Június 1997
Karneválmegye '97

Poszler György

Karneválmegye vagy kísértetsziget

(Mikszáth: A gavallérok kései „olvasat”)

 

Mert mi sárosiak nem érünk rá szegénységünkre gondolni, ahelyett örökké abból tartunk főpróbát, hogyan csinálnánk, ha gazdagok lennénk. És ha sikerül az előadás, örülünk neki, tapsolunk magunknak, s ha látjuk, hogy valóságnak tartja az idegen, tudjuk abból, hogy jól játszottunk.

Mikszáth  kÁlmÁn: A gavallérok

 

 

Mikszáth Kálmán anekdota-kisregénye, A gavallérok 1897-ben született. Pontosan százéves. Balázs Béla önéletírása, az Álmodó ifság 1946-ban született. Csak ötvenegy éves. Közöttük történelmi korszakok. A régi Monarchia alkonyán születik az első. Az új diktatúra hajnalán a második. Mégis vannak rokon mozzanatok. Éppen a történelmi múlthoz, közelebbihez vagy távolabbihoz való viszonyban. Érdemes felidézni.

Mikszáth kisregénye két nap története. Esküvő Sárosban. Először: vonul a nemesi társaság a lakodalomba. Minden dűlőútnál feltűnik egy újabb hintó. Fényes négyesfogatok, prüszkölő paripák, egyenruhás személyzet, lovagló urak, elegáns hölgyek. Emelkedett beszédek, gazdag ajándékok, csendülő pezsgőspoharak, megrakott tálak, pattogó táncok. Másodszor: vonul a nemesi társaság a lakodalomból. Minden dűlőútnál eltűnik egy újabb hintó. Elhasznált batárok, visszaadott kölcsönlovak, rongyos cselédek, gyalogló férfiak, kopott asszonyok. Kiábrándító megjegyzések, visszaadott kölcsönajándékok, bűzlő pálinkáspoharak, üres gyomrok, fáradt lépések. Mert odafelé eljátszották képzelt gazdagságukat. Mert visszafelé újraélték tényleges szegénységüket. Mint egy karneváli menet az utolsó napon. A fél megye karneválja. Farsang végeztével, böjt kezdetével. Így a karneválmegye története.

Balázs önéletírása több évtized története. Benne furcsa história. Apja meséli Lőcsén. Angol hajó katasztrófája a múlt század elején. Valahol a messzi tengereken. Két házaspárt kivet a hullám egy lakatlan szigeten. Csomagjaikkal együtt. Gazdag a természet. Békésen élnek. Várják a szabadító hajót. Elhatározzák: nem engednek kultúremberségük kivívott szintjéből. Kiszámolják, mikor lehetnek az ünnepek. Ilyenkor díszesen öltöznek. Krinolinba, cilinderbe, csipkébe, kesztyűbe. Páronként karonfogva sétálnak a tengerparton. És amikor szembetalálkoznak, mélyen bókolnak egymásnak. Hosszú évek telnek el. Egyszer hajó közeledik a szigethez. Matrózok jönnek csónakon. Távcsövön látják a parton sétáló, avítt rongyokba öltözött, nevetségesen hajbókoló, roggyant véneket. Kísértetnek hiszik őket és gyorsan elmenekülnek. Soha többé nem jön hajó arrafelé. Így a kísértetsziget története.

