Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Szántai János

Három a kislány! 2. (Filmszem)

És akkor menjünk tovább, amolyan folyt. köv. módra. Volt egy film, amely, bár kissé késve érkezett el hozzánk, azért megtette a kívánt hatást. Michael Moore, későbbi cannes-i nagydíjas dokfilmrendező Bowling for Columbine című, 2002-es opusáról van szó. Mielőtt magáról a filmről beszélnénk, tisztáznunk kell valamit a rendező személyével kapcsolatban. Tudnivaló egyrészt, hogy Moore egója magasabbra tör, mint az ikertornyok szeptember 11. előtt. Másrészt azt sem szabad elfeledni, hogy a rendező nem riad vissza az áldokumentarista technikáktól. Persze csak gyanítani lehet, hogy mely jelenetek működnek: például elképzelhető, hogy a Charlton Hestonnal készített interjú nem olyan ad hoc, mint amilyennek a vásznon tűnik. Vagy az is megkérdőjelezhető, hogy amikor a rendező-intervjúver kanadai otthonokba „tör be”, vajon tényleg olyan tiszta lap-e a történet, vagy sem. Arról is hallottam, hogy valaki (vagy valakik) megkérdőjelezték a film nyitójelenetének (a bankbeli fegyvervásárlásról van szó) hitelességét. (Ez mellesleg hiteles, ellenőrizhető.) Igazából azonban nem ez a lényeg. Akár azt is mondhatnám, lehet haragudni Moore-ra, amiért filmjeit az önreklámozásra (is) használja, vagy mert időnként túl messze megy a levonható következtetések terén. Vagy azért, mert alkotásai nem vérbeli, hagyományos dokfilmek. Utóbbiért én spéci nem haragszom, sőt! Időnként arról álmodom, milyen szép is lenne, ha jaj, de hagyományos erdélyi pöcegödrünkben is ehhez hasonló alkotások készülnének, ne szép számmal, de bár öt-hat. (Tisztelet a kivételesen biztos keveseknek, persze!) Tény azonban, hogy az általa megálmodott-lekövetett-megkonstruált sztorik megkerülhetetlenek. Miért? Nagyon egyszerű: olyan kérdéseket vet fel, amelyek – ha a film végén nem is akad rájuk válasz – további érvényes kérdések megfogalmazására késztetik a nézőt, akárki legyen is az. Persze a militaristának habzik a szája, a konzervatív esetleg háborog, a libsi lelkesen tapsol, az anarchista pedig esetleg kivonul a teremből. A film lényegét tekintve arról van szó, hogy az Amerikai Egybesült Államok polgára fél. És ha fél, akkor úgy érzi, fegyvert kell viselnie. És ha fegyvert visel, akkor idő kérdése, hogy az el is süljön. Tehát, a matematikát segítségül hívva: ha fél, akkor idő kérdése, és lőni fog. A többi: barbecue szósz. Tipikusan amerikai. Erre az „üzenetre” persze Moore nem gondolt: nevezetesen, hogy golyótlanító akciója (melynek során a KMart üzlet, ahonnan a Columbine iskola gyilkosai a lőszert beszerezték, beszüntette a muníció árusítását, éppen Moore-ék akciója nyomán) nem annyira a valóra vált csodát idézi fel a nézőben (legalábbis a nem amerikaiban), hanem inkább azt juttatja eszébe, hogy íme, az amerikai infantilizmus ékesen szóló bizonyítéka. Az tagadhatatlan viszont, hogy a kétórás (!) dokfilm, Moore-ostól, Mansonostól, Hestonostól, remek görbe tükör. Ja, az egyébként igen érdekes, hogy a cenzori láttamozás alapján éppen az a korosztály nem nézheti meg a filmet, amelynek tagjai számára esetleg elrettentő példa lehet a columbine-i mészárlás megfigyelőkamera-horrorja. Ez talán még inkább elgondolkodtató, mint maga a film.

