Július 1997
Tudat és történelem

Gosztonyi Péter

Az orosz hadsereg agóniája — 1917

 

A mai Oroszország fiatalabb történészei úgy tartják, hogy az orosz hadsereg első világháborús részvétele éppoly „honvédő háború” volt, mint amikor a cári seregek Napóleon 1812-es támadásával szálltak szembe, vagy 194 l-ben, amikor a sztálini Vörös Hadsereg igyekezett útját állni Hitler népet irtó német Wehrmachtjának.

Érdekes és elgondolkodtató a tény, hogy a nyolcvanéves kommunista uralom alatt az egymást váltó vörös diktátorok igyekeztek — sikerrel — kitörölni az orosz és ukrán nép emlékezetéből az első világháborút. Ezekről az 1914—1917 közötti háborús évekről jórészt csak Nyugaton jelentek meg monográfiák, és szenzációszámba ment, amikor 1927-ben Brusszilov cári tábornok (akinek első világháborús szerepét a Zsukov marsalléhoz lehet hasonlítani) erősen cenzúrázott visszaemlékezéseit kiadhatta. Még a hetvenes és nyolcvanas években is évente talán egyszer-egyszer jelentek meg rövid marxista—leninista történelmi áttekintések Oroszország első világháborús tevékenységéről és annak értékéről.

Ezekben a napokban és hetekben volt nyolcvan esztendeje, hogy az egykori cári orosz hadsereg, most már cár nélkül, a többpártrendszert képviselő dumára és a petrográdi ideiglenes kormányra „felesküdve” utolsó nagy offenzíváját megvívta. Hadi csúcsteljesítmény volt, de igencsak politikai töltetű.

Az előzményekről dióhéjban.

1917. február végén Petrográdban — az akkori Orosz Birodabm fővárosában — győzött a nép forradalma. A cári uralom napok alatt összeomlott. Miklós cárt tábornokai kényszerítették lemondásra, és mivel öccse sem vállalta el ez uralkodói státust — a Romanov-család háromszász éves oroszországi uralma véget ért. A hatalom gyakorlatilag a Munkás- és Katonatanács (szovjet) kezébe került, de ezzel élni még nem tudott. Több szocialista és liberális párt képviselőiből létrejött egy „demokratikus” duma (parlament), majd pedig Lvov herceg vezetésével egy ideiglenes kormány. Ezek egy alkotmányozó gyűlés összehívását és szabad választásokat helyeztek kilátásba.

Oroszország azonban 1914. augusztus 1-je óta mint az antanthatalmak szövetségese harcban állt a központi hatalmakkal, azaz a Német Császársággal, az Osztrák—Magyar Monarchiával és az Oszmán Birodalommal. A nyugati szövetségesek ugyan a demokrácia hívei voltak, de politikai érdekük megkívánta, hogy Kelet-Európában szövetségesként fogadják el az autokratikus és velejéig antidemokratikus cári Oroszországot. A cár több tízmillió főnyi hadserege a német hadsereg negyven százalékát kötötte le — így Hindenburg és Ludendorff állandó ember- és hadianyaghiányban szenvedett a központi hatalmak fő frontján, a nyugati arcvonalon.

Az osztrák—magyar hadsereget is, melynek zöme az oroszokkal állt szemben, az 19141916. évek közötti ide-oda hullámzó „keleti front” alaposan kivéreztette.

Az 1917-es február végi fordulatot Oroszország szövetségesei örömmel üdvözölték, de ugyanakkor aggódtak amiatt, hogy a gazdaságilag és harci erkölcs területén kifáradt Oroszország belső problémáinak megoldása érdekében különbékét fog kötni a központi hatalmakkal, és így azok csapataik zömét átcsoportosíthatják a nyugati arcvonalra. Eddig is hatalmas hadianyag és fegyverszállítmányok mentek nyugatról keletre, segítve — főleg 1916-ban — a kivérzett orosz hadsereget. Ez a hadsereg a háború előtt 1 400 000 embert tartott fegyverben. Ebből 50 000 főre volt tehető az aktív tisztek száma. 1916 végén több mint 14 millióra rúgott az orosz hadsereg létszáma, amelynek egy része — több millió katona — fegyverzet és megfelelő kiképzés hiányában az ország nagy városaiban, kaszárnyatelepeken semmittevéssel töltötte az időt. A tisztikar a kétéves háború időtartama alatt szakmailag erősen felhígult. 1917 elejéig 60 000 tiszt esett el, került fogságba vagy sebesült meg. A tízezrével behívott tartalékos tisztek és a gyorstalpaló tanfolyamokon érettségizett és egyetemet végzett fiatalokból kiegészített tisztikar egyrészt szakmailag nem állta meg helyét, másrészt szocialista és anarchista eszméktől uralva nem érezte magáénak a „cár háborúját”.