Életformák utójátéka? Valami olyasmi. Magyar dzsentriké, angol gentlemaneké. De csak a két történet tartalmi váza hasonló. Ezen túl erős eltolódások. A karneválmegyében az utójáték még közel van a játékhoz. Csak éppen elkezdődött. A história „történelmileg” korábbi. Nem veszett teljesen a múltba. Avítt, de csak tegnapi nem régebbi. A kísértetszigeten az utójáték már távol van a játéktól. Már régen elkezdődött. A história „történelmileg” későbbi. Elveszett teljesen a múltban. Avítt, legalábbis tegnapelőtti azaz régebbi. Meg más a szereplők “tudati szintje” is. A magyar dzsentrik a karneválmegyében játszanak. És természetesen reflektálják magukat, azaz tudják, hogy múltat játszanak, hogy mindez már érvénytelen. Valami rezignált jókedvvel csinálják. Az angol gentlemanek a kísértetszigeten nem játszanak, hanem rítust celebrálnak. És természetesen nem reflektálják magukat, azaz nem tudják, hogy múltbéli rítust celebrálnak, hogy mindez már érvénytelen. Valami patetikus fennköltséggel csinálják. Ebből adódik az írói hang és művészi színezet különbsége is. A karneváltörténet hangja mosolygóan nosztalgikus. Mert a „történelmileg” korábbi, tegnapi avíttsághoz kötődhet mosolygó nosztalgia. A kísértettörténet hangja megborzongatóan szatirikus. Mert a „történelmileg” későbbi, tegnapelőtti avíttsághoz kötődhet megborzongató szatíra. Meg fontos a reflexió is. Hogy tudják a játékról: csupán játék. Vagy nem tudják a rítusról: csupán rítus. Ha tudják, azaz reflektálják magukat, irónia, de inkább önirónia vonja be a történetet. Ha nem tudják, azaz nem reflektálják magukat, gúny, de inkább groteszkum vonja be a történetet. Ám iróniaönirónia és gúnygroteszkum körül felsejlik a tragikum lehetősége is. Ha a játék komolyra fordul, az élet pusztulása a tétje, az ironikus akár tragikussá is alakulhat. Ha a rítus vérrel telítődik, az élet pusztulása a tétje, a groteszk akár tragikussá is válhat. De nem fordul, és nem válik. Mert a játék lényege általában a cselekvés „mintha”-jellege. És a „minthá”-ban nemigen lehet élet a tét. Mert a rítus lényege általában a cselekvés jelképes jellege. És a jelképességben sem igen lehet élet a tét. De mindenesetre: játékban és rítusban, ironikusban és groteszkben benne rejlik a tragikum mint végső lehetőség. Ám itt bevonandó a vizsgálódásba még egy szempont.

A karneválmegye tudatos játéka és a kísértetsziget tudattalan rituáléja egyaránt kiesett a történelmi időből. Csak az egyik tudja, a másik nem. Mindkettő mögött valami etikai norma. Balázs apja magyarázza: emberi lehetőségeink legmagasabb szintjén kell élnünk. És veszélyben is őrizni kell e szintet. Erről van szó. A magyar dzsentri legmagasabb emberi szintje ugyan nem a lakodalmas menet volt, amikor még nem volt puszta játék, de a lakodalmas menet is jelképezte emberi szintjét. Az angol gentleman legmagasabb emberi szintje ugyan nem a tengerparti séta volt, amikor még nem volt puszta rítus, de a tengerparti séta is jelképezte emberi szintjét. Nos, a történelmi időből való kiesésnek és emberi lehetőségeink legmagasabb szintjének, az ekörül forgó elbeszélésnek megvan a világirodalmi családfája. Csak néhány példát.

