Augusztus 1997
Tamási mítosz

Sebestyén Rita

Felhőkakukkvár

Úgy ült ott, mintha a világ elsöprése rá volna bízva.

A gesztus

Leterített vadkant húznak be a színre. Odakint zuhog az eső, a vadkan teteme vértől és víztől párolog. Három székely legényke bazsalyog diadalittasan, virtuskodva forgatják egymás ellen a szót; csak a jegyző és a falusi bíró feszeng egyre kínosabban a házigazda Csorja Ádám érthetetlen, szűkre szabott válaszai közt. A nem várt vendégek duhaj, győztes vadászatról érkeznek a halál helyszínére. Minden történésnek egzisztenciális súlya van. A halál környezetében kiélesednek a kontúrok: cselekedet, szó és tárgy értéke az amplitúdóra szökik fel, ha úgy tetszik, patetikussá lesz.

A dráma kellős közepében vagyunk, a Csorja fivérek - Csorja Ambrus és Csorja Ádám - hajlékában. Ambrus meghal „a szemünk láttára”, majd kérése szerint Ádám elhamvasztja, és hamvait urnába helyezi. A szertartások által szentéllyé avatott helyiségbe toppanó vadásztársaság elborzad Ádám tettétől. Egy lappangó, hiányosan meghatározott mitológia találkozik egy társadalmilag megmódolt, a kereszténységet is önnön hierarchiájába építő életmóddal. A cselekmény kegyetlen, árnyalatokat és köztes megoldásokat nem tűr, a történet pedig nyitva marad; Ádám erőszakos halálával a meghasonlottak vívódásai nem szűnnek meg: az élet, halál, szerelem és hit kérdései ezután válnak valóságosan gyötrővé.

Az Ősvigasztalás a mindenről szól. Archetipikus szereplőit - Csorja Ádám, a „székely ősgyökér”; Kispál Jula árvaleány, a lehetséges „ősszékely asszony”; Gálfi Bence, az indulatos, forrófejű legény és Botár Márton, Jula mostohaapja a magába zárkózott, megkeseredett idős székely - alapvető léthelyzetek exponálják: halál, szerelem és szerelemféltés, ítélet, gyilkosság. A történet helye - egy havasi lak, egy vidéki bírósági terem - és a történet ideje - a 19. és 20. század fordulója - szimbolikus. Akárcsak korai novelláiban2 Tamási a teljes életet, azaz a teljes székely életet kívánja láttatni; a partikularitást pedig - a regionális jellegzetességeket kivéve - a minimumra fogja vissza. Ennek egyik oldala a túl nagy lendületű hivatástudat „törzsével” szemben, a másik pedig a sűrítés a jelentésszintek megsokszorozásával (amit Molter Károly „népi metafizikának” nevez3).

Az Ősvigasztalásban és vele együtt specifikus mitológia születik meg „a keresztény felszín alatti pogányságból”4: egy zárt közösség babonáiból, hiedelmeiből, az arra többé-kevésbé rárakodó keresztényi szemléletből.5

A Csorják utolsó héroszokként őrzik az ősi, szavakkal és logikával meg nem magyarázható tudást, amelyben feloldódhat a törzs kínzó létkérdése. Kettőjük meghatározhatatlan bölcsességének végpontjai az „úrnak kevés” iskolázottság és a természet őselemeivel bíró és együtt létező táltosság. Kapcsolatuk és kommunikációjuk az őselemekkel a lehető legreálisabb: Ambrus a kétarcú - élethozó és elemésztő - földdel perlekedik, a tüzet választja „feleségül”; halála előtt az eget kívánja látni, halála után pedig vihar tör ki, elered az eső. Füvek és virágok, Nap és Hold változásainak ismerői. Havasi hajlékuk elszigeteltsége egy időben jelképes és látszólagos: a puritán berendezésű, egyetlen helyiségből álló lakban koncentrálódik a társadalmilag artikulált falu tudat alá űzött világképe. Eredendő tudásukban többek, magányukban kevesebbek a falubelieknél; különvalóságuk elegendő a külső és belső szembesülés szülte konfliktushoz, szimbolikus táltosságukhoz.6 A két testvér között alig tesz különbséget az író: Csorja Ambrus halálával az ősi, kultúra előtti ismeret veszélyeztetettségét növeli meg - Ádám lesz a kitüntetett egyetlen, akiben mindez összpontosul -, ugyanakkor válaszút elé állítja a főbb szereplőkből és szándékosan összemosott mellékszereplőkből rövidre zárt, felfokozott feszültséggel teli közösséget.

A két létmód ütközésének csupán folyománya a bírósági tárgyalás; a törvényhozó struktúra mozgatói bábszerűek, Ádám passzív, egyetlen fegyverténye a jelenlét; a falu népe pedig olyképpen egy tömbből faragott, hogy nem is lehet más képzetünk róla, mint a kimozdíthatatlan, el- és bezárult törzsé. Annak ellenére, hogy egy-két bekiáltáson kívül alig mozdulnak meg, a rájuk települő hivatalosságok - a törvényt képviselő, ironikusan elrajzolt jegyző, a jelentéktelen, formális tisztséget betöltő elnök - hovatartozása a nép szempontjából nem releváns.7 A tisztsége és hite közt vergődő falusi bíró és Gálfi Bence, akit indulatai egyik „táborból” a másikba űznek, majd gyilkosságba kergetik - maga a megtestesült fordulópont. Tőlük egy lépés a kárhozat és egy lépés a megdicsőülés.