A bolsevikok e téren semmi szerepet nem játszottak. Egyrészt az egész birodalomban aránylag kis számban voltak jelen Lenin hívei (kb. 20 000 párttag!), másrészt a hadseregben 1917 őszéig képtelenek voltak térnyerésre. Egyetlen aktív magas rangú főtiszt vagy tábornok nem tartozott Lenin pártjához! A bolsevik párt által 1917 nyarán továbbfejlesztett Vörös Gárda — egy szedett-vedett pártmilic — parancsnokául Lenin jobb embert nem talált, mint egy Sternberg nevű, ötvenhárom éves csillagászt, aki — bár 1904-es hithű párttag volt — a katonai dolgokhoz semmit sem értett.

A cári hadsereg 1916—17 telén megérett a széthullásra. Tízezrével dezertáltak a frontról az egyszerű katonák, míg a többség áhítattal hallgatta a fiatal, lelkes tartalékos tisztek előadásait egy leendő demokratikus Oroszország. A békéről és a földről is szó volt — amit később Leninék is oly hévvel ígérgettek az ideiglenes kormány hadserege katonáinak.

A hadsereg az 1917-es forradalom után — érdekes módon — nem esett szét. A tábornokok össze tudták tartani embereiket. És a katonákban megmaradt a remény, hogy a petrográdi forradalom rövid időn belül kedvezően eldönti az ő jövőbeli sorsukat is. Közrejátszott ebben az is, hogy 1917 márciusában Petrográdon megalakult egy Munkás- és Katonatanács (szovjet), amely — mint írtuk — a hatalmat nem volt képes kézben tartani, de küldöttei révén erősen befolyásolta a hadsereg személyi állományát. 1917 májusában Kanadából, ottani emigrációjából visszatért Petrográdra Lev Trockij, aki nem sokkal később Lenin egyik legbensőségesebb munkatársa lett — katonai vonatkozásban is. Ugyanebben a hónapban az ideiglenes kormány új hadügyminisztert kapott a harminchat éves ügyvéd és jobboldali szocialista Kerenszkij személyében.

Kerenszkij érdekes és színes figurája az 1917-es oroszországi eseményeknek. Ismerte a Nyugatot. Antantbarát volt. Forradalmi szocialista, demokrata. Gyűlölte Lenint és a bolsevikokat, akiket a későbbiekben azzal vádolt, hogy a hatalom egyéni megszerzése érdekében összejátszanak a német császári hadsereg vezérkarával. (Ez a vád mai napig nem bizonyított.) A londoni és párizsi kormányok kiküldöttei Petrográdon újabb és újabb hadianyag és lőszer küldésével igyekeztek az orosz hadsereg részleges ütőképességét fenntartani.

A cél egyértelmű volt — és ebben Kerenszkij is megegyezett az antanthatalmak képviselőivel: egy jól szervezett orosz offenzívával fel kell rázni letargiájukból az orosz tömegeket, és ki kell fogni a szelet a folyton különbékét követelő baloldali szocialista pártok vitorláiból. A nemzeti érzést az „intenacionalista” agitációk ellen kell kijátszani. Brusszilov gyalogsági tábornokot bízta meg a vezérkar az offenzíva kidolgozásával és vezetésével. A Monarchia gyenge frontja szinte hivógató volt egy orosz támadás céljára. 1917 júniusában a központi hatalmak a keleti arcvonabn 126 gyalogos és 21 lovas hadosztályt tartottak fegyverben. Az oroszok ezzel szemben 222 gyalogos és 37 lovas hadosztály felett rendelkeztek. A baj csak ott volt, hogy az orosz hadsereg személyi állománya már erősen békevágytól „fertőzött” volt. Brusszilov a támadást az orosz „délnyugati” frontszakaszon tervezte: ugyanott, ahol 1916-ban támadott. Egy 65 km széles szakaszon 31 divízióval és 1328 löveggel vonult fel. Kelet-Galícia elfoglalása, Lemberg és Drohobycz elérése volt a fő cél. Ezt követte volna a többi hadseregek offenzívája.

Nyugatról is jött segítség. Húskonzerveket és bakancsokat küldtek Londonból, Párizsból egy potrohos hasú francia szocialista minisztert, aki még a támadásra kijelölt frontszakaszra is kiment, és hátul, a törzsekben háborúra felkészítő propagandabeszédeket tartott — ékes francia nyelven. Alexandr Kerenszkij is hadügyminiszterként, amolyan fantáziaegyenruhában, látogatást tett az orosz „délnyugati frontszakaszon”. A maga nemében ügyesen és okosan agitált. A hazafias jelszavakat az új orosz demokrácia célkitűzései nyugati visszhangjának szükségességével keverte. „Ti, katonák — dörögte —, győzelmes offenzívátokkal bebizonyítjátok, hogy a fiatal orosz demokrácia kész vérét is hullatni szövetségi hűsége bizonyságtételéül!”