Stendhal Julien Sorelje eltévesztette az időt. Diadalmas generális lehetett volna Napóleon hadseregében. Ez lett volna legmagasabb emberi lehetősége, eszerint viselkedett. De nem Napóleon, hanem a restauráció korában élt. Flaubert Madame Bovaryja is eltévesztette az időt, de még a helyet is. Hódító dáma lehetett volna a restauráció párizsi szalonjaiban. Ez lett volna legmagasabb emberi lehetősége, eszerint viselkedett. De nem a restauráció, hanem a polgárkirályság korában élt, és nem Párizsban, hanem Normandiában. És Dosztojevszkij Rodion Raszkolnyikovja is eltévesztette az „időt”. Önmegvalósító intellektuel lehetett volna Napóleon birodalmában. Ez lett volna legmagasabb emberi lehetősége, eszerint viselkedett. De nem Napóleon, hanem a cár birodalmában élt. Mindhárom időtévesztés bukást szült. Kivégeztetést, öngyilkosságot, gyilkosságot. Ám mindháromban tragikus színezet. Az időtévesztés önmagában komikus is lehetne. De az adott összefüggésben tragikussá lesz. Mert az élet pusztulása a tétje. És pusztul is mindhárom élet. Méghozzá a benne rejlő értékkel együtt. A más történelmi szituációban megvalósulható, ebben a történelmi szituációban megvalósulhatatlan legmagasabb emberi lehetőséggel. Persze ez nem Mikszáth világa. Csak világának világtörténelmi és világirodalmi párhuzam- és előzményrendszere.

És Mikszáth világa? A történelmi időből való kiesés, az időtévesztés abban is fontos. Éppen A gavallérok közvetlen környezetében. '94-ből való a Beszterce ostroma, '97-ből a A gavallérok, '98-ból az Új Zrínyiász. Sáros megye lakodalmasai Pongrácz gróf és a szigeti hős között. Ittmaradt emberek a régi világból. A teljesen idegenné lett új világban. Az időtévesztésük akár komikus is lehetne. De az adott összefüggésben tragikussá lesz? Nem lesz tragikussá. Csak az utolsó várúr alakját lengi körül a tragikum lehetősége. Nála lehet majdnem lehet az élet pusztulása a tét. De tudata egy pontján megvan a reflexió mozzanata. Szeretne az utolsó várúr lenni. Ám tudja: mégsem lesz az. Közelíti legmagasabb emberi lehetőségét. Az idő azonban a közelítést elvetéli. Majdnem komikus, mert eltéveszti az időt. Nem egészen komikus, mert tudja, hogy eltéveszti az időt. Majdnem tragikus, mert élete a tét. Nem egészen tragikus, mert tudja, hogy élete a tét. Reflexióból nem lesz se komikum, se tragikum. A reflektáló hős komikusnak túl nagy, tragikusnak túl kicsi. Tragikomikus lesz két lehetőség között. A Sáros megyei lakodalmasok tudatosan-élvezettel játszanak. Távol esnek a tragikumtól. A szigeti hős karikírozott-publicisztikus szélsőséggel idegen. Távol esik a tragikumtól. Pusztuló érték persze itt is van. De nem hirtelen megsemmisülésben, hanem lassú felbomlásban. Nem egyszerűen elszenvedi, inkább bonyolultan elszenvedi és szemléli felbomlását. E szemlélésben lesz a tragédia lehetőségéből a Beszterce ostromában tragikomédia. A gavallérokban irónia, az Új Zrínyiászban szatíra. A tragikumot Mikszáth alkata sem engedi. Az időtévesztés emberi disszonanciáját igen; az elbukás emberi tragikumát nem.

