Február 1997
Beteg ezredvég?

Tom Wolfe

Sajnálom, a lelke éppen meghalt

 

A digitális forradalomról, bevallom, csak tavaly februárban értesültem, amikor Louis Rossetto, a Wired című folyóirat társalapítója, pólóban és hosszú hajjal, mint Felix Mendelsson, tetőtől talpig a fiatal kaliforniai látnokot alakítva a Cato Institute előtt mondott beszédében bejelentette, hogy elérkezett a huszonegyedik század digitális forradalmának hajnala. Beszéde alapjául Pierre Teilhard de Chardin próféciáját választotta, melyben a jezsuita tudós és filozófus ötven évvel korábban megjövendölte, hogy a rádió, a tévé és a számítógépek egy „nooszférát” fognak létrehozni, egy elektronikus membránt, amely a Földet behálózva egyetlen idegrendszerré kapcsolja össze az egész emberiséget. Földrajzi helyek, államhatárok, a piac és a politikai folyamatok kulcsszavai mind elavulnak és értelmüket vesztik. Az Internet elképesztő léptékű terjeszkedését tekintve, magyarázta Rossetto, az a csodálatos modem vezérelte pillanat majdhogynem elérkezett.

Meglehet. De valami azt súgja nekem, hogy tíz éven belül, 2006-ra az egész digitális világhálózat olcsó élvezetnek fog tűnni ahhoz az új technológiához képest, amely most csupán parázsként pislákol néhány USA-beli és (igenis!) kubai kórházban és laboratóriumban. Azokról a képalkotási technikákról van szó, melyek segítségével az agy működése közben készített felvételekkel vizsgálják az agyi funkciókat. Bárki, aki

idejében szeretne feleszmélni, hogy a huszonegyedik század vakító hajnalát el ne szalassza, tartsa szemmel ezeket.

Az agyi képalkotó technikák közül a legújabbak a matematikai modelleket alkalmazó térhatású elektroenkefalográfia, a sokkal köznapibb PET scan (pozitronemissziós tomográfia), az új fMRI (funkcionális mágneses rezonaniciavizsgálat), mely az agyi területek vérátáramlását térképezi fel, és az MRS (mágneses rezonancia spektroszkópia), mely a biokémiai változásokat méri az agyban, illetve a még újabb PET reporter gene! PET reporter probe (PET jelző gén/ PET jelző szonda), mely annyira új, hogy még az angolban sincs megfelelő rövidítése. A PET reporter gene/ PET reporter probe vizsgálattal, melyet eddig csak állatokon és néhány gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermeken próbáltak ki, specifikus gének működését lehet helyileg meghatározni és nyomon követni. Egy szkenner képernyőjén látni az agyban a működő géneket. 1996-os szinten ezek igen bonyolult berendezések. Tíz éven belül azonban primitív eszközöknek fognak hatni azokhoz az elképesztő új eszközökhöz képest, melyeket addigra kifejlesztenek az agy működésének a vizsgálatára. Az agyi képalkotó technikákat orvosi diagnosztikai célból fejlesztették ki. Ám sokkal nagyobb jelentőségük az, hogy kikezdhetetlen bizonyítékokat szolgi3ltatnak az „elmé"-re, az „én „-re, a „lélek"-re és a „szabad akarat"-ra vonatkozó bizonyos elméletekre, melyekben már szentül hisznek az agykutatás, a jelenleg legpezsgőbb tudományterület úttörői. A szkeptikus idézőjelek remélhetőleg minden olvasóval azonnal sejtetik a Végső Szkepticizmust, mely része a beígért hajnal pírjának.

Az agykutatás a küszöbén van annak, hogy egy egységes elméletté váljék, melynek erőteljes hatása a darwinizmus száz év előtti hatásához lesz fogható. Már van is egy új Darwin, vagy nevezhetném akár a „felújított” Darwinnak, minthogy senki sem hisz olyan fanatikusan az első Darwinban, mint ő. Edward O. Wilsonnak hívják, a Harvard zoológiaprofesszora, két kivételesen tekintélyes könyv szerzője: The Insect Societies [Rovartársadalmak] és Sociobiology: The New Synthesis [Szociobiológia: az új szintézis]. Nem egy új szintézist írt, hanem az új szintézist. Az agykutatásban elfoglalt státusát tekintve ez még csak nem is nagyképűség.