Június 30-án egy 25 km szélességű frontszakaszon Galíciában kezdődött az úgynevezett „Kerenszkij-offenzíva”. Napok múltával és a siker jegyében ezt a „rést” szélesítették ki a támadók. Eleinte úgy tűnt, hogy az ellenfél ugyanolyan vereséget szenved, mint 1916-ban, a „gőzhengeres” Brusszilov-támadáskor. Az első sikerek híre fellelkesítette az orosz lakosság tömegeit. Az országon nacionalista hullám söpört végig. Húsz km mélységben sikerült is az orosz csapatoknak beékelődniük a k.u.k. Monarchia frontjába. A támadás azonban Sztaniszlau városa előtt kifulladt. Az orosz „északi”, a „nyugati” és a „román” frontszakaszok támadásai már a kezdet kezdetén akadozva indultak, majd leálltak. A frontvonal mögött — nem utolsósorban a bolsevikok ügyes agitációja következtében — a tartalékok kellő időben való bevetése nem sikerült. Egész ezredek tagadták meg a parancsot. „Demokratikus módon” szavazásra bocsátották parancsnokaik utasításainak végrehajtását, és ennek eredményeként kijelentették: nem hajlandók az offenzívában részt venni. Teljes anarchia ütötte fel a fejét.

Július 19-én aztán a Monarchia hadserege lépett ellentámadásba. Német és török (!) csapatoktól támogatva augusztus elejéig nemcsak az oroszok „Kerenszkij-offenzívája” során elfoglalt területeket szerezték vissza, de bevették Tamopol, Kolomea és Csernovic városokat. Ezzel Kelet-Galícia és Bukovina ismét a Monarchia tartozéka lett.

Kerenszkij a kudarcért— igazságtalanul — Brusszilov tábornokot okolta. Magas tisztségéből leváltotta. Helyére Lavr Georgievics Kornyilov tábornok került, ő már csak a rendezett visszavonulást szervezhette. Fő figyelmét a petrográdi és más nagyobb ipari központokban a baloldali szocialista pártok által szervezett tömegtüntetések karhatalmi szétoszlatása kötötte le. Az oroszoknak szerencséjük volt: a központi hatalmak képtelenek voltak a „Kerenszkij-offenzíva” összeomlása utáni frontsikert kellő módon kihasználni. Hiányoztak ehhez a feltételek. Augusztus végén az olaszországi arcvonal került veszélybe. A keleti frontról kellett csapatokat Itáliába átcsoportosítani. A németekre is szükség volt a nyugati fronton. A brit csapatok flandriai offenzívára készültek Ypres-nél. Egy sikeres áttöréssel — úgy tervezték — birtokukba vehetik a tengerpartot, elfoglalhatják a német tengeralattjáró-támaszpontokat.

S mi történt Oroszországban?

A siralmas élelmezési helyzet miatt, az infláció fellendülése és a frontokon elszenvedett vereségek nyomán a munkások ismét sztrájkba léptek. Fokozódott a katonák politikai mozgolódása a hazai helyőrségekben. Július 16-án és 17-én Petrográdon tízezres tömegek vonultak fel fenyegetően az utcákon. Hirtelen az ideiglenes kormány lett minden kudarc oda: Lvov herceg lemondott. Kerenszkij alakított kormányt. Kabinetjében több szocialista párt képviselője volt jelen, liberális- vagy alkotmánybarátként. A bolsevikok — Lenin előrelátó politikája során — távol tartották magukat a petrográdi demonstrációtól, amely vérfürdőbe torkollt. Kornyilov válogatott karhatalmi egységekkel vetett véget a zavargásoknak.

Kerenszkij, most már kormányfőként, Lenint és pártját okolta e „népáruló” rebelliók megszervezéséért. Rendőri úton betiltotta a KP-t és Lenin ellen — mint „német spion” ellen — ügyészségi elfogatóparancsot bocsátott ki. (A történelem fintora: ezen ügydarabot egy A.J. Visinszkij nevű ügyvéd, mensevik szociáldemokrata írta alá. Nevezett később „megtért”, 1920-tól a bolsevik párt hű fia lett, Sztálin őt szemelte ki a sorozatos „tisztogatási perek” főügyészi tisztségére. 1954-ben bekövetkezett öngyilkossága előtt egy ideig a Szovjetunió külügyminisztere, miniszterelnök-helyettese, majd ENSZ-képviselője volt.)

Hogy a bolsevik pártból Kerenszkij mártírt csinált — visszaütött. „Ideiglenes kormányunk hevesen támadja a bolsevikokat — olvasható egy, a frontról küldött katonalevélben —, de nekünk, frontkatonáknak nincs semmi bajunk velük. Eddig ellenük voltunk, de most, amikor az ideiglenes kormány már olyan régen ígérgeti a szegény embereknek a leszerelést, és ezzel csak az időt húzza, lassan átkerülünk a bolsevikok oldalára...”

Alig múlt el a baloldali veszély, jobbról fenyegette államcsíny a szocialista magvú ideiglenes kormányt. Augusztus legelején Mogiljovban, a főhadiszálláson egy tábornoki értekezleten nyíltan vitatták az összejöttek a „demokratikus hadügy” erkölcsi, politikai és főleg katonai gyengéit. Hogy hűek maradtak a kormányhoz, bizonyítja: szükségesnek találták a hadseregben a reformokat, ha nem is azok eredeti formáiban. Ezzel, ahogy később Gyenyikin tábornok írta volt visszaemlékezéseiben (ő a „nyugati front” parancsnoka 1917 nyarán), „az utolsó szöget verték be a hadsereg koporsójába”.

