Június 1997
Karneválmegye '97

Szilágyi Mihály

Kritikai racionalizmus és nyílt társadalom

Karl Popper tudományos kutatás és erkölcs összefüggéséről

A kritikai racionalizmus megköveteli az embertől, hogy állandóan tudatosítsa magában: nem biztos, hogy igaza van. A kérdés az, hogy hol van ebben az elvárásban erkölcsi tartalom. Popper egy helyen így definiálja a kritikai racionalizmust: „Lehet, hogy én tévedek, és neked van igazad, és együttes erőfeszítéssel jutunk közelebb az igazsághoz. Ez egészen közel áll a tudományos magatartáshoz.”1 És egy oldallal tovább így ír: „Senki sem lehet önmaga bírája ez pártatlanságot jelent. Szorosan összefügg avval, amit «tudományos objektivitásnak» nevezünk. [...] A pártatlanság gondolata felelősséghez vezet [...] kötelességünk mások érveire válaszolni, ha cselekedeteink őket is érintik.”2

Azért nem nyilvánvaló, hogy a „sosem lehetek biztos az igazamban” erkölcsi tartalommal rendelkezik, mert ezt lehet egy tisztán stratégiai kutatási követelménynek tekinteni, gyakorlati megfontolásnak arra vonatkozólag, hogy vigyázat, megtörténhet, hogy azt hiszed, rájöttél valamire, de tévedsz. Ez még önmagában nem tartalmaz erkölcsi imperatívuszt. De lássuk az első idézetet. A kritikai racionalizmusnak ebben a definíciójában szerintem az az erkölcsi imperatívusz, hogy a gondolkodásból, akármennyire személyes is legyen, sosem hagyható ki a másik ember. A gondolkodásról, ezen belül a tudományos kutatásról beszél Popper, és nem kell ennek a tevékenységnek a gyakorlati-stratégiai jellegét kiküszöbölnünk ahhoz, hogy meglássuk benne az erkölcsi tartalmat, hiszen itt éppen a kutatásban érvényesülő gyakorlati-stratégiai megfontolás az, amiből nem maradhat ki az erkölcsi tartalom. Mivel nem tudom, és a másik ember sem tudja, hogy az ő gondolataiból és cselekedeteiből mi az, amit nekem ismernem kell ahhoz, hogy az igazsághoz eljussak, ezért a saját gondolkodásom során figyelembe kell vennem a másik ember szempontjait. Ezen a ponton találkozik a kritikai racionalizmus az erkölccsel. Popper gondolatmenetét követve: annak felismerése, hogy senki sem bíráskodhat önmaga felett, a pártatlanság gondolatához vezet, a pártatlanság pedig a felelősséghez, ahhoz tehát, hogy cselekvésünk másokra való hatása a mások érveinek meghallgatására kötelez. Az idézett szövegrészekből kiderül, hogy gondolkodni felelősséget jelent, mégpedig a másik ember szempontjai iránt érzett felelősséget. Ezt pedig nem külső szempont, hanem maga a gondolkodás követeli.

Ahhoz, hogy a kutatás, a gondolkodás módszertana erkölcsi kérdéssé váljék, pontosan azt a problémát kellett megoldani, hogy ne a kutatástól, a gondolkodástól függetlenül próbáljunk ezeknek a tevékenységeknek erkölcsi tartalmat tulajdonítani, hanem éppen a kutatásból és az evvel összefüggő gondolkodásból kell az erkölcsi tartalomnak következnie.

