat „tíz-, húsz-, ötvenezres igazi közönségre”. Húsz ilyen színház épült fel, és még háromszáznyolcvanat terveztek.13 Ezeknek és más, hasonló, nagy tömegnek szánt, ideológiai-kultikus előadásoknak a jellegét, hangulatát, célzatossága természetét jelezheti például a Német passió 1933 című, szintén népi, hősi mítosszal áthatott szenvedéstörténet aktualizálása, megrendezésének módja. A rendezői utasítás szerint a „földi indulóval harmonikusan egybeolvadó” „harsonák, harangok, orgonák vezették be a finálét, amelyben a színészek és közönség együtt énekelte a Horst Wessel-dalt” (SA-indulót). A nézők a Badenweiler-induló hangjai mellett hagyták el a színházat.14

Az effajta előadások nem kivételes jelenségei a hitleri Németországnak, hanem jellegzetes elemei a hatalom kezdetétől legvégéig nagy körültekintéssel megszervezett, országos, átfogó, központilag irányított tervnek. A „Harci Szövetség a Német Kultúráért” amelyet Alfred Rosenberg vezetett már a Führer uralomra jutása előtt létezett, kulturális egyesületek hálózatával együtt, mint az „új kultúrakarat letéteményese”. Hitler élete végéig tervezte a végső győzelem majdani diadalünnepét, ennek színpadi díszleteit. „Az embernek olykor egyenesen az a benyomása, mintha az egész világháborút a teátrális végkifejlet szempontjai szerint mozgatták volna!” kommentálja ezt a visszatekintő kultúrtörténész.15 A színház, a film, tér- és fényhatások, épületek, ünnepségek lenyűgöző effektusai kitüntetett szerepet játszanak. De hasonló figyelem jut a költészet, irodalom és más művészeti ágak mindennapi feltételeire is, részletekre kiterjedően, könyvkiadástól, terjesztéstől tehetségek ösztöndíjaiig. Nyílt, meghirdetett programról van szó, ahogy ezt például Goebbels a Kroll Operaházban 1933. november 15-én megfogalmazta: „A kulturális hivatások az első olyan rend, amelyet a birodalom megszervezett.”16 Azaz politikai szálláscsinálóként, ideológiai előkészítésként szerepel a MŰVÉSZET. A hatalmi törekvések szerves, elsődleges eszközének tekintették s ekként szervezték meg az így is nevezett „kulturális offenzívát”. A hadműveletek során még nyilvánvalóbb az egybehangolt párhuzam fegyveres akciók és költői „fegyverekkel” bonyolított lépések között. Főleg a háború elején a katonai hódításokat tervszerűen követte a német színházak, német zeneszerzők, német filmek áradata (és a német művészettörténészeké, akiknek az volt a feladatuk, hogy a képtárak, galériák, múzeumok értékes darabjainál kimutassák a „germán eredetet”).17 Óriási összegekkel, alapos szervezéssel gondoskodtak arról, hogy Németország minden kis zugában népkönyvtárakat, könyvegyleteket alapítsanak; hogy minden társadalmi réteg olcsó, díszes kiadású könyvekhez jusson. Országszerte irodalmi esték, felolvasások, előadói körutak, költőtalálkozók, ünnepi hetek, szavalóestek követték egymást (Gerhart Hauptmann ünneplése, a Hitlerjugend műsorai stb.). „Azt hihette volna az ember, hogy még soha nem volt ilyen költői kor” — jellemezte maliciózusan Hans Carossa.

Feltehetjük a szónoki kérdést: hát mi különbözteti meg a hagyománynak, mitikusnak, költészetinek és sok egyéb művészi tradíciónak, régi és új vívmányoknak ezt a szenvedélyes pártfogását, terjesztését bármi más, nevezetes mecenaturától; a múzsák, a művészetek, a kultúra nagy fénykoraitól akár a Mediciek Firenzéjétől?