Kornyilov tábornok, július vége óta az orosz hadsereg legfőbb parancsnoka, nem vett részt ezen az értekezleten. A fronton tartózkodott. A németek Riga elleni támadása visszaverésén fáradozott. Amellett politikai terveket is forgatott a fejében: elhatározta, véget vet a fronton és a hátországban eluralkodó zűrzavarnak, amit tábornoki ésszel nem tudott felfogni. Hogy lehet a frontokon győzni, ha a hátország a lakosság pártoskodásával, demonstrációkkal, szabadelvű, sőt anarchista követelésekkel az arcvonalakon levő csapatok harci erkölcsét aláássa?

A Munkás- és Katonatanács indítványai alapján az egységeken belül megalakított „szovjetek” is aláásták, ahol tudták, a hadsereg amúgy sem kielégítő fegyelmét. Nyílt parancsmegtagadásokra került sor. Számos magasabb rangú parancsnok tehetetlensége láttán önkezével vetett véget életének.

Kornyilov döntött. Nézete szerint egyetlen hadtest (kb. 20—25 000 ember) elég, hogy az orosz fővárosban szétkergesse az új világ „urait”. Ezen Kerenszkijt, vagyis a kormányt, a Munkás- és Katonatanács központi szervét és a különböző, gomba módra szaporódó pártokat értette. Vissza kívánta állítani a cári uralmat? Kötve hisszük. Még a marxista—leninista történelemtudomány sem merte ezzel megvádolni Kornyilovot. Az azonban biztos, hogy katonai diktatúrát akart. „Rendet” a hátországban — és a háborút a frontokon tovább folytatni.

Kerenszkij időben felismerte a veszélyt. A nyári, nevéhez fűződő szerencsétlen kimenetelű offenzíva után hite amúgy is megrendült a hadseregben. Mint szocialista és civil nem értette a katonák világát. Tartott is tőlük. Miniszterelnökként augusztusban azon munkálkodott, hogy politikai úton vezesse ki a mély gödörből az 1917-es Oroszországot. Kereste a kapcsolatot az ellenzéki pártokkal, és főleg a Munkás- és Katonatanács központi szervét szerette volna ügyének megnyerni. Mert e „szovjet”-nek, jóllehet végrehajtó hatalma nem, de befolyása mind nagyobb lett a dolgozó tömegeknél — és a frontról továbbra is nagy számban szökdöső katonáknál. Utóbbiak Petrográd házrengetegeiben bújtak meg. Csoportosan látogatták a Munkás- és Katonatanács üléseit, és előszeretettel terjesztették az ott elfogadott — kormányellenes — jelszavakat.

Kerenszkij megérettnek látta az időt arra, hogy rendezze az új Oroszország államjogi státusát. Az idő szorította, sőt ellene dolgozott. Egy alkotmányozó gyűlés összehívása a legközelebbi időben nem volt reális. Így az ideiglenes kormány maga proklamálta 1917. szeptember közepén az Orosz Köztársaságot, jogilag is elhatárolva magát az 1917 februárjában és márciusában megszűnt Monarchiától. (A bolsevikok ezt persze nem vették figyelembe. Sőt a szovjet rezsim alatt eme nem lényegtelen tényt törölték a tankönyvekből és könyvekből, Ők — marxista „logika” szerint — ezt akarták elhitetni a néppel, hogy 1917-ben a „Nagy Októberi Szocialista Forradalommal” nem a cári önkényuralmat, hanem az Orosz Köztársaságot döntötték meg!)

Béketapogatódzásokra is sor került. Kerenszkij nem volt olyan ostoba, ahogy őt a bolsevik „történelem” ábrázolta. Szeptember második felében titkos csatornákon közeledett a központi hatalmak felé. A maga részéről a háború mielőbbi befejezését kívánta elérni — függetlenül az antanthatalmakkal kötött szövetségi viszonytól.

De előbb Kornyilov puccsa kísértett. Kerenszkij riadóztatta a hozzá közel álló petrográdi helyőrség néhány ezredét, és „kibékült” a bolsevikokkal is. Trockijjal tárgyalt. Trockij — ugyancsak a katonák ellensége — felajánlotta a kormánynak a petrográdi Vörös Gárdát, amennyiben azt a petrográdi helyőrség raktáraiból kellő módon fel lehet szerelni. Ez megtörtént. Így Trockij egy csapásra két eredményt ért el. A kormány támogatójaként a bolsevik párt előléphetett az illegalitásból. És a Vörös Gárda, amelynek az elkövetkezendő bolsevik puccsban különleges katonai szerep jutott, állami raktárakból puskát, géppuskát, lőszert igényelhetett és kapott.

