Június 1997
Karneválmegye '97

Markó Béla

Mivel segíthetjük Magyarországot?

Amikor felkértek, hogy rövid előadásban mondjak véleményt konferenciánk témájáról, vagyis arról, hogy milyennek látom és milyennek szeretném látni Magyarország képét a nagyvilágban, könnyelműen igent mondtam erre a felkérésre. Valószínűleg azért, mert minket, kisebbségi sorban élő magyarokat rákényszerített a helyzetünk, hogy bármiről is legyen szó, mi ugyanarról beszéljünk mindig. Kénytelenek voltunk hozzászokni ahhoz, hogy más mércével mérjünk, és más mércével mérjenek minket is. Már régen nem érezzük magunkat a közmondásos elefántnak a porcelánboltban, amikor nem a megfelelő módon és nem a megfelelő helyen szót emelve, csörömpölni kezdenek körülöttünk a politika és diplomácia szépen cizellált étkészletei. Így hát vállaltam most is a megszólalást, mert arra gondoltam, bármi legyen is a téma, nekem ugyanarról kell beszélnem: kisebbségünkről, kevesebbségünkről. Utólag viszont rá kellett jönnöm, hogy itt most látszólag egy egészen fonák igényre kell válaszolnom: nem arra, ami természetesnek tűnik, tudniillik hogy mivel segíthet Magyarország a határain kívül rekedt magyaroknak, hanem arra, hogy ezek a magyarok mivel segíthetik Magyarországot, mit tudnak hozzáadni egy pozitív Magyarország-képhez Európában vagy a nagyvilágban. Más szóval: mit tudunk mi, jogokban és lehetőségekben szegények adni a nálunk ilyen szempontból jóval gazdagabb Magyarországnak. Különös megközelítés, különös kérdésfelvetés, ugye?

De bármennyire is különös, vajon hamis-e valójában ez a kérdésfelvetés? Nem gondolom, hogy hamis, mert egyre inkább meg kell győződnöm arról, hogy még az egy nemzethez tartozók közötti kapcsolatok, még a magyarországi magyarok és a határokon kívüli magyarok viszonya, ez a nehezen kodifikálható magyarmagyar viszony is a kölcsönös érdekeken alapul, ezeknek a kölcsönös érdekeknek a felismerésén áll vagy bukik minden. Hiszek a történelmi múlt máig ható és egybekapcsoló erejében, hiszek az érzelmi szálak elszakíthatatlanságában, de még inkább hiszek abban, hogy végre felismerjük, minket közös, leplezetlen érdekeink is egymáshoz fűznek. Ha pedig ezt felismerjük, akkor már nem lehet meglepő, hogy mi, erdélyi magyarok valóban testvérként és partnerként kívánunk itt megjelenni, és hogy valóban feltehetők nekünk a legnehezebb kérdések is.

Talán legelőször éppen azt a kérdést kell feltenni, hogy mire gondolunk, amikor kölcsönös érdekekről beszélünk. Nos, azt hiszem, egyszerű matematikáról van szó: ha például Romániában, Erdélyben erős magyar kultúra van vagy leend, ahogy eleink mondták volna jövő időben —, attól az egész magyar szellemiség lesz több, jobb, gazdagabb. Ha mi szegényedünk szellemiekben, attól Önök is szegényebbek lesznek. Ha Önök alkotnak kevesebbet, azt mi is megszenvedjük. Végtére is, azt hiszem, erről van szó. Mulandó anyagi javakat is ajánlatos örökíteni a jövendő nemzedékeknek, de szellemieket mindenképpen kötelező. Az a letagadhatatlan tény, hogy egy nemzethez tartozunk, ezzel a letagadhatatlan kötelességgel is együtt jár.

Egy olyan fontos pillanatban próbálom megfogalmazni közös érdekeinket, amikor a romániai magyarság éppen megpróbál kilépni kisebbségi státusából, éppen megkísérli felszámolni nemcsak jogi, hanem érzelmi kisebbrendűségét is azáltal, hogy a románok és magyarok közti történelmi szembenállásból kitörve a nemzeti kérdést megkísérli nacionalizmus és demokrácia kérdésévé tenni, megkísérel együtt kormányozni azokkal, akikkel jogok szempontjából még korántsem mondhatja egyenlőnek magát. Kétségtelenül egyedülálló próbálkozás ez, és egyáltalán nem kockázatmentes, érezzük ezt máris, érezzük a kritikákból, érezzük abból, hogy így is milyen nehezen tudunk előrehaladni, és érezzük mindennek a határokon túlmutató felelősségét is. Az általunk most követett modell kihathat az egész térségre, akkor is, ha eredményes, és akkor is, ha kudarcot vall. Persze akik azt gondolják, hogy egyik napról a másikra meg fognak oldódni a gondjaink, azokat ki kell józanítanunk: ha választásunk helyesnek bizonyul, akkor is hosszú út áll előttünk.