De vissza A gavallérokhoz. A szerkezetben rejlik a magyarázat. A történelemszemléleté és a művészi színezeté is. Mármint az iróniáról-öniróniáról van szó mint művészi színezetről. A váz közhely a szakirodalomban az anekdota. Vagy inkább adoma. Mert az anekdota főként történelmi individuumokhoz kötődik, az adoma főként történelmi típusokhoz. Csattanóra, végső fordulatra, az adoma csattanójára, végső fordulójára épített, két ívből összeálló szerkezet. Az első ív a lakodalmasok pompázatos felvonulása. Benne a szemlélő illúzióinak felhalmozása. Egészen a csúcspontig. A két apa esküvői köszöntőjéig, a nem létező pénzajándékok átadásáig. Benne a szemlélő illúzióinak telítettsége. Itt végződik az első, kezdődik a második ív. A második ív a lakodalmasok szegényes levonulása. Benne a szemlélő illúzióinak megrendülése. Egészen a végpontig. A megkopott menet lassú szétszéledéséig, a kölcsönkapott ajándékok visszaadásáig. Benne a szemlélő illúzióinak eltűnése. Az elbeszélés (narráció) nézőpontja világosan megállapítható. Én-elbeszélésről van szó, egyes szám első személyű előadásmódról. Meghatározza az olvasó lehetőségeit is. Csak annyit láthat és úgy láthat, amennyit az egyes szám első személyű elbeszélő elmond, és ahogy az egyes szám első személyű elbeszélő elmondja. Az egyes szám első személyű elbeszélő pedig idegen. A karneválmegye fel- és levonulásában, az ironikus-önironikus játékban beavatatlan. A szerkezetben éppen az ő illúzióiról van szó. Felhalmozásukról, telítettségükről, megrendülésükről, eltűnésükről. Meg persze az olvasó illúzióiról is. Amelyek az elbeszélő illúzióival párhuzamosak. Nos, pontosan e kettő, a cselekmény szerkezete és az elbeszélés nézőpontja hordozza a történetszemléletet és művészi színezetet. A történetszemléletet, ami a sárosi karnevált avíttá teszi, és a történelembe, de csak a tegnapi, nem régebbi történelembe utalja. És a művészi színezetet, ami a sárosi karnevált, a tudatosan folytatott játékot nem gúnyos-groteszkké, de ironikus-önironikussá teszi. Sőt nosztalgikussá is. Mert a játék tudatos-reflektált jellege az elveszített külső-anyagi rang helyett megteremti annak belső-szellemi mását. Rangvesztés? Igen! De rangvesztés az értékőrzés látszatával. Ez pedig a tragikus-tragikomikus jelleghez kevés. A gúnyos-groteszk jelleghez sok. De az ironikus-önironikus-nosztalgikus jelleghez éppen elegendő.