Kerenszkij felkészült Petrográd védelmére.

De erre nem került sor.

Kornyilov hadteste még 10—20 km-re Petrográd előtt fellázadt. Bolsevik és más pártok agitátorai időben befurakodtak a kényelmesen vonulgató lovas és gyalogegységek közé, és ékes szavakkal meggyőzték a főleg kozákokból és parasztokból álló „sereget”, hogy tábornokuk ki ellen és miért akarja őket harcba vetni. Szeptember 12-én egyes egységek kijelentették: nem hajlandók Petrográd ellen vonulni. A Munkás- és Katontanács is hallatta véleményét. Kornyilov hiába tombolt. Saját törzse közepén tartoztatták le és szolgáltatták ki Kerenszkijnek. Ezzel a puccs—vértelenül—befejeződött. A Kornyifov-féle hadtest pihentetés céljából ideiglenesen egy petrográdi kaszárnyában kapott elhelyezést. Még le sem fegyverezték őket. Komyilovot magát Kerenszkij elé vezették. A szocialista ügyvéd megelégedett azzal, hogy összeszidja a lázadó generálist — és utána útjára engedje.

Szeptember 14-én az „ellenforradalmi kísérlet” összeomlott.

Kerenszkij, írtuk már, kül- és belpolitikai kérdések ügyeivel volt lekötve. A bolsevik párt szervezkedése nemigen érdekelte. Pedig a következő veszély a szélsőbaloldal részéről leselkedett a kormányra. A meghiúsult Komyilov-puccs jól jött a még mindig — óvatosságból — Finnországban bujdosó Leninnek. A pártot nem érte veszteség. 1917 áprilisa óta a bolsevik párt taglétszáma megháromszorozódott. A Petrográdon — az illegalitásban — megtartott VI. kongresszuson már 240 000 párttagról adhattak számot a referensek. Az újonnan elfogadott pártprogramban már nem azt hirdették, hogy „minden hatalmat a szovjeteknek”, hanem azt, hogy fegyveres felkeléssel meg kell dönteni a „burzsoá diktatúrát” (értsd ezen az ideiglenes kormányt), és a proletariátus, valamint a szegényparasztság nevében át kell venni a hatalmat.

Kerenszkij közben nagy lépésekben folytatta demokratizálási programját. Szeptember 20-án átalakította kormányát. Szinte minden minisztere a baloldali pártok soraiból került ki. Előparlamentet kívánt létrehozni.

A bolsevikok sem tétlenkedtek. Trockij befolyása megnőtt a moszkvai és a petrográdi szovjetekben. A Vörös Gárda-osztagokat feltöltötték. Jó kapcsolat alakult ki a kronstadti hadikikötő matrózaival. Fokozták az agitációt a frontokon.

Bár a Munkás- és Katonatanácsok központi szervezete még a mensevikek (szociáldemokraták) és a szociálforradalmárok kezében volt, valóságos hatalmuk napról napra csökkent. A katonák a bolsevik agitátorokra hallgattak, akik békét és földosztást ígértek. Október elején a katonák békevágya nem ismert határt. Az akkori orosz hadsereg belső helyzetéről találó hangulatképet ad visszaemlékezéseiben Vlagyimir Sztankevics, az ideiglenes kormánynak a hadsereg főparancsnokságához vezényelt „kormánybiztosa”: „Különösen jól emlékszem tallini látogatásomra. Először kerültem szembe bolsevik tömeggel. A matrózgyűlés kilenctized részét bolsevikok alkották. Ezek előtt kellett védelmembe venni az ideiglenes kormányt. A legnagyobb óvatossággal beszéltem, de így is éreztem, erőlködésem meddő volt. Már maga a «kormány» szó felingerelte a gyűlés résztvevőit. Az izgalom, a gyűlölet és gyanakvás hulláma söpört végig érezhetően, megfoghatóan a tömegen. A szenvedélyek ellenállhatatlan kitörése elvegyült az állandó pfujozással!”

Sztankevics azt jelenti továbbá, hogy Tallinból visszatérőben a frontparancsnok vonatát katonaszökevények szállták meg, akik „ott voltak minden állomáson, még a vagonok tetejét is ellepték, alig lehetett leszedni őket onnan”. Ekkoriban több mint 3 millió katonaszökevény lehetett Oroszországban.