A transzszilván filmfeszt korábban nagy hangsúlyt fektetett a műfajfilmek „láttatására”, ezen belül pedig a horrorfilmre. Ezúttal kevésbé látványosra sikeredett a rémek felvonulása. A kisfilmeken kívül (amelyek igazából arról győztek meg, hogy a kisfilm szűkre szabott idejében igen nehéz ügy a horror lényegét kibontani a képek többé-kevésbé stilizált csomagolásából) egyetlen vérbeli horrort láthatott a nagyérdemű: Eli Roth Cabin Fever című dolgozatáról van szó. Van valami „ijesztő” abban, ahogy a műfaj egyes darabjaiból „kivesznek” a rémek. Alapjában véve a horrorfilm válságáról van itt szó, ami egyébként lehangolóan jól illeszkedik a különböző műfajokat pestisként sújtó globális krízisképbe. Az ehhez hasonló filmek esetén valójában az a horrorisztikus, hogy tulajdonképpen azt ábrázolják, hidegrázós pontossággal, hogyan foszlik le a hús a műfaj klisé-csontozatáról. De nézzük, mit is „mond” Eli Roth. Az antropomorf rémek kora lejárt. A Péntek 13 hősi réme ma már nem érdekes. Képtelenség a néző idegszálait egy torz arcú, emberzabáló nagyvárosi ikon segítségével tépkedni. Jöjjön hát a klasszikus közhely megfilmesítése: a láthatatlantól való rettegésé. A tézis szószólói azt állítják, hogy addig fél az ember valamitől, amíg számára ismeretlennek minősül. Nos, ez így is van, mindenki tapasztalhatta, így vagy úgy. A szembesülés, a megismerés ezen empirikus rétege átlendíti a félőt önmagán. Úgy gondolom azonban, hogy az említett jelenség horrorfilmes ábrázolása hiteltelenné teszi a műfaji produktumot, éppen a megismerés e kulcsfontosságú pillanata okán. Egy horrorfilm nem akkor jó, ha a szereplő (és a vele azonosuló néző) akkor is tovább tud félni, ha megismeri a rémet. És itt lép a képbe az olyanok válságmegoldási kísérlete, mint például Eli Roth. Ugyanis mi van akkor, ha a rém láthatatlan? A Roth-féle „rém”-filmben egy semmiből előpattanó húsemésztő vírus a Gonosz. Ez az alapállás igazából a nulla-pontnál lerág minden húst a horror műfajáról. Hiszen történhet utána bármi: ölhetik a szereplők egymást hűvös halomra, követhetik egymást remekebbnél remekebb maszkok, jöhet humor, szplín vagy bármi más, a néző nem képes úgy érzékelni a képsorokat, ahogy „kell”. Ennek alapján akár az is tételezhető, hogy a rettenetes képek ellenére ez a film nem horror. Inkább egy naturalista katasztrófafilm előjátéka. Ha ez lenne a cél, akkor jó lenne: így azonban… Nem állítom, hogy hiányoznának belőle a horrorfilm alapelemei. A gond az, hogy éppen ezek az elemek a leghomályosabbak, a legkevésbé kidolgozottak. A film egyetlen remek poénja is inkább a független eklektikusok stílusára emlékeztet: az egyetlen túlélő kilép a kunyhóból, és ünnepli az összamerikai életforma győzelmét a tömeghalál fölött, amikor a helyszínre érkező rendőrség szitává lövi, azt hívén, hogy ő a gyilkosságsorozat tettese. Ez a film tehát valójában nem az, ami. A többi pedig, szokás szerint, néma csend.

