Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Keszeg Anna

Ismerik Antoine Compagnont? Portré

Párizsi napló 7.

Antoine Compagnon a Sorbonne-hoz tartozó Paris IV francia és összehasonlító irodalom tanszékének, illetve a New York-i Columbia Universitynek professzora. Magas, szikár ember, ironikusan arisztokratikus arc, hosszú ujjak. Referencianév a francia irodalomtörténetben és -elméletben. Ötvenévesnek látszik, bár életkorára vonatkozóan nincsenek hiteles forrásaim. Mindenképpen ahhoz az intellektuelkategóriához tartozik, amelynek képviselőit mitikus aura veszi körül, s ezért nem öregszenek. Az ő irányítása alatt dolgozni hozzátartozik a hallgatói presztízshez vagy a szakmai ambíciókhoz.

A karrier. Compagnon szakmai életrajza még a franciaországi egyetemi karrierekhez képest is rendhagyó és látványos. Az École Polytechnique diákja az École Nationale des Ponts et des Chaussée nevű építészeti főiskolán tanult tovább. Ezután a Politechnikai Főiskola Humán- és Társadalomtudományi Tanszékén lett egyetemi előadó. Irodalmárkodni az Egyesült Államokban kezdett, 1985-től előadó a Columbia Universityn, 1991-ben nevezték ki a francia irodalomtörténeti és összehasonlító irodalmi professzori állásába. 1994-től a Sorbonne professzora. Azóta a két egyetem között ingázik az Atlanti-óceán két partja között. 2001-ben Franciaország New York-i nagykövetsége az akadémiai érdemrend lovagjává ütötte. 2002-ben a corki ír University College Antoine Compagnon munkásságának szentelt tanulmányi napot rendezett.

A könyvek. Compagnon mindenekelőtt szerző. Pedagógusi, előadói teljesítményét nem lehet már nem eleve lenyűgözötten értékelni. Eltérő és előkelő témák szakértője. A szerzők közül Proustnak és Montaigne-nek kutatója, a diszciplínák közül az irodalom- és 19. századi kritika-, illetve értelmiségtörténetnek. Egy mikrotörténeti inspirációjú, olvasmányos, provokatív című kötetben rekanonizálta a demokráciaellenes, Dreyfus-ellenes Ferdinand Brunetièret (1849–1906), a modorosnak, pedánsnak és konzervatívnak ítélt kritikust (Connaissez-vous Brunetière? Enquête sur un antidreyfusard et ses amis – Ismerik Brunetière-t? Vizsgálat egy Dreyfus-ellenes értelmiségi és baráti köre kapcsán, Seuil, 1997). Történészek, irodalmárok, tudománytörténészek, szociológusok hivatkoznak e kötetre. A történet 1979-ben kezdődött két Montaigne témájú kötettel: Le Seconde Main ou le travail de la citation (A másodkéz vagy a hivatkozás munkája, Seuil, 1979);  illetve Nous, Michel de Montaigne (Mi, Michel de Montaigne, Seuil, 1980). Toposzkutatási szempontból Montaigne visszatért tizenhárom évvel később a Chat en poche. Montaigne et l’allégorie (Zsákbamacska. Montaigne és az allegória, Seuil, 1993) című kötetben. Ezután a Proust-korszak kezdődött, előbb egy kritikatörténeti összefoglalóval, majd egy Proust-recepciótörténettel (La Troisième République de Lettres de Flaubert à Proust – A Harmadik Irodalmi Köztársaság Flaubert-től Proustig, Seuil, 1983; Proust entre deux siècles – Proust két évszázad között, Seuil, 1989). Általa szignált kritikai kiadásban olvasható az Eltűnt idő nyomában két kötete, illetve A romlás virágai. És időben egyre közeledve napjainkhoz, a két irodalomelméleti munka következik, melyek miatt Antoine Compagnon Antoine Compagnon, a sorbonne-os tautológiák egyik klasszikusa. Alighanem innen számítják azt a korszakot, amikor a hallgatók tülekedni kezdtek a fogadóórákon a Bibliothèque Ascoli zsebtermében. 1990-ben adta ki a Les Cinq Paradoxes de la Modernité (A modernitás öt paradoxona, Seuil) című művét, amelyben a modernista tradíció posztmodern folytonosságát kereste vissza, illetve 1998-ban Le Démon de la théorie. Littérature et sens commun (Az elmélet démona. Irodalom és sensus communis, Seuil) című irodalomelméleti összefoglalóját. Compagnon sorra veszi az irodalomelméleti értekezések kulcsproblémáit, és a történeti, illetve irányzatok szerinti megoldáskísérleteket az irodalmi érzékre vonatkozó közmegegyezéshez igazítja. Innen tudható meg az is például, hogy melyik német teoretikus életműve került legközelebb ehhez a sensus communishoz. Ez az intelligens, koncentrált kézikönyv olyan álom, mely ritkán teljesül. Ajánlom minden elsőéves filológusnak, irodalomtanárnak és kezdő irodalmárnak. Illetve azoknak, akik olyan irodalomelméleti összefoglalót keresnek, mely problémamezők és nem iskolák szerint szerveződik, és nem húz határvonalat kontinentális és óceánon túli kritikai tradíció között. (Egyébként ezt nem is teheti, hiszen az egyik olyan figura, aki mindkét parton otthonos.) S azoknak nemkülönben, akik osztják Compagnonnak a hatvanas évekbeli francia kritika aranykora iránti nosztalgiáját. S hogy a lelkesedésbe egy kis panasz kerüljön, sajnos a magyar fordításra még várni kell.