Ám egyvalami, azt hiszem, tagadhatatlan: a romániai magyarság megpróbál saját lábára állni, megpróbálja erejét összeszedni, megpróbál partnerként fellépni, megpróbál kezdeményezni. Megpróbálja önmagát és az országot, amelyben él, közelebb vinni a nyugati létformához, úgymond az európai és euroatlanti struktúrához. Ami nem csupán magyarok és magyarok, hanem magyarok és románok, Románia és Magyarország közös érdeke is.

Végső soron erről szerettem volna beszélni: a kezdeményezésről, a kezdeményezőkészségről vagy annak hiányáról. Arról, hogy amiképpen mi, romániai magyarok adhatunk valamit Magyarországnak, és nem csupán Magyarország adhat nekünk támogatást, erkölcsit, politikait és igen, kultúránknak, oktatásunknak, tudományosságunknak anyagi segítséget is, de a kölcsönösség elve tovább is vihető, tovább is gondolható. Például úgy, hogy akkor, amikor az integrációs kényszert sokan a hasonulás, az idomulás, az önfeladás kényszerével azonosítják, mit jelenthet kezdeményezőnek lenni, mit jelenthet egy kezdeményező Magyarország, egy kezdeményező magyarság.

Milyen lesz Magyarország 2000-ben? Milyen lesz a magyarság 2000-ben? Milyen lesz Magyarország képe, és milyen lesz a magyarság képe a nagyvilágban? Nagy nemzet gőgjével élni viszonylag kis nemzetként valószínűleg nem lehet. De egy kezdeményező, újat akaró és mindig újat adni tudó nemzet magabiztosságával lehetne és kellene élni bizonyosan. Mi Magyarországtól, a magyarságtól, önmagunktól ezt várjuk elsősorban. Persze amikor még a felemelkedés a cél, vagy a süllyedés megállítása, nehéz ilyent követelni. De kit sújt és kit foglalkoztat Európában talán a leginkább a nemzeti, etnikai, kisebbségi kérdés megoldatlansága, ha nem minket? Lehetünk-e csak nyomkövetői vagy utánfutói másoknak, vagy ennél nagyobb feladatunk van, elsősorban önmagunkkal szemben: a kezdeményezés? Íme, egy példa arra, hogy miközben joggal kívánunk támaszkodni az európai normákra és az európai gyakorlatra, aközben mindehhez tudnunk kellene hozzáadni is.

Leszegényített és kifosztott közép- és kelet-európai nemzetektől a kezdeményezőkészséget elvárni képtelenségnek tűnhet. De nem hiszem, hogy szellemi erőben, tehetségben és képességben el kellene fogadnunk ennek a kifosztottságnak a tudatállapotát. Mi egy kezdeményező, az integráció kényszerű, de szükséges és létfontosságú versenyében is alkotó, újító erővel megáldott Magyarországra szeretnénk támaszkodni. És egy olyan Magyarországra, amely tudja, hogy a világ számára végül is nincsen igazán külön Magyarország-kép és magyarságkép, és hogy egymásra vagyunk utalva itthon is, a nagyvilágban is.

Mint ahogy szeretnénk, ha a körülöttünk vagy velünk együtt élő népek is ezt gondolnák egymásról és önmagukról. Ezért viszont nekünk is tennünk kell. Úgy is, hogy kezet nyújtunk, de úgy is, hogy kimondjuk mindazt, amit ki kell mondani, hiszen ennek a régiónak a nemzetei valóban egymásra vannak utalva, de hosszú távon együttműködni csak egyenlő partnerként, csak a történelem által ránk hagyott problémák megoldásával és feloldásával lesz lehetséges.

Ehhez kell egy felelős, kezdeményező Magyarország, egy felelős, kezdeményező magyarság, mint ahogy továbbra is szükséges a nyugati magyarság eddig tapasztalt természetes segítőkészsége és empátiája. Nem egyikünk felelős a másikért, hanem egymásért vagyunk felelősek mindannyian.