A szociobiológiát mint új tudományterületet Wilson hozta létre és nevezte el, és ő maga sűrítette egyetlen mondatba a tudományt megalapozó premisszát is. Az emberi agy, állítja, születéskor nem egy tabula rasa (fehér lap), amelyet majd a tapasztalatok fognak teleírni, hanem olyan, mint „egy leexponált filmkocka, amelyet az előhívóba készülnek belecsúsztatni”. A negatívot elő lehet hívni jól is, de gyengén is – bárhogy legyen, édeskevés olyat találni később rajta, aminek lenyomata ne lett volna már a filmen. Ez a lenyomat nem más, mint az egyénnek az evolúció évezredeit felölelő genetikai története, és nem sok van, amin később bárki is változtathat. Sőt, mondja Wilson, a genetika határozza meg nemcsak az ember vérmérsékletét, szerepválasztásait, érzelmi reakcióit, agresszivitásának mértékét, hanem jó néhányat az általunk oly nagyra becsült erkölcsi döntéseinkből is, melyek egyáltalán nem döntések a szónak valamilyen szabad akaratot feltételező értelmében, hanem hajlamok, melyeket a hipotalamusz és az agy limbikus rendszere határoz meg. E nézetet James Q. Wilson (aki nem rokona Edward O. Wilsonnak) fejtette ki 1993-ban. The Mo ra 1 Sense [Az erkölcsi érzék] című, sok vitát kavaró könyvében.

Mára az agykutatást meghatározó világnézet vált stratégiai kulcspozícióvá az amerikai tudományos világban – az érte folytatott csata a tudományos körökből átterjedt a nyilvánosságra is. Laikus liberálisok és konzervatívok egyaránt ügyködnek a terület birtokbavételéért. A melegek polgárjogi mozgalma például a nagyra becsült Dean Hamer, a National Institute of Health (az USA Nemzeti Egészségügyi Intézete, a továbbiakban NIH) munkatársa 1993 júliusában közzétett tanulmányára hivatkozik, melyben a homoszexualitásra hajlamosító gén felfedezését jelentette be. Hiszen ha a homoszexualitás genetikailg meghatározott tulajdonság, mint a balkezesség vagy a barna szemszín, akkor az ellene hozott törvények és büntetések tulajdonképpen a Természet rendszabályozására tesznek kísérletet. Ez idő alatt a konzervatívok azokra a tanulmányokra hivatkoztak, melyek szerint a férfi- és a női agy annyira különbözik a hosszú evolúciós folyamatok következményeképpen, hogy azok a feminista kísérletek, melyek a hagyományos férfiszerepeket a nők számára is elérhetővé kívánják tenni, ugyancsak a Természet átkos megerőszakolását jelentik. Ezen a ponton Wilson is mély vízbe, vagy ha úgy tetszik, hideg zuhany alá került.

Magánéletében Wilson egy átlagliberális, „politikailag korrekt”, ahogy a mondás tartja – elvégre mégiscsak a Harvard tanára –, aki foglalkozik környezetvédelemmel meg a többi divatos témával. De nyilatkozta már azt is, hogy „azonos szerepeket erőltetni” férfiakra és nőkre egyaránt „szembeszegülés évezredek fejlődésével, melynek során az emlősöknél igen erős nemek szerinti munkamegosztás alakult ki. Mivel ez a munkamegosztás jelen van a vadászó-gyűjtögető társadalmakban, a földművelő és az ipari társadalmakban is, genetikai eredetűnek kell lennie. Nem tudjuk, az emberi fejlődésnek melyik pontján állott elő, és mennyire áll ellen az emberjogi mozgalmak folyamatos és indokolt nyomásának.” „A nyomásnak ellenáll” -mondja a második Darwin, az agykutató. „A nyomás indokolt” – mondja a Harvard liberális tanára. Ám mégsem lehetett politikailag eléggé „korrekt” vagy eléggé liberális. Megtörtént, hogy feminista tüntetők leptek el egy konferenciát, amelyen Wilson is jelen volt, rázúdítottak egy korsó jeges vizet, megdobálták jégkockákkal és miegymással, miközben azt skandálták: „Sáros vagy! Sáros vagy!” Amikor Gloria Steinem, az USA legkiemelkedőbb feministája megjelent az ABC tévécsatornán John Stossei műsorában, követelte, hogy azonnal hagyjanak fel a férfi és női idegrendszer közötti genetikai különbségek bizonyítását célzó kutatásokkal.