Kerenszkij hiába hirdette ki, hogy a katonáknak csak 1917 teléig kell kitartaniuk a frontokon. Utána jön a leszerelés. Az egyenruhába öltöztetett tömegnek egyszerűen elege volt a háborútól. Igyekezett haza, családjához. „Drámai órákat éltünk át: a hadosztálytörzsektől sorra jöttek a táviratok, hogy ennek meg ennek az ezrednek a katonái elhagyták állásaikat és vonultak vissza a hadosztálytörzs felé. Negyedóra múlva újra csörgött a tábori telefon: egy ilyen meg ilyen számú másik ezred katonái is elhagyták állásaikat. Vonulnak csoportosan haza. És ez így ment szakadatlanul... Végül azonban csak sikerült minden ilyen zendülést viszonylag békésen leszerelni, de számunkra világossá vált, hogy nincs többé hadseregünk. Sőt félő volt, hogy ez a passzív ellenállás hamarosan a kormány elleni aktív harccá alakulhat át. A bolsevikok jártak csak emelt fővel: úgy érezték, ők az urai a hadseregnek...” (Sztankevics 1925-ben Berlinben megjelentetett visszaemlékezéseiből)

Október 23-án fontos ülést tartott Petrográdon a bolsevik párt központi bizottsága. Lenin, aki kevéssel előbb titokban és külsejét elváltoztatva visszatért finnországi búvóhelyéről, és most Petrográdon egy padlásszobában lakott, a mielőbbi fegyveres felkelés mellett kardoskodott. Trockij, aki időközben a petrográdi szovjet forradalmi katonai bizottság vezetését is átvette, kiállt Lenin javaslata mellett. Bár a központi bizottságban voltak egyesek (Kamenyev például), akik még visszarettentek az ideiglenes kormánnyal való nyílt szakítástól — nem felejtették el a júliusi véres fejleményeket —, Lenin nem engedett. Trockijnak utasítást adott, hogy a petrográdi helyőrség katonáit állítsa a bolsevikok oldalára. Ami sikerült is.

November 6-án Lenin petrográdi rejtekhelyéről fontos és emlékezetes „levelet” intézett a központi bizottság tagjaihoz: „A helyzet a végletekig kritikus [...] most minden egy hajszálon függ [...]. Semmi esetre se hagyják meg a hatalmat Kerenszkij és társai kezébe. [...] Semmiképpen! Ma este vagy éjjel feltétlenül vigyék dűlőre a dolgot. A cselekvés halogatása egyértelmű a halállal.”

Lenin ekkor már tudta, hogy Kerenszkij különleges előkészületeket tesz: csapatokat készül összevonni, és a bolsevik párt sajtóját, mely naponta hecckampányt folytatott a kormány ellen, be fogja tiltani. Lenin „levele” alapján november 6-ról 7-re virradóan (a régi, 1918-ban elvetett ortodox naptár szerint október 24/25-e éjjelén, a Szmolnij Intézetben megszületett a döntés, hogy a fegyveres felkelést Kerenszkij ellen azonnal meg kell kezdeni.

Trockij felmérhette az esélyeket.

A petrográdi erők többsége az ő szavára hallgatott. A Vörös Gárda mintegy 20 000 főből állott. A balti flotta (Kronstadt) mintegy 60 000 matróza rokonszenvezett a bolsevikokkal. A petrográdi helyőrségnek ugyan kb. 180 000 főnyi embere volt, de ezekből legföljebb 30 000-re számíthatott a kormány. A későbbi fejlemények megmutatták, hogy még ez a becslés is túlzott volt. Amikor november 7-én a kora esti órákban kitörtek az ellenségeskedések, a kormány fejetlenségében nem merte ezeket védelmében felvonultatni.

Trockij meggyőzte a Munkás- és Katonatanácsot, hogy a fegyveres felkelés halaszthatatlan. Jóllehet a bolsevikok kisebbségben voltak a Tanácsban, a többség nem hallatta hangját. Ez Leninék malmára hajtotta a vizet.

Lenin befejezett tények elé akarta állítani a Tanácsot. Így Trockij zöld utat kapott a fegyveres felkelés megindítására. Tudta, tudták, hogy az ideiglenes kormány a Téli Palotában ülésezik. November 7-ének délelőttje volt. A Vörös Gárda egységei feltűnés nélkül körülzárták a Téli Palotát. Kerenszkij védelmét néhány száz tisztiiskolás és egy foghíjas női zászlóalj őrizte. A hadsereg tagjai ugyan előbb képviseltették magukat Trockijnál, de amikor az a konkrét teendőkre hívta fel figyelműket, parancsnokuk hosszú tanácskozás után úgy döntött: ők nem avatkoznak be a belső politikai harcokba. Otthagyta Leninéket, és csapataival bevonult a helyőrség laktanyáiba. Megjött viszont a balti haditengerészek rohamcsapata: több ezer állig felfegyverzett matróz. A Néván horgonyzó orosz hadihajó (egy iskolahajó) november 7-én 21 órakor vaktölténnyel leadott egy lövést a város felé. Ez volt a híres Auróra cirkáló. Ez a lövés egyben jel volt a bolsevikok számára a támadás megkezdésére.

Fegyveres összecsapásra — minden legenda és történelmi elferdítés ellenére — csak a Téli Palota közvetlen közelébe került sor. Matrózok, vörösgárdisták hatoltak be a Palota udvarára. A tisztiiskolások legfeljebb tíz percig tartó lövöldözés után — a Palota ablaküvegei sem törtek be — elbarikádolták magukat a hatalmas épületben. A női zászlóalj többsége a mellékajtókon távozott. Vlagyimir Antonov-Ovszejenko, a bolsevikok forradalmi katonai tanácsának egyik vezetője vezényelte embereit. Egy órán belül feltörték a Téli Palota főkapuját, és megkezdték a hatalmas épületben a keresgélést, hol ülésezik az ideiglenes kormány. Kerenszkij azonban már egy órával azelőtt elhagyta az épületet. A fővároson kívül levő, megbízhatónak vélt csapatok után kutatott.