Az első idézetben Popper tudományos magatartásról beszél, nem tevékenységről vagy cselekvésről. A magatartás valamivel több ezeknél. A magatartás hozzáállás, szélesebb normatív keretre utal, mint az a szigorúan módszertani, normatív keret, amelybe a tudományos tevékenységnek, magának a kutatásnak szükségképpen illeszkednie kell. Azzal, hogy Popper itt magatartásról beszél, elárulja, hogy tudományos kutatást végezni olyan normák betartását jelenti, amelyek szigorúan a kutatói tevékenységben megkövetelt normákon kívül helyezkednek el. Popper a kritikai racionalizmus, a klasszikus racionalizmus és az irracionalizmus hármas viszonyát tárgyalva azt állítja, hogy a kritikai racionalizmus elfogadja, hogy a döntés maga valamilyen racionalizmus felvállalása vagy netán az irracionalizmus felvállalása mellett önmagában nem racionális. A döntés ugyan nem racionális, de Popper szerint megerősítheti egy racionális mérlegelés is.3 „A választás nem csupán intellektuális vagy ízlésbeli kérdés, hanem erkölcsi döntés is [...]. Az, hogy milyen mértékben vállaljuk fel egy többé-kevésbé radikális formáját az irracionalizmusnak, vagy milyen mértékben engedünk annak az irracionalizmusnak, amelyet én «kritikai racionalizmusnak» nevezek, messzemenően meghatározza más emberekhez és a társadalmi élethez való viszonyulásunkat. Már kimutattam, hogy a racionalizmus szorosan összefügg az emberiség egységében való hittel. Az irracionalizmus, amelyet a konzisztencia semmilyen szabálya nem köt, bármilyen hittel kombinálható, még a testvériességben való hittel is, de ugyanígy társulhat a kiválasztottság romantikus hitével, avval, hogy az embereket meg lehet különböztetni aszerint, hogy egyesek uralkodnak, mások meg szolgálnak, vannak vezetők, és vannak rabszolgák. Mindez azt mutatja, hogy irracionalizmus és racionalizmus közötti választásban az erkölcsi döntésnek is helye van.”4 Vagyis amikor a racionalizmus valamelyik változata vagy esetleg az irracionalizmus mellett kell döntenünk, akkor olyan választás előtt állunk, amely nemcsak azt fogja meghatározni, hogy milyen elveket kell tiszteletben tartanunk, miközben tudományos kutatást végzünk, hanem azt is, hogyan viszonyuljunk a társadalom tagjaihoz, akik között mi történetesen tudománnyal foglalkozunk.

Amikor Popper megkülönbözteti az esszencialista, az instrumentalista és a kritikai racionalista hagyományt, akkor attitűdöket különböztet meg. És amikor a kritikai racionalizmus felvállalását megindokolja, akkor arról is beszél, hogy ebben a hagyományban értékelni szoktuk az új elméletnek azt a tulajdonságát, hogy régi tévedéseinktől megszabadíthat bennünket. Ebben a hagyományban az elmélet fontossága túlmutat puszta gyakorlati alkalmazhatóságán. Ezért vallja Popper, hogy a kritikai racionalizmus felvállalása, illetve elvetése bármi egyéb javára tudományos magatartás. És ennek alapján gondolom, hogy az általa tett megkülönböztetésben esszencializmus, instrumentalizmus és kritikai racionalizmus valójában attitűdök. Az előzőekben megpróbáltam kifejteni a Poppertől idézett mondatok alapján, hogy a saját igazamban való bizonytalanság és az ezáltal kötelezővé váló felelősség a másik ember szempontjai iránt a kritikai racionalizmusnak erkölcsi tartalmat ad. És Popper szerint, amint látjuk, a racionalizmusok vagy irracionalizmus közötti választás erkölcsi választás, és mint ilyen irracionális. Szabad vagyok abban, hogy mit fogok ezek közül választani, és bár választásomban racionális megfontolások is közrejátszhatnak, a választás maga nem lesz racionális.

A választás éppen azért felelősségteljes, mert a választás pillanatában megvan a szabadságom arra, hogy ne a kritikai racionalizmust vagy éppenséggel egyáltalán ne a racionalizmust válasszam. Megérne egy komoly elemzést, hogy miért és hogyan lehetünk tanúi itt egy kanti dilemmának. A vallás a puszta ész határain belül cíművében Kant arról beszél, hogy döntéseinknek az a szabadság ad erkölcsi súlyt, amely megengedi, hogy tudatosan rosszul válasszunk, hogy ne a kategorikus imperatívuszt vegyük fel cselekvésünk maximájába, hanem valamilyen hajlamot. Egy részletes PopperKant összehasonlításnak nincs itt helye, de az a döntéshelyzet, amelyről Popper beszél, a kanti döntéshelyzet. A döntésnek az a veszélye, hogy amilyen irracionálisan döntünk a kritikai racionalizmus mellett, mondja Popper, ugyanúgy dönthetnénk valami más mellett is, például a kiválasztottság romantikus mítosza mellett. Ezért tartja a döntést erkölcsinek. Természetesen ez feltételezi, hogy a választás pillanatában pontosan tudjuk, hogy melyik esetben mi az, amit választunk (Kantnál hasonlóképpen merül fel a kérdés).