Krepuszkuláris hangulat - a négy jelenés, de még a megelőző játék is alkonyatkor vagy éjjel játszódik —, valami elmúlóban van, valaminek történnie kell. Mihez mérjünk? Mihez viszonyítsunk? Még a század is fordulópontjához érkezett. Az éppen hogy megszületett mitológia máris halódik.

Az Ősvigasztalás mögött nincs kanonizált rendszer, nincs meg a kész mitológiai apparátus, mint a görög tragédiák esetén. Tamási megteremti és felmutatja a „székely mítoszt”. A felmutatás ténye - ami nem a partikulárisból von le törvényszerűségeket, hanem ellenkezőleg, az általánostól mutat az egyedi felé -, az eposzi nagyvonalúság és a szereplők alig egyénített volta a műnemi besorolhatóságot ingatja meg. Az Ősvigasztalást klasszikus műnemi leírással alig nevezhetjük színműnek. A korabeli, heltaijenős és molnárferences színpadi „stílművészethez” szokott befogadó nemigen minősítette volna drámának. Ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy Tamási egy új attitűd magányos lovagja a magyar irodalomban, sőt az ősvallások, mítoszok és a népmese, népballada közelítését a dráma felé már Balázs Béla (A kékszakállú herceg vára) és Babits Mihály (A második ének) is megtette.9 Ezenkívül Tamási jó néhány színházi irányzattal találkozott Amerikában (például Max Reinhardt munkáival, O'Neill és G. B. Shaw darabjaival, és látott egypár felhígított Molnár Ferenc-darabot is), és az sem véletlen, hogy később színpadi műveit - meglehetősen széles skálán - Pirandello, Claudel, Arisztophanész darabjaihoz és a középkori „farce”-okhoz hasonlítják.10 Ha az Ősvigasztalás félig jelképes, félig szociográfiai jelentőségű történetidejét átlopjuk a drámatörténetre, a századforduló és a századelő formabontásával találkozunk: „Amit modern drámának nevezünk, akkor kezdődött, amikor a 19. század végén néhány ember a közönségtől a világ felé fordult, és ez utóbbit tekintette a dráma elsőrendű vonatkoztatási pontjának. A modern dráma utánzó vagy mimetikus felfogása számos ponton eltér Arisztotelész drámafogalmától. Míg ő a drámaírót a cselekmény építőjének látta, akinek leginkább egy mesterember ügyességére van szüksége, a modernisták úgy tekintenek a drámaíróra, mint egy filozófusra, akinek legfőbb kötelessége, hogy drámáival igaz állításokat tegyen az életről.”11!...]

 

 

 

JEGYZETEK:

1.Tamási Áron: Szász Tamás, a pogány. ln: Lélekindulás. A szerző saját kiadása. Kolozsvár, 1925. 2.Szász Tamás, a pogány; Lóvér; Tüzet vegyenek!; Ecet és vadvirág. In: Lélekindulás. Németh László így ír róla: „Mint tékozló kamasz, egyszerre veti oda egész emlékkincsét, az egész székely világot, melyben felnőtt, s a dolgokat nevükön nevezni tanulta.” Tamási Áron. Protestáns Szemle. 1927.

3.  Molter Károly: Illés Endre: Zsuzsa. In: Szellemi belháború. Irodalmi Könyvkiadó. Buk., 1968.

4.  Schöpflin Aladár a Szűzmáriás királyfi mitikus világát a homéroszi hősi eposzokkal rokonítja. (Nyugat, 1929. I. 135-137.) Ebből a szempontból az Ősvigasztalásra is jellemző a megjegyzés.

5.  Tamási Áron az 1934-ben írt Bajlátott földön císzociográfiai írásában foglalkozik a népszokásokkal és babonákkal. In: Tiszta beszéd. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1981.

6.  A mi táltosainknak egy másik, igen jellegzetes tulajdonsága szintén a több és a kevesebb, a valamivel való ellátottság és a valamitől való megfosztás körül mozog. A táltos ugyanis foggal születik, és egy bizonyos korban ezt a fogat el akarják tőle venni.Róheim Géza: A táltos. In: Magyar néphit és népszokások. Athenaeum. Bp., 1925. Tamásit is foglalkoztatták Róheim Géza kutatásai, idézett tanulmányát megemlíti egyik publicisztikai írásában.

7.  A dilemma feloldásának egyik lehetséges módját az az eljárás kínálja, ha az ember a mítoszokat és a népmeséket nem a szándék és az alkalom szerint különbözteti meg, hanem különböző társadalmi osztályokhoz rendeli őket.” G. S. Kirk: A mítosz. Holnap Kiadó. Bp., 1995.

8.  Szeretném megkülönböztetni ezt a megnevezést a későbbi, sokat vitatott és gyakran pejoratív értelemben használt szókapcsolattól, Szabó Dezső által a Szűzmáriás királyfival kapcsolatban tett „ahajtság” és „ehejtség” csípős megjegyzéseitől. (Későbbi utalások rá: Féja Géza: Az új népiség. Erdélyi Helikon. 1935.; Molter Károly: Aranymező. ln: Szellemi belháború; Babits Mihály: Könyvről könyvre. Nyugat. 1933. I.)

9.  Z. Szalai Sándor észrevétele a Hit a harcban, remény a bajban. ln: Pályakép Tamási Áronról . Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1991.

 

10.   Németh László: Tamási Játékai”. Magyar Csillag. 1942.

11.   Laurence G. Avery és James L. Peacock: Dráma: Arisztotelész Indonéziában. In: Nem csak munkával él az ember. Gondolat. Bp., 1986.