Mindehhez tragikus-tragikomikus, gúnyos-groteszk vagy ironikus-önironikus-nosztalgikus jelleghez az alapképlet természetesen Don Quijote. Ott mozog a három művészi színezet között. Kényes határon. Hol egyikhez, hol másikhoz közelebb. Mindegyikből van benne, de egyikből sem tisztán. Mindegyik lehetne, de egyik sem tisztán. Bevonandó ugyanis a vizsgálódásba egy meghatározó szempont. A nemes lovag nemcsak Spanyolország útjain lovagol, hanem történelmi korszakok határain is. Tőle balra, a múltban a letűnt rend ha úgy tetszik, feudalizmus heroikus-poétikus kora. Tőle jobbra, a jövőben a feltűnt rend ha úgy tetszik, kapitalizmus vulgáris-prózai kora. Az elsőben idealizmus uralkodik, a lét tétje az igazság, hőse a lovag legalábbis így véli az utolsó a lovagok közül. A másodikban prakticizmus uralkodik, a lét tétje a hasznosság, hőse a kalmár legalábbis így véli az utolsó a lovagok közül. Harcol tehát a nemes régi mellett, a nemtelen új ellen. Az idealizmusért a prakticizmus, az igazságért a haszon, a lovagért a kalmár ellen. Választott hölgye, a heroikus-poétikus kort, idealizmust-igazságot-lovagságot megtestesítő Dulcinea nevében. De és ez a leglényegesebb közben, szíve mélyén, nem tudatában, ám tudattalanjában maga is tudja, legalábbis sejti: mindez nem biztos. A heroikus-poétikus kor, idealizmus-igazság-lovagság elillant. És Dulcinea nem létezik. Csak ő teremtette magának. Ezért úgy él, mintha létezne. Vagyis: az egész remekműben benne a lehetőség. A nemes lovag játszik. Talán egy kicsit bonyolultabban. Komolyan játszik. Védi a nemes régit, de játssza is, hogy védi a nemes régit. Támadja a nemtelen újat, de játssza is, hogy támadja a nemtelen újat. Ebben lényegének-tudatának meghasadtsága. Biztos benne: a védett régi nemes, a támadott új nemtelen. De nem biztos benne: a nemes régi még védhető, a nemtelen új még támadható. Nem folytatom. E komoly játék, lény- és tudathasadás adja a remekmű művészi színezetét. Annál inkább, mert a komoly játék csak lehetőség. Sejthető, de nem bizonyítható. Ám ne feledjük, játék vagy nem, a nemes lovag egész lénye rajta van. Vagyis az élet pusztulása a tét. Ezért mindhárom lehetőség valóságos lehet. A tragikus-tragikomikus, a gúnyos-groteszk és ironikus-önironikus-nosztalgikus is. Csak röviden. A nemes lovag valami könyörtelenül vesztes régit véd, valami könyörtelenül győztes újat támad. Heroikus, de korszerűtlen módon. Ha ezt reflexió és játék nélkül teszi, egész lénye rajta van, és élete pusztulása a tét, azaz van értékvesztés a művészi színezet tragikus vagy tragikomikus. Ha a heroizmus kap hangsúlyt, a tragikus színezet dominál. Ha a korszerűtlenség kap hangsúlyt, a komikus színezet. Ha ezt reflexió és játék nélkül teszi, de egész lénye nincs rajta, és nem élete pusztulása a tét, azaz nincs értékvesztés a művészi színezet gúnyos-groteszk. Ha a heroizmus kap hangsúlyt, a gúnyos színezet dominál. Ha a korszerűtlenség kap hangsúlyt, a groteszk színezet. Ha ezt reflektálva és játékosan teszi, és egész lénye nincs rajta, és nem élete pusztulása a tét, azaz nincs értékvesztés a művészi színezet ironikus-önironikus-nosztalgikus. Ha a heroizmus kap hangsúlyt, a nosztalgikus színezet dominál. Ha a korszerűtlenség kap hangsúlyt, az ironikus-önironikus színezet. Nos, a nemes lovag története mindhármat hordozza. Kevéssé reflektál, és alig játszik, ezért alapvetően csak tragikus-tragikomikus lesz. De mintha nem mindig lenne egész lénye rajta, ezért gúnyos-groteszk is lehet. Ám mégis reflektál és játszik, ezért ironikus-önironikus-nosztalgikus is lehet. Don Quijote az alapképlet. A világirodalom nagy példázata. Mikszáth és Balázs története egyszerűbb. A karneválmegye históriája a reflexió és játékosság okán ironikus-önironikus-nosztalgikus színezetet kap. A kísértetsziget históriája a reflexió és játékosság hiánya okán gúnyos-groteszk színezetet.

Talán érdemes összefoglalni. A történetszemléletet és az ebből fakadó művészi színezetet néhány alapvonás határozza meg. Mármint az életformák utójátékait, a történelmi időből való kiesést hordozó művekben. Hogy van értékvesztés, vagy nincs értékvesztés? Hogy van reflexió, vagy nincs reflexió? Hogy van játék, vagy nincs játék? És még egy vonás. A korváltással kapcsolatos. Minősíthető vagy legalábbis érezhető az eltűnő régi nemes réginek? Minősíthető vagy legalábbis érezhető a feltűnő új nemtelen újnak? Nos, ha van értékvesztés, akár tragikumról is lehet szó. Ha nincs értékvesztés, nem lehet. Ha van reflexió, játék, és az eltűnő régi nemes réginek, a feltűnő új nemtelen újnak            minősíthető        vagy     legalábbis          érezhető,