De ez csupán... puffogtatás volt ahhoz a pánikhoz képest, melyet a mai politikában keltett az agykutatás. 1992 februárjában Frederich K. Goodwin, híres pszichiáter a szövetségi Alcool, Drug Abuse and Mental Health Administration [Alkohol, kábítószer gyilkosságot és nemi erőszakot. Mi van, ha ez az emberek között is fennáll? Mi lenne, ha kiderülne, hogy minden közösségben van néhány „mérgező” DNS-sel rendelkező fiatal férfi, és ők azok, akik a kriminalisztikai statisztikákat felpumpálják? A Violence Initiative program magában foglalta ezen egyedek majdani, valamiképpeni kiszűrését, illetve gyógyszeres kezelését, lehetőleg még gyermekkorban.

Az urbánus Amerika mint a bűnözés és nyomor „dzsungele”, meglehet, mégiscsak több mint egy lejáratott metafora – nyilatkozta Goodwin. Ez aztán megtette a hatását. Valószínűleg ez volt a legbalgább szó, amelyet egy állami tisztségviselő 1992-ben nyilvánosság előtt a száján kiejtett. A felhördülés azonnali volt. Massachusetts szenátora, Edward Kennedy és John Dingell, michigani képviselő nemcsak hogy rasszistának minősítették és következésképpen elítélték Goodwin kijelentéseit, hanem meghozták saját, a tudományt korlátozó döntésüket is: „egy annyira sokrétű és szövevényes jelenség elemzését, mint amilyen az országot ellep ő bűncselekmény- és erőszakhullám, a főemlősök kutatására alapozni egyszerűen nevetséges.” (Meglepő hír volt ez a NASA-kutatóknak, akik elsőként idomítottak be és küldtek fel szuborbitális űrutazásra egy Ham nevű csimpánzt a Redstone rakétán, majd egy következőt, amelyiket az 'ember' görög megfelelőjéről Enosnak neveztek, és amely az Atlas rakétán orbitális pályán kerülte meg a Földet. Ezek a csimpánzok pontosan előre jelezték azokat az fizikai, pszichológiai és motorikus reakciókat, melyeknek hónapokkal később a csitmpánzok űrútjait megismétlő asztronauták, Alan Shepard és John Glenn voltak kitéve.) A Violence Initiative-ot a nácik eugenetikai törekvéseihez, a nemkívánatosok fizikai megsemmisítéséhez hasonlították. Dingell michigani kollégája, John Conyers képviselő, a Government Operations Committee [az USA Kormányának Operatív Bizottsága] elnöke és a Congressional Black Caucus [az USA Kongresszusának Fekete Frakciója] rangidős tagja Goodwin lemondását követelte, s két nap múlva meg is kapta. Ez idő alatt a kormány a Department of Health and Human Services [Egészségügyi és Humánszolgáltatások Minisztériuma] szóvivői által cáfolta, hogy a Violence Initiative egyáltalán létezett volna. Mindenestől nyoma veszett, Orwell kifejezésével élve: eltűnt az emlékezetlyukban.