Mindig is érdekeltek a hatalmi játszmák. No nem a nagypolitika szintjén, az túl nagy perverzió, hogy bármilyen szempontból akár csak homályos képet is alkothassak róla. Akkor inkább a szadomazochizmus. Ezen a szinten a normalitás és perverzió nem válik önmaga démonává. Utóbbit mellesleg akár ki is lehet hagyni, hiszen közhely, hogy egy párkapcsolatban (értsd, a privát belső téridőben) mindaz nem minősül perverziónak, amit a két fél elfogad. Steven Shainberg filmje, a The Secretary egy szadomazo párkapcsolatot próbál elemezni, a fenti gondolatmenetből kiindulva. Biztos, hogy jó is lehetett volna ez a film. Hiszen megvan benne az ilyen jellegű mozgóképekhez elengedhetetlenül szükséges erotikus fűtöttség (túl- nélkül). A rendező azonban, szerencsétlenségére, mélyebbre akar ásni a korbácsos-tűs-kalodás erotikánál. Azt próbálja meg körüljárni, hogy mi lehet egy ilyen jellegű párkapcsolat lélektani háttere. Amerikai filmről lévén szó, a kísérlet önmagában véve nem is megdöbbentő, hiszen a csillagos-sávos nemzet karakterológiájának egyik alapvető eleme a pszichologizálás. Ceterum censeo: teljesen fölöslegesnek tartom az emberi tényező pszichológiai tipizáláson alapuló (ál)tudományos boncolgatását. Hogy miért? Meggyőződésem, hogy pszichológia mint tudomány nem létezik. Nincs. Ceauşescu ebben az esetben a fején találta a szöget, bár teljesen téves alapállásból kiindulva. A filmre visszatérve: a rendező sekélyes gondolatmenete szerint a szadomazochizmus valamilyen gyermekkori trauma, frusztráció megoldhatatlanságának eredménye. Amit nem tudunk megemészteni, bántjuk azt. Lásd például Oscar Wilde esetét a társadalommal. Ezzel idáig probléma szál se. Eszembe villan Polanski Repulsion című dolgozata: hasonló témát tárgyal, cseppet sem bonyolult az „ideológiai” háttér. Ami a két filmet egymástól élesen megkülönbözteti, az a stílus. Míg Polanski hihetetlen feszültséget teremt a hősnő, iszonyának tárgya és a kívülálló nézőpont között, addig Shainberg alapjában véve amolyan „Hogyan legyünk szadomazók?” jellegű mozgóképes brosúrát dob össze, mondjuk, unatkozó amerikai háziasszonyok számára. Mert például Tim Burtonhöz hasonlóan tudja, hogy a kertvárosokban van az Erő. Nem, igazából nem tudja, csak megtanulta. És ez a megtanultság érződik a filmen. Pedig a téma – ha nem is tabu immár (a civilizált világban legalábbis nem az) – megér egy misét. Csak másképp.

Animációs életművel most találkoztam először fesztiválon. Ami annál is tetszőbb, számomra bár, mert manapság az animáció amolyan mostohagyermeke a hetedik művészetnek. A hírek messze megelőzték az amerikai animágus, Bill Plympton filmjeinek érkezését. És a „valóság” nemhogy alatta maradt, de messze felülmúlta a híreket. Plympton világa maga a szuperlatívuszok szintjére emelt trash. Nagyjából ugyanaz, mint ami Russ Meyer az „animálatlan” filmek prérijén. Témáit a primér szex, erőszak, vágyak és műfajok világából meríti. A Mutant Aliens című, egész estét betöltő animációs dolgozat lényegében arról szól, ami kismillió sci-fiből köszön rá a nézőre, csak éppen fordított előjellel: valakivel idelent rosszul bánnak, mire az összeszed néhány kóbor űrmutánst, akiknek mellesleg ő a papájuk (a mama egy két lábon járó hatalmas orr), és visszatér, hogy bosszút álljon. A Russ Meyer stílusát esetleg nem ismerő nézőnek (na jó, kissé finomítva Tarantinót is említhetném, aki egyébként szintén Meyerből táplálkozik, egyebek mellett persze) egyszerűen elakad a lélegzete a mindenből kiforduló Plympton-világ szellemi és egyéb víziói láttán. Plympton a „bad taste” stílus koronázatlan királya, már ami az animációt illeti. Egyetlen problémája van csak: nem képes nemet mondani önmagának. A Picasso kalandjai című remekmű azért jó, mert készítőinek eszükbe nem jutott még egyet csinálni. Az úgy volt jó, ahogy. Kész. Plympton azonban beleesik ebbe a csapdába. És sajna, meg is látszik a munkákon. A poénoktól, figuráktól eltekintve ismétlődnek a trash-elemek, ami, mint tudjuk, egy idő után a legmagasabban szárnyaló filmművészet esetén is a semmit eredményezi. Na igen, ez esetben ismétlés a bukás anyja.

Azt hiszem, a transzszilván filmfeszt fölött bábáskodóknak ismét sikerült a helyi „elváráshorizontok”-nak megfelelő kínálatot begyűjteniük. A versenyfilmek mezőnye erősödhetne még, persze ehhez az is kell, hogy megismerjék kissé a rendezvényt, és hogy hitele legyen. Amihez pedig az kell, többek között, hogy a zsűri valóban odafigyeljen arra, amit csinál. Többek között, ismétlem. A magam részéről azt hiszem, hogy néhány év, és ez a feszt is benne lesz a középmezőnyben. Vagy ki tudja, úgy jár, mint Görögország. Nem tehet róla, és felsodorják az élre. Bizony. A csodák korát éljük. Ismét.