Március 1997
Pénz beszél?

Bácskai Tamás

Kultúra és pénz

 

Karinthy Frigyes azzal kezdi az Uránia ismeretterjesztő előadásának persziflázsát, hogy már az ókorban is ismerték a bőrt". S valóban ismerték, ahogyan a pénzt is és a kultúrát is. Amelyek viszonya, időnként iszonya egymástól azóta is változik, alakul, s a nevetség kockázatát is vállalva ilyen régen érdemes kezdeni a vizsgálódást.

Pénz is sokféle volt a világtörténelemben: kauri-kagylóktól és malomkövektől a hitelkártyáig. Ám ennél is többféleképpen értelmezték a kultúra fogalmát. Az angolszász, elsősorban az észak-amerikai felfogás inkább annak felel meg, amit mi európaiak civilizációnak nevezünk. Jómagam a mi szűkebb értelmezésünkben venném szemügyre a kultúrát s annak anyagi erőforrásait, tehát irodalommal, képzőművészettel, építőművészettel, zenével, színházzal, filmmel foglalkozom, s csak érintőleg a közoktatással és közművelődéssel.

Honnan is nő, emelkedik ki a művészet? Egyrészt a „mívességből", a magas színvonalú remekek megteremtését ambicionáló iparűzésből. Másrészt az ihletettségből, szinte a révületből, az eksztázisból - s ez az igéző, a varázslós a hivatalos varázsló, a pap konformista vagy eretnek látomásából. Ki nem borzongott bele olyan költői képekbe, amilyenre például Petőfit a téli puszta ihlette: ,,S csak félig mutatják / A betyár alakját, / Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... / Háta mögött farkas, feje fölött holló"? S a „fogyasztói" oldalon a kultikus, a szertartási cselekedetek, az olvasni-írni tudást pótló ábrázolások, a lenyűgözés igénye monumentális formák révén, a reprezentáció kívánalmai, az éhség esztétikai élvezetre, a lélek vágya katarzisra, megtisztulásra. Dőreség lenne azonban mereven szétválasztani a „poeta doctusokat" az ösztönös, szinte látnoki tehetségektől. Nagy költészetet látnokság nélkül nem hóztak létre, s Babits Mihály, Arany János, Kosztolányi Dezső tudatos formai tökéletessége csak a hordozott látnoki tartalommal együtt zseniális. Vajda János viszont e formai tökéletesség részleges hiánya ellenére is nagy költő. A befogadói oldalon is sokféle ambivalenciával találkozunk. Kiváló irodalmi ízlésű embernek lehet kedves a sláger, s "vájt fülű" zenerajongó lehet érzéketlen a prózairodalom ingereire. A befogadók egy szegmense nem magas esztétikai értékű művek révén képes esztétikai élvezetet, katarzist átélni. A befogadók, a műalkotások piaca tehát igen tagolt, úgymond szegmentált, s bár nincs kínai fal a szegmensek között, nem könnyű az átjutás a felsőbb régióba. (Ezért tartom célszerűtlennek az olcsó belépődíjak politikáját a nehéz zenei vagy színházi alkotások népszerűsítésére. Ez az amúgy is zeneértőknek nyújtott támogatás. Az általam egyébként nagyra tartott Csárdáskirálynő közönsége csak annak olcsósága miatt nem nézi meg a Trisztán és Izoldát.)

Ez a tagolt piac fogyasztja vagy nem fogyasztja a szegmensének megfelelő alkotásokat, finanszírozza vagy nem finanszírozza az alkotót és az alkotást. S ha csak a piacra bíznák az alkotási folyamatokat, igen sok esztétikai érték meg sem születhetne, vagy nem válna nyilvánossá. A piac tehát -mint a gazdasági élet minden területén -korrekcióra szorul. Ezt a korrekciót egyéb területeken könnyebb kialakítani. Ha a piac által kormányzott gazdasági folyamatok nem abba az irányba tartanak, amely a társadalomnak kedvez (külön kérdés, ki lehet ennek hiteles értelmezője), ha nem kielégítően foglalkoztatja a népességet, nem serkenti a műszaki fejlődést stb., akkor a keletkezett erőforrások átcsoportosításával korrekciót lehet végrehajtani. Ez nem könnyű, hiszen érdek vezérelte megállapításokról van szó, s a végrehajtás során vannak nyertesek és vesztesek. De mégis léteznek bizonyos számszerűsíthető, mérhető ismérvek. Ezek az ismérvek a politikai erők és a mögöttük álló választók számára ismertek, s egyértelműen vagy elfogadottak vagy elutasítottak.