Popper filozófiájában tudományos kutatás, politika és erkölcs összefüggését a tekintély fogalmán keresztül lehet megközelíteni. Semmi esetre sem lehet állítani, hogy Popper kidolgozott volna egy erkölcsfilozófiát, habár bizonyos fejtegetései akár egy erkölcsfilozófia részei lehetnének. Még azt sem lehet állítani, hogy egy alaposan kidolgozott politikafilozófiát hozott volna létre. Az egyetlen, ami tényleg ki van dolgozva, az a tudományfilozófiája. Popper az európai filozófiai hagyományon belül egy sajátos kritikai hagyományt rekonstruál, és ezt kritikai racionalizmusnak nevezi. Erkölcsfilozófiáról Popper esetében annyiban lehet beszélni, amennyiben tudományfilozófiájában, a kritikai racionalizmusban megfogalmaz bizonyos nézeteket egy olyan kutatási vagy általánosabban gondolkodási követelménnyel kapcsolatban, amelyet a The Open Society and Its Enemies 7. fejezetében úgy nevez, hogy „intellectual honesty” (intellektuális becsület).5 Totalitarizmus elleni hosszas érvelései alapján azt gondolhatnánk, hogy Popper valójában nem tesz mást, mint azt, hogy rendkívül aprólékosan kifejti, miért alkalmatlan a totalitárius rendszer a szabad gondolkodásra nézve. Biztos, hogy Popper hisz a totalitárius rendszerek ezen ártalmas vonásában, de az is biztos, hogy ennél többet mond. Ha Popper politikai nézeteiről akarunk beszélni, akkor figyelembe kell vennünk, hogy Popper nem hozott létre politikafilozófiát. És az is kiderül Popper szövegeiből, hogy politikai nézetei csak másodsorban politikai nézetek, elsősorban egészen mások. A továbbiakban erről lesz szó.

Popper felvállal egy igazságosság-koncepciót, és ezt szembehelyezi azzal az igazságosság-koncepcióval, amelyet Platón Az államban kifejt. Az általa felvállalt igazságosság-koncepció a javak állampolgárság szerinti egyenlő elosztásán és az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének általános elvein alapszik. Röviden: Popper csatlakozik mindazokhoz, akik az igazságosságot az egyenlő esélyek biztosításában látják. Ezt az igazságosság-koncepciót Popper humanitárius igazságosságnak nevezi, és a következő jellemzőit foglalja össze: egyenlőség az igazságszolgáltatás előtt, bármilyen természetes privilégium tagadása; individualizmus abban az értelemben, hogy az állam feladata az egyén védelme. Ezzel szemben a Platón által javasolt állam jellemzői szerinte a következők: a természetes privilégiumok elfogadása, az egyén szerepe az állam megerősítése.6 Platón Az államban és a Törvényekben kifejti, hogy igazságos az, ami az állam érdekében történik, és ezt csak úgy lehet elérni, ha az államon belül mindenki egyetlen, jól körülhatárolt funkciót tölt be. Ebben a szereposztásban nem mehetnek végbe szerepcserék. Popper ezt a kasztrendszert zárt társadalomnak nevezi, amelyen belül nem képzelhetők el átrendeződések, mindenkinek a helye és részvételének kompetenciája egy utilitárius terv alapján eleve eldöntetett.7 Nem az a kérdés, hogy mi az állam, mondja Popper, és nem is az a kérdés, hogy mi a politikai kötelesség eredete, hanem az, hogy mit várunk az államtól és miért. Híven az egyén mint Önmagában vett cél kantiánus elvéhez, szerinte az államtól védelemre kell számítanunk. Protekcionista nézeteiről azt mondja, hogy azok nem implikálnak semmilyen konkrét elgondolást az állam természetéről, netán valamilyen eredeti szerződésről, a természetes jogokról, amelyekben nem hisz. Arra következtethetünk, hogy az állam olyan egyének gyülekezete lenne, amelynek célja a kölcsönös védelem az állampolgárok között. Amit ő mond, szerinte csak egy politikai elvárás.8 És Popper konkrét javaslatai arra nézve, hogy milyen legyen maga az állam, evvel véget is érnek. A kérdés a továbbiakban nem az, hogy kinek kellene vezetnie az államot, hanem hogy miként tudjuk úgy megszervezni a politikai intézményeket, hogy a rossz vagy inkompetens vezetőket megakadályozzuk abban, hogy sok rosszat tegyenek.9 „Nem létezik abszolút szuverenitás”10 írja. Ez az a gondolat, ahol a politikafilozófiája és tudományfilozófiája közötti határok eltűnnek, mi több, itt már se nem politikafilozófiáról, se nem tudományfilozófiáról van szó, hanem általában a gondolkodásnak olyan hibáiról, amelyek megléte ugyanúgy rossz útra terelheti a tudományos kutatást, mint a politikai gondolkodást és vezetést, és persze az erkölcsi vélekedéseket is. Gondolkodásunknak ez a gyakran előforduló hibája a tekintélyben való hit. A tekintélyben való hit alternatívája a kritikai racionalizmus