ironikusról-önironikusról-nosztalgikusról lehet szó. Ha nincs reflexió, játék, és az eltűnő régi nemes réginek, a feltűnő új nemtelen újnak nem minősíthető, sőt nem is érezhető gúnyosról-groteszkről lehet szó. Annál inkább, mert a „történelmileg” korábbi, tegnapi avíttsághoz könnyebben tapad irónia-önirónia-nosztalgia. De a „történelmileg” későbbi, tegnapelőtti avíttsághoz könnyebben tapad gúny-groteszkum. Láttuk már: a karneválmegyében, a kísértetszigeten a tragikum lehetőségei nem adottak. Az első ironikus-önironikus-nosztalgikus, a második gúnyos-groteszk művészi színezetet hordoz. De a karneválmegye művészi színezete könnyen átalakulhat a kísértetsziget művészi színezetévé. Csak ki kell vonni belőle a reflexiót és a játékot. Meg a régi nemes réginek, az új nemtelen újnak való minősíthetőségét, legalábbis érezhetőségét. És az ironikus-önironikus-nosztalgikus azonnal gúnyos-groteszkké lesz. És át is kerültünk Mikszáth karneválmegyéjéből Balázs kísértetszigetére. Ez pedig úgy vélem nem esne jól. Barátságosabb-lakottabb világ az egyik, barátságtalanabb-lakatlanabb világ a másik.

És mindez miért? Mert a történelem, az utolsó évtized történelme rájátszik Mikszáth és Balázs példázatára. Az életformák utójátékában meg a történelmi időből való kiesésben is. Azt hiszem, kétszeresen. A korábbi ciklusban egy távolabbi kor utójátékát rendezte meg, oda esett ki (esett vissza?) a történelmi időből. A későbbi ciklusban egy közelebbi kor utójátékát rendezte meg, oda esett ki (esett vissza?) a történelmi időből. Nagyon kellene a magunk revíziója. Ezt tanítja a maga módján Makkai és Mikszáth is. A megrendülten etikus hajdani püspök, a vidáman kaján hajdani író. Kemény önvizsgálatot. Akarunk-e utójátékokat? Akarunk-e kiesni a történelmi időből? Ha akarunk utójátékokat, minek az utójátékát és milyen utójátékát akarjuk? Ha akarunk kiesni a történelmi időből, hova is akarunk esni? Érdemes vigyázni. Mehetünk karneválra-lakodalomba. Kölcsönhintóval, díszruhajelmezben, álajándékokkal. De játszani menjünk, reflektáljuk is magunkat, tudjuk, hogy játszunk. Lehet nosztalgiánk is. De tudjuk: nem biztos, hogy a régi, minden régi nemes. Nem biztos, hogy az új, minden új nemtelen. Hátha lehet nemes újat is csinálni. És a nem biztosan nemes régire nem érdemes elcserélni az esetleg nem nemtelen újat. Mert könnyen eltévedhetünk az utójátékok és kiesések között. Játék és reflexió, azaz a játék tudta nélkül könnyen máshova eshetünk (ki a történelmi időből!), mint ahova akartunk. Például Mikszáth karneválmegyéjéből Balázs kísértetszigetére. A lakodalmi menetből a tengerparti sétányra. De ott kísértetnek, a múlt kísértetének néznek majd a messziről mentésünkre jött hajósok. És elmenekülnek.

Kellene valami csattanó a végére. Nem nagyon szeretem az egyértelmű jelképeket. De talán ez a sas és méh vagy griff és méh nem is rossz. Esetleg mond valamit lehetséges eszményeinkről. Olyan fanyar, Mikszáthhoz illő módon. A gavallérok elbeszélője a kijózanodás reggelén visszaviszi a bankigazgatónak a menyasszony kölcsönkapott ajándékkarkötőjét. Akkor írja Mikszáth: a bankigazgató szivarral kínálta, „kivette szivartárcáját a zsebéből, melyen egy méh, a takarékosság szimbóluma volt emailokkal kirakva. Olyan furcsa volt a sok címeres tárca után, melyen griffek, sasok, zergék és oroszlánok ágaskodnak, ez a méh... Egy méh? Sárosban?”