Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Vallasek Júlia

A burok és a kinyújtott karmok

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona:Burokban születtem

 

A magyar irodalmi tudat alapvetően és hagyományosan szerzőcentrikus, az életút maga csaknem ugyanakkora figyelmet kap, mint az életmű. A szerző személyisége, a magánélet bizonyos mozzanatai, döntései alkalmanként a recepcióba is belejátszanak. E sajátos, szerzőre figyelő gondolkodásmódban, valljuk be, szerepet játszik az örök emberi kíváncsiság is, amely sztárkultusztól függetlenül mindig is érdeklődött az úgynevezett „nagy emberek” apró, mindennapi dolgai iránt. Úgy tűnik, sokkal könnyebb néhány (ön)életrajzi írás útján felületes kapcsolatba kerülni egy íróval, ismerni néhány kedvenc ételét, könyvét és rigolyáját, mint alaposan megismerni a munkáit. (A jó könyvek ugyanis nemigen tűrik meg a felületes olvasást.)

Hagyományosan a szerzőcentrikus irodalmi tudat kiemelten fontos szereplője a szerző életének legaktívabb, alkotói szakaszát testközelből ismerő személy, az írófeleség. Ebben a szerepben még véletlenül sem tévesztendő össze a múzsával (az esetleges egybeesések ellenére sem), az élettárs ez esetben nem ihletforrás, legfennebb adatközlő, adatgyűjtő, az utókor számára pedig hiteles szemtanú, aki (többnyire a szerző halála után) az együtt töltött idő jogán beszámol az adott művek életrajzi hátteréről. (Nem véletlen, hogy ezek a beszámolók többnyire hangsúlyozottan a nagybetűs Szerzőről szólnak, és csupán néhány színes kis adat erejéig a magánemberről, az élettársról és a hozzá fűződő viszonyról.) Ezek az írások megformáltságuktól függetlenül többnyire nem is számítanak irodalomnak, legfennebb az irodalmi recepció segédanyagának.

Más a helyzet, ha az emlékező, tanúskodó élettárs maga is író, amire a magyar irodalomtörténet Szendrey Júliától Török Sophien  át Polcz Alaine-ig számos példát ismer. (És itt most nem foglalkoznék azzal, hogy az írófeleség munkái jobbak vagy gyengébbek, mint a memoárok, életrajzok témájaként szolgáló férj művei, egyrészt azért, mert ez a kérdésfeltevés már kivezetne az irodalom köréből a társadalmi viszonyok feminista értelmezése felé, másrészt azért, mert a legtöbb esetben a két alkotó nem azonos irodalmi kóddal dolgozik, helyesebb volna tehát a más, stílusban, világlátásban hozzájuk inkább közel álló szerzőkhöz, művekhez való hasonlítás.)

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona (született Schlesinger) írásainak publikálásával a Noran Kiadó a két világháború közti, a háború utánra átnyúló korszak egy új, eddig csaknem teljesen mellőzött szerzőjét hozta be az irodalmi köztudatba. Kosztolányiné Görög Ilona (időnként Görög Illés) néven a harmincas évek elején kezdett rendszeresen riportokat, novellákat publikálni a Nyugat, a Szép Szó, a Pesti Napló és más folyóiratok, napilapok hasábjain, többnyire Kosztolányival közösen fordított is. Elsősorban a férjéről, illetve Karinthy Frigyesről írott életrajzok szerzőjeként tartotta számon az irodalomtörténet (bár a háború után Tüzes cipőben című, a fiával közösen átélt bujkálásának történetét rögzítő naplója is megjelent) – ennek fő oka az, hogy nem foglalkozott különösebben írói szerepével. Török Sophie (aki maga is megírta az írófeleségek penzumának számító Babits-emlékezést) például kifejezetten törekedett a saját írói identitás kialakítására, Harmos Ilona viszont nem, itt-ott megjelent novelláit sem gyűjtötte kötetbe. Lehetett benne valami egyes tizennyolcadik századi írók „úri dilettantizmusából”: a maga kedvére írt változó színvonalon, néha remekül, néha feledhetően; nem publikált rendszeresen, és nem épített ki életművet.

A Burokban születtem című kötet vegyes műfajú és minőségű írások gyűjteménye: tartalmazza egyrészt az azonos című regényes önéletrajzot, másrészt egy kisebb kötetre való novellát, néhány esszét és ugyancsak egy kisebb kötetnyi portrét színészekről, közéleti figurákról, írókról és a Nyugat körének írófeleségeiről. Irodalmi szempontból kétségtelenül a kötet mintegy felét kitevő önéletrajz a legkiforrottabb, leginkább maradandó munka.

A Burokban születtem  bizonyos szempontból társadalomrajznak is tekinthető, a századfordulós Budapest egy zsidó polgárcsaládjának lassú elszegényedésén keresztül az adott társadalmi réteg mindennapjaiba nyílik betekintés. A polgárvilág rajza Márai Egy polgár vallomásainak vagy Méliusz Város a ködbenjének rokona, a felvidéki és a bánsági ház, illetve a budapesti bérpalota világának leírásában bizonyos témák, motívumok egyformán előkerülnek. (Például a gyerekek és felnőttek világának határozott különválasztása és ennek következményeként a gyerekek vonzalma a velük foglalkozó cseléd iránt.) A Harmos Ilona által felidézett világ sajátossága, ami egyúttal másságát és egzotikumát is biztosítja, a zsidósága és a hangsúlyozott nőisége.