Ez azonban nincs így a művészet tekintetében. Arról, hogy mit tekint és mit nem tekint művészetnek a nagyérdemű közönség és választó, a köztéri szobrok körüli vitákból már alkothattunk véleményt. Akarja-e, és ha igen, milyen mértékben, arányban és ismérvek szerint támogatni azt közpénzből, szintén nem egyszerű kérdés. Márpedig közpénzek felhasználásába az adófizetőnek beleszólást illik adni, akár közvetlen állami kiadásként, akár adókedvezménnyel járó magánköltekezésként támogatják a kultúrát. Kultúraellenes közhangulatba azonban nem kötelező belenyugodni a kormányzóknak. Többek között azért nevezünk egy politikust államférfinak, mert át tudja hangolni az adófizető közönséget a kultúra iránti bőkezűség elfogadására. Erre volt képes a közoktatás tekintetében gróf Klebelsberg Kunó, a második világháborút elvesztő, de az oktatás csatáját megnyerő Japán kormánya a vereség után, a francia művészet és tudomány felvirágoztatására felesküdő kultuszminiszterek, Malraux és Jack Lang, illetve a nemrég elhunyt Mitterand államfő.

 

Modellszerűen a művészt és annak alkotótevékenységét „eltarthat ja" az alkotó maga, valamely mecénás, a művészet „fogyasztóközönsége", piaca s a kettő közötti közvetítő kereskedelem (kereskedők, kiadók, impresszáriók), művészetpártoló magántestületek (alapítványok, szövetségek) s végül köztestületek (város, megye, illetve tartomány, állam). A kérdés mindegyik esetben az, hogy milyen áron, a művésszel szemben milyen igény mellett, s ami e tartalom tekintetében meghatározó, milyen formában. A gond elsősorban a merész újításokkal, a kísérletező művészek fenntartásával kapcsolatban van, akik elszakadnak az elfogadott normáktól.

Az alkotó eltartja magát művészi tevékenységéből, de rendszerint nem pályája elején. E tekintetben kivételek az olyan „pályakezdők", mint a kisgyermek korától erre szorított, edzett Mozart és Beethoven. Élhet és alkothat olyan forrásokból, amilyen az öröklött családi vagyon, mint Marcel Proust, a családtagja vagyona, mint Van Gogh, a maga szerzette vagyon, illetve jövedelem, mint Paul Gauguin. Kenyérkereső tevékenységet folytathat, esetleg csak pályája elején, taníthat, mint Babits Mihály, könyvkereskedő, mint Nagy Lajos stb. Saját művészeti tevékenységének egy részét „aprópénzre válthatja" azzal, hogy a magas művészetet az arra „kereső" szórakoztató produkciókkal tartja el, mint Várkonyi Zoltán Művész Színházában. Ezekben az esetekben a művészi lét ára a műalkotásra fordítható idő és energia megkurtítása.

Eltarthat ja gazdag műélvező, mint Haydnt Esterházy, nagy hatalmú intézmény ura, mint Michelangelót II. Gyula pápa, nagy megrendelők, pályázatok megnyerése, alapítványok, mint a Baumgarten-féle volt, önsegélyező egyletek, vevőik – a nagybaniak és az egyes vásárlók, jegyvevők s városok, megyék, kormányzatok.

A „mívesség" eltartotta és eltarthatta a műalkotásokat, remekeket is létrehozó kézmívest, aki a mai szóhasználattal „alkalmazott művészeti" alkotásait értékesítve szabad idejét műalkotásoknak szentelhette, a maga gyönyörűségére vagy értő gyűjtőknek való eladásra. Egyébként az érdekfeszítő írás, a lakást díszítő festmény, a szórakoztató zene, a kommersz film stb. ma is ott áll a maga alapos írás-, festés-, összhangzattan-technikájával valahol a művészet mögött, legjobb alkotásaiban súrolván a művészet határát. Akár volt kifejlett pénzgazdaság, akár nem, a mívesek eltartották magukat, azon az áron, hogy idejük nagyobb részében a közízlésnek megfelelő vagy talán inkább a vevők bizonyos szeletének ízlését kielégítő használati tárgyakat és művészi alkotásokat állítottak elő. Ha öregbedett a tekintélyük, megrendelésre, azaz biztosított piacra dolgozhattak, vagy főnemesi, fejedelmi, királyi udvarban, annak kiszolgáltatott vagy szerződéses alkalmazottaiként dolgoztak, vagy ilyen minőségükben „termelésük" meghatározott hányadát „kívülre" értékesíthették. Haydn és Mozart legalábbis így kezdték pályájukat.