A hitleri Reich csakúgy, mint előtte és utána sok más, hasonló birodalom, rendszerint különleges figyelmet fordít mítoszra, költészetre, művészetre, kultúrára. Nem kímél sem pénzt, sem fáradságot azért, hogy a múlt kincsei megőrződjenek, eljussanak lehetőleg minden alattvalóhoz, fényes módon, ünnepi keretek között, hatékonyan. Csupán mindig, igen szigorúan, speciális következetességgel megválogatják, irányítják, hogy mi, mikor és hogyan, kikhez jusson, juthasson tovább. Léteznek kedvezményezett és tiltott művek, szerzők. Sőt egy-egy életművön belül is megkülönböztetik az ajánlott, előtérbe állított darabokat és áramlatokat, szemben a háttérbe szorítottakkal, rosszallással kezeitekkel, netalán feketelistára utaltakkal, megsemmisítésre ítéltekkel. Céltudatosan kialakított a speciális kánon. Példánk esetében idetartozott a görög építészet, a gótika, a régi nagy német és németalföldi mesterek, szobrászok, festőművészek munkássága (például Dürer, Holbein), a reneszánsz kiemelt nagyjai (Michelangelo), Goethe művei stb. De például Kleist, Hölderlin, Novalis, Brentano, Eichendorff művei közül a kívánatosak listáján csak a természeti témájú, népies, idillikus versek kaphattak helyet. Beethoven szimfóniái közül az Eroica, a Sorsszimfónia és persze az eurofikus Kilencedik, főként az Örömóda kerülhetett a kánonba, Wagner életművéből a Mesterdalnokok és a Lohengrin.

A festők közül különös kedveltség illette az idillfestőket, a múlt századi Waldmüllert, Leiblt, Thomát, Spitzweget Az irodalmi hagyományból hasonló szempontú válogatással jelentették meg a klasszikusokat, illetve a nagy példányszámú antológiákat. Olcsó reprodukciók, albumok, művészeti kiadványok kiválasztása, anyaga ugyancsak efféle kincstári szempontokat érvényesített. A támogatott kortárs művészek, kortárs művek esetében szintén feltűnhet e preferált szemlélet azonossága. Alber Speer monumentális építészete, Arno Breker, Josef Thorak patetikus szobrai, Adolf Ziegler festményei, Gerhard Schumann, Hans Baumann és Eberhard Wolfgang Möller játékai, himnuszai, kantátái a Birodalom ízlésének megfelelő művek.

Hitler maga így fogalmazta meg szándékát: „mi majd kiszűrjük és felszámoljuk a locsogók, dilettánsok és művészethamisítók bandáit”. 1937. július 19-én az Elfajult művészet kiállítás idején hangzik el ez az eltökélt, kételyektől nem gátolt „kritikusi” vélemény.18

Vagyis: igen, jelen van a hagyomány; megőrzése, továbbvitele központilag biztosított. Csakhogy ez a hagyomány válogatott, átszűrt, mondhatnánk kasztrált. A válogatás önkényes, szándékokhoz, politikai célokhoz igazított. Ez az idomítás azoknál a műveknél is érvényesül, amelyek a valódi értékek közül kerülnek be a kánon kedvencei közé. Az életműveken, stílusokon belüli válogatás is az ideológiai cél szolgálatának jegyében történik, speciális értelmezés, átértelmezés, leszűkítés megy végbe. Többnyire az egyszerűsítés, problémátlanság jegyében (a görög kultúra sematikus felfogása, idillek és monumentális alkotások kedvelése stb.). Miközben formailag tovább él, közvetítődik a kulturális tradíció — elvileg minden változatában s hangsúlyozottan minden szinten —, aközben ennek látszata mögött voltaképpen a homlokegyenest ellenkező folyamat megy végbe: Mnemoszüné, a múzsák anyja, az Emlékezet csalárd szerepet kap. Az örökség egészének felejtése, felejtetése, felcserélése annak töredékével, voltaképpen preparált töredékével, az egész csonkított, torzított, sterilizált másával — ez az, ami történik.