Miért javasolja Popper a hipotézisek tesztelését? Az, aki a hipotézist megfogalmazza, képes kell hogy legyen arra, hogy megmutassa, mit kellene állítania valakinek ahhoz, hogy a hipotézist megcáfolhassa. Ennek a tesztelési követelménynek az értelmében nem az a fontos, hogy konkrét ellenpéldát tudjunk megfogalmazni, hanem az, hogy meg tudjuk mutatni, „hogyan kellene kinéznie a cáfolatnak”, mit kellene állítani ahhoz, hogy a hipotézist megcáfoltnak tekinthessük. Azért, mert igazolni valamit annyit jelent, mint hinni, hogy rendelkezünk valamilyen bizonyossággal, és aki ezt állítja magáról, egyben azt is állítja, hogy akár a saját kompetenciája révén, akár valamilyen tekintély erre vonatkozó állítása révén rendelkezik evvel a bizonyossággal, ennélfogva dönthet afelől, hogy mi bizonyos, és mi nem. Igazolni azt jelenti, hogy valamit felhasználhatunk, amit biztosnak vélünk, biztosnak vélni valamit valamilyen tekintély elfogadását jelenti, amely persze újabb indoklásra szorul, és ez is csak további tekintélyekre való hivatkozással lehetséges. „Így kezdődnek a kis tiranniák. Először az, induktivista tesz egy kis lépést, és azt mondja, hogy a lépés igazolt. És ezután, ha senki sem tesz ellenvetést, tesz egy nagyobb lépést, és arra is azt mondja, hogy igazolt.”11 A holista értelmezések is valamilyen bizonyosság nevében történnek, és a holista értelmezést legitimáló bizonyosság valamilyen tekintély által vagy valamilyen tekintély nevében történik. Ezért helyezi szembe Popper a holista társadalomalakítással a „piecemeal engineering”, vagyis a lépésenként történő társadalomalakítás fogalmát, mert ezek nem az „egészet” célzó valamilyen magyarázatok, amelyek egy biztos felismerés jegyében kijelölik az intézkedések útját, hanem hipotetikusan megfogalmazott részeredmények, amelyeket kipróbálunk, és ha szükséges, elvetünk. Ezzel szemben a holista bizonyosságának tudatában úgy viselkedik, mintha nem is volna rászorulva a lépésenként való próbálkozás óvatos módszerére, hiszen úgy gondolja, hogy magát az egyetlen és biztos megoldást ismeri. Popper módszertani gondolatait így felelevenítve fokozatosan közeledünk az államszervezés és tekintély kapcsolatához. Mint láttuk, Popper Platónban a kasztrendszert előtérbe helyező utilitaristát látja, és az utilitárius megoldások abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy tudják, mi a „jó” az államnak. Ez az, amit Popper nem fogad el. És nem politikai okokból, hanem ismeretelméleti okokból nem fogadja el, pontosabban egy bizonyos gondolkodási hiba felismeréséből, amely mindenféle gondolkodást, akár erkölcsi, akár politikai, akár tudományos-kutatói, téves útra vezet. Ezért gondolom, hogy amikor Popper a politikai berendezkedésről beszél,  akkor nem kifejezetten magáról a politikáról van szó, és ugyanez a helyzet akkor, amikor erkölcsről vagy a tudományos kutatás módszereiről értekezik. Popper mindig az adott témánál általánosabb szinten marad, és ezen a szinten a gondolkodás már említett hibájáról beszél, amely az olyan emberi dolgokaţ, mint politika, erkölcs és tudomány, erkölcstelenné és logikátlanná teszi. Így hát kérdésemre, hogy mi az összefüggés kritikai racionalizmus és nyílt társadalom, illetve nem kritikai racionalizmus és zárt társadalom között, a következőképpen válaszolhatok: Popper nem állítja, hogy egy zárt társadalom szükségképpeni velejárója a kritikai racionalizmustól különböző tudományfilozófia. Azt viszont állítja, hogy az általa elutasított, nem kritikai racionalizmuson alapuló tudományfilozófiák olyan gondolkodásbeli hibán alapulnak, amely a politikai gondolkodás szempontjából is ártalmas. Nem kötelező tehát, hogy egy bizonyos tudományfilozófia vagy kutatási módszer egy bizonyos politikai rendszerrel párhuzamosan létezzék, de ugyanaz a típusú racionalizmus, a kritikai racionalizmus kell hogy hiányozzék mind a politikai rendszerből, mind pedig a tudományfilozófiából ahhoz, hogy ezek a konstrukciók hibásak legyenek. Nyilvánvaló, hogy ebbe a totalitárius rendszerek is beletartoznak, de Popper érvelése annál sokkal általánosabb, semhogy azt lehetne mondani, csak a totalitarizmus ellen irányul.