A „fogyasztói oldalon" a kultikus igényeket kielégítő vallások szervezetei, az egyházak, fejedelmi udvarok, hűbérurak, gazdag arisztokraták valamilyen formában gondoskodtak a művészek megélhetéséről.

Viszonylag korán megjelennek a közvetítés ügynökei, műkereskedések, kottakiadók - elsősorban a házi muzsikálás kiterjedt piacára számítva. A közvetítők ismerték piacaikat, közvetítették azok igényeit az alkotókhoz, s kimagasló mű- és kottakereskedők, könyvkiadók és - kereskedők kísérleteztek a kor átlagízlését meghaladó új irányzatok terjesztésével.

A vásárló-, néző- és hallgató-, valamint olvasóközönség impulzusokat kezdett kapni a napilapok, folyóiratok műítész, irodalomkritikai, zene- és színi kritikai rovataiból, ami feltétlenül javított az "értékesítés" mennyiségi lehetőségein, ám csak a kritikusok kisebbsége s nem feltétlenül legbefolyásosabb része volt képes az új irányzatok értékeinek felismerésére.

Azok a művészek, akik értettek visszhangjuk megszervezéséhez, az adott pillanatban és anyagilag előnyre tettek szert azokkal szemben, akiknek nem volt ilyen készségük. Mindenesetre újabb, anyagi természetű függés alakult ki, a kritikusoktól és a sajtóorgánumoktól való függés.

Amikor kialakul a műgyűjtés, s megjelenik annak befektetési eleme, a befektetési portfólió kiterjesztése a régiségekre és műkincsekre, régi könyvekre, illetve első kiadásokra, s ezzel kibővül a piac, akkor megjelennek a nagykereskedelmi jellegű közvetítők, árverési házak, műkereskedések. Ezzel az élő, kortárs művészek versenytársaként is megjelenik a régmúlt idők művészeinek terméke, lényegében ugyanarra a vásárlóerőre támaszkodva. A kimagasló művekről készült egyre jobb kópiák, később nyomdai úton előállított kópiák, a „másolatos" műfajok (rézkarc, linóleummetszet stb.) erősen kiterjesztették a vásárlók köreit, ahogyan ezt a hangrögzítések különböző formái is megtették. Ezzel az alkotók finanszírozásának a forrásformái és a velük szembeni vásárlóerő nagysága is tetemesen kibővült, s ugyanakkor sorvadt az amatőr művészi tevékenység bázisa.

A létfenntartás biztosítása azonban nem volt elég olyan művészetekhez, amelyek nagy vagy/és értékes anyagokkal dolgoztak, mint a márvány- és bronzszobrászok, aranyművesek, ékszerészek. Színjátékhoz, operához, hangversenyhez épület, épületrezsi, társulat, hangszerek, adminisztráció volt szükséges. Ezekben a tőkeigényes ágakban megjelent a vállalkozó, a tőkejuttató vagy bérlő, állami vagy városi mecenatúra. Ezekből a funkciókból egyeseket jeles művészek is elláttak, általában ideig-óráig, gondoljunk Molière-re vagy Rodin nagyüzemi szobrászműhelyére. Csendes-, vagyis pénzes társra nekik is szükségük volt, s arra vagy az azt felváltó utódjára a műsorpolitikában, de talán még a szereposztásban is figyelemmel kellett lenni.

Akár az átlagfogyasztótól, akár az azt kiszolgáló üzlettől, azaz a közízléstől való függés nem válik javára a művészetnek. Talán egy emberöltőnek kell eltelnie, amíg az újgazdag azzal dicsekedhet, hogy Picasso van nála a falon, s egy másik újgazdag talán még mindig megkérdezi, hogy: „S mivel irtod, kérlek?" S a presztízséhez ragaszkodó gazdag megrendelő, talán még a jó ízlésű is elvárja, hogy képet fessenek róla, mint az adomabeli fejedelemről (lehetne akár bolsevik pártfőtitkár is), hogy hű is legyen, de eltüntesse púpját s azt, hogy félszemű... Vagy mint Sztálin Alekszandrov szovjet himnuszi pályamunkájába, belejavít, s nem ám a szövegbe, hanem a kottába. A mű nem ettől volt egyébként rossz.

