Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Cseke Péter

Napkelet (1920–1922)

A kilencvenes években megjelent irodalomtörténeti forráskiadványaink kapcsán joggal tette szóvá Dávid Gyula, hogy egy részük meg sem közelíti azt a szintet, ami szöveggondozás és kiadástechnika tekintetében az 1989 előtti Kriterion-kiadványokat jellemezte. Pedig akkoriban az elő- és az utócenzúra cseppet sem volt kíméletes az irodalmi örökséget közkinccsé tevő Romániai Magyar Írók sorozattal, a folyóirat-antológiákkal, az írói levelezések és monográfiák köteteivel, a fontos irodalom- és művelődéstörténeti dokumentumokat közreadó gyűjteményekkel. Az idők változásával mintha a hiteles tényekre épített irodalomtörténeti munka is kiment volna divatból. „Nem beszélve arról, hogy nemegyszer avatatlanok ütnek politikai bélyeget irodalmi örökségünk egy részére, készen a – most éppen más előjelű – boszorkányüldözésre ezzel vagy azzal az irodalmi örökségrésszel szemben.” Nem az a baj – érvelt 2001-ben a filológiai háttérmunkálatokat számon kérő jeles irodalomtörténész –, hogy örökségünkkel ma legalább fél tucat kiadó sáfárkodik. A gondot az okozza, hogy az új helyzetben kialakult „kiadói munkamegosztás” korántsem járt együtt az irodalomtudomány mai követelményeihez igazodó szakszerűséggel. Miközben a számítógépes szedés és tördelés világában a kiadástechnika örvendetesen korszerűsödött, a bizonytalan gazdasági háttérrel induló/küszködő erdélyi kiadói vállalkozások épp azokról feledkeznek meg, „akikhez a szövegek szólnak”. 

Szerencsére időközben „jó gazdára” talált az 1919. és 1921. között megjelent Zord Idő antológiája (válogatta, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta, a repertóriumot készítette Kuti Márta. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.), Molter Károly levelezése I., II. (sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Marosi Ildikó, Argumentum–Polis, Budapest–Kolozsvár, 1995, 2001.), Balázs Ferencnek a „Csillagokhoz kötöttük szekerünk” címen kiadott, angolból fordított levélgyűjteménye (gondozta és az előszót írta Vallasek Júlia, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.), Benedek Elek utolsó évtizedének (1921–1929) irodalmi levelezése is kiteljesedett a IV. (pót)kötettel – Szabó Zsolt céltudatos és szakszerű tényfeltárásának köszönhetően (Kriterion, 2002.). És most a kezünkben a húszas évek elejének (1920–1922) irodalmi törekvéseiről a Napkelet (válogatta, az előszót írta és a függeléket összeállította Mózes Huba, Kriterion, 2004.), amely – a korábbi folyóirat-antológiákkal együtt (gondolunk itt mindenekelőtt a Tavasz, Magyar Szó, Genius, Új Genius, Periszkop, Korunk, Erdélyi Helikon irodalmi anyagára, továbbá az első erdélyi írónemzedék fellépésének recepciótörténeti kötettel kísért   (A TIZENEGYEK elő- és utóélete. Kriterion, 2003.) reprintkiadására – örvendetesen kiegészíti az 1918 utáni erdélyi magyar irodalom „forrásvidékeiről” alkotott képet.

Mózes Huba már 1980-ban felhívta a figyelmet a Napkelet irodalomtörténeti jelentőségére. Akkori tanulmánya (Irodalom és művelődés a Napkelet spektrumában. In: M. H.: Forrása rég fakadt… Tanulmányok, dokumentumok. Kriterion, 1985. 173–184.) most is jó kalauzunk az antológiához. A folyóirat reprezentatívnak érzett verseiből, műfordításaiból, szépprózai írásaiból, színműveiből és tanulmányaiból készült válogatást a függelékben példaszerűen megszerkesztett – 984 tételt feltüntető – repertórium egészíti ki, névmutatóval és az antológiában szereplő szerzők legszükségesebb adataival.

