Április 1997
Egyetem Kolozsvárt

Lászlóffy Aladár

Az egyetem, ha van...

Az egész világmindenség Isten háza,. mire jó hát kijelölni valami külön helyet, hogy oda járjunk.

Dzsingisz kán beszélgetése a meghódított Bochara imánjával.

Arisztotelész etikája szerint az erkölcsi erényekre neveltetéssel lehet szert tenni. A neveltetés és tanítás elválaszthatatlanságát a tudás és tartós továbbításának legrégibb ideje óta evidenciaként kezelte a nemzedékváltások gyakorlata. Valami olyasmiről voltak meggyőződve a kínai, indus, mezopotámiai, egyiptomi elit tagjai is, amiről Newton: hogy Isten kezdetben néhány kiválasztottal közölte a titkokat, ez a tudás elveszett, később mégis visszavették, s ekkor mesékbe, mitikus megfogalmazásokba került be, ahol rejtve marad a be nem avatottak relőtt. Ennek megerősítő metaforája a fa, mely alatt lejátszódik Ádám és Éva iszonyú következményeket magyarázó drámája. És az is, ami elsüllyedt atlantiszok és elnéptelenítően légritka magasságokban hagyott dél-amerikai romvárosok esetében, a kőben, a kinézetben, egyáltalán a nyomok fennmaradásának puszta tényében megnyilvánuló információt hordoz. Valami egyetemes egyetem tanítja azt, akinek szeme, füle, szimata van hozzá.

A modern tudomány látványos kibontakozása során szisztematikusan mint az önmaga végtelenül sorra kerülő alkalmaira taposó hernyótalp egy tankon eltaposta, megsemmisítette alighanem az összes fontos nyomokat, melyek már pár ezer éve a thalészi, eukleidészi végleges tisztánlátáshoz, pár száz évvel utána önpusztító vallási őrülethez vezettek, ebben a közönyös homoksivatagban, valami rommeli precizitású, csak hiábavaló haditerv kivitelezése mentén.

Nem nagyon gondolunk rá, mert már csak szakberkekre tartozó részletkérdések megválaszolására szükséges, hogy az Ázsiában rég ismert s Európában is meghonosítani próbált nyomtatás során a betűk addig nem bírták a prés nyomását, amíg meg nem találtak egy olyan ötvözetet, mely kibírta. Évezredekkel korábban, a kő és a vas korai között a láthatatlan átmenet ugyanilyen keverési arány boszorkánykonyhájának véletlen, de törvényszerű pillanatán fordult előbb bronzkorba. A bronzkor annyival „gyengébb”, „kevesebb” a recipe ferrum idejénél, amennyivel erősebb a csiszolt kőkorszaknál. De ki meri állítani, hogy a rotációs bármelyik terméke „felsőbbrendű” a 42 soros Bibliánál?

A gimnázium, a líceum, a téka az ókor befejezett leleményei; az egyetem az érett középkoré. Semelyik nevével jelölt 1920. századi megjelenésének már nincs semmilyen más köze névadójához, mint a műveltség művelésében méretarányosan betöltött szerep.

Mert az egyetem: szerep. Hol görög tragédia, hol commedia dell arte. Sőt! Az egyetem: világkép. Mindenkori stádium: ennyit fogtunk fel a színpadiasan látványos létből, világegyetemből. Egy mindenkori maximum. Minden korban változó maximum-fokozatai követték egymást. Az addig a fázisig egybegyűjtöttek, egybecsodálkozottak összessége; egy szint, melyre bár a kor értelmiségét, elitjét szeretnék felemelni, kiképezni mindig. Mindig előreküldeni. Mert az egyetem mindig előbb jár, mint a korátlag. Éppennyire természetes, hogy: viszont hátrább, mint a csúcsra járatott agyak, maximum.

Robotképek a korabeli diákról, a korabeli professzorról, a korabeli magiszterről, rektorról, doktorról. S a viszonylagosságok igazoltatnak mindig. Püthagorasz tételét millió még téves tan környezhette, ám az akkori tudásszint abban a stádiumban is tökéletesen teljesítette a maga rekordszerepét. Ennél többet —a maga helyén nem tesz egyetlen más kor sem! Soha sehol. Különben a világ egyetemes határai hányszor reátapadtak-szorultak volna, mint bankrabló fejére a fekete harisnya: őt se látják, de ő se lát ki.