De amíg a totális államok meg nem jelentek, mindig sokféle ízlés, pénzforrás, szervezet finanszírozott sokszínű művészetet, nem volt „gleichschaltolás". Ráadásul az irodalom és a művészet barátai a pénztől, vagyis tőkétől, államtól, várostól való függőség csökkentésére pályázatokat írtak ki, s ilyen pályázat első díja tette lehetővé Arany János Toldijának megjelenését és még a kiadás előtti hírességét. Hasonlóan a függetlenítést szolgálták az alapítványok, mint a Baumgarten-alapítvány is. Ekkor a bírálóbizottságok, kuratóriumok ízlésétől, nagyvonalúságától való esetenként nem kevésbé kellemetlen - függés váltotta fel az üzlettől vagy a politikától valót, s a legtöbb esetben nem tellett többre, mint alamizsnára. A Baumgarten-alapítvány évente legfeljebb nyolc írónak juttatott 4000 és 8000 pengő közötti évdíjat (ez havi 333-666 pengős összeg volt, vagyis

másfélszer, illetve háromszor akkora, mint a „havi kétszáz pengő fix ", amellyel az ember könnyen viccelt). Ez „a mindennapi ebéd ára és a minden fertályban esedékes lakbérre" volt elég.

Rendkívüli segélyeket is osztottak az alapítvány évi jövedelmének 1/8-a erejéig azoknak, akik bármi okból évdíjban nem részesülhettek. Érdemes emlékeztetni arra, hogy milyen szélsőségesen ellentétes álláspontok csaptak össze a tanácsadó testületben a csak a fiatal nemzedéket díjazni akaró Mikes Lajos és az idősebb generációt pártoló Ambrus Zoltán között vagy a tagok különböző pártfogoltjai tekintetében, mennyi nem művészeti ismérvek szerinti, hanem rokon- és ellenszenvek kiváltotta döntés történt, pl. József Attila esetében. Ráadásul a kuratórium döntéseit jóváhagyás végett a kultuszminiszternek kellett felterjeszteni, s az vétót helyezett kilátásba, ha politikailag nem megfelelő írót díjaztak volna.

Hasonlóan nem hoztak megoldást az írók, függetlenségére, legfeljebb azok nyomorát voltak képesek enyhíteni az olyan dicséretes önsegélyezési kezdeményezések, mint az IGE, az Írók Gazdasági Egyesülete, amely József Attilának ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlyét tudott kiutalni a Club kávéházban, továbbá évi tizenöt pengőt. Ilyen, államilag szponzorált ál-önsegélyező egyletek voltak az államszocialista Magyarország különféle Művészeti Alapjai, amelyek ugyan „megfejték" tagjaikat, viszont a juttatásokról lényegében az állami kultúr bürokrácia döntött.

Mi lehet a megoldás, a jó vagy legalábbis a legkevésbé rossz forma? A fogyasztótól, közvetítőtől anyagilag teljesen független alkotó műveinek nem lesz befogadója, vagy csak művésztársa, illetve vele érzők csoportja válik azzá. S a függés koncentrálódik a függetlenítő állam, város stb. kezében, a kevésbé rossz (de nagyon rossz) esetben képzett kulturális tisztviselők kezében, a rosszabbikban politikusok kezében. E viszonylag legnagyobb függetlenséget a források, a juttatási formák minél nagyobb sokasága, választéka jelenti, s a köztestületek közvetett formában való részvétele, adókedvezmények formájában a műgyűjtőknek, értékes művek kiadóinak és terjesztőinek, ennél is nagyobb kedvezmények formájában annak, aki pl. közgyűjteményt

gyarapít vagy létesít.

A köztestületeknek, államnak, városnak közvetlenül is jelentékeny szerepet kell vállalniuk. Egyrészt a közízlés fejlesztésében a tanterveken keresztül, másrészt a közgyűjtemények, kulturális közintézmények létesítésében és működtetésében, harmadrészt mint nagy megrendelőknek (épületek, köztéri szobrok). Ez azonban csak akkor lehet üdvös, ha e testületek korlátozzák magukat ízlésük vagy ízléstelenségük érvényesítésében, s az irányzatok legszélesebb palettáján elhelyezkedőkre bízzák a döntést. Így Goethe szellemében járnak majd el, aki azt mondta, hogy „az önkorlátozásban mutatkozik meg, ki a mester" (In der Begrenzung zeigt sich erst der Meister), s nem a korlátoltságban.