A hitlerizmus példa csupán, illusztráció. Aligha szükséges párhuzamot vonni akár a Lenin-, Trockij-, Sztálin-, Mao Ce Tung, avagy Ceauşescu(„Megéneklünk, Románia!”) féle rendszerek hasonló lépéseivel. A proletkult vagy akár a szocreál már puszta fogalmaival is igen határozottan, élesen felidézheti a kasztrált hagyományt. Az indexre tett könyveket, szerzőket, neveket, fogalmakat, könyvégetéseket.

Hogy mennyire megtévesztő ez a látszat, mennyire zavarba hozó, arra példa lehet az, hogy olyan művészek estek e látszat csapdájába, mint Gottfried Benn, Ernst Jünger, Gerhart Hauptmann. S hasonló példákat említhetünk a többi, például a szovjet ideológia által sikerrel megtévesztett európai alkotóművészek köréből (R. Roland, G. B. Shaw stb.).

A „kasztrált hagyomány”, az ideológia által átszabott kulturális emlékezet (mítosz és költészet) esetében végezetül arra utalnék, hogy a valódi, az időtálló tradíció, értékes művészet alkotói, művei is éppen erényeik révén fokozottan kártékonnyá válhatnak így. Hiszen patinájuk, hitelük itt arra szolgál, hogy hitelesítsen, elfogadtasson rájuk hivatkozó, őket idéző, hatásosan előadó ideológiákat.

 

JEGYZETEK

1.      Ernst Cassirer: The Technique of Our Modem Political Myths. ln: Symbol, Myth and Culture. Yale University Press. New Haven and London, 1979. 242—267.

2.      E. Cassirer: l. m. 254—255. Hivatkozik Heinz Paechter 1944-ben megjelent könyvére: Nazi-Deutsch. A Glosary of Contemporary German Usage. Érdekes összevetésként kínálkozhat az az adalék, hogy szintén a Siegfried ilyen értelmű költői-mitikai-ideológiai alkalmazását használja fel politikai krimi céljaira Agathe Christie (Passenger to Frankfurt, 1992.).

3.  Részletek Aczél György ünnepi beszédéből. In: Az élő Petőfi. Kossuth Kiadó. Bp., 1973. Szerk. S. Nyírő József. (Petőfi születésének 150. évfordulóján). Vö. l. m. 34, 35, 36, 37, 43, 45, 46, 47.

A kiemelések persze még frappánsabbakkal folytathatóak. Például: Petőfi műve a kommunisták

és szövetségeseik mellett érvel a történelem távolából”. I. m. 47.

4.  l. m. 21.

5.  Northrop Frye: The Great Code. Magyarul: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom. Ford. Pásztor Péter. Európa Könyvkiadó. Bp., 1996.

6.  Kerényi Károly: Mi a mitológia? Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1988. 14—15.

6.  Kerényi Károly: l. m. 8—10.

7.  Vö. Northrop Frye: l. m. 79.

9—10. Erdélyi János: Népköltészetről. In: Uő: Válogatott művei. Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek T. Erdélyi Ilona. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1986. 45, 59.

11.  Hoppál Mihály: Ipolyi Arnold és műve. Ld. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Bp., 1987. A hasonmás kiadás függelékei. 7.

12.  Vö. az ókori görög „poiészis” jelentése: szakértelemmel készített, maradandó emberi mű, művészek és mesteremberek munkája.

13.  Wolfgang Kraus: Kultur und Macht. Magyarul: Kultúra és hatalom. Ford. Révai Gábor, Szabó Veronika. Európa Könyvkiadó. Bp., 1993. 6.

14.  W. Kraus: l. m. 76.

15.  W. Kraus: l. m. 82.

16.  W. Kraus: l. m. 68.

17.  W. Kraus: l. m. 83—84, 69.

18.  W. Kraus: l. m. 66, 74, 75—77, 78.