Trockij, aki ebben az időpontban a szovjetek kongresszusán szónokolt, egy 1918 februárjában (!) a Bern (Svájc) melletti Belp községben kiadott kis brosúrájában így írja le a számára izgalmas órák történetét: „A Téli Palota bevétele elhúzódott, és ez bizonytalanságot keltett a kongresszuson részt vevő, csekély számú elszánt elemek között. A jobboldal közeli bukásunkat jósolta. Mindenki feszülten várta a hírt a Téli Palota teréről. Aztán éjfél felé megjelent Antonov-Ovszejenko, aki az akciót vezette. A teremben teljes lett a csend: a Téli Palotát bevettük, Kerenszkij elmenekült, a minisztereket letartóztattuk... Ezzel lezárult az októberi forradalom első fejezete...”

Egyetlen marxista—leninista „történelemkönyv” sem említi azt a csekélységet, hogy a Téli Palota ostromában hat, egész Petrográdon összesen 61 személy esett el. Amit később a bolsevikok a „Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak” neveztek, meglehetősen vérszegényen vonult fel a világtörténelem színpadára. Trockij Lenint várta a Szmolnij Intézetbe. A bolsevik párt vezére csak akkor bújt elő rejtekhelyéről, mikor üzentek neki, hogy győzött. Rögtön elemében volt. Proklamációt szerkesztett „Oroszország polgáraihoz”, amiben bejelentette, hogy megdőlt a „burzsoá” ideiglenes kormány uralma, és az ő pártja vette át a hatalmat. Három dekrétumot bocsájtott ki: a békéről, a földről és a munkás-paraszt kormány megalakításáról.

1917. november 9-én Lenin összehívta a szovjetek összoroszországi kongresszusát. Új kormányt alakított: a népbiztosok tanácsát. Tagjai kivétel nélkül Lenin párthívei voltak. Minthogy a bolsevikoknak Trockijon kívül nem volt katonai szakértőjük, a népbiztosok tanácsán belül felállítottak egy különbizottságot a hadsereg és a hadiflotta ügyeinek intézésére. Tagjai voltak Antonov-Ovszejenko, egykori cári hadnagy és hivatásos forradalmár, a jogi végzettségű Nyikolaj Kirilenko zászlós, 1904 óta bolsevik és Pavel Dibenko matróz, a balti flotta forradalmi tengerészeinek vezetője (Sztálin az 1937 utáni tisztogatások során minthármojukat kivégeztette).

A petrográdi győztes bolsevikok a katonaság kérdését eleinte nem is tartották nagyon fontosnak. Csak a frontokon való harcok beszüntetését rendelték el, de ezt az arcvonabn levő parancsonok kezdetben ignorálták. Hisz azt sem tudták, mi történt Petrográdon.

Kerenszkij még nem adta fel a harcot. Petrográdon kívül különböző helyőrségeket látogatott meg. Rá akarta bírni a parancsnokokat, hogy fegyveres erővel menjenek a fővárosba helyreállítani a kormány hatalmát. A Téli Palota elfoglalása után három nappal a fővárosi Vlagyimir és Pál tanintézet hadapródjai felkelést szerveztek. A zendülést a Vörös Gárda-osztagok nem voltak képesek leverni. Ekkor Trockij a balti matrózokat állította csatasorba. Dibenko tengerészei olyan embertelen kegyetlenséggel számoltak le a fiatal hadapródokkal, hogy még Trockij is kénytelen volt svájci brossúrájában megállapítani: „fölösleges kegyetlenkedésekre került sor”.

A matrózok petrográdi vérengzései, legtöbbjük állandó részegsége és fegyelmezetlen viselkedése megrémítette az eladdig közömbös főváros lakosságát. A posta és más állami intézmények vonakodtak elismerni Lenin legitimitását. A távírda személyzete sztrájka lépett. Minderről a bolsevikok 1917-et dicsérő tankönyveiben soha nem írtak. Kezdett kialakulni egy polgári front a vörösök ellen. A bolsevikok is megkeményedtek. Betiltották a velük szembeszegülő demokratikus sajtót, és őrizetbe vették az ellenséges, szocialista mozgalom vezető személyiségeit.