A tizenegy gyerekes polgári család csupán az ünnepélyes családi események (esküvők, temetés) rituális velejárójaként, illetve a külvilággal való kommunikációban (pl. iskola) jelentkező hátrányként, kirekesztettségként éli meg saját zsidóságát. Az apa temetési szertartása ennek a kettős idegenségnek a jegyében zajlik, a hősnő akkor tudja meg, hogy a mindig is viselt Ilona nevén kívül van egy zsidó neve is, a Lea, és éppoly idegenül, feszengve hallgatja  a héber nyelvű szertartást, mint a Sorstalanság gyermekhőse. „A pap magas, kövér, szakállas, bő fekete talárban van, ötszögletű fekete selyemsapka, fekete-fehér csíkos gyapjú kendőben ott áll, és hív bennünket, gyerekeket, hogy búcsúzzunk el a koporsótól. Egymást lökdössük, egyik sem akar előbb menni. [...] A pap éneklő hangon héberül kezd beszélni, s közben többször beleszövi, Lea. Rettenetesen nevetséges ez a héber beszéd itt benn a lakásunkban, amiből csak azt értem, hogy Lea. Nem tudok uralkodni magamon. Kitör belőlem a hangos, harsogó kacagás.” (159.)

A Burokban születtem cím összetett jelentésű: utal a közhiedelem szerint a „burokban születettek” szerencsés voltára, ugyanakkor a burok jelképe is annak a meleg, biztonságot nyújtó, zárt világnak, amelyben a gyerekek apjuk haláláig élnek. Végül, de nem utolsósorban a burok a női lét és az azzal összefüggő testiség szimbóluma, a megszáradt burok, amit Ilona piros selyemzacskóban, fekete bársonyszalagon a nyakában visel, nővére szemében „mintha a fogantatás szégyenének s a születés borzalmának igazibb bizonyítéka volna, mint maga a gyermek.” (21.)

A memoárbeli Bokros család otthona alapvetően női világ, a tüdőbeteg apa alig van jelen gyermekei életében, annál fontosabb szerepet kap az energikus, életvidám mama és a színház- és regénybolond, örökké dolgozó, nagyszájú cselédlány, Mari. Harmos érzékeny és érzéki nyelven idézi fel az otthon tárgyi világát, a berendezést, a játékokat, a mindennapi élet pazar anyagiságát, amit az étkezések megújuló körforgása biztosít. Az ennivaló e pogány orgiákat idéző gazdagsága ugyanakkor a szabadságot is helyettesíti. (Harmos Ilona fiatal korától kapcsolatban állt Ferenczi Sándorral. Akárcsak Kosztolányira, rá is rendkívüli hatással volt Freud és a pszichoanalízis, a memoár vagy a novellák nem egy jelenetében kimutatható a hatása.) „Mama nem spórolt az étellel. [...] Ha megérzem a sárgadinnye édes-csípős illatát, sikítani szeretnék örömömben. A görögdinnye vörösségére kikerekedik a szemem, mint a macskának a sötétben, s a testemben érzek jót, ha ropog, amikor lékelik és felszelik. Fél dinnyében vájkálok a kezemmel. Földieper, százezer édes, szagos mellbimbó, bíborszín cseresznye kosárszámra, zöld-arany körte, lágy barack, feszes szőlő, harsány alma puttonyszámra, víg narancs ládaszámra, csörgő dió zsákszámra. Az életnek efféle gyönyörűségei napról napra, óráról órára, soha nem fogyó gazdagságban áradtak felém. A rózsás-lágy kenyér, a komoly hús, a tej, a vaj, a cukor, nem győzöm felsorolni, nem győzöm jelzővel, sokat ígértek, s még többet adtak. Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora s még közbe-közbe is, egyik evéstől a másikig a várakozás a következőre s öröm az előbbiért segített elviselni a majdnem elviselhetetlen életet. Ezen a téren semmi sérelem nem ért, ámbár az is lehetséges, hogy éppen az orális kielégülés határtalan lehetőségei még fokozták a kielégületlenség érzését, s nehezítették a lemondást másféle kívánságaimról.” (46.)

A kislány minden tiltásra nagyon érzékeny, hamar felismeri  gyermeki és női volta korlátait: a családi történet, miszerint az apja egy kurta „a fene egye meg” káromkodással fogadta a hírt, hogy ismét lánya született, rosszul esik neki, a gyerekek számára kijelölt szabályokból pedig levonja a következtetést: „Fiúknak több szabad, mint lányoknak. A fiúk illetlen szavakat is mondhatnak. A nagyobb lányoknak is több szabad, a kisebb gyerekeknek is több szabad, nekem legkevesebb szabad, pedig én köhögök. Még az a szerencsém. Ha nem köhögnék, még kevesebb volna szabad.” (31.)