Kriminológusok és egyéb, a Violence Initiative keretén belül eleddig véghezvitt kutatások iránt érdeklődő tudósok konferenciáját – melyet részben az NIH támogatott volna -1993 májusára készültek összehívni a Marylandi Egyetemen. Dugába dőlt ez a konferencia is; az NIH megfojtotta, mint egy kismacskát. A tavaly [1995-ben -ford. megj.] egy David Wassermann nevű jogtudós megpróbálta titokban újra összehívni a csapatot, terve szerint egy a tekintetek elől eldugott faluba, Queenstownba, Maryland keleti területein, Queens Annes ködös, mocsaras járásában. Az NIH, a történtekből nemigen okulva, csendben 133 000 dollárt utalt ki a rendezvényre, de csak miután Wassermann ígéretet tett arra, hogy a konferenciát bebiztosítja, mégpedig úgy, hogy negatív tudósokat, akik még a lehetőségét is elutasítják annak, hogy a bűnözés genetikai eredetű volna, sőt hideg zuhany gyanánt egy olyan előadást is betervez, amely a huszadik század eugenetikai mozgalmainak gonoszságait ecseteli. Hasztalan, kérem! A tiltakozók hada így is megtalálta a szegény lapuló ördögöket, berobbantak az előadóterembe, miközben ezt skandálták: „Maryland el nem rejthető, népirtás készül, rettentő!” Két órába tellett, amíg eléggé beleuntak a kiabálásba, és elhagyták a konferenciát, amely teljes zűrzavarban ért véget. A biztosíték gyanánt meghívott ellentábor a következő nyilatkozatot adta ki: „A természettudósoknak, akárcsak a történészeknek és a szociológusoknak, tartózkodniuk kell attól, hogy rasszista áltudományoknak tudományos elismerést vívjanak ki.” Az NIH-ban a Violence Initiative ma a tabu egyik szinonímája. Jelen pillanat azokra az időkre hasonlít, amikor a katolikus egyház a középkorban betiltotta az emberi test boncolását, attól való félelmében, hogy ami feltárul, az ember istenképűségének keresztény tanítását kérdőjelezi meg.

Ennél is robbanékonyabb az IQ tesztek által mért intelligencia kérdése. Nem sokan merik nyilvánosan is hangoztatni, az agykutatók nagy többsége mégis hiszi, hogy az egyén intelligenciájának genetikai meghatározottsága igencsak jelentős. Az ember intelligenciája javítható hozzáértő és elszánt mesterek által, vagy éppenséggel visszafejlődhet a gyatra nevelés eredményeképpen – azaz a filmkockát elő lehet hívni jól is meg rosszul is –, de igazából csupán a gének számítanak. A nagy vihar, amelyet Charles Murray és Richard Herrnstein könyve, a The Bell Curve [A haranggörbe] támasztott a közelmúltban, csak kóstolót kínált a keserűségből, melyet e téma még okozni fog.

Kérdésemre válaszolva két agykutató arról számolt be, hogy nem olyan régen egy Neurometrics [Neurometria] nevű cég befektetőket keresett, hogy piacra dobjon egy csodálatos, de nagyon egyszerű találmányt: az IQ sapkát. Az eredeti célkitűzés egy kultúrafüggetlen intelligenciamérő műszer létrehozása volt. Egy olyan műszeré, amely senkit sem kényszerít arra, hogy szavakkal vagy fogalmakkal küszködjék, amelyek ismertek az egyik kultúrkörből származó vizsgált személy előtt, de ismeretlenek egy másikból származó előtt. Az IQ sapka az agyhullámokat érzékelte, melyeket ezúttal egy komputer értékelt ki ellentétben a hagyományos tesztek esetleges emberi tervezettségével és kiértékelésével. Olyan agykutatók munkái segítették a sapka kidolgozását, mint E. Roy John, aki jelenleg egyike az elektroenkefalográfiás agyi képalkotás legkiemelkedőbb úttörőinek, Duilio ,Giannitrapani, a The Electrophysiology of Intellectual Functions [Értelmi tevékenységei elektrofiziológiája] szerzője és David Robinson, a The Wechsler Adult Intelligence Scale and Personality Assessment: Toward a Biologically Based Theory of Intelligence and Cognition [A Wechsler-féle felnőtt intelligenciaskála és személyiségértékelés: az intelligencia és a megismerés biológiailag megalapozott elmélete] és sok más, az agykutatók között hírneves monográfia. Beszéltem egyszer egy kutatóval, aki maga is megszerkesztett egy IQ sapkát, amikor megismételt egy Giannitrapani által a The ElectrophysiQlogy of Intellectual Functionsban leírt kísérletet. Beszámolója szerint nem volt túlságosan bonyolultfeladat. Tizenhat elektródát kellett a vizsgált személy fejére illeszteni. Nem kellett az illető haját levágni, még kevésbé leborotválni, éppen csak felborzolni egy kissé. A vizsgált személynek egy fehér falon levő jelzést kellett figyelnie. Ez a kutató egy málnavörös rajzszeget használt erre a célra. Aztán meg kell nyomnia a kapcsológombot. Tizenhat másodpercen belül a Sapkával összekötött komputer pontos előrejelzést adott (felére csökkentett hibaszázalékkal) a vizsgált személy Wechsler-féle felnőtt- vagy gyermek-intelligencia-teszt tizenegy részpróbáján várható eredményeiről.