De alig állt helyre valamennyire a rend a fővárosban, újabb riasztó hírek érkeztek a Szmolnij Palotába: Kerenszkij Krasznov altábornagy csapataival vissza akarja foglalni Petrográdot. Krasznov valóban megindult 10 000 fővel, hogy visszaállítsa a törvényes kormány hatalmát. A katonai és haditengerészeti ügyekkel foglalkozó bizottság megpróbálta mozgósítani a petrográdi helyőrséget. Csakhogy a bolsevikok most saját bőrükön érezhették, hová vezet a hadsereg „demokratizálása”, amit eddig oly buzgón érvényesítettek politikájukban. Véget nem érő vitákra kerük sor a laktanyák udvarain. Záporoztak a jó tanácsok, hogy miként kellene lecsillapítani Krasznov kozákjait — csak éppen harcolni nem akaródzott senkinek. Nemhiába panaszkodott 1918-ban Trockij: .Alighogy kivívtuk a vértelen győzelmet, máris vonulhattunk egy ki tudja milyen erős ellenség ellen egy ki tudja hogyan végződő csatába...”

A hadsereg és hadiflotta bizottsága megpróbálta Petrográd védelmére felvonultatni a Vörös Gárdát és a balti flotta „forradalmi” matrózait. De ki vezesse a csapatokat? November 11-e volt. Ekkor egy Mihail A. Muravojov nevű volt cári ezredes és baloldali szociálforradalmár, a Kerenszkijjel szemben táplált személyes haragjától vezérelve, felajánlotta szolgálatait a bolsevikoknak.

Lenin kapva-kapott az ajánlaton.

Kerenszkij néhány megbízható ezreddel valószínűleg visszafoglalhatta volna Petrográdot, de ilyen ezredek nem léteztek. Krasznov, aki magát monarchistának vallotta, hajlandó volt ugyan csapatait Petrográd ellen vezetni, de ezek a csapatok gyengék voltak, a fegyelem megbomlott, és megkérdőjelezték feladatuk végrehajtását. Vagyis: lassanként szétszéledtek. November 12-én a pulkovói dombon ugyan kifejlődött egy könnyű csatározás Muravojov és Krasznov emberei között, végül azonban Krasznovnak vissza kellett vonulnia. A Vörös Gárda a következő napokban ellentámadást kezdeményezett. Elfoglalta Gatcsinált, és magát Krasznov tábornokot is foglyul ejtették Dibenko matrózai. Igaz, később szabadon bocsátották. Krasznov külföldre távozott. Elege volt az oroszországi zűrzavarból.

Kerenszkij is feladta a harcot. Visszavonult a közélettől. Moszkvába távozott, ügyvédi irodát nyitott, és csak 1918 nyarán, amikor pártja baloldalát a bolsevikok fegyveresen likvidálták, és kikiáltották a „proletárdiktatúrát”, hagyta el nyugati segítséggel Oroszországot. 1971-ben hunyt el Kaliforniában.

S mi lett az orosz hadsereggel?

Lenin azonnal békét ajánlott a központi hatalmaknak. Hullottak a fejek. A bolsevikok tovább „demokratizálták” a hadsereget, megszüntették a tiszti és tiszthelyettesi rendfokozatokat. Bolsevik agitátorok járták a csapatokat. Küldték haza, földosztásra a katonákat. Duhonyin vezérezredes, az orosz hadsereg parancsnoka tanácstalan volt. November 20-ára már csak törzse felett rendelkezett. Nem tudta, mit csináljon. Mielőtt dönthetett volna, Dibenko matrózai (ezek, úgy tűnik, Lenin kedvencei voltak, mint a magyar Kun Bélának hírhedt „Lenin=fiúi”, vagyis terrorcsapat) mogiljovi főhadiszállásán ellenállás nélkül őrizetbe vették. A vasútállomásra indultak, hogy Petrográdba szállítsák, de ekkor szembetalálkoztak egy lerészegedett, a frontról elszökött fegyveres csoporttal, Ők vették át — „őrizetbe” — Duhonyit, de még mielőtt a vasútállomásra értek volna, a szó szoros értelmében meglincselték.

Az Orosz Hadsereg parancsnoka ezek után — Lenin utasítására — Kirilenko zászlós lett. Minthogy azonban e személynek fogalma nem volt egy többmilliós hadsereg vezetéséről, szakemberként egy hivatásos tisztet kellett mellé állítani.

Forradalmi múltú, megbízható tábornok azonban nem létezett. Lenin találta meg a megoldást. A bolsevik V.D. Boncs-Brujevics épp ekkor lett a népbiztosok tanácsának titkára. Fivére altábornagy volt. A mogiljovi főhadiszálláson teljesített szolgálatot. Lenin „ajánlására” Kirlenko őt nevezte ki törzse parancsnokává. Az első feladat a főhadiszállás átszervezése volt és a katonai javak elszállítása azokról a területekről, amelyeket a Németországgal és Ausztria-Magyarországgal megkezdett fegyverszüneti tárgyalások folyományaként előreláthatólag át kellett adni a központi hatalmak képviselőinek. 1917. december 3-án ugyanis Trockij vezetésével Breszt-Litovszkban megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások. Leninnek „mindenáron” azonnali békére volt szüksége, hogy szabad kezet kapjon szocialista oroszországi terveinek megvalósításához.

A következő hetekben az orosz hadsereg szétzüllött. De ez már egy másik történet.