A magyar újságírás kiemelkedő személyisége, az erdélyi magyar sajtó híres Spectatora (Krenner Miklós) az 1918 utáni helyzetben újjászülető hírlapirodalmat és a szépirodalmat tejtestvéreknek tekintette. Számvetéseiben nem-egyszer kitér a kettő viszonyának (váltakozó előjelű) alakulására. A kezdeti évekről szólva kiemelten beszél például arról, hogy a szépirodalomnak maga a napisajtó volt a szellemi szálláscsinálója. A Keleti Újság emlékezetes irodalmi pályázatait, a Napkelet működését, az Ellenzék Áprily, majd Kuncz szerkesztette irodalmi mellékletét azért tartja példaértékűnek, mert ezek a kezdeményezések – a Tizenegyek fellépését is ideértve – elősegítették az erdélyi magyar irodalom önszerveződését: az Erdélyi Szépműves Céh megalakítását, a helikoni munkaközösség életre keltését, majd az Erdélyi Helikon elindítását.

A Keleti Újság tőkeerős vállalkozásként indult 1918 decemberében. Szentimrei Jenő 1957-es visszaemlékezései szerint ez annak volt „köszönhető”, hogy a román királyi csapatok kolozsvári bevonulása után: „1. a város összes könyvkereskedéseiből tökéletesen kifogyott minden magyar nyelvű szépirodalmi kiadvány, és a szoros határzár feloldására egyelőre kilátás sem volt. – 2. A Keleti Újság a román királyi csapatok visszahúzódása előtt Debrecenig és Hódmezővásárhelyig is bejárt. Soha nem álmodott magas példányszámban jelent meg és fogyott. A vállalat azt sem tudta, mit csináljon a pénzzel. – 3. Tekintélykérdéssé vált – marosvásárhelyi, nagyváradi és temesvári kísérletek után –, hogy végre Kolozsvár és éppen a Lapkiadó R. T. mint tőkeerős, magát haladónak nevező vállalat ragadja kézbe a kezdeményezést, és átmeneti áldozatok árán vállalja a szépirodalmi lap- és könyvkiadás kockázatát is.” A kéthetente megjelenő Napkelet főszerkesztője az a Paál Árpád volt, aki 1921-ben Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal együtt adta ki a máig idézett Kiáltó szó című röpiratot.

A lapszerkesztés elveit ezzel a programmal hirdetik meg: „A Napkelet a szabad kutatás s a különböző irodalmi irányok és világnézetek szabad fóruma. Nem alkalmaz lelkiismereti kényszert senkivel szemben, s minden irányt szóhoz enged, ha becsületes álláspontot fejez ki, és önmagának mértékével mérve értéket jelent.” Maga a főszerkesztő az erdélyi szabadelvűség folytatásában jelölte meg az új folyóirat hivatását. Ebből az alapállásból egyértelműen következett, hogy korántsem kívánt „belterjes” maradni. Amellett, hogy az erdélyi magyar létkérdések megoldására összpontosított, az egyetemes szellemi áramlatok közvetítését is felvállalta. A szerkesztők hittek abban, hogy a részekre darabolt Kárpát-medencei magyarságra a továbbiakban is európai küldetés vár. Erről tanúskodnak a folyóirat olyan ankétjai, mint a Mi az igazi magyar irodalom? kérdésfelvetése vagy a Kultúrák közössége, mely a kölcsönös megismerkedés és közeledés fontosságára hívta fel a figyelmet.

A szabadelvűség igézetében a Napkelet írókat toborzott és írókat nevelt az új életkezdetben, irodalmi estjein pedig a közönséget is igyekezett megnyerni – Erdély-szerte – célkitűzéseihez. Munkáját – amint azt találóan állapította meg Pomogáts Béla 1993 novemberében a Feltáratlan értékek a magyar irodalomban címmel megrendezett budapesti irodalomtudományi konferencián – „részben az irodalmi modernizmus és a szellemi baloldal más fórumai, mindenekelőtt az 1926-ban Dienes László szerkesztésében megindult Korunk, részben az erdélyi irodalom egységének megteremtésére törekvő, az »erdélyi gondolatot« képviselő Erdélyi Helikon folytatta tovább. Legfontosabb szellemi öröksége minden bizonnyal abban van, hogy egyeztetni tudott a különféle, egymással is vitában álló irodalmi és világnézeti áramlatok között, és össze tudta fogni a sokféle irányból érkező erdélyi írók táborát.”

Erre az összefogásra ma még inkább szükség mutatkozik, mint nyolc évtizeddel korábban.

*Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004.