Mindezt az agyhullámokból. Mindössze tizenhat másodperc alatt. Az égvilágon semmi kulturálisan meghatározott nincs a tesztben –ugyan mi lehet a kultúra függvénye abban, ahogyan valaki egy vörös rajzszeget bámul a falon? A megtakarított idő és pénz mennyisége egyszerűen lélegzetelállító! A hagyományos IQ tesztet két órába telik kitölteni, sőt mi több, ha a tesztelők, tesztkiértékelők, tesztelőkészítők, fizetését, a helyiségek bérleti díját is számításba vesszük, a hagyományos teszt óránként száz dollárt is elemészt. Az IQ sapka ellenben tizenöt percet és tizenhat másodpercet igényel- tizenöt perc az elektródák fejre illesztése –, illetve alig néhány fillérnyi áramköltséget. A Neurometrics befektetői kezeiket dörzsölték a hatalmas fogás reményében.

Ehhez képest a kutyának sem kelleti az az átkozott IQ sapka! Nem az történt egyszerűen, hogy senki sem hitte el, hogy az IQ kiszámítható az agyhullámokból, hanem az, hogy senki sem akarta elhinni. Senki sem akarta elhinni, hogy az emberi agy ennyire... meghatározott. Senki sem akarta egy szempillantás alatt tudomásul venni, hogy csupán a genetikai állományán múlik minden. Senki sem akarta tudomásul venni, hogy középszerűsége már genetikailag meghatározott, és legjobb reménye a Halálos Tévedés Hullámvölgyében, ha középszerű életét stresszmentesen, halovány villanykörteként éli le. Barry Sterrnw az UCLA-tól [Los Angeles-i Califomia Egyetem], a Cognitive Neurometrics nevű cég tudományos főmunkatársa, aki maga is saját, az agyhullámokat hasznosító technológiát dolgozott ki piackutatási és célcsoportvizsgálati célokra, lehetségesnek tartja az agyhullámokkal történő intelligencia-felmérést, ám a jelen közhangulatban – mondja – fikarcnyi esély sincs pénzt szerezni a kifejlesztésre. Íme érezni már a hűvös szelet a tudományos világ legforróbb területein. Az agykutatás stratégiai kulcspozícióiért folyó küzdelem kimondatlan premisszája, aminek tulajdonképpen nincsenek is tudatában, az, hogy olyan világban élünk, melyben a tudomány az a bíróság, mely ellen nincsen apelláta. A kérdés ezúttal, a huszadik század végén nem a fajok evolúciója – ez már régi mesének számít –, hanem saját, nagyra becsült énünk természete. A szakterület öregjei, Wilson például, nagyon jól ismerik ezt a fordulatot, és óvatosak, legalábbis az új nemzedékhez képest. Wilson fenntartja még a lehetőségét annak – bár szerintem ő is kétségeskedik, de nyilvánosan még mindig lehetségesnek tartja –, hogy az evolúciós fejlődésnek valamely pontján a kultúra úgy kezdett befolyással lenni az emberi agyra, hogy hatását nem lehet szigorúan a darwini elmélettel megmagyarázni. Az agykutatók új nemzedéke azonban meg sem próbál egyensúlyozni. Magánbeszélgetéseikben, melyek megteremtik egy-egy új tudományterület szellemi erőterét – és én szeretek ezekbe bekapcsolódni –, egy megingathatatlan determinizmusnak adnak hangot.