Otthonról nézve. Apropó fordítás. Magyarul róla és tőle kevés hallható. Román fordítása viszont van az 1990-es modernitáselméleti összegzésnek, illetve az Elmélet démonának. Bukaresti, jászvásári irodalmárfüleknek igen kedves címek ezek. És valóban kevesen ülnek meg ilyen szépen egyszerre az irodalomtörténet és az irodalomelmélet nyergében. Ami viszont a román könyvpiacon is többé-kevésbé újdonság, az az 1993-ban Jacques Seebacherrel közösen publikált L’Esprit de l’Europe (Európa szellemisége, Flammarion) I–II–III. A Poliromnál 2003-ban jelent meg a román fordítás. Az európai humánértelmiségi mező több irányába is orientálódó kollektív munka az európaiság fogalmának visszakeresésére vállalkozik. Elméleti unióalapítási kísérlet. Compagnon – a koncepción kívül – négy fejezet szerzője: az egyik a blaszfémiáról és a nevetés művészetéről, a másik a közhelynek a retorika európai uralma korában játszott szerepéről, a harmadik a klasszikusok kitermelődéséről, illetve dekonstrukciójáról, a negyedik a posztmodernről mint az európai kulturális hegemónia végéről beszél.

A fogadóórák és kurzusok. A 2003–2004-es tanévben Compagnon egy másodfokozatosoknak tartott irodalom- és intertextualitáselméleti, illetve egy harmadfokozatosoknak kiírt 19. századi francia kritikatörténeti kurzust hirdetett meg. Az előadótól ezen az órán megszokott ironikus és szarkasztikus megjegyzések után a Ferdinand Brunetière-ről, Remy Gourmont-ról és Paul Bourget-ról szóló irodalomtörténeti kurzus – sajnos újra dicsérni kell – csemege. Először is a hallgatóság miatt. Az első sorban torontói és montreali egyetemről érkezett idős, francia szakos professzorok. Gyönyörűen beszélnek franciául, angol fonetikai elvek alapján. Közbeszólásaik Gide szexuális életére, a hetero- és homoszexuális identitás irodalmi különbségképző szerepére vonatkoznak. Néha idős hölgyek is, halló- és légzőkészülékkel. Fiatal kutatók, doktorandusok. A diákok között pedig nagyok a rassziális és etnikai különbségek. Tökéletes antropológia.

Igaz, ilyenkor Compagnon nem marad magára. A kurzust a Bourget kritikai kiadás szerzőjével, André Guyaux-val közösen tartják. A két jelenség finom iróniával hivatkozza egymás munkáját. A meghívottakról is hol egyik, hol másik gondoskodik. Az ilyen alkalmak elhitetik, hogy az egyetemi tanárok és kutatók kasztja a mi emberi világunkból levezethetetlen, éteri világ, ahol specifikus és predestináló jegyek segítik elő a kölcsönös azonosítást.

És a fogadóórák? A lista, amelyre a pretendensek felvezetik a nevüket, és a pátosz, mellyel mindenki a megjelenő professzort várja, aki rápillant a három-négy találkozás után is ismeretlennek tekintett nevek rendjére. A találkozást záró kézfogás, illetve a diszkrét à bientôt, ami azoknak jár ki, akik minden csütörtökön szeretnek a tanár úr fejére járni (pedig az egyetemi dolgozatok formai követelményei között is szerepel az előírás, hogy nem ajánlatos túl gyakran és sok semmiség miatt tanácsot kérni a témavezetőtől). Néha a várakozók között híres emberek, akik szerényen kivárják, hogy rájuk kerüljön a sor, hogy egy közös kutatáshoz, új kiadványhoz kérjék Compagnon közreműködését.

Egy év után ennyit tudok róla.