Január 1997
Magyarok, románok

Tudor Vlad

Időválság

1989 előtt szeptembertől kezdve a világi téli ünnepekig a szerkesztőségeket a következő év jeles vagy kerek érvfordulói foglalkoztatták. Mindenik újságíró rettegve számítgatta, vajon lesz-e olyan peches, hogy ő legyen a főtitkár vagy a felesége születésnapját ünneplő lapszám felelőse; ilyen esetekben bármilyen kijavítatlanul maradt hiba súlyos következményekkel járt. Nemcsak az ezeknek a napoknak szentelt számokat készítették el idejében, hanem a kulturális évfordulókat jelzőket meg a szimbolikus értékekkel bíró momentumokra emlékezőket is: tanévkezdést, napéjegyenlőséget, őszi betakarítást, falusi könyvhónapot, az átállást a háború idején stb. Jót; rosszat.

Most sok ilyenfajta gondtól megszabadultunk, nem csupán a fent említettek halálának hála, hanem különösen a művelődési lapok új helyzetének következtében: az arra való képtelenségnek következtében, hogy rendszeres időközönként jelenjenek meg. Egyszer pénz nincs, máskor papír, megint máskor a nyomdával kerülnek konfliktusba, vagy valami sürgősebbet kell előbb kinyomtatni, mint például a szavazócédulákat vagy üvegkannára címkéket.

Hiába próbálná az ember Eminescut januárban ünnepelni, ha nem gondolt erre már szüret idején... A helyzet még nehezebben tartható ellenőrzés alatt, amikor egy eseményre azonnal kellene reagálni: hogy írhatna az ember egy színházi bemutatóról, ha a krónika az évad végén jelenne meg?!

Miként lehetne előzetest írni? Hogyan kellene felidézni Marin Sorescu személyiségét a költő elhunytakor?! Ilyen körülmények között, el kell Ismerni, nagyon nehéz eleven, dinamikus lapot csinálni. Az "öreg" Tribuna, de nem csupán az, egyfolytában lohol, hogy utolérje az időt, sorban áll, időnként dupla számokat szerkeszt, sántikál, próbálja megelőzni még az előreláthatatlant is. Nyilván ilyen körülmények között szinte lehetetlen megnyerni. az olvasót. Hogy vigasztalódjam, rávetem a tekintetem a kulturális folyóiratokra; egyik példányon ez áll: 1996. február-március-április. Egészen bizonyos, hogy az ilyen számok egyenesen az örökkévalóságnak szólnak...

Ezeket a mondatokat akkor vetettem papírra, amikor egy ünnepségről akartam írni, amelyre a Korunk folyóirattól hívtak meg szerkesztőtársaim; felteszem magamban a kérdést, vajon ettől a december közepi naptól számítva mennyi időbe telik, amíg kikerül a nyomdából a szöveg. s mekkora lesz akkor a jelentősége. A sajtó tulajdonsága, hogy mulandó. És - éppen ezért - a halogatás, az időszerűségből való kilépés a cikkek jelentőségéből von le. Szeretnék írni erről a télelőről, a reményekről, kételyekről, amelyeket hozhat. Azokra a diákokra gondolok, akik az első félév végére készülnek, meg a nyugdíjasokra, akik számára a hideg évszak egyáltalán nem az örömök forrása. Nem tudok nem gondolni állandóan arra, hogy a sors igen sok román íróhoz volt kíméletlen ebben az időszakban: Silvestru, Mihadaş, Fati, most pedig Sorescu... Azokra a tervekre is utalnom kellene, amelyekre minden lap gondol új év kezdetén: mit tervezünk a Tribunánál, mi a szándékuk barátainknak a Korunktól, mit várnak az olvasók a kulturális

lapoktól, a túlélési erőfeszítéseken kívül. Mindez és sok minden más gondolat most kellene nyomdafestéket lásson. S ha ismét emelik a papír árát? S ha nem tudjuk kifizetni a nyomdaköltségeket? S ha a művelődési eseményekre továbbra is árnyék vetődik? Mikor jelennek meg akkor ezek a sorok, s hogyan fogadják majd az olvasók?...

Kötelességünk hinni, hogy munkánk nem fölösleges, de követelnünk kell a megfelelő helyet a kultúra számára. Másképpen mindegyre egy alig felsejlő ábrándkép után rohanunk, egyre csak ámítjuk magunkat, a sivatagban szomjazóhoz hasonlóan, akinek hallucinációi senkit sem érdekelnek, és akinek az elpusztulása senkit sem foglalkoztat.

 

Kántor Erzsébet fordítása