Az újkori filozófia leghíresebb kijelentésével indítanak, Descartes „cogito ergo sum"-jával, a „gondolkozom, tehát vagyok"-kal, és ezt a kijelentést a „dualizmus” foglalatának tartják, azaz annak a régimódi elképzelésnek, mely szerint az elme teljesen elválasztható működéseitől, az agytól és a testtől. Ez a téveszme a „gép szellemeként” is ismert, miszerint az agyban szellemként rejtezik valahol egy „én”, amely az agyi műveleteket értelmezi és irányítja. A térhatású elektroenkefalográfiában járatos agykutatók azonban megmutathatják, hogy az agyban nincs olyan hely, ahol a tudat vagy az öntudat (cogito ergo sum) lokalizálható volna. Csupán az agy különböző idegi rendszereinek együttes működése kelti az „öntudat” illúzióját. Az agykutatók fiatal nemzedéke még ennél is tovább megy. Mivelhogy a tudat és a gondolat teljes mértékben fizikai produktumai az agynak és az idegrendszernek, és mivel az agy készen, teljesen kidolgozva jut el a születéshez, mi jogosít fel arra, hogy azt véljük: szabad akaratunk van? Honnan származna? Milyen „szellem”, milyen „elme”, milyen „én”, milyen „lélek” vagy bármi más kerülheti el a gúnyos idézőjelek markolását, és fújhatja fel agytörzsedet, hogy aztán neked adja? Hallottam agykutatókat arról elmélkedni, hogy eléggé bonyolult és nagy kapacitású komputerekkel majd bárkinek a sorsát percről percre ki lehet számítani, beleértve a szegény ördög efeletti örömteljes bólogatását is. Kétlem, hogy a 16. században lett volna olyan kálvinista, aki ennyire hitt volna a predestinációban, mint ezek a forrófejű és mélyen racionalista fiatal kutatók az Egyesült Allamokban, a huszadik század végén.

[.. .]

 

Ha ma volnék egyetemi hallgató, nem hiszem, hogy ellen tudnék állni az agykutatás vonzerejének. A 21. század két legizgalmasabb rejtélyével kecsegtet: az emberi agyéval, illetve azzal a rejtéllyel, ami az emberi aggyal történik, amikor végére jár önmaga megismerésének. Mindenesetre olyan korban élünk, hogy lehetetlen és értelmetlen elfordítani szemünket az igazságról. Ironikus, mondta Nietzsche, hogy ez a csillapíthatatlan igazságkereső szem, ez a lelkesedés a szkepticizmus iránt a kereszténység öröksége (ennek bonyolult okainál nem kell most lehorgonyozni). Aztán jegyzetfüzetében rögzített még egy utolsó és meglehet végső ironikus: töredéket, kevéssel elméjének elborulása előtt (melyet a 19. század nagy istencsapása, a szifilisz okozott). Azt jövendölte meg, hogy végül a modern tudomány szkepticizmusának pusztító erejét önmaga ellen fordítja, megkérdőjelezi és feldúlja saját alapjait, és megsemmisíti önmagát. Erről gondolkoztam 1994 nyarán, azon a konferencián, melyet egy matematikusokból és számítógép-szakértőkből álló csoport tartott a Santa Fe Institute-ban, Limits to Scientific Knowledge [A tudományos megismerés határai] címmel. Végkövetkeztetésük az volt, hogy mivel az emberi elme mindent összevetve teljességgel fizikai szerkezet, a számítógép egy formája, egy sajátos genetikai történet terméke, képességei tekintetében véges. Ezért valószínűleg sohasem lesz képes az emberi létezés egészét a maga komplexitásában felfogni. Törekvése olyan lenne, mint mikor egy falka kutya konferenciát rendez, hogy megértse a kutyát. A legnagyobb erőbedobással sem jutnának messzire. A kutyák csak negyven fogalom kifejezésére képesek, mindahány igen primitív, semmit sem tudnak például megjegyezni. Halva született az egész „project”. Az emberi elme sokkal magasabb rendű a kutyákénál, de azonmód behatárolt. Ennélfogva bármilyen emberi próbálkozás az emberi létezés végső, átfogó, koherens elméletének kidolgozására úgyszintén kudarcra van ítélve.