JEGYZETEK 1. Oracular Philosophy and the Revolt Against Reason. In: The Open Society and Its Enemies. Routledge and Sons. London, 1947. 224. „I may be wrong and you may be right, and by an effort we may get nearer to truth. This is closely akin to scientific attitude.”

2. l.m. 225. „Nobody should be his own judge this suggests impartiality. This is closely related to the idea of «scientific objectivity» [...] The idea of impartiality leads to responsability [...] we have the duty to respond other's arguments where our actions affect others.”

3. l.m. 219.

4.  Uo. „The choice before us is not simply an intellectual affair, or a matter of taste. It is a moral decision [...]. For the question whether we adopt some more or less radical form of irrationalism, or whether we adopt that minimum concession to irrationalism which I have termed 'criticai rationalism', will deeply affect our whole attitude towards other men, and towards the problems of social life. It has already been shown that rationalism is closely connected with belief in the unity of mankind. Irrationalism which is not bound by any rules of consistency may be combined with any kind of belief, even with belief in the brotherhood of man, but the fact that it may easily be combined with a very different belief and especially with a romantic belief in the existence of an elect body in the division of men into leaders and led, into natural masters and natural slaves, shows clearly that a moral decision is involved in the choice between it and rationalism.”

5.  The Principie of Leadership. In: The Open Society and Its Enemies. 113.

6.  Totalitarian Justice. In: The Open Society and Its Enemies.

7.  I.m. 93—94.

8.  I.m. 96.

9.  I.m. 107. „How can we organize political institutions so that bad or incompetent rulers can be prevented from doing too much damage?”

10.  I.m. 108. „There can be no absolute sovereignity.”

11.  M. A. Notturno: The Open Society and Its Enemies: Community Anthority and Bureancracy. 1996. 13. Kézirat: „...-this how little tyrannies begin. First the induktivist takes a little leap, and calls it «justified». And then, if nobody objects, he takes a bigger leap, and calls that «justified « too.”