Különböző női sorsok, életlehetőségek jelennek meg a lassan érő kislány előtt: a legfontosabb esemény azonban, amely az egész család életét irányítja, az éppen soron levő nagylány kiházasítása, ami soha nem megy rábeszélés és néhány anyai pofon nélkül, hogy aztán a nővérek a maguk szerencsétlen házasságából menekülve, gyermekeikkel együtt sorra visszakerüljenek az akkor már elszegényedett szülői házba. A nővé válás, a szexuális érés, a nemiség és a szerelem tiltott, tilos és éppen ezért végtelenül izgalmas témák a kamaszodó lány számára, aki az általános szemérem közepette olvasmányaira és fantáziájára hagyakozik. „Nálunk odahaza – úgy rémlik – túlontúl vigyáztak az akkoriban polgárinak nevezett illendőségre. Még azt sem szerették, ha túl sokat foglalkoztunk babáinkkal, vagy papát-mamát játszottunk. – Játsszatok valami mást – mondták. Mindez valami gyanús, szemérmetlen testiség képzetét keltette, s ettől igyekeztek elterelni bennünket. Egyúttal azonban a lelkiség s az értelmi magánügy is elhárítandó volt. Valamiféle steril racionalizmus határai között lebegtünk, arról, ami földi, s arról, ami földöntúli, hallgatni illett.” (29.)

Harmos Ilona hiteles elbeszélőt teremt regényes önéletrajzának, eleinte valóban csak annyit tud a világról, amennyit egy nyílt eszű gyermek, majd pedig egy kamaszlány tudhat és érthet, bár helyenként a jelen idejű elbeszélés múltra vált, és megszólal a felnőtt narrátor, aki a közvetlen élményt valamilyen tágabb kontextusba emeli, vagy utólagos nézőpontból kommentálja az eseményeket. A figurák, a családtagok közti viszony, a különböző lelkiállapotok rögzítése aprólékos és lélektani érzékenységről tanúskodó íróra vall. A család életének leírása mellett, mintegy utalásként vagy a családban keringő történetként fel-felbukkan néhány novellatémaként is kidolgozható történet (pl. a cselédlány, Jáger Mari története, a púpos Rozika meggyilkolása vagy a takarékos Klotild néni élete és öngyilkossága), amelyek akár egy-egy  Harmos-novella anyagát is képezhetnék.

A kötetben közreadott novellák, ha nem is érik el az emlékirat színvonalát, kétségtelenül megteremtenek egy sajátos, elfojtott, hirtelen, néhol abszurd módon felszínre törő indulatokkal terhes, nyomasztó világot, ahol a halál, a gyilkosság, a feszültség dominál, s ahol a realista leírás váratlanul hihetetlen, már-már szürrealista jelenetekben oldódik fel. A Burokban születtem a polgári világ rajza volt, a novellákban többnyire kishivatalnokok, cselédek, városi munkások, parasztok jelennek meg, mintegy kivetüléseként annak a félelemnek, irtózatnak, amely a gyermek Ilka szemében a szegénységhez kapcsolódott.

A regényes önéletrajz véget ér azon a ponton, amikor Ilonában először merül fel komolyan a színésznővé válás gondolata, tehát a gyermekkor utolsó éveiben, jóval azelőtt, hogy hősnője valóban színésznővé válna, és hogy megismerkedne Kosztolányival. A kötet utolsó harmadába foglalt, színészekről, színésznőkről, közéleti figurákról, írókról és nem utolsósorban írófeleségekről készített portrék már nem a személyes, intim múlt, hanem a többé-kevésbé nyilvánosság előtt zajló felnőttkor idejéről tanúskodnak. Harmos Ilona jó szemű, éles nyelvű és kíméletlen megfigyelő, portréi (különösen az írófeleségekről készítettek) sokszor inkább a karikatúra műfajához állnak közel. A „Nyugat-feleségek” közössége, amint a portrék alapján kiderül, belterjes, féltékenység, ellenszenv és nagy ritkán szolidaritás által kormányzott „kis világ” volt. A kivételnek és kívülállónak számító Tóth Árpádné portréjában így ábrázolja ezt a kis közösséget: „Mi, akik csaknem valamennyien ugrásra készen, kinyújtott karmokkal álltunk egymással szemben, őt sosem bántottuk, ő sose bántott egyőnket sem.” (439.)

A kortárs írókról, orvosokról készített portrék már valamivel halványabbak, konformistábbak, hiányzik belőlük a társnők jellemzésének belterjes, rivalizáláson és egymás kiismerésén alapuló, csak félig kordában tartott csípős rosszindulata, sokkal nagyobb súly esik arra, hogy a portré modelljéül szolgáló figurához való személyes viszonyát körvonalazza.

A memoár, a novellák, a portrék mind egy kétségtelenül tehetséges, eredeti színeket és világlátást képviselő íróra vallanak, aki nemcsak burokban született, hanem íróként jó fél évszázadig csak alig-alig lépett, léphetett ki ebből a burokból.