A tudománynak ez a Végső Szkepticizmus a terjed azóta is. Még a darwinizmus (amerikai tudósok közt az utóbbi hét évtizedben) szent tanait is kikezdte a kétely az elmúlt két évben. Nem vallásos tudósok, nevezetesen a matematikus David Berlinski („The Deniable Darwin” [A megtagadandó Darwin1, Commentary, June 1996) és a biokémikus Michael Behe („Darwin'sBlack Box” [Darwinfeketedoboza1, 1996) azzal támadták a darwinizmust, hogy az csupán egy elmélet, de nem tudományos felfedezés, és mint elméletet szerencsétlen módon sem a fosszilis bizonyítékok, sem pedig az emberi tulajdonságok nem támasztják alá, logikájának magva pedig merő érzelgősség. (Dennett és Dawkins, akik számára Darwin az Egyszülött, a Messiás, máris üvöltöznek, magukon kívül, a gutaütés határán. Wilson, az óriás megőrizte hidegvérét, és fölötte maradt a küzdelemnek.) 1990-re Petr Beckmann, a University of Colorado fizikusa már utánajárt az einsteini egyenletnek, s bár csodálta Einsteint az E==mc2-ért, relativitáselméletét mégis leginkább abszurdnak tartotta, ellenőrizhetetlenségét pedig groteszknek nevezte. Beckmann meghalt 1993-ban, gyilkos szablyáját Howard Hayden vette át a Univeristy of Connecticutról. Haydennak számos csodálója van- a Végsőkig Szkeptikus fiatal fizikusok felnövekvő nemzedékében, kiknek elutasítása immár a kvantummechanikára is irányul („nincs alkalmazása a valós világban”, „teljességgel tündérzsórtaszemedbe egyenleteken alapszik"), az egységes mezőelmélet („Nobel csalétke"), illetve a Big Bang elmélet („gyengeelméjűek, kreacionizmusa") mind hervadásnak indultak.

Bár csak élne Nietzsche! Ínyére volna az események ilyetén alakulása. Egy elismert kaliforniai geológussal beszélgettem a minap, aki a következőket mondta: „Amikor geológiával kezdtem foglalkozni, mindannyian úgy véltük, hogy az a tudományművelés, ha egyszer kísérletek és kutatások eredményeiből megalkotsz egy szilárd alapzatot, amelyre majd a második réteget fogod ráhelyezni, akár a téglafal felrakásakor, réteget a rétegre. Alkalomadtán némely merész kutató tornyot rak a téglákból, aztán amikor kiderül, hogy csak légvár, és az egész odalesz, újra kell kezdeni megint óvatosan a rétegekkel. Ma visoznt azt tapasztaljuk, hogy még az első rétegek sem nyugszanak szilárd alapokon, dőt inkább szappanbuborékokon egyensúlyoznak – üres, légből kapott fogalmakon –, és ezek a buborékok egymásután pukkadnak szét mostanság.”

Hirtelen felvillant előttem, amint az egész elképesztő építmény összedől, a modem ember pedig fejjel zuhan az őslevesbe. Ott evickél, csapkod, tátog a levegőért, eszét vesztve tapossa az iszapot, mikor egyszer csak valami hatalmasat és simát érez maga alatt, ami felemeli, mint egy mindenható delfin. Nem látja, de nagyon meg van hatódva tőle. Istennek nevezi el.

 

Bálint Ágnes fordítása

       

 

*Részlet a Forbes Asap című amerikai folyóirat 1996. december 2-i számában megjelent esszéből.

 

 

 

 JEGYZET

1.                    A neurometria műszó szorosan kapcsolódik R. John kutatásaihoz, ő dolgozza ki a Neurometric Batteryt [neurometriai telepet], amely egy átfogó rendszer az agyiunkciók elemzésére, illetve a Neurometric Analyzert [neurometriai analizátor], mely egy a telep használatához szabada1Inaztatott műszer. A telep leirása a Neurometric Eualuation of Brain Function in Normal and Learning Disabled Children, [Egészséges és a tanulásban visszamaradott gyermekek agyi funkcióinak neurometriai értékelése] (Ann Arbor. University of Michigan Press, 1989.)