A múltból nézve különösnek tűnhet, hogy (bár a kezdetek óta minden filozófiával, a teológiával egyenlő értékű volt például a késnek, keréknek „átforgatása” a szürkeállomány cukorporán) mára túlnyomóan matematika- és technikaközpontúvá válhatott a civilizáció, annyira, hogy a jól képzett busman vagy lelkiszegény szalon-neanderthali kiváló betanított munkás, futószalag-Edison is lehet; az. élő emberiség nagy tömegeit viszont még jobban elválasztják s elszoktatják a kultúrától, mint igazi analfabéta korában. De hát a múlt nem néz sehova, a múlt pályáját megfutotta, s porlik, mint a szikla: halott. A jelenből a modern trogloditáknak épp az tűnhet különösnek, hogy évtizedekig mennyit harcoltak olyan megfoghatatlan dolgokkal, melyek látszólag semmilyen direkt összefüggésben nincsenek azzal a dizájnnal és valódi mélységgel, ahova, ameddig az anyagi világ kezelésében jutottunk. Egyszerű: akire ez a kultúra-levedlés, kultúraiszony lett jellemző, az mindössze arra a technológiai valószínűségre süket, hogy a sziklát bársonnyal csiszolni éppolyan értékű fizikai következményekkel járt, mint erővel hatni az anyagra: követ pattintani, olvasztani, önteni, kalapálni. Iszonyú erejét a semmi csillagporának sajnos e vakok már nem érzik, nem értik, s ettől megállhatnak majd az atommeghajtású űrhajók! Ha ez az eltolt arány így marad sokáig, netalán végleg.

Neandervölgyben öntudatlanul álltak elő azok a „humaniórareália”-arányok, melyeket egy ugyancsak láthatatlanul logikus giroszkóp tartott egyensúlyban végig az ember (s az emberiség) alakulása alatt. Ezért „gyalog”-koraiban is valami csodálatos, szuperszonikus repülés volt. Túl minden hanghatáron, ha egyszer mostanában érnek utol (de utolérnek) régi bölcsek tanításai is még. Mégis. Hogy meglepődünk és megrendülünk bele, mint Thomas Morus, aki néhány percig társalgott egy ismeretlennel, és karjait széttárva így kiáltott: „Te csak az ördög lehetsz vagy Erasmus.”

Nem minden korban találták fel a kereket vagy annak megfelelőjét. Senki, egy közösség, egy társadalom, az emberiség sincs végig, állandóan a saját maximumának színvonalán. Az, hogy koronként az anyagi civilizálódást, koronként a szellemit veszik elő és helyezik piedesztálra, s hogy ilyenformán mindkettőnek megvoltak-vannak a néha „mulatságosan” párhuzamos grande siécle-jei, ez az emberi intellektus szerkezetének önkiegyensúlyozó, korrigáló képességére vezethető vissza. Olyan, mint találatot kapott vadászgép, melyet kötelességtudó hősihalott-jelölt pilótája nem akar sorsára hagyni, ezért még mindig („az utolsó percig”) nem katapultálja magát. Legfennebb becsapódik valahova, mint '45 telén, kora tavaszán a zirci apátság könyvtárkupolájába; talán már mindegy, milyen felségjelet viselő farka még sokáig kiállt a csillagvizsgáló üvegkupolájából, mint piszkosfred hátából a kés, hogy el ne vérezzen...

A haszon és a kár egyetemes tulajdonképpen. Maga az intézmény talán az emberiség legnagyobb találmánya a kerék s aztán a könyvnyomtatás óta, alatt, mellett. Annyival univerzálisabb, hogy magába foglalhat egy kerekes, kerékgyártó, kerékkötő, kerekperec tanszéket, és lehet benne tipográfia, printer, fax, teletex, akár március tizenötödikei szabadsajtó is.

Ha van egyetem. Különben Erasmus fejcsóválva állapítja meg a maga korának némileg hasonló szerepet betöltő ész- és embertömörüléseivel kapcsolatban, hogy „zsoltáraikat nem értik, csak dallamukat jegyzik meg, és szamárbőgés módjára kornyikálják el, kórusban, miközben azt hiszik, hogy remek hangversenyt